Gyerekként a gulágra küldték, mégis boldog regényt írt – itt a kortárs magyar irodalom egyik szenzációja
A hiányzó magyar gulágregényt írta meg Visky András kolozsvári író, dramaturg, aki azonban gyerekként nem a magyar, hanem a román kommunista diktatúra fogságát szenvedte el. Döbbenetes erejű könyve, a Kitelepítés, mégsem pusztán a megpróbáltatásokról szól, hanem szenvedélyes személyes vallomás a szabadságról és Istenről. Egyben emlékezés budapesti születésű, románul alig tudó édesanyjára, akit hét gyerekével együtt azért száműztek a pusztaságba, mert református lelkész férje komolyan vette hitét. Recenzió.
„Minden idők legjobb el nem mesélt története”– Quentin Tarantino filmrendező állítólag így jellemezte egyszer a melbourne-i olimpia nevezetes magyar–szovjet vízilabdameccsét. Ez a némileg profán hasonlat jut eszébe az olvasónak, miután letette Visky András Kitelepítés című, a Jelenkor kiadó gondozásában megjelent kötetét. A kolozsvári író, dramaturg ugyanis nem csak a kortárs magyar irodalom egyik legerősebb szövegét alkotta meg szinte felfoghatatlanul kegyetlen gyerekkorából. Édesanyját hét gyerekével (köztük az alig kétéves Andrással) és a kegyetlen sorsot önként vállaló pesztonkával a román gulágra, a Duna-deltába hurcolták, miután a református lelkész édesapát koncepciós perben ítélték el.
A Kitelepítés egyszerre letaglózó erejű irodalom, és – Tarantinót parafrazeálva – bemutatja huszadik századi történelmünk egyik legmegrendítőbb el nem mesélt történetét. Kerete az 1956-os magyarországi forradalom romániai megtorlása, amely magyar és román embereket egyaránt sújtott. Visky András és testvérei ugyanis a Magyarországon lángra kapott szabadságvágytól rettegő román kommunista diktatúra áldozatai lettek. Édesapjukat, Visky Ferenc református lelkészt 1958 szeptemberében az úgynevezett bethánisták (a református egyházon belüli kegyességi mozgalom) perében ítélte 22 évre a katonai törvényszék „államrend megbontása” és „összeesküvés” vádjával. Ekkoriban több eljárásban diákokat, földműveseket, értelmiségieket, református lelkészeket végeztek ki vagy küldtek börtönbe. A cél a példastatuálás volt, a román kommunista államhatalom a magyarországi forradalom miatti mozgolódás után a rettegés légkörének megteremtésével akarta megfékezni a veszélyesnek ítélt folyamatokat.
Mint a viccbéli Mórickának, a román pártvezetésnek is mindenről egy dolog jutott eszébe. Csak az speciel a magyar revizionizmus volt.
A nagyváradi magyar zsidó családbaló származó pártvezető, Valter Roman (Petre Roman, az 1989-1991 közötti miniszterelnök édesapja) például riadtan jelentette 1956. október végén megejtett budapesti tárgyalásairól, hogy még Kádár János is autonómiát követelt az erdélyi magyaroknak.
Noha Visky Ferencnek és társainak egyetlen „bűne” az volt, hogy komolyan vették hitüket, a pártállam mégis magyarországi ihletésű politikai felforgatást gyanított a tiszta hit és a közösségi elkötelezettség mögött. (A magyarországi forradalomra adott romániai reakciók közé sorolható a magyar tanítási nyelvű kolozsvári Bolyai Egyetem 1959-es megszüntetése, illetve összevonása a román Babeș Egyetemmel.) Ám a megtorlás nem csak magyarokra sújtott le. A könyvborítón is szerepel egy fotó, amelyen Aurél, a temesvári román egyetemista látható Visky András két nővérével. A diákot azért tartóztatták le, mert az 1956-os temesvári diákmegmozdulás idején ő írta le a hallgatók követeléseit. Megkínozták, börtönbe zárták, de büntetése letelte után sem haza, hanem lágerbe küldték. Ő tanította meg románul a Visky-gyerekeket, akiket a lágeriskolában sokat gúnyoltak és megaláztak hiányos nyelvtudásuk miatt. Amiképpen az áldozatok között voltak románok, úgy az üldözők között is akadtak magyarok.
A könyvben olvashatjuk, hogy Visky András édesapját többek között egy magyar szekus kínozta meg, pedig a tiszt édesanyját a református tiszteletes temette, „édesapja pedig papíron még ma is presbiter”.
Az epizód rávilágít arra a gyakran elfelejtett tényre, hogy a kommunista diktatúrát Romániában, különösen Erdélyben magyar állambiztonságiak és pártaktivisták is nagy számban segítettek kiépíteni. Igaz, hogy egyre kevesebben, de magyarok a Ceaușescu-rendszer végéig dolgoztak a Securitate-ban. A kolozsvári magyar értelmiség megfigyeléséért felelős magasrangú állambiztonsági tiszt például a nem éppen dákoromán Ungvári József nevet viselte…
Ahogy a kérdés kutatója, Stefano Bottoni történész megjegyezte: a forradalom Erdélyben elmaradt, de a megtorlások nem. Csak 1956 októberében-novemberében többezer, a magyar forradalommal nyilvánosan rokonszenvező ember ellen indult eljárás. Kicsit később, 1958-59-ben pedig nagy perekre került sor, amire kiépült a besúgóhálózat, és elegendő „bizonyíték” gyűlt össze azokkal szemben, akik a diktatúra célkeresztjébe kerültek. Az akkori székelyföldi autonóm régió, a Maros-Magyar Autonóm Tartomány katonai ügyészsége az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején 1089 személy ellen folytatott politikai jellegű bűnvádi vizsgálatot, majd 826 személyt állított bíróság elé.
Maga a szerző is hangsúlyozza: az édesanyjának való emlékállítás mellett a magyar gulágregényt is szerette volna megteremteni. „Nincsen magyar gulágregény, nehéz is lenne ilyet írni, hiszen Magyarország nem akkora méretű, hogy itt a szovjet típusú gulág létrejöhetett volna. Valódi fogságot jelentett, és valódi gulág körülményeket, foglyok által – első nemzedékes foglyok által – megépített barakkokat, kényszermunkát, és elképesztően sok véres történetet. A gulág-szövegek között Varlam Salamov írásai kerültek hozzám a legközelebb. Tulajdonképpen még közelebb, mint Szolzsenyicinnek A Gulag szigetvilága. Egyszóval az én utam ehhez a különös formájú regényhez vezetett” – nyilatkozta Visky András.
A regény töredékes formája első látásra meghökkentő. Másodikra is. A 822 számozott, pont nélküli bekezdésben (töredékben?) keveredik a román állambiztonsági és politikai szleng a Károli Gáspár fordította Szentírás, különösen az Ótestámentum nyelvével, illetve a valóságot a képzelettől elválasztani gyakran nem tudó gyerek mondataival. A tagolás láttán nem nehéz a Bibliára asszociálni, amelyben a szakaszok ugyanígy számozottak. Tudatos döntés, hogy Visky András még a formával is a Szentírásra utal. A család ugyanis a pusztába való kiűzettetésére egyedül egy Bibliát vihetett magával, az is csak véletlenül kerülte el a felforgató irodalom után vizslató állambiztonságiak figyelmét. Viskyéknek nem csupán napi lelki tápláléka lett a szent szöveg: „Nekünk ez a könyv az egyetlen otthonunk, mutatta fel Anyánk a Szentírást, mialatt az egyre erősebb szélzúgás betöltötte az egész barakkot és külön-külön mindannyiunk szívét, mellkasát, üreges csontjait.”
Az áradó gyermeki fantázia, illetve az emlékezés pedig néha valószínűtlenné, légiessé teszi a nagyon is húsbavágó hétköznapokat. „Nem is Lățeștibe deportáltak előbb, ezt a latinul csengő szót használták legszívesebben a hatóságok, deportare, hanem Răchitoasára, mindent összekeverek, pedig érdekel a valóság, esküszöm az élő Istenre, csakhogy a valóság darabkái egészen másként helyezkednek el a testemben, mint a tények, vagy inkább a tények láncolata, én nem az agyammal vagy az értelmemmel emlékezem, hanem a testemmel, és nemcsak a sajátommal, hanem Anyánk szédületes és Apánk hiányzó testével is” – olvassuk a 107. töredékben.
Mintha egy Chagall-festményt látnánk. Együtt raboskodik Antonescu marsall özvegye, román királyi testőrezredes, náci koncentrációs tábort megjárt zsidó ember, tudós, író, építész, köztörvényes besúgó, prostituált. Földbe vájt gödrökbe bújnak a hőség elől vagy vacognak télen a rissz-rossz fabarakkokban, és próbálják kiásni magukat a sokszor a kalyibák tetejéig érő hótakaró alól. A testileg-lelkileg amúgy is meggyötört foglyok közül többen beleőrülnek a körülményekbe – egyikük farkasordító hidegben hálóruhában fekszik be a szabad ég alatt álló ágyába, mintha otthon lenne. Megfagy az őt reggelre belepő hótakaró alatt. Egy másik gyűjtögeti az elhunytak csontjait, zsákban őrizgeti a maradványokat. Köztük saját családtagjaiét.
És persze mindig mindenki éhes, mert a szabadság mellett az étel hiányzik a legjobban. Júlia, a Visky-gyerekek édesanyja leginkább attól retteg, hogy nem tudja megvédeni gyerekeit, „verebecskéit”. Amikor úgy tűnik, halálán van, elengedi a féltést, és rábízza őket egy nagyobb erőre. Miközben a Gondviselés tényleg vigyáz a szó szerint pusztába vetett családra (a gyerekeknek például kilométereket kell gyalogolni télen a legközelebbi lágeriskolába, miközben éhes farkascsordák kóborolnak a vidéken), a megpróbáltatások nem kerülik el őket. Péter gyermekbénulást kap, egy másik fiú időlegesen elveszíti látását egy robbanás miatt. Végül azonban az egész család szerencsésen megszabadul.
Szerencsésen – a Kitelepítést letéve egészen biztosan nem a közhelyes fordulat jut eszünkbe a Visky család újraegyesüléséről a szabadon bocsátott édesapával. A regény ugyanis talán a legszebb hitvallás Istenről a kortárs magyar irodalomban.
„Ilyen élettény számomra Isten személye, olyan volt ő és olyan is maradt, mint egy családtag, aki olykor ugyanolyan tehetetlen és gyönge, mint mi, és ezt be is ismeri. Nem szeretek vitatkozni Isten létezéséről, nem is nekem, hanem neki kell bizonyítania a létezését, és ezt időről időre meg is teszi. Isten létének a bizonyítása Isten munkaköri leírásában szerepel, nem az enyémben” – fogalmazott egy interjújában a most is aktív református egyháztag Visky András, aki Kolozsváron lelkészként szolgáló Péter bátyja gyülekezetének aktív tagja.
A könyvet olvasva lehetetlen nem arra gondolni, hogy Isten bizony teljesíti a „munkaköri leírásában” foglaltakat, ott van minden veszedelemben, elhagyatottságban a Visky családdal. Ez a tény olyan biztonsággal ajándékozza meg a gyerekeket, hogy Visky András „boldog történetet” írt a kitelepítésben töltött évekről. A könyvet egyszerre hatja át a jelenlét (Istené) és a hiány (az apáé). Talán a regény egyik legmegrendítőbb jelenete, amikor az egyre kétségbeesettebb narrátor kisfiú próbálja fényképeken megtalálni az apát, miközben testvérei gúnyolják, amiért nem tudja kiválasztani őt az aprócska fotókon a sok sötétöltönyös férfi közül.
„Az apa szóról a börtön jut az eszembe, a börtönt jól el tudom képzelni, pedig sem a saját apámat, sem pedig börtönt nem láttam soha, magam előtt látom mégis, lehet, hogy egyszerűen csak azért, mert ezzel a tudással születtünk és a börtön eleve bennünk van, mindenkiben. (…) Ha pedig beszántják a telepet, mint ahogy hírlik, újból kitelepítenek bennünket valahová, nem érhet meglepetés, otthon vagyunk a fogságban, ez az életünk, elég minden napnak a maga baja.” Visky András jellemzéséhez, amely szerint ez egy boldog könyv, nyugodtan hozzátehetjük azt is, hogy a Kitelepítés a szabadság kötete is egyben. Nem ér véget a vágyott-képzelt, színezett szabadulással és a család újraegyesülésével. Fontos szerepet kap a fogság második felvonása, a főhős katonai szolgálata: „A politikai eligazítások szünetében rendszerint az ablak előtt álltam, kitartóan fürkésztem a várost a birodalmi hadapródiskola diadalmas főépületéből, az ablakra erősített rácsok fölkockázták az utca embereit meg a párában megbúvó, távoli templomtornyokat, ezekért a dísztelen rácsokért kifejezetten hálás voltam, mert egyértelművé tették a helyzetemet, nevezetesen a fogságot, aminek a katonaságot tekintettem, makacs fölénnyel.”
Visky András családja történetéről regényfolyamot tervez, a trilógia második kötete, amely saját és édesapja állambiztonsági megfigyelési anyagát dolgozza fel, már szinte kész. A Kitelepítés után nincs kétségünk afelől, hogy az is személyes, szabad és megrendítő könyv lesz.
Nyitókép: Visky András író, dramaturg a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermében 2013. november 26-án (fotó: MTI/Biró István)
