Zegzugosan romantikus ligetként született újjá az ország legszebb kilátású parkja Tihanyban
Idén mindenhol építkeztek Tihanyban, és ez szerencsére nemcsak Rogán Cecília nyaralóját jelentette, hanem az apátság környezetét is. A poros, megkopott Csokonai liget átjárható, de zegzugosan romantikus parkként született újjá, és a korábbinál sokkal jobban látszik: ehhez hasonló fekvésű kert nem sok van a világban. A hely szelleme Tihanyban erősen tartja magát, és az egymásra épülő, azonos anyaghasználatú, formavilágú fejlesztések az elmúlt nagyjából húsz évben úgy formálták át az apátság körüli falu, az ősközség arculatát, hogy mindvégig önazonos maradt.
Levendula, bazalt, kéttornyú templom, barlangok, kőházak, Belső- és Külső-tó, rév, balatoni modern, kecskeköröm, visszhang – nem sok magyar település van, amelynek a neve annyi asszociációt hordoz, mint Tihanyé. Egyike ez a legsajátosabb hangulatú magyar községeknek. Maga az apátság évente 120 ezer vendéget fogad, kevesebbet, mint a tömegturizmus csúcskorszakában, a 20. század utolsó évtizedeiben, de még mindig rengeteget, és a balatoni üdülőhelyek közül Tihany jutott a legközelebb ahhoz, hogy a nyári szezonon kívül is vonzó legyen.
A hírekbe Tihany is jórészt olyan építkezésekkel szokott bekerülni, amelyek körül valamilyen botrány van. Az Óvár egykori zártkertjeit mára szinte teljesen felvásárolta a NER elitje, itt van borászata Mészáros Lőrincnek, sorra épülnek a gazdasági épületnek nevezett villák, és az elmúlt években előfordult, hogy egy óriási építkezés kedvéért a fél hegyet letúrták. Idén tavasszal Rogán Cecília kapott bírságot engedély nélküli építkezés miatt, amit hol máshol, mint az Óváron folytat, hivatalosan mezőgazdasági területen. Évek óta borzolja a kedélyeket a révhez közeli Kenderföldek ügye, ahova most éppen hét épületből álló, zárt parkban álló lakókomplexumot terveznek 300 felszíni parkolóval. Ezek már a finomított tervek, az eredeti elképzelés még durvább volt, de az egykor lápos terület beépítése ellen következetesen tiltakozó civilek továbbra sem boldogok.
Ám ez csak az érem egyik oldala. A másik: Tihany emblematikus helyei sorra megújultak az elmúlt két évtizedben, és Magyarországon egészen ritka módon ezek a fejlesztések azonos formavilágot, a tájra jellemző anyagokat használtak, úgy illeszkednek egymáshoz, mint egy kirakósjáték darabkái. Ez a következetes építkezés átalakította Tihany arculatát, miközben a genius loci, a hely szelleme nem hogy odaveszett volna, hanem inkább megerősödott. Az önkormányzati fejlesztések első nagy hulláma 2013-ban készült el: akkor született újjá a Balatonra néző Pisky sétány, lett autóparkolóból dísztér a Borsos Miklós tér, helyreállították a szocializmus idején lerombolt IV. Károly Kálváriát és kapott a falu igazi főteret, miután lebontották a Posta értéktelen hátsó épületszárnyát (ennek helyén lett a Mádl Ferenc tér). Közben a bencések is folyamatosan dolgoztak az apátság és környéke megújításán: 2011-ben új turisztikai fogadóépület készült Porta Pacis néven Czigány Tamás tervei szerint (ez a pannonhalmi minimalista betonkocka talán az egyetlen, amely nem törekszik a tihanyiságra), tavaly pedig a kora közpkori Királykripta – az államalapítás korának egyik legfontosabb emlékhelye – régészeti kutatásáról és az alapító I. András király csontjainak megtalálásáról számolhattunk be.
A barokk templom most teljesen fel van állványozva, zajlik az átfogó felújítás, amely kiterjed a kolostor és az Apátsági Galéria területére, valamint a templom mögötti tervezett panorámateraszra is. Egy 1,9 milliárdos turisztikai projekttel újra nekilendült az önkormányzat is: megtörtént a főtéren álló barokk Apátsági Magtár műemléki felújítása látogatóközpont céljára, egy régi parasztházban létrejött a 20. századi tihanyi művészekre és értelmiségiekre emlékező Alkotók Háza. Nemcsak felújították, hanem remek új kiállítással is bővült a két öreg halászházból álló skanzen, megújult a Visszhang-domb, az Apátsági lépcső és a Csokonai liget.
Most ez utóbbi kettőről lesz szó: azokról a közterekről, amelyek az apátság közvetlen közelében helyezkednek el, és kapcsolódnak az előző körben újjászületett Pisky sétányhoz meg az Ófalu műemlék házakkal teli utcáihoz. Mert tényleg olyanok ezek a beavatkozások, mint egy puzzle elemei, az illeszkedést pedig leginkább Herczeg Ágnes (Pagony Táj- és Kertépítész Iroda) személye biztosítja: ő az a tájépítész tervező, aki 1995 óta foglalkozik Tihany köztereivel, és kidolgozta azt a hagyományokra épülő, de kortárs nyelvet, amit a látogatók most már önkéntelenül is Tihannyal azonosítanak. Nagyon ritka, hogy egy magyar településen ilyen hosszú ideig egyetlen meghatározó tervező keze nyomát viselje minden jelentős, átépülő közterület. Nagy érték az ennek köszönhető egységesség. Az szintén, hogy Herczeg nem akarta felülírni azokat a helyi hagyományokat, amelyek Tihanyt eleve megkülönböztették az átlagtól, és korszakokon átívelve megőrizték a hely szellemét. A települést az 1950-es években műemlékfalunak akarták megőrizni az akkori tervezők, felismerve, hogy archaikus népi építészete rendkívül értékes. Ez a törekvés végül csak részben volt sikeres, de a két háború közötti időszakban, majd a szocializmus idején épült családi házak, nyaralók és közintézmények – elsősorban a helyi bazalttufa használata miatt – harmonikusan illeszkednek a paraszti múlt megőrzött emlékeihez. Tihanyban a modernitás nem hozott törést, és mára ez a harmónia teszi a községet egyedivé: felmutatja egy boldogabb, szerencsésebb vidéki fejlődési pálya lehetőségét, egy olyan Magyarországét, amely az előző korszakok örökségét és tradícióit megőrizve épül tovább.
A 21. század legszerencsésebb tihanyi építkezései folytatni tudták ezt a hagyományt. Ilyen volt a 2013-ban átadott, az egykori gyógyszertár helyén felépülő KOGART Múzeum (ami sajnos 2020-ban bezárt, és most épp vevőt keresnek az épületre), és ilyenek Herczeg Ágnes közterei is. Amelyek szintén szerves továbbépítései a múltnak. Tihanyban az 1950-es évek elején, amikor az idegenforgalmi fejlesztés lendületet vett, a község közterei nagyrészt rendezetlenek, falusiasak voltak: tört kővel kirakott, vagy egyenesen sáros utcák, két aszfaltozott országút és néhány modernebb utca a Fürdőtelepen. Az apátság alatt fekvő ősközség akkor még nagyon falu volt, csupa öreg, kőből épült parasztházzal, az utcákon libákkal, a Belső-tónál legelésző csordával. Tihanyban a közterületek rendezése csak az 1950-es, 60-as években kezdődött meg, korábban az apátság közvetlen környéke is nagyon egyszerű kialakítású volt. A Balatonra néző, pazar kilátóterasz a templom mellett, ahova minden turista felmegy, így meglehetősen új képződmény. Ezen az 1949-ben készült fényképen látszik, hogy a 20. század közepén az Apátsági lépcső sem létezett még, pedig enélkül Tihanyt igazán nehéz elképzelni:
A fotó bal szélén az 1827-ben állított kőkereszt látszik, alacsony vasráccsal körülvéve, egy kő mellvéd tetején. A jobb oldalon a Paprikaháznak nevezett parasztház áll még egyszerű lakóházként, a kettő között pedig egy kavicsos, meredek feljáró. A kőkereszt mögött látszik, hogy már vannak teraszok, de nem szabályosan kiépítve, csak kövekből szárazon felrakva, a hegyoldalon elvadult növényzet burjánzik: ez a mai Csokonai-teraszkertek szerény elődje. A bencés apátságot egy évvel később oszlatta fel a kommunista diktatúra, a kolostort akkor szociális otthonná, később múzeummá alakították.
Bár Tihanyról az 1920-as évektől kezdve sok képeslapot kiadtak, ezeken az apátság környezete nem, vagy csak mellékesen jelenik meg. Ez nem véletlen: a középkori eredetű templom a Balaton fontos látnivalója volt, de a környékén nem voltak a maihoz hasonló reprezentatív díszterek. Az apátságtól északra eső Csokonai liget Magyarország talán legszebb fekvésű közparkja, de egészen biztosan a legszebb kilátású: a dombtetőről feltárul a tó egész keleti medencéje. A terület valamivel magasabban van, mint maga az apátság, tulajdonképpen annak a gejzirkúpnak a legfelső, elegyengetett platója, aminek az alsó teraszára a templom és kolostor felépült. A környéket az ember teljesen átformálta az elmúlt évszázadokban, nem tudjuk, pontosan hogy nézett ki a középkorban és a kora újkorban, de a dombtetőn állva eszünkbe juthat, hogy ez a terület is hozzátartozott a 16-17. században az apátságból kialakított tihanyi végvárhoz. Az 1760-ban felállított, barokk Nepomuki Szent János Tihany legrégebbi köztéri szobra, a vízbe fojtott szent Közép-Európában általában hidak mellett áll, de a halászoknak, hajósoknak is patrónusa volt, a hegytetőre épült Tihanyt pedig eredetileg jórészt halászgazdák lakták. (A szobrot csak 1866-ban helyezték át ide, korábban az apátságtól nyugatra, egy kisebb törmelékdomb tetején állt.)
Ahhoz képest, hogy mennyire szem előtt van a Csokonai liget, meglepően nehéz megbízható információt találni arról, hogyan alakult ki. A fellelhető kevés adatból azonban biztos: ezen a helyen az apátság feloszlatásáig nem közpark volt, hanem kerítéssel körülvett, zárt apátsági kert. 1950-ig az egész hegytető a bencések tulajdona volt, a Batthyány utca szélső parasztháza és a Pisky sétány legutolsó, két háború közötti villája jelzi, hogy meddig tartott az apátság területe. Úgy tűnik, hogy a tihanyi monostor körül többféle kertet is kialakítottak, a kolostor közvetlen környékén gyümölcsös- és konyhakerteket, a hegytető platóján pedig díszkertet. A község 1928-as térképén már látszik ez a nagyjából körte formájú park, amelynek közepén két sétány metszette egymást szabályos derékszögben, legmagasabb pontján pedig 1878-ban kálváriát állítottak, részben egy jámbor tihanyi asszony, Kántor Zsófia, részben az apátság költségén. Ettől kezdve nevezték a területet Kálvária-dombnak vagy Kálváriakertnek, de használatban maradt az Apátsági kert elnevezés is. (Később, a monumentális IV. Károly Kálvária felépítése után ezt a régi szoborcsoportot Kis Kálváriának kezdték nevezni.) A díszkert legöregebb fenyő- és gesztenyefái talán még ennek a 20. század eleji bencés parkosításnak a maradékai.
A kertet minden oldalról kerítés övezte, és a Balaton felé néző oldalon ez a kerítés magas kő támfal tetején állt, vagyis egyáltalán nem volt olyan nyitott a tájra és a kilátásra, mint manapság. Ennek az volt az oka, hogy a parasztházakkal szegélyezett Batthyány utca folytatásában már akkor is vezetett egy ösvény oldalról a templomhoz, mintegy kettévágva a hegytető teraszát. (A fotókon az út ráadásul két kerítés között vezet, mert a Balaton felé néző oldalon is látszik egy sövény és egy sor oszlop, noha a bástyafal tetején – a Hegyszélen – már ekkor is sétány futott végig, és padok is voltak.) Jól mutatja ezt az állapotot egy légi fotó részlete az 1930-as évekből, ahol a pilléres kerítés mögött sötétlik a nagy fákkal teli apátsági park:
Ez a kert volt a fő oka annak, hogy a 20. század elején a legendás tihanyi visszhang elgyengült, korábban ugyanis a Visszhang-dombon elhangzó kiáltást az apátsági templom magas oldalfalai verték vissza, a felnőtt fák azonban megfogták a hangot. 1923-ban egy cikkben hallunk arról, hogy megpróbálták a magas fenyőfák felső ágait levágni a visszhang helyreállítása érdekében, de ez nyilván nem segített. Nem tévedhetünk nagyot, ha a díszpark kialakítását 1900 körülre tesszük, mert húsz év bizonyára kellett a fenyők magasra növéséhez.
A kert kőpilléres, vasrácsos főkapuja az apátsági templom előtti teresedésről nyílt, nagyjából ott, ahol most is elindul egy lépcsővel a középső sétány. A mai Porta Pacis turisztikai fogadótér helyén az 1920-as években a hegyoldalba vájt kriptát építettek, és a kerítésen belül lehetett Tihany geológiai nevezetessége, a forrásbarlang is: ezt 1951-ben, az apátság feloszlatása után fedezték fel, de csak abban az értelemben, hogy kihordták a lomokat az addig répáspinceként használt üregből, és kiderült, hogy az valójában a feltörő források által a mészkőből kioldott, tágas üreg.
Tihany az 1920-as években legitimista kultuszhellyé alakult, mivel az utolsó magyar uralkodó, IV. Károly és felesége, Zita királyné a kolostorban töltötte utolsó magyarországi napjait a sikertelen visszatérési kísérletük után, 1921. október 26 és 31. között, Halbik Ciprián főapát vendégeiként, de valójában háziőrizetben. A bencések megőrizték a királyi pár szobáit a kolostorban (ezek is elpusztultak természetesen a szocializmus idején, de idén régi fényképek alapján rekonstruálták az egyik szoba berendezését). Az úgynevezett Királyszobák hamar zarándokhellyé váltak. És zarándokhellyé vált az apátsági kert is, ahogy a Magyarság 1925-ben megjelent cikke fogalmaz, az „érdeklődés nem kisebb a Kálváriakert iránt sem, amelyet magas kőfal választ el a profán szemek elől és amely egyetlen sétahelye volt a fogságba vetett királynak.”
A tihanyi hegytető addigi kialakítása alapvetően változott meg a kolostor feloszlatása és a bencés területek kisajátítása után. 1955-ben jelenik meg a Csokonai liget elnevezés, amikor a tihanyi alapítólevél 900. évfordulójára rendezett ünnepséget már a volt apátsági parkban tartják meg. A balatoni idegenforgalom fejlesztését ebben az időben a Zákonyi Ferenc vezette Balatoni Intéző Bizottság koordinálta, és 1959-ben a szervezet munkáját bemutató Magyar Nemzet-cikkben már arról olvashatunk, hogy „az apátság környékén már ápolt gyepszőnyeg, gondozott park fogadja a látogatót, most bontják az apátsági kert rácsos kerítését, hogy a kertet is beolvasszák az eddigi parkba.” Valójában nemcsak a kerítést bontották le, hanem a terméskő támfalat is visszabontották, megnyitva a parkot a tó felé.
Az 1960-as évek elején a környékről készült fotók tanúsága szerint már kész volt a Csokonai liget és az Apátsági lépcső kialakítása abban a formában, ahogy egészen mostanáig ismertük. Mindenhez a jellegzetes tihanyi követ használták: a mellvédekhez, támfalakhoz és a lépcső melletti folyókához is. Ebben az időben jöhetett létre az a teraszos struktúra, amivel a Csokonai liget lelépcsőzik a falu felőli oldalon a főutcához, a nagy szintkülönbség miatt itt csak úgy lehetett a parkosítást elvégezni, hogy négy keskeny teraszt alakítottak ki (a terület korábban gondozatlan volt). A ligettől való megkülönböztetés érdekében manapság Csokonai-teraszkertnek nevezett rész azonban nem ér le egészen a főutcáig: alatta volt ugyanis régebben a községi iskola épülete és annak udvara, amely akkoriban még bőven használatban volt. A környezetalakítás stílusát az építészetből és a dizájnból vett kifejezéssel 20. század közepi modernnek nevezhetnénk, erős lokális ízzel – ugyanúgy kiállta az idő próbáját, mint ahogy a korszak nyaralói.
A terület a következő évtizedekben szinte semmit nem változott, csak az ezredfordulón helyezték át a liget szélére, a falura néző kiszögellésre Varga Imre remek András király-szobrát, amely korábban az apátság előtt állt. Addigra a park meglehetősen lepusztult, a növényállomány megöregedett, a burkolatok lemosódtak az ösvényekről, és kijött a terület rejtett hibája: a Csokonai liget központi fekvése ellenére valójában kiesik a látogatók útvonalából, mivel nem lehet rajta átmenni, az elhelyezkedése zsákszerű. Ez igazából a kert történelmi adottsága, hiszen eredetileg nem közparknak szánták, és egy zárt apátsági kertnek nem is kell átjárhatónak lennie. Egy közpark esetében viszont nem szerencsés, ha a sétányok nem vezetnek sehova. A park Balatonra néző, nyitottabb oldala még úgy ahogy rendben tartott maradt, a belső zugok viszont elbokrosodtak és elszemetesedtek. Különösen igaz ez a nehezen megközelíthető teraszkertekre, amelyek teljesen elvesztették funkciójukat, és idővel járhatatlan, dzsindzsával benőtt domboldallá váltak.
A felújítási koncepciót még 2018-ban készítette el a Pagony a bencések bevonásával, az építkezés 2021 januárjában kezdődött el, és mostanra ért véget. Tihanyi léptékkel hatalmas munka volt ez, egy körülbelül 400 milliós értékű közparkmegújítási projekt, amely a község kellős közepét formálta át. Különösen az Apátsági lépcső átalakulása jelentős, hiszen ez Tihany egyik legjellegzetesebb pontja, és az új főtér kialakítása óta a szerepe még inkább felértékelődött, hiszen a falu magját köti össze az apátsággal.
A változás is itt a legnagyobb, ugyanis az 1960-as évek elején kialakított lépcsőt teljesen elbontották, és az új szerkezet eltér a régitől. A felszíni vízelvezetést a föld alá rejtették, és a lépcső magas, mészkőbetétes pofafalakat kapott, ezekben a lemezekben helyezték el a rejtett oldalvilágítást. A Paprikaház irányába a lépcsőfokok szabálytalanul, eltérő hosszúsággal érnek véget; ez most divatos megoldás, a székesfehérvári Aranybulla-emlékhelynél is alkalmazták. Az épület oldala és a lépcső között így egy teraszos, tagolt díszkert jött létre a korábbi gyepes rézsű helyett. Az 1827-es kőkeresztet egy terasszal feljebb költöztették, a mészkőből készült lépcsőfokokba pedig belevésték az apátság történetének legfontosabb dátumait az 1055-ös alapítástól a 20. századig. A lépcső korábban egyenesen lefutott a főutcára, most viszont az utolsó szakaszon derékszögben befordul, és ezáltal létrejön a lépcső tengelyében egy támfal, amin kis mesterséges vízesés csorog le egy kővályúba. A korábbi lépcső funkcionális volt és egyszerű, a mostani viszont egyértelműen díszlépcső: az átalakulás beleillik abba a felértékelődési folyamatba, amin az apátság körüli területek az elmúlt két évtizedben végigmentek. Az összhatás kellemes, de kicsit kellemkedő és főként túl sok: a bazaltkő használata a mellvédeken valamelyest ellensúlyozni tudja a mészkő idegenségét, és hozzáköti az új lépcsőt a tihanyi hagyományhoz, de a vízesés színpadiassága egyértelműen idegen az ófalu paraszti építészetének egyszerűségétől. A kevesebb ebben az esetben jobb lett volna: a tájépítészet konkurálni kezdett az épített környezettel, ahelyett, hogy méltó keretet adna neki, túlzottan felhívja magára a figyelmet, majdhogynem harsánnyá válik.
A Csokonai liget (amit a bejárati kősztélé tanúsága szerint átneveztek Pünkösdi ligetnek, pedig szegény Csokonai ugye nem volt kommunista) esetében viszont semmire nem lehet panasz: a park a korábban megújított Pisky sétány méltó folytatása lett, és tulajdonképpen most olvadt össze teljesen ez a két, eltérő történelmi fejlődésű terület. Megmaradt minden, ami a múlból értéket jelentett: az emlékművek, az öreg fák, a főbb sétányok és a szintkülönbségek áthidalásához szükséges alacsony támfalak, megmaradt a sok jellegadó tihanyi bazaltkő, ami ma már különösen értékes, mert pótolhatatlan – a szigorúan védett félszigeten régóta nem lehet bányászni.
A tervezői beavatkozások finomak és érzékenyek, a terület mély és alapos ismeretéből táplálkoznak, látszik, hogy aki megrajzolta őket, sok időt töltött ténylegesen a kertben, és pontosan tudta, milyen adottságot kell egy adott ponton megerősíteni, hol hiányzott a jobb megközelíthetőséghez egy lépcső, hol támad kedve leülni az embernek, honnan a legszebb a kilátás. Remek ötlet volt a domb Balatonra néző oldalán a kőpadsorok elhelyezése, hiszen innen valóban Európa egyik legszebb panorámája tárul az ember szeme elé, már-már színházi előadásszerű drámaisággal. Az ottani padok színes (türkiz, narancssárga, zöld és mélyzöld) kerámiabetétei megjelennek az alsó sétány támfalába illesztett új kőpadokon is, de a díszítés itt gazdagabb, egyes kockákon domborított, titokzatos szimbólumok jelennek meg: erre a részletgazdagságra általán csak a történeti építészetben találni példát, kortárs formában ritka jelenség.
A park felső része gazdagodott egy tiszafalabirintussal, amelyet mészkő sztélék tagolnak, minden kőlapon egy-egy idézet olvasható magyar és külföldi íróktól. Az idézetek fő témája az anyanyelv, amit Kányádi az egyetlen hazának, Faludy a vándorútján kísérőjének, Illyés a futó homokot, népeket, házakat Magyarszággá összerántó erőnek nevez. És rádöbbenhetünk, hogy a külföldi szerzők idézetei mennyire ugyanezt a viszonyt fogalmazzák meg a saját anyanyelvükhöz. „Nemzeti nyelvünk jelképe közösségünknek és élni akarásunknak”, hirdeti a szlovák Ľudovít Štúr sztéléje, mintha csak a magyar reformkor valamelyik vezéralakja szólna hozzánk. Tihanyban különösen helyénvaló a labirintus üzenete, hiszen az apátság alapítólevele tartalmazza a legkorábbi magyar nyelvemléket: az anyanyelvről szóló idézetek erre emlékeztetnek, miközben a bencés egyetemesség üzenetét is hordozzák.
A liget átalakítása során megerősítették, hangsúlyosabbá tették a park alsó sétányát, amelynek fontos szerepe van: ez az egyetlen kivezető ösvény, amely két nyaraló között kiér a falu sétálóutcájára, a Batthyány utcára. Most könnyebb lett ezt a nagyon eldugott kijáratot megtalálni, és ezzel a liget zsákutca jellege is csökkent. Hasonló módon próbálták a teraszkerteket is megnyitni új áttörésekkel az Apátsági lépcső felé, hiszen nyilvánvaló, hogy a felújítás eredményei pár év alatt semmivé válnak, ha ezeket az emberek nem veszik használatba. Átsétáló, a pihenőknél megálló emberek nélkül szinte törvényszerű az elszemetesedés, elbozótosodás. Most, szépen karbantartva nagyon jó hangulatuk van a romantikus, zegzugos teraszoknak, minden fordulónál újabb titkos kertrész nyílik meg a járókelő előtt, és váratlan szépségeket rejt: az egyik pontról a Belső-tó látványa tárul fel, aztán öreg fügefabokrok sorához érünk, majd egy árnyas pergolához a kőfal tövében. A zegzugosság az egyébként sem kis terület érzékelhető méretét tovább növeli, de nyilvánvaló, hogy a tihanyi önkormányzatnak nem lesz könnyű dolga: ez a park állandó, nagyon intenzív karbantartást igényel, különben hamar visszazüllik. A legeldugottabb sarkok már most egy kicsit cserjések, pedig még le sem vonultak teljesen a kertészek.
Az igazi problémát, és ezen a mostani felújítás sem segíthetett, a teraszkertek viszonya jelenti az alattuk lévő területtel. Az egész park helyzete megváltozna, ha a főutcáról kerti lépcsőkön fel lehetne sétálni a liget tetejére a Kálváriához, és onnan ki az apátsághoz. Ahogy korábban írtuk, a teraszok kialakításakor erre nem volt mód, mert még állt a főutcán a hegy lábánál a régi községi iskola. Az 1980-as évek végén ezt lebontották, és pont a rendszerváltás idejére, 1990 nyarára nyílt meg a helyén az Alagi Tangazdaság beruházásában a Kolostor söröző és sörfőzde épülete, Tihany központjának egyik elhibázott, rossz léptékű háza, amit ráadásul durván belevágtak a hegyoldalba. A sörözőből aztán 2013-ban nagyon jó vendéglő lett Malackrumpli néven, de tulajdonosa, Járosi Tamás idén nyáron váratlanul meghalt. Az épület most éppen üresen áll. A teraszkerteket azzal lehetne tartósan jobb pozícióba hozni, ha a vendéglő most alig használt hátsó udvarával kapcsolnák össze őket, új feljáratot nyitva a hegyre; ezzel valamelyest jóvá lehetne tenni azt a hibát, amit itt az 1980-as évek végén az új épület kialakításánál elkövettek. A mostani helyzetben erre jó pár évig biztosan nem kerül sor, de Tihany esetében lehet bízni lehet benne: egyszer felveszik a fonalat ott, ahol a munka most abbamaradt, és a kirakós következő darabkája is a helyére kerül.
Nyitókép: kilátás a Balatonra a megújult Csokonai ligetből (fotó: Zsuppán András / Válasz Online)
