Orosz hungarológus: Moszkvában már ott tartanak, hogy a magyar ’56-ot is a Nyugat szervezte
Ma már nem kapnánk meg a Kreml 1956-os iratait, Moszkvában polgárjogot nyert a tézis, hogy Oroszország a Szovjetunió egyenesági örököse – mondja lapunknak Vjacseszlav Szereda. A hungarológus a rendszerváltozás után kulcsszerepet játszott a forradalom és szabadságharc szovjet iratainak publikálásában. A szépirodalmi közegben műfordítóként ismert Szereda azt mondja, „a sztálini típusú vezetés rehabilitációja” zajlik Oroszországban, ’56-tal kapcsolatban pedig nem egyszer a régi pravdás propagandát vagy a „színes forradalom” doktrínáját sulykolják. A Válasz Online interjúja október 23. elé.
Vjacseszlav Szereda hungarológus, irodalomtörténész, műfordító. 1977 és 2013 között az Orosz Tudományos Akadémia Szlavisztikai Intézetének munkatársa. Klasszikus magyar prózaírók – mint Jókai Mór, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula – és kortársak – Esterházy Péter, Krasznahorkai László, Nádas Péter, Szőcs Géza, Zilahy Péter stb. – fordítója. 2008 óta Amszterdamban él, de elsősorban Oroszországban publikál. A Hiányzó lapok 1956 történetéből – Dokumentumok a volt SZKP KB levéltárából (1993) és a Döntés a Kremlben, 1956 – A szovjet pártelnökség vitái Magyarországról (1996) című forráskiadványok társszerkesztője.
– Hogyan lett ön oroszként az 1956-os magyar forradalom iratainak kutatója?
– Évekkel a rendszerváltozás előtt, 1977-ben kezdtem dolgozni az Orosz Tudományos Akadémia Szlavisztikai Intézetében, magyar kultúrával, elsősorban a kortárs irodalommal foglalkoztam. 1956 történetéről szinte semmit sem tudtam, de ahogy teltek az évek, egyre jobban izgatott. Amikor ’87 végén Magyarországon kezdtek nyílni a nyilvánosság zsilipjei, rávetettem magam minden könyvre, cikkre, iratra, ami csak hozzáférhető lett. Aztán eljött a pillanat: összedőlt a Szovjetunió, 1992 szeptemberében pedig megnyílt a Szovjet Kommunista Párt (SZKP) Központi Bizottságának levéltára. Addig oda senki be nem tehette a lábát, az ott őrzött dokumentumok kutathatatlanok voltak. Első dolgunk volt a szintén a Szlavisztikai Intézetében dolgozó Alekszandr Sztikalin kollégámmal, hogy bemenjünk és elkezdjük az iratkikéréseket.
– Ebből lett a „Jelcin-dosszié”?
– Részben. Nem sokkal később valóban felkérést kaptunk az elnöki adminisztrációtól, hogy állítsunk össze egy csomagnyi 1956-tal kapcsolatos dokumentumot, amit Borisz Jelcin magával vihet a közelgő hivatalos magyarországi látogatására. Óriási lehetőség volt ez: még eggyel mélyebbre áshattunk, az elnöki levéltárból is kaphattunk anyagokat. Így alakult ki az a dosszié, amelyet Jelcin 1992-ben magával hozott Budapestre. Nem álltunk le a kutatással, folyamatosan bővítettük az iratok sorát, így 1993 februárjában megszületett a Hiányzó lapok 1956 történetéből című dokumentumgyűjtemény.
– Ezek voltak a „kegyelmi évek”, ami az SZKP-levéltár kutathatóságát illeti?
– Igen, ma már látszik, hogy a szabadság rövid epizód volt csupán. 1996 tavaszán Rainer M. Jánossal még megjelentethettük a Döntés a Kremlben című kötetet, benne a kulcsfontosságú és addig teljesen ismeretlen Malin-feljegyzésekkel. Ez a bizonyos V. N. Malin a Központi Bizottság Általános Osztályának vezetője volt; kézzel, ceruzával készített jegyzeteket a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságának a forradalom időszakában tartott elnökségi ülésein, az ott elhangzott, néha nagyon is heves vitákról. Ezek az iratok erősítették meg, hogy Kádár János és Münnich Ferenc november 2-3-án valóban Moszkvába jártak, és ott tárgyaltak a szovjet elvtársakkal. A Döntés a Kremlben kötet után volt még egy terjedelmes orosz nyelvű forráspublikációnk 1998-ban. De az volt az utolsó.
– Utána mi történt?
– Lényegében visszazártak a Kreml levéltárai. Újra felállt a régi rend, amiben a titkosításokat nem oldják fel, a kutatói kéréseket nem teljesítik.
– Mégis miért, ha előtte elnöki szintről hozattak nyilvánosságra dossziékat?
– Ezt hívják úgy, hogy „a nagy koncepcióváltás”.
A politikai vezetésben fokozatosan győzött az elképzelés, hogy Oroszország a Szovjetunió egyenesági örököse, történetének folytatója, ezért abba kell hagyni a szembenézést a „csúnya dolgokkal”, hiszen azok is „mi voltunk”.
Tulajdonképpen az ukrajnai háborúval is ennek a külügyi koncepciónak a levét isszuk, amely azt mondja, folytonosság van, valamilyen formában érdemes rekonstruálni a Szovjetuniót.
– És ez már 1998-tól koncepció volt? Az még Jelcin ideje, Vlagyimir Putyin 2000-től jött.
– Már a Jelcin-korszak közepén világossá vált, hogy Oroszországban élednek a birodalmi reflexek. Akkor kezdett újra fontossá válni az ideológia és a propaganda; ez erősödött meg a 2000-es évek elején, közepén.
– Kijelenthető, hogy a mai orosz keretrendszerben önök már nem ismerhetnék meg azokat az ’56-os iratokat, amelyeket a kilencvenes években magyar nyelven publikáltak?
– Igen, ez egyértelműen kijelenthető.
– Vajon mennyi forrás maradt még homályban, amelynek megismerése magyar szempontból fontos lenne?
– A Hadügyminisztérium levéltára szinte teljesen szűz terület. Még a II. világháborús anyagok is alig váltak kutathatóvá. Az ’56-ra vonatkozó honvédelmi iratok közül csak azokhoz jutottunk hozzá, amelyeket a pártközpontba küldtek.
– 1956-ban a magyar szabadságharcosok abban reménykedtek, amit Ukrajna most megkap: a nyugati segítségnyújtásban. Anno a Döntés a Kremlben című kötet bizonyította, hogy a szovjet vezetésben volt egyfajta ingadozás a fegyveres beavatkozás, a magyar szabadságharc vérbe fojtása előtt. Szerepet játszott ebben bármennyire is az, hogy Moszkvában mérlegelték a Nyugat esetleges válaszreakcióját?
– Az orosz vezetést akkor két tényező befolyásolta: az amerikai magatartás és a kínai álláspont. Úgy esett, hogy már október 23. előtt Moszkvában tartózkodott egy kínai delegáció, és a szovjet elvtársak végig tárgyaltak velük is a lengyel- és a magyarkérdésről. Eleinte azon az állásponton voltak, hogy Moszkvának nem szabad túlságosan beavatkozni más szocialista országok ügyeibe. Aztán a kínai Politikai Bizottság is rájött, hogy Magyarországon nemcsak szovjet-, hanem szocialistaellenes mozgalom van, ami már tolerálhatatlan. Ennek megfelelően keményedett az álláspontjuk. Mindeközben Hruscsov arról értesült, hogy az Egyesült Államok nem tekinti Magyarországot potenciális szövetségesének. Ezzel együtt tudható, hogy bár a megfelelő tervek ki voltak dolgozva, még Zsukov marsall is tartott a magyar felkelés fegyveres felszámolásától. Ő mondta az október 30-i pártelnökségi ülésen: „A csapatokat ki kell vonni Budapestről; ha szükséges, Magyarországról is.”
– Miért mondta ezt?
– Nagyon közeli volt még a II. világháború tapasztalata. A szovjet politikai vezetők közül többen harcoltak a fronton, a néplélek inkább háborúellenes volt. Ha már a párhuzamokat nézzük: ez nagyon eltér a mai helyzettől. Napjaink moszkvai politikai vezetése és a nép számára a (világ)háború távoli dolog. Az Ukrajna ellen indított invázió sajátosságát leginkább Simone Weil francia írónő szavaival lehet leírni: a világtörténelem legvadabb, legvéresebb háborúi azok voltak, amelyeknek nem volt célja. Ezt a világtörténelem és elsősorban a modern történelem paradoxonának tartotta. Ez azért is veszélyes, mert egy ilyen háborúban nem lehet leülni tárgyalni és kompromisszumot keresni.
– Van bármiféle tudás arról, hogy mit gondolt annak idején az orosz közvélemény a Magyarország elleni 1956-os invázióról?
– Szórványosan. A szovjet társadalom úgy viszonyult az eseményekhez, ahogy egy valódi információktól évtizedeken keresztül elzárt társadalom viszonyulhatott. Nagyjából azt gondolták, ami a Pravdában le volt írva.
– Hogy ’56 „fasiszta zendülés” volt?
– Igen. Ettől főleg a városi fiatalok köreiben volt eltérés. A moszkvai, leningrádi egyetemisták között terjedtek alternatív vélemények. Sokan eljutottak odáig, hogy Magyarországon nem ellenforradalom, hanem forradalom van. Előfordult röpcédulázás és kisebb demonstáció is, többeket le is tartóztattak ezek miatt, például Leningrádban. Alekszandr Sztikalin kollégám azt is feltárta, hogy tudósok, akadémikusok, írók magánnaplóiban egészen máshogy írtak az eseményekről, mint ahogy a Pravdában lehetett olvasni.
– És arról van információ, hogy a mai orosz társadalom mit gondol ’56-ról?
– Átfogó közvéleménykutatásról nem tudok.
De tapasztaltom, hogy visszatérőben van az a narratíva, amely közvetlenül az események után is uralkodó volt a szovjet és a magyar sajtóban: hogy az egészet Nyugatról szervezték Moszkva ellenében.
– Ezt az állami média is közvetíti?
– Dmitrij Kiszeljov, az orosz állami média igazgatóhelyettese néhány évvel ezelőtt kijelentette, hogy 1956 volt az első „színes forradalom”. (Vagyis hogy az események mögött valójában az amerikai szövetségi hírszerzés állt. Az ügyből kisebb diplomáciai botrány lett. – a szerk.) Ez durva hamisítás, amely nem vesz tudomást arról, milyen belső folyamatok vezettek forradalmi változásokhoz Budapesten épp úgy, mint Grúziában vagy Ukrajnában. A propaganda ezeket egy sablonra húzza fel: azt mondja, mindenhol a Nyugat volt a lázító.
– Az orosz közoktatásban hogyan beszélnek 1956-ról?
– Leginkább sehogy. A történelemoktatás terveiben nem szerepel, vagy legföljebb az említett színes forradalom doktrína jegyében.
– Az utóbbi időben egyre többen beszélnek arról, hogy újjáéledőben van a szovjet-, sőt a Sztálin-nosztalgia Oroszországban. Ezt olyan jelekből olvassák ki, mint hogy Putyin elnök nem ment el Gorbacsov temetésére, vagy hogy az állami médiában mind többször szólnak elismerően Sztálinról. Önnek mi a tapasztalata?
– Az orosz társadalom jelentős része a mindennapi tévéadás hatása alatt áll. Ott pedig 15 éve éjjel-nappal arról beszélnek, hogy Ukrajnában fasiszta rezsim jutott hatalomra, és azt szuggerálják, hogy az erő és az erőszak hatékony politikai eszköz. Ez a mai uralkodó ideológiának a magja: hogy a diplomácia, a demokratikus eljárások nem vezetnek semmire, csak az erő, a pénz és a hatalom. És itt jön be a Sztálinhoz való viszony: a mai értékelés szerint ő erős vezető volt, aki akkor volt kegyetlen, amikor annak kellett lennie.
– Sztálin rehabilitációja zajlik?
– Nem Sztálin személyét, hanem
a sztálini típusú vezetést rehabilitálják: az időben és eszközökben szinte korlátlan hatalmat. Ehhez pedig az is hozzátartozik, hogy el kell hallgatni vagy bagatellizálni a sztálini idők egyes bűneit.
Nem véletlen, hogy tavaly felszámolták a Memorial nevű, 1989-ben létrehozott társadalmi szervezetet, amelynek célja a sztálini terror idején, főként a büntető- és munkatáborokban, vagyis a Gulágon szenvedett emberek emlékének ápolása volt. Egyértelmű, hogy a szovjet bűnök relativizálása zajlik. Ez engem is személyesen érint. Én is ugyanolyan „érdekes” helyzetben vagyok, mint sok millió honfitársam: édesapám ukrán, édesanyám orosz, így tulajdonképpen ma az történik, hogy az „anyám emberei” lövik az „apám embereit”. Annak, hogy apai ágon nem ismerem a felmenőimet, egyetlen oka a sztálini ukrán népirtás, a holodomor. Anyai ágon is csak a a nagyanyámat ismertem, a nagyapámat, aki egyszerű falusi tanácselnök volt, a 30-as években elnyelte a Gulág.
– Egyetért azzal, hogy „testvérháború” zajlik Ukrajnában?
– Ez nem nemzeti, hanem civilizációs összecsapás. A családom mindkét ágán többségében oroszul beszéltek. Ebből is látszik, hogy itt nem a nemzetiség számít.
– Mert Kelet-Ukrajnában is sokszor mind az agresszor, mind az áldozat oroszul beszél?
– Igen.
– Ön orosz és ukrán felmenők után tökéletesen megtanulta a magyar nyelvet, majd éveket szánt az életéből arra, hogy segítsen tisztázni a magyar történelem egyik kulcspillanata, az 1956-os forradalom körüli kérdéseket. Miért tartotta ezt ennyire fontosnak?
– Mert pontosan tudtam, hogy az orosz–magyar kapcsolatok normalizálásához az kell, hogy lezárjuk a múltat. Ehhez pedig elsősorban nekünk, oroszoknak kell igazat vallani arról, hogy mi történt, milyen szerepet játszottunk. Úgy gondoltam, nem a magyarokra kell várni, hogy ők majd kikutatják és elmondják, ami a bajuk. A miénk volt a nagyobb felelősség. Nekünk kellett kezdeményezni.
×××
Vjacseszlav Szereda és Alekszandr Sztikalin kilencvenes évek eleji munkájáról, az SZKP-levéltár kapuinak bezárulásáról, az ’56-os nyugati segítségnyújtás elmaradásának okairól és sok más témáról is szó esett stratégiai szövetségesünk, Az élet meg minden portréinterjú-podcast augusztusi, Rainer M. János történésszel készült epizódjában. Az adás itt hallgatható meg.
Nyitókép: forradalmárok Budapesten 1956 októberében (fotó: AFP/TT News Agency/Anders Engman)
