Több száz éve létezik, de most született meg igazán – ilyen volt és ilyen lett a Széna tér
Történelmi emlékparkként született újjá a budai Széna tér egy része, az egykori buszpályaudvar területe. A helyszín súlyos múlttal terhelt, a 20. században kétszer is nagy ütközetek helyszínévé vált. Eddig azonban városi köztérként gyakorlatilag nem létezett, minden talpalatnyi helyet a közlekedés foglalt el. A II. kerület által végrehajtott átépítés nyomán nemcsak a múlt emlékei jöttek felszínre, hanem a csomópont is humanizálódott. Olyan térfelújítás ez, aminek egy történelmi tanulmánykötet adja az alapját – ilyesmire nem nagyon volt még eddig példa.
Ennyi történelem már szinte sok. A megújult Széna téren verssorok futnak a lábunk alatt a díszburkolatba ágyazott csíkokon. „A németek egy éjjelen nem védték tovább Budát, összegyűlt mindegyikük, 40 000 szoldát, jéghideg éjjelen, mindjük sisakosan, ’45 vad telén, kezdődjék már a roham.” A Széna tér Beremenyi Gézától, azon a részen, ahol a 4-6-os megállójából a zebrán átkelve lesétálunk a Hattyú utca felé. „És kérdik, egyre többen kérdik, hebegve, mert végképp nem értik – Ők, akik örökségbe kapták –: Ilyen nagy dolog a Szabadság?” Márai Sándor, Mennyből az angyal. „Roncs-egzisztenciád, kimented, kamerad, a katlanból. Loholj!” Térey János, A városi hadviselés gyakorlata. A csíkok átszövik az egész új teret, a lábunk alatt mindenhol töredéksorok. Kitörés, halálzóna, sztálingyertyák ragyogása. Felnézve a földről Mammut 1 és 2, Burger King, Starbucks, Arriba Taqueria, a tűzfalon óriási DM molinó.
A Széna tér Budapest történelemmel legsúlyosabban terhes tereinek egyike, de erre a történelemre mostanáig nem sok minden emlékeztetett,
legfeljebb néhány emlékmű a Mammut előterében, amelyeket zárójelbe tett a föléjük tornyosuló duplapláza monumentális banalitása. Térre se sok minden emlékeztetett a szó valódi értelmében, mármint hogy épületekkel körülhatárolt, a városlakók találkozásait, mindennapi életét szolgáló placc kávézókkal, szolgáltatásokkal, esetleg kisebb ligettel. Ilyen tér például a terézvárosi Jókai tér, aminek átszabásáról legutóbb írtunk, meg még jó néhány másik Budapesten. A Széna tér azonban nem ilyen. Rengeteg ember fordul meg itt nap mint nap, de a többségük valószínűleg soha nem tette fel magának a kérdést: hol is van tulajdonképpen a Széna tér? Mi a Széna tér egyáltalán? Hol itt a tér tulajdonképpen?
A Széna tér egy nehezen definiálható, formátlan valami, különböző teresedések, kereszteződések és kiszélesedő utak halmaza a Széll Kálmán tér és a Margit körút határozottabb formát öltő, szűkebb szakasza között. A legtöbb budapestinek valószínűleg a Mammutok előterét és a 4-6-os megállóját jelenti, de ez ugye nem tér, csak a Margit körút egy darabja. Sokáig jelentette még az autóbuszpályaudvart, ahonnan a Zsámbéki-medence községeit kiszolgáló Volán buszok indultak, egészen 2019. augusztus 10-ig, amikor a buszpályaudvarról kifutott az utolsó járat. Van még valami térre emlékeztető rész az Ostrom és a Hattyú utcák torkolata közötti szakaszon, ahol a nagy bérházak a körúttól kissé hátrébb húzódnak – lehetne ez egy tér, ha nem úttest, taxidroszt és parkolóhelyek foglalnák el a nagy részét (sokáig itt maradt meg Budapest belső részén a legnagyobb összefüggő felületen a századfordulós sárga keramitburkolat, de 2020-ban ez is eltűnt).
A Széna tér fizikai nemléte furcsa ellentétben áll azzal, hogy történelmileg mennyire létezik. A 20. századi magyar történelem legsúlyosabb eseményei közül többnek is a fő budapesti színterei közé tartozott, mindenekelőtt a Budai Várban rekedt német (és kisebb részben magyar) csapatok rettenetes kitörési kísérletének 1945. február 11-én és az 1956-os forradalomnak, amikor a budai oldal legjelentősebb felkelőcsoportja tevékenykedett itt Szabó János („Szabó bácsi”) vezetésével. Súlyos történelmi helyszín volt a Margit körúti katonai fogház épülete is a mai Mammut 2 helyén: itt végezték ki 1919-ben a vörösterror elkövetői közül Korvin Ottót, Cserny Józsefet és a Lenin-fiúkat, később az illegális kommunisták közül Schönherz Zoltán újságírót, itt raboskodott Rajk László, Kádár János, Kállay Miklós, a nyilasterror idején Bajcsy-Zsilinszky Endre, akit meg is kínoztak a Nemzeti Számonkérő Különítmény pribékjei. Az épület udvarán végezték ki Szenes Hannát. Ő szobrot is kapott most a történelmi emlékparkként újjáépített téren, bronzalakja repülősruhában, csukott szemmel fordul az ég felé, ahonnan Magyarországra ejtőernyősként visszaérkezett, hogy segítsen a holokauszttal fenyegetett itthoni zsidóknak, és aztán meghaljon a Margit körúton, pedig a biztonságos Palesztinában átvészelhette volna a vészkorszakot.
A téren 1945 telén szó szerint hullahegyek voltak, erről nemcsak a korabeli beszámolók, hanem fényképek is tanúskodnak. Nem tudjuk, hogy pontosan hány német és magyar katona lelte itt a halálát, de a kitörés áldozatainak számát összességében húszezerre becsülik, és a legszörnyűbb mészárlás a Széna téren folyt, kevesen jutottak át rajta élve. A szovjetek bevették magukat a környező házakba, és azokból tűz alatt tudták tartani az egész megvilágított, széles teret, ahol a menekülőknek nem volt szinte semmi fedezéke. „Amit onnan kinézve láttam, az minden képzeletet felülmúlt. A Széna tér, és a mai Moszkva tér majdnem teljesen világos volt a sok nyomjelző lövedéktől, világítórakétától, fényszóróktól. Vízszintes fénycsíkok tömegét vonták a nyomjelző lövedékek. Akna akna mellett robbant. Cseppet sem túlzás, ha azt írom, hogy mindenfelé hullahegyek tornyosultak” – idézi egy magyar túlélő, Vajda Alajos ezredes visszaemlékezését Ungváry Krisztián a kitörésről szóló tanulmányában. A halottakat kezdetben itt is magán a téren temették el, ahogy a városban sok helyütt, csak 1945 nyarán exhumálták őket, és vitték át az Új Köztemető 140. parcellájába. Az elmenekült civilek romok közé térhettek vissza, a Széna téren egy ház sem maradt épen.
A Széna tér csak a Kádár-korban vált újra hétköznapi hellyé, ahol sokáig semmi nem emlékeztetett arra, hogy itt csapott össze megsemmisítő erővel a 20. század közepén a két totalitárius diktatúra hadserege, itt lázadtak fel a magyarok a sztálinizmus ellen, és a korszak összes egymást követő rendszere valamilyen módon összevérezte a környéket. Lebontották a kommunisták számára különösen rossz emlékű fegyházat, de lebontották – már a háború után közvetlenül – a régebbi múlt emlékeit is: a barokk és klasszicista Régi Szent János Kórház, Buda első közkórháza 1947-ben, a hozzá tartozó kápolna 1949-ben lett a bontócsákány áldozata, pedig az egész épületegyüttes műemlék volt, a háborús sérülések azonban ürügyet kínáltak az eltüntetésére. Amit igazából az indokolt, hogy a közlekedés több teret igényelt. A kórházi komplexummal együtt eltűnt az 1735-ben állított Nepomuki Szent János-szobor is, amely addig a tér közepén, a homlokzat előtt állt (ugyanúgy, mint Pesten, a Szent Rókus Kórház előtt az Immakuláta-oszlop).
A háborúban súlyosan megrongálódtak a tér nyugati oldalának öreg, földszintes házai, a régi Buda utolsó hírmondói, köztük az 1930-as évek legendás vendéglátóhelye, a mélyen földbe süppedt, ódon Törökbástya étterem – ezeket mindjárt az ostrom után, a romeltakarításkor eltüntették, de a helyük egészen a Mammutok felépítéséig üresen maradt. A vízivárosi oldalon a 19. század második felében épült, nagy bérházakat leegyszerűsítve, homlokzati díszek és kupolák nélkül állították helyre, ezért nem emlékeztet a Széna tér a Nagykörút többi részére, pedig valaha ugyanolyan díszes, nagyvárosias építészeti kerete volt: a mostani jellegtelen állapot az 1945-ös tűzvihar után állt elő. A téren mindössze két régebbi építészeti érték maradt meg, mindkettő becses, de szerény: a középkori eredetű, a törökök által többször kijavított budai városfal egyetlen megmaradt szakasza a Margit körúton, és ehhez hozzátapadva egy mélyedésben az egykori Budai Polgári Lövölde klasszicista épületcsonkja, a mai Jégkert étterem (csonk, mert az egykor U-alakú épület barokk szárnyát már 1930-ban lebontották). Egyik sem határozza meg a tér képét: a falról a legtöbben talán nem is tudják, hogy nem egyszerű kőkerítés, a lövölde pedig szinte láthatatlan, részben mert mélyen van, részben pedig azért, mert az udvarán évek óta egy nagy, fehér sátor áll, amely kitakarja az épületet. Nem a mostani térfelújítás hibája, de nagy kár, hogy a hosszú évtizedekre bérbe adott lövöldét nem lehetett kiszabadítani a sátor mögül, és kertjét sem sikerült összenyitni a Széna térrel: egy új, magas kerítés próbál rendezettebb állapotokat teremteni, de a tér egyetlen igazi műemléke továbbra is takarásban marad. A tervezők jobb híján kis ligetet telepítettek fehér törzsű, kecses himalájai nyírfákból a Jégkert elé, hogy a sátrat majd a megizmosodó fák elrejtsék.
A Széna tér tehát olyan hely, amit egy mai budapesti fel sem ismerne, ha időgéppel visszamehetne az 1940-es évek elejére: míg a város számos más részén szinte csak a cégtáblák, a vendéglátóhelyek és a burkolatok változtak, a Széna téren alig találna a tekintete ismerős támpontot.
A Széna tér soha nem volt olyan határozott körvonalú, mint a klasszikus belvárosi terek, mivel egy másik városfejlődési folyamat eredményeként jött létre: két eltérő jellegű városrész határán, ahol a 18. századig fallal körülvett, sűrűn lakott Buda és az egykori Országút külváros találkozott. A névadó országút eredetileg a falon kívül, azzal párhuzamosan futott, a mai Margit körút és a Bem József utca vonalán. Ősi, mindent túlélő útvonal volt ez, ami már a középkorban is összekötötte Óbudát és Székesfehérvárt. A falon egykor kapu nyílt, a kapu előtt pedig térség alakult ki, az ilyen terek remekül alkalmasak voltak piacok, vásárok tartására. A Széna tér neve máig emlékeztet az eredeti vásártéri funkcióra. A 18. században olyan intézmények települtek ide, amelyeknek akkori felfogás szerint a város szélén, a lakott területek peremén volt a helye, például a lövölde és a kórház (az utóbbit az 1710-es pestisjárvány után alapították, és a ragályok miatt nem tűrték meg a város belsejében). Ez a hagyományos tér alakult át a 19. század második felében a körútra nyíló teresedéssé, amit már elegáns, nagyvárosias épületek szegélyeztek, földszintjükön kávéházakkal (a legismertebb a Budavár volt a mai Burger King helyén, ez Budai Mackó néven még a rendszerváltást is megérte).
Hasonló terek a Kiskörút vonalán Pesten is kialakultak, máig őrzi ezt a formát a Kálvin tér és a Deák tér (mindkettő vásártér volt egykori a régi város határán, az országút mellett), a Széna tér viszont 1945 után kilyukadt: a Régi Szent János Kórház lebontásával megnyílt észak felé, és lefolyt egészen a Bakfark Bálint utcáig, magába olvasztva a kórház egykori telkét és a Varsányi Irén utca fölső szakaszát. A Széna tér bevezetőben említett formátlansága tulajdonképpen ekkor keletkezett, mára pedig egyfajta vándorfogalomként az emberek inkább ezt a területet érzik Széna térnek, a régi tér pedig – a Hattyú utca torkolatától délnyugatra – alig érzékelhető. A mostani felújítás természetesen tovább erősíti ezt a hatást, hiszen a kórház helyén kialakított buszpályaudvar mindeddig meggátolta, hogy valódi köztér jöjjön létre.
A Széna téri pályaudvar nem tartozott az építészetileg értékes budapesti állomások közé, különös módon egyáltalán nem volt reprezentatív a kialakítása, pedig jól látható helyen volt. Ebben különbözött például az Erzsébet téri és a Bukarest utcai buszpályaudvartól, amelyek idővel szintén megszűntek, de 20. század közepi modern épületeiket érdemes volt megőrizni, és vendéglátóhelyként továbbhasználni. A Széna téren viszont épület gyakorlatilag egyáltalán nem volt, csak tetővel védett buszállások és bódék. A 2019-es bontásig ismert kép 1967-ben alakult ki, bár a téren már az 1930-as években is volt megállója a Buda környéki buszoknak. A buszpályaudvar alacsony színvonalára már a szocializmus idején is panaszkodtak, Zsigmond Gábor idézi a Népszabadság 1978-as cikkét, amelyben arról írnak, hogy „a Széna téren mostoha viszonyokkal találkozik a buszra várakozó, még mosdó sincs”. A szűkös kis pályaudvart már ekkor meg akarták szüntetni, és helyette a Moszkva tér környékén építettek volna új, nagy Volán-pályaudvart, üzletházzal kombinálva, aminek a buszállások a földszintjén lettek volna. Akkoriban ilyenek még nem nagyon voltak, a gondolat tehát kétségtelenül modern, de azért szerencse, hogy nem jutott rá pénz. A Széna téri állomás viszont még negyven évig elhúzta – Budapesten sokszor az ideiglenesség a legállandóbb.
Ezek az adottságok határozták meg a mostani térfelújítást, amely egy eredetileg tervezett nagyobb szabású projekt egyetlen megvalósult eleme. Korábban a BKK akart a tér egészére és a Margit körút érintett szakaszára kiterjedő átépítést, de ez elakadt, és a 2019-es önkormányzati választás után a II. kerület új vezetése úgy döntött, hogy saját erőből megcsinálja azt a 7.250 m2-es részt, ahol egy lepusztult kis park és az egykori buszpályaudvar volt. A gyorsan lebontott állomás helyen körülkerített, murvás placc keletkezett, amivel feltétlenül kezdeni kellett valamit. A Márkus Gábor által készített korábbi terveket alapvetően megőrizték, de történt némi átszabás: csökkent a burkolt felületek aránya, a korábban meglévő 1737 m2-es zöldfelület összesen 2674 m2-re nőtt. Megmaradt az eredeti elképzelés, hogy a Varsányi Irén utca vonalában az autóforgalom elől elzárt, közös gyalogos és kerékpáros átjárót alakítottak ki ott, ahol egykor a volánbuszok álltak, a terület többi része pedig részben teljes értékű zöldterület, tényleges liget lett, részben pedig – a Varsányi Irén utcai házak előtt – megemelt zöldfelületi kazettákat alakítottak ki. A korábbi terveken ide még díszburkolatot szántak, de az önkormányzat úgy ítélte meg, hogy a házak földszintjén nincs annyi vendéglátóhelynek alkalmas helyiség, hogy érdemes legyen az egészet leburkolni.
A felújítás igazi különlegessége, hogy a 2019-ben megkezdett áttervezést alapos történelmi kutatómunka előzte meg, amelynek során feltárták a Széna tér fordulatos történetét. A munka eredménye egy tanulmánykötet, amelyben egy-egy szakterület neves kutatói foglalják össze, mit lehet tudni a Széna tér közlekedéséről (Zsigmond Gábor), vendéglátásáról (Saly Noémi), Szenes Hannáról (Pető Andrea), a kitörésről (Ungváry Krisztián) vagy éppen az 56-os eseményekről (Eörsi László). Ez a tudás épült be aztán a történelmi emlékparkként újragondolt tér terveibe: megjelenik a versidézetekben, az új emlékművekben, sőt még az 56-os lyukas zászlót formázó virágkiültetésben is. Szenes Hanna szobra mellett egy izgalmas 56-os emlékmű is született, a fiatal képzőművészekből álló Hatdé művészcsoport feketére színezett betonból alkotott meg egy olyan pillért, amelyben 20. század közepi használati tárgyak (játékmackó, rádió, demizson) lenyomatai látszanak. A szobor direkt utalások nélkül emlékeztet az 56-ot átélt hétköznapi emberekre, nem a nagy események alakítóit őrzi, hanem a lassan múltba vesző egykori városlakók, nagymamák és dédpapák emlékét. A legjobb értelemben apolitikus emlékmű, és egyben remek játékot is kínál az áthaladóknak, hogy a tárgyak közül hányat ismernek fel.
A tér földje is rejtett emlékeket: a kivitelezési munkák során megtalálták a Régi Szent János Kórház alapfalait, és előkerült a homlokzat egyik óriási barokk oszlopának törzse is három darabban, valamint a Nepomuki Szent János-oszlop törzsének egy darabja. A fellelt történelmi relikviákat Dévényi Tamás építész tervei szerint mutatták be, a burkolatban fából készült csík jelzi a kórház egykori körvonalát, az oszloptörzs darabjai a parkba kerültek, a Nepomuki Szent János-oszlop csonkja viszont kerítéssel körülvéve visszakerült centire pontosan az eredeti helyére. A tér múltjának egy eddig teljesen láthatatlan, de fontos rétege került ezzel újra szem elé. A rengeteg felszedett kockakőért viszont itt is kár, ez a történelmi – és ma már pótolhatatlan – burkolat újrhasznosítható lenne a kortárs tervekben is.
A Margit körút felőli oldalon a burkolatban terméskő sáv jelzi a lebontott városfal vonalát, vizuálisan meghosszabbítva a Jégkert udvarának sarkáig ténylegesen álló falat. Ezen a szakaszon a városfal rég eltűnt, lehetséges, hogy a lebontott kórház falaiban rejtőzött, mindenesetre hamisítás lett volna másfél-két méter magasan felfalazni. A burkolati jelzés visszafogott megoldás: a várostörténet iránt érdeklődőknek jól olvasható jelzés, de sokan bizonyára úgy sétálnak majd át rajta, hogy eszükbe sem jut, Buda középkori határán lépnek éppen át.
Az egyetlen, ami a tervek közül nem jött össze, az a Csalogány utca 53. számú bérház tűzfalának átalakítása egy 1956-os témájú, digitális muráliával. Ennek alapja is tudományos kutatómunka volt, mivel számos oral history interjú készült a tér környékén lakó, még élő szemtanúkkal, és a murált telefonnal beolvasva ezeket lehetett volna megnézni. A társasház azonban nem járult hozzá a tervhez: inkább a reklámhálóból nyerhető bevételt választották, noha az egész homlokzatot elborító molinók kihelyezése egy ideje egyértelműen jogszabálysértő. A tér átadása előtti sajtóbejáráson Őrsi Gergely polgármester külön felhívta a figyelmet erre a lehetetlen állapotra: az önkormányzat nem tudja érvényesíteni a tiltó jogszabályt, mivel bejelentéseiket a Budapesti Kormányhivatal rendre figyelmen kívül hagyja. Tűzfalfestmény helyett így egyelőre maradt a szépségápolási hirdetés, de az interjúkat azért bemutatja egy kisebb szabadtéri kiállítás.
Ez a szépséghiba azonban semmit nem von le a térfelújítás értékéből: elhanyagolt, jellegtelen közlekedési területből, elavult belvárosi buszpályaudvarból született valódi köztér és értékes zöldterület Buda szívében. A történelem mindenhol jelen van ezen a téren, de a mai használatát ez egyáltalán nem akadályozza. A járókelő eldöntheti, hogy bele akar-e nézni a téren felállított három kronoszkópba, amelyek egy-egy archív Fortepan fotóval idézik fel a Széna tér rég eltűnt világát, és azokat az eseményeket, amelyek ezt a környéket ilyenné tették – a pusztítás és az építkezés ezen a területen különösen vad, mindent átformáló hullámait. Talán most beállt a valódi nyugalmi állapot.
Nyitókép: az újjászületett budai Széna tér a magasból (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)
