Az elégedetlenség nem pártpolitikai, nem is világnézeti ügy – egyházi iskola tanára az oktatási válságról
A gyermekekkel évi több mint ezer, óvodások esetében akár több mint kétezer órát töltő pedagógusok helyzetének rendezése nélkül a családtámogatási rendszer sem lehet igazi siker – írja Szőnyi Gergely. A középiskolai tanár, mentálhigiénés szakember a Nényei Pál által kezdett oktatásügyi véleménysorozathoz kapcsolódva kifejti, a bérrendezésen túl mi mindent kellene még tenni azért, hogy gyermekeinkből az iskola segítségével „lelkileg egészséges, alkotni képes, kreatív” felnőttek váljanak. Katolikus intézményben tanító vendégszerzőnk rögzíti: az elégedetlenség elsősorban nem pártpolitikai és nem is világnézeti ügy.
Családbarát kormány, világviszonylatban is mintaértékű családtámogatási rendszer, „gyermek nélkül nincs jövő”. Ilyen és ehhez hasonló szókapcsolatok, jelszavak hangoznak el újra és újra a kormányzati kommunkáció különböző fórumain, igyekezvén egyértelművé tenni: az ország immár több mint tizenkét éve regnáló vezetése számára a szavak és a tettek szintjén is kiemelt terület a családpolitika. A fő cél az aggasztó demográfiai trendek megfordítása vagy legalábbis a népességfogyás lassítása, amiben az elmúlt évek folyamán sikerült is részsikereket elérni. A mindenki örömére megszületett gyermekek felnevelését is számos intézkedés segíti: pl. adókedvezmény, adóvisszatérítés, lakásfelújítási támogatás. Az elmúlt hetekben mégis szülők tízezrei vonultak az utcára, mert úgy érzik, hogy gyermekeik és rajtuk keresztül maguk a családok nem kapják meg a kellő kormányzati segítséget ahhoz, hogy az életük, a növekedésük, a fejlődésük, a tudásuk és a lelki egészségük megfelelően alakuljon.
Hogyan lehetséges ez? Sokan, többek között itt, ezen a fórumon is rámutattak: az elégedetlenség elsősorban nem pártpolitikai gyökerű, az utcára vonulók és a velük egyetértő tömegek világnézetüket, politikai irányultságukat, a tiltakozás hangnemét és stílusát tekintve meglehetősen heterogének. A probléma ugyanis általános, és a társadalom minden rétegét érinti:
a családtámogatás megáll az iskola kapujában, elköszön a gyermektől és átadja őt az elfeledett közoktatásnak, ahol túlterhelt, alulfizetett tanárok próbálják egyre nehezebben, magas létszámú osztályokban, túlfeszített óraterhelés közepette, korszerűtlen és átgondolatlan tanterv alapján, sebtiben összedobott tankönyvek segítségével egyengetni az útját.
Márpedig aki az iskolát, a tanárokat nem támogatja, az a gyermekeket sem támogatja igazán. Az évi több mint ezer, óvodások esetében akár több mint kétezer órát pedagógusokkal, oktatási intézményben töltő gyermekek ilyetén támogatása nélkül pedig semmilyen családtámogatás nem lehet teljes körű, és nem lehet igazán hatékony sem.
Márpedig a 21. századi családoknak minden korábbinál nagyobb szükségük van az iskolára, és ezen belül a minőségi tanári jelenlétre. A Válasz hasábjain megindult oktatásügyi diskurzus folyamán többen tettek figyelemreméltó megállapításokat az iskolaévek alatt megszerzendő tudás mibenlétével és jelentőségével kapcsolatban. Arról viszont talán kevesebb szó esik, hogy milyen szerepe van már egészen az óvodától kezdve az oktatási-nevelési intézményekben folyó munkának a lelki egészség és személyiségfejlődés alakulásában. Pedig éppen ezen a területen szűkül évről évre a szülők mozgástere, a szakemberek éppen itt mutatnak rá egyre határozottabban az össztársadalmi szinten tátongó hiátusokra.
Évtizedek óta ismert közhely, hogy a hagyományos (pl. vallási, falusi vagy többgenerációs együttélésből fakadó) közösségek visszaszorulásával a felnövekvő nemzedékek szocializációjának és nevelődésének két elsődleges terepe maradt: a család és az óvoda/iskola. A kettő közül az előbbi egyre nehezebben tölti be ezt a szerepet. Egyrészt a társadalom ezen legkisebb, alapvető közösségének válsága miatt (sok szétszakadt, „csonka” család, kevés gyermek, bizonytalan családi struktúrák és szülői szerepek), másrészt azért, mert manapság a dolgozó szülők a hétköznapokon alig töltenek el (különösen minőségi) időt a gyermekeikkel. Az elmúlt tíz-húsz évben mindeközben berobbant a gyermekek (és a szülők) mindennapjaiba virtuális világ, ami sok időt és belső energiát leköt, ám a szakemberek egybehangzó véleménye szerint sokkal inkább visszaveti mind a csöppségek, mind a nagyobb fiatalok pszichés, idegrendszeri és szociális fejlődését, mintsem elősegítené azt.
Mindezért szinte az egyetlen olyan helyszín, ahol minden gyermek igazán sok időt tölt el, és ahol valódi, hús-vér emberek között, valós helyzetekben tanulhat meg játszani, alkotni, kommunikálni, együttműködni, problémákat megoldani, konfliktust kezelni, kifejezni magát és a másikra is figyelni, segítséget nyújtani és segítséget elfogadni, szeretni és szeretve lenni: az óvoda (ami nemrég éppen ebből a megfontolásból lett kötelező), majd pedig tizenkét éven keresztül az iskola.
Ahhoz azonban, hogy ezek az intézmények ezzel az óriási lehetősséggel élni is tudjanak, illetve hogy meg tudjanak felelni ennek a hatalmas kihívásnak, sok mindenre szükség van. Mindenekelőtt pedagógusokra. Olyan nevelőkre, akik jó képességekkel, kellő motivációval és hivatástudattal rendelkeznek. Akik kiegyensúlyozottak, kipihentek, van idejük és energiájuk arra, hogy személyre szabottan és érdemben foglalkozzanak a gyermekekkel, illetve hatékonyan alakítsák jó irányban a fiatalok közötti közösségi, csoportdinamikai folyamatokat. Akiknek van lehetőségük tervezni, értékelni, elemezni, a munkatársaikkal és a diákjaikkal megbeszélni mindazt, ami fontos lehet egy gyermekközösség életében, a tanórán és azon kívül is. Akiknek jut idejük a szülőkkel való érdemi együttműködésre. Akik a közösséget és a lelki egészséget erősítő projekteket, kirándulásokat, táborokat, tartalmas közösségi szolgálatot vagy éppen önismereti alkalmakat tudnak szervezni. Mindebből – csodával határos módon, a pedagógustársadalom emberfeletti erőfeszítéseinek köszönhetően – most is sok minden megvalósul (a kollégák rendszeresen meglepődnek, hogy egy-egy tréner, coach vagy animátor különböző cégeknél vagy akár a szülők által fizetett gyerekprogramokon napi akár százezreket is elkér ugyanolyan foglalkozásokért, amilyeneket mi iskolai keretek között rendszeresen, plusz juttatás nélkül nyújtunk a diákjainknak).
Megfelelő bérezéssel ugyanakkor rengeteg kiváló szakember érkezhetne (részben vissza) a rendszerbe. A közvélekedéssel ellentétben a tanári pályát elhagyók nagy része nem gyorsétkezdékben vagy raktárokban dolgozik, hanem komoly értelmiségi munkát végez a versenyszférában vagy éppen a közigazgatásban.
Illetve végre ki lehetne aknázni azt a hatalmas, szunnyadó tartalékot, ami a túlhajszolt, túlterhelt, sokszor másodállás vállalására kényszerülő nevelési szakemberek képességeiben, tudásában és tapasztalatában rejlik, csak éppen a nehezítő körülmények miatt csak részben tud megnyilvánulni és hasznosulni.
Szükség lenne továbbá arra is, hogy az iskolai feltételek ne akadályozzák, hanem szolgálják és katalizálják a gyermekek közötti személyes interakciók lelkiegészség- és személyiségfejlesztő hatását. Ilyen hatással bírna az osztálylétszámok csökkentése, a csoportbontások anyagi megtámogatása, a tanulói óraterhek csökkentése (egy kilencedikes vagy tizedikes diák napi 7-8 tanóra mellett kell hogy tanuljon, házi feladatot készítsen, közösségi szolgálatot végezzen, amihez hozzájönnek még a különórák: így nem marad ideje sem a tanulásban elmélyülni, sem töltődni, barátságokat ápolni vagy akár egy kicsit békében egyedül lenni). Továbbá ehhez járulna hozzá a tanterv újragondolása és racionalizálása, valamint az interaktív és kooperatív módszerek segítése is.
A kormány már így is sokmilliárdot fordított az oktatás fejlesztésére – hangzik el sokszor akár miniszteri szintről is az ellenvetés. Igen ám, de az oktatásra költött forintok többsége felújításra, építkezésre és eszközbeszerzésre ment el, ami persze szintén szükséges, csakhogy
ahogy a stadionok és futballpályák sem képesek jól képzett, megbecsült és kellőképpen megfizetett edzők, valamint jól átgondolt és felépített edzéstervek nélkül minőségi futballistákat kinevelni, a szépen felújított falak sem tudnak rámosolyogni a gyermekekre, és nap mint nap segíteni nekik abban, hogy a bennük rejlő megannyi érték fokozatosan kibontakozhasson.
Márpedig az, hogy a családtámogatásoknak (is) köszönhetően megszületett és a reményeink szerint minél előbb megtámogatott, megreformált oktatási rendszerben felcseperedett gyermekekből lelkileg egészséges, alkotni képes, kreatív, emellett kiegyensúlyozott, stabil, a saját érzéseinek és emberi kapcsolatoknak gyakran kusza szövedékében eligazodni tudó felnőttek váljanak, nemcsak a szülők, hanem az egész társadalom alapvető és stratégiai érdeke.
Nyitókép: demonstráció a tanárokért október 23-án (fotó: Andrónyi Tamás)
