„Katolikusként van vele a legnagyobb bajom!” – Heidl György egyházi behódolásról és tanárügyről
„A csúnya szavaknak van esztétikai funkciójuk, kifejezi általuk a fiatal, hogy rendkívül dühös. De egyébként kikért is dühös? A tanárokért! Annak a közösségnek a képviselője határolódott tehát el a szövegnek nemcsak a stílusától, hanem a tartalmától is, amely közösség mellett a diák kiállt ezzel a szöveggel. Itt már arról van szó, hogy kiskorú gyerekek állnak ki ezrével a – tanáraikért. Ők jobban felfogják ennek a jelentőségét, mint azok az öregek, akiket bedarált a rendszer, akik valamilyen hivatalt viselnek, és ezért fogva vannak” – mondja Heidl György. Aki nem akárki: a pécsi bölcsészkar dékánja, az egyházatyák kutatója, korábban a pécsi egyházmegye kommunikációs főnöke is volt. Ilyen háttérrel állt ki hétfőn egy blogposztban az október 23-i fővárosi tüntetésen felszólaló Pankotai Lili mellett – és az ellen, hogy igazgatója, a pécsi egyházi gimnázium vezetője határolódott el diákjától ország-világ előtt. Milyen vaskosakat mondott Szent Jeromos? Miért hibás még teológiailag is a nyilatkozat, amelyet az egyházi vezetők tavaly aláírtak? Miért lenne viszont dolguk a megszólalás most, a tanárok ügyében? Interjú.
– Éppen értekezleten volt, amikor hívtuk. Egyetemi válságstáb?
– Nem. Minden kedden van vezetői értekezletünk.
– Akkor nem a blogposztja volt a téma, amelyben kikérte magának, hogy a budapesti tüntetésen trágárul slamelő diáklánytól elhatárolódott pécsi egyházi iskolája?
– Nem.
– Többen leírták, hogy dékán, azt azonban nem, hogy amit megfogalmazott, az félig-meddig azért belső kritika. A Pécsi Egyházmegyében elég fontos figurának számít.
– Voltam ott vezető, de az 2018-ig tartott. Szép időszak volt. Kommunikációs, kulturális és tudományos igazgató voltam, a Keresztény Örökség Kutatóközpontot is létrehoztuk, de 2019-től én már ezt a kart vezetem. Az egyházmegyénél tehát nincs most hivatalos tisztségem, mindenesetre tény, hogy eléggé beágyazott vagyok ebben a közegben. A posztot pedig nem dékánként írtam, hanem magánemberként a saját Facebook-oldalamon.
– Eléggé beágyazottként azért ismeri a diákjától elhatárolódó ciszterci iskolaigazgatót is?
– Nincs személyes kapcsolatunk, de az egyik lányunkat ő tanította biológiából, és az egyik legjobb tanára volt. Tehát semmi személyes nincsen a megszólalásomban.
– Miért érezte fontosnak akkor, hogy megszólaljon, blogposztot írjon?
– Egy hosszú nap után hazaértem, megnéztem, mi van a helyi sajtóban és szembejött az általam jól ismert Nagy Lajos Gimnázium hivatalos állásfoglalása. Két lányom járt oda, barátaim vannak a tanári karban, járnak onnan hozzánk doktori iskolába, amelynek én vagyok a vezetője. Az elhatárolódó nyilatkozatot olvasva érdekelni kezdett a dolog, megnéztem hát a videót, hogy lássam, mégis milyen szörnyűség történt, amiért egy igazgató az egész intézmény nevében hivatalos közleményt ad ki.
– A trágárság nem zavarta?
– Szövegekkel foglalkozom hivatásszerűen. Meg tudom különböztetni azt, hogy egy műfajon belül mi öncélú, s mi az, ami valódi tartalmat jelent. Lehetett látni, hogy itt valami nagyon őszinte dolog jelenik meg, olyan műfajban, amelyet egyébként én személyesen nem kedvelek ugyan, ám attól az még létező műfaj. Ami viszont beindította bennem a láncreakciót, amiért nem térhettem ki a véleményformálás elől, az egyrészt a pedagógiai hiba, miszerint egy diákját az iskola nyilvánosan pellengérre állítja, másrészt az, hogy mindez a keresztény értékekre való hivatkozással történik..
– A filológia mellett épp ez a szakterülete, végül is.
– Az ókori kereszténységgel foglalkozom, az egyházatyák munkásságával. Valószínűleg ezért zavar az átlagosnál jobban, hogy a „keresztény értékek” emlegetése ma politikai hívószó. Amikor szükség van rá, bevetik. Ez a politikai kereszténység. Krisztus nélküli kereszténység. Pedig a kereszténység lényege az, hogy Jézus Krisztus, Isten fia emberré lett, meghalt, feltámadt, és ő a Megváltó. De eddig a politikusok nem jutnak el. Nem csoda: a szavazatszámokra figyelő politika ezzel nem tud mit kezdeni, mert ez már megoszt.
– Talán nincsenek keresztény értékek?
– De, ahogy vannak buddhisták meg vannak platonikus értékek is, és így tovább. Ráadásul elég nagy az átfedés, mert alapvető emberi értékekről van szó.
– Egy keresztény iskola, ahol a jóság, engedelmesség érték, már miért ne mondhatná, hogy a diákja ne trágárkodjon ország-világ előtt?
– Lehetnek ilyen belső szabályok, hogyne, ám ha a belső szabályokat valaki megszegi, akkor azt házon belül intézzük el, és nem írjuk ki ország-világ elé, hogy lám-lám, mi nem ő vagyunk, mi jók vagyunk. Ez ugyanis erről szólt. Nem egy diáklány pedagógiai célú helyreigazításáról. Jelzés volt ez kifelé. A fenntartónak, a közösségnek, a nem tudom, kinek.
– A politikának?
– Valószínűleg. Mi nem vagyunk trágárok, mi ettől elhatárolódunk… aztán az egész lakájmédia viszi is rögtön hírét a nagy botránynak. Addig se beszéljünk az alapvető problémáról, a pedagógusok megnyomorításáról, a jövő eladásáról, arról, hogy a közoktatás szétesett. Arról beszéljünk inkább, hogy vajon ez a beszédmód, ez most akkor elfogadható, vagy nem fogadható el. Nevetséges aránytévesztés.
– Nyilvánvaló volt, hogy ha ez a szöveg így hangzik el, a „lakájmédia” ezen fog rugózni. Nem volt hiba a tüntetés szervezőitől, hogy nem nézték át előre, vagy nem kérték meg a szereplőket, hogy csak kulturáltan?
– Nem tudom, hogyan zajlott ez, de azt tudom, hogy amikor én voltam felelős azért, hogy mi történik az egyházmegye kulturális helyiségeiben, hogyan jártam el. Például: a POSZT-ot, a színházi fesztivált akkoriban még Pécsre hozták, s az egyik off-program szervezője jött, hogy szeretne egy Petri-estet tartani az egyik épületünkben. Megkérdeztem tőle, van-e benne olyasmi, ami ütközik a keresztény hagyománnyal, az egyház missziójával. Az illető elgondolkozott, és azt mondta: van. És akkor inkább ezt máshova viszi, másik programot hoz hozzánk. Csakhogy egy 17-18 éves fiatalt feszít az indulat, ráadásul nem egyházi ingatlanban beszélt, hanem a szabadban, a Duna partján. Ha a Tiszta szívvelt József Attila most írná, ha ott mondta volna el először, ugyanezek a trollok, ugyanez a lakájmédia ugyanígy ízekre szedné. Mi az, hogy se istene, se hazája! Aztán: „Halált hozó fű terem gyönyörű szép szívemen”. Értjük? Amikor meghalok, még akkor is mérgezni foglak titeket! Micsoda elképesztő indulat van emögött! Mégsem mondjuk rá, hogy öncélú gyűlölködés. Ahogy Pankotai Lili szövege sem öncélú trágárkodás volt, s különösen nem káromkodás, ami mindig blaszfém. Azt például trollok kommentjeiben lehet látni szép számmal. Az ügy azonban túlmutat a stílusvitán – s ez benne a legelkeserítőbb.
– Micsoda?
– A csúnya szavaknak van esztétikai funkciójuk, kifejezi általuk a fiatal, hogy rendkívül dühös. De egyébként kikért is dühös? A tanárokért! Annak a közösségnek a képviselője határolódott tehát el a szövegnek nemcsak a stílusától, hanem a tartalmától is, amely közösség mellett a diák kiállt ezzel a szöveggel. Itt már arról van szó, hogy kiskorú gyerekek állnak ki ezrével a – tanáraikért. Ők jobban felfogják ennek a jelentőségét, mint azok az öregek, akiket bedarált a rendszer, akik valamilyen hivatalt viselnek, és ezért fogva vannak.
– Tanárként azért nyilván jólesik a szokatlan helyzet, a diák-tanár szeretet.
– Felemás. Egyrészt persze. A másik fele viszont az, hogy én ahhoz a nemzedékhez tartozom, amely fiatal felnőtt volt a rendszerváltáskor. Ezért van némi lelkiismeret-furdalásom. Annak a nemzedéknek a tagja vagyok, amely képtelen volt kihozni valami jót a szabadság lehetőségéből. Nem kellett volna idáig jutniuk a dolgoknak.
– Mégis mi lenne ebben az ön személyes felelőssége?
– Közvetlen tényleg nincs, hiszen nem voltam soha politikus, sőt, el is távolodtam azoktól, akik közülünk politikussá lettek, bár ismerem őket helyben.
– A politikába akkor sem keveredett bele, amikor az egyházmegye ügyeit intézte?
– Volt egy-két nyilatkozatom, amely a határokat feszegette.
– Ezért is köszöntek el öntől az egyházmegyénél?
– Nem, az az én döntésem volt. Azt megelőzően a CEU mellett álltam ki. Nagyon hasonló helyzet volt, mint most. Hazajöttem egy hosszú nap után, és azt láttam a hírekben, hogy a CEU-t ki kell ebrudalni, meg hogy kamuegyetem, tudós barátaimat meg a nemzet ellenségeként, ügynökökként listázták. Jött a teljes fogalmi zűrzavaros liberálisozás, úgyhogy egy rövid blogposztban leírtam: én Szent Ágoston életművének kutatásához ott kaptam támogatást. A CEU-n, bizony.
– Ahol Kovács Zoltán kormánykommunikátor is tanult egyébként.
– Ő sokkal tovább élvezte nálam a „Soros-ösztöndíjat”. Én a mesterképzés után 3 év alatt megszereztem a Phd-t és meg is védtem a doktorit. Mindenesetre óriási támogatást kaptam ott a keresztény teológiai és filozófiai tárgyú kutatásaimhoz.
– Hálás tehát Sorosnak.
– Egyes pénzügyi spekulációiról elég rossz véleménnyel voltam és vagyok, de ez soha nem került elő ott. Ráadásul mindenki tudta rólam, hogy elkötelezett katolikus vagyok, és soha emiatt az égvilágon semmi hátrány nem ért.
– Nem közösítették ki a „liberálisok”?
– Nem.
– A kereszténység kutatásának tehát a személyes hit az alapja önnél, nem a puszta tudományos érdeklődés?
– Személyes elköteleződés az alapja. Szerettem volna jobban megismerni a saját hagyományomat, válaszokat kapni alapvető teológiai kérdésekre. Az egyházatyáktól nagyon-nagyon sokat tanultam. Óriási kincsesbánya, amit felfedeztem már egyetemi tanáraim segítségével. Gondoltam, hogy ezeket a kincseket akkor meg is mutatom, úgyhogy elég sokat fordítottam ilyen szövegeket, főleg latinból. Meg merem kockáztatni, hogy a keresztény értékek ügyének ezek tettek némi szolgálatot. A Szent Ágoston-fordítások, például. Harmincvalahány ilyen jellegű könyvet szerkesztettem, írtam.
– Pázmány Pétert és Szent Jeromost is említi blogposztjában, mint akik cifrákat tudtak mondani. Pázmány például a „segge bűzös terhét” küldte a protestánsoknak. De mit mondott Jeromos?
– Most hirtelen az jut eszembe, amikor egyik keresztény vitapartnerét egyszerűen csak canteriusnak bélyegzi, ami herélt lovat jelent. A hitviták idején csak úgy röpködtek a vaskos kiszólások. Jeromos is nagy vitázó volt, gyakorlatilag mindenkivel összeveszett, először a barátaival. Manapság, amikor a családot keresztény értékként szokás felmutatni, igencsak megbotránkoztató az is, amit a házasságról gondolt.
– Mit gondolt róla?
– Hogy mocskos dolog. A koitusz szerinte olyan förtelmes még házastársak között is, hogy annak szennyét a vértanúság sem mossa le az emberről. Mondjuk már egyes kortársai is kifogásolták, hogy ilyeneket állít. De megtehette, és évszázadokon keresztül gond nélkül másolták az efféle pamfletjeit is. Stílusában is lehetett kemény, hiszen a klasszikus retorikai műveltségben ezeket helyükön tudták kezelni. Mi egyrészt álszemérmesek vagyunk, másrészt a kultúránk rendkívül alpári. Ott, akkor pedig volt élő hagyomány, amelyben az obszcén, trágár, sértő szövegnek megvolt a retorikai helye. Ennyi a párhuzam a mostani jelenséggel: ha van ilyen műfaj, hogy slam, vagy rap, ahol akár végig trágárkodnak, tudomásul kell venned, hogy nem ez a lényegi üzenet. Csak fölerősíti azt, hogy áttörje a közöny falát. Ahogy ez egyébként meg is történt: Lilié nem egy hang volt a sok közül, nem olvadt bele a kórusba. Az ő hangját meghallották.
– Az egyházét meg nem, merthogy nem szólalt meg tanárügyben. Dolga lenne?
– Persze. A katolikus egyháznak van felvállalt társadalmi tanítása. Megvannak a dokumentumai. Itt van egy kompendium a polcomon, abból is teljesen egyértelmű, hogy most az egyháznak mondania kellene valamit. A katolikus egyháznak alaptanítása például, hogy méltó a munkás a maga bérére. A tanítás az emberi méltóságot, a személy méltóságát helyezi a középpontba. Na most, ha valami itt tényleg folyamatosan sérül, az a tanárok méltósága. A nekik járó bért sem kapják meg, a szolidaritás, amely alapfogalma az egyház tanításának, teljesen hiányzik az esetükben. A közjóról már nem is beszélünk. A másik egyházi társadalmi alapelv is sérül: a szubszidiaritás. Azaz, hogy a problémák a lehető legalacsonyabb szinten legyenek kezelve. Ennek az ellentéte zajlik 2012, a nagy állami központosítás óta. Ehhez képest egyetlen hivatalos megnyilatozást nem láttam erről a katolikus egyház részéről. Szerintem joggal lehet azt mondani, hogy itt mulasztás történt.
– Miért történt?
– Azért, mert van egy szövetség a jelenlegi politikai hatalom és az egyházak vezetői között. Még pontosabban: kényszerű behódolás az egyház részéről. Mindez pedig abból ered, hogy a régióban egyedül nálunk nem adták vissza az egyházak természeti javait, földeket, erdőket, szőlőket, amiből fenn tudnák tartani a közösséget, az épületeiket, és amiből a szociális és hitéleti tevékenységüket tudnák finanszírozni.
– A szlovákoknál, cseheknél visszaadták?
– Igen. Erre itthon is lett volna lehetőség, de a jelenlegi hatalom sem engedte, hogy ezeket a javakat visszakapják. Lepukkant épületeket kaptak vissza, amelyek karbantartása óriási pénz, a kormányzat szándéka meg láthatóan az, hogy mindinkább megszabaduljon a szociális felelősségtől, így azt a területet is átadta az egyházaknak. Meg az iskolákat. Csupa olyasmit, ami nem lehet nyereséges. Nyakra-főre vették át az egyházak az iskolákat úgy, hogy nem volt meg hozzá a megfelelően képzett, vezetésre is alkalmas, stratégiában gondolkodni képes, autonóm személyi állomány.
– Egyáltalán miért jó átvenni ezeket? Egyházi nézőpontból.
– Állítólag van egy felmérés arról, hogy amikor az emberek határhelyzetbe kerülnek az életükben, mondjuk abortuszközeli helyzetbe, akkor azok, akik egyházi iskolába jártak, inkább az élet mellett döntenek. Nem tudom, van-e ilyen felmérés tényleg, mindenesetre amikor rákérdeztem, mi értelme van így átvenni iskolákat, ezt az érvet kaptam. Nem erős érv.
– Katolikusként nem erős érv az abortusz elkerülése?
– Ezek a határhelyzetek – abortusz, eutanázia – a közbeszédben hangsúlyosan jelen vannak, de mindig a szavazatmérés függvényében foglal állást bennük a magát kereszténynek nevező hatalom is. Nálunk például meglehetősen liberális az abortusz szabályozása. Ugyanez van az azonos neműek együttélésével. Bejegyzett élettársi kapcsolatra van lehetőség, örökölhetnek egymás után, megvannak a jogaik. Vannak országok, ahol még több joguk van, de a gyakorlatban ezek a liberálisnak nevezhető szabályozások működnek. A politikai kommunikációban pedig ennek az ellenkezője jelenik meg, hogy mi bizony jottányit sem engedünk az élet szentségéből, meg csak a férfi-nő kapcsolat… Lehetetlen szétszálazni, mi hat egy határhelyzetbe kerülő fiatalra mindebből, ezért tartom ezt gyenge érvnek az erőltetett intézményátvétel mellett.
– Az egyház nemcsak iskolákat kapott, rengeteg pénzt is mindenféle fejlesztésre, papi fizetéskiegészítést…
– Igen, és hitvalló keresztények is nehezményezik, hogy itt valami nagyon rossz irányba ment el, és ennek meglesz a böjtje. Amikor ilyen látványosan hatalmas pénzeket kapnak egyházak, és azokból mindenfelé látogatóközpontok létesülnek… Ezek nem feltétlenül egyházi feladatok, ráadásul nem lehet nem észrevenni az összefüggést e pénzek elfogadása és aközött, hogy mennyire hiányzik az egyház kiállása bizonyos ügyekben.
– Milyen kiállást hiányol?
– Egy nagyon egyszerű nyilatkozatot, például. Rögtön jobb kedvre derítené az elszomorodott híveket, ha megjelenne egy markáns nyilatkozat oktatásügyben, akár. Ehelyett olyanok jelennek meg, mint tavaly decemberben a kormányzati szándékot aládúcoló összegyházi állásfoglalás.
– A férfi-nő kapcsolat és a hagyományos családmodell fontosságáról?
– Igen.
– Azzal mi baja katolikusként?
– Katolikusként van vele a legnagyobb bajom! Egyházam vezetői aláírtak egy nyilatkozatot arról, hogy a nő-férfi kapcsolat házasság általi szentesítése az emberi méltóság alapja. Csakhogy ez szögesen ellentétes azzal, amit a katolikus egyház tanít. Joseph Ratzinger még a Hittani Kongregáció prefektusaként jegyezte azt a dokumentumot, amely egyértelműen kimondja, hogy az emberi személy méltóságát istenképmás-volta adja, és a személyt nem lehet megfelelő módon meghatározni, ha csak szexuális orientációjára korlátozzuk. Ott tartunk, hogy a saját egyházunk teológiai tanításával szembemenő nyilatkozatot írunk alá, ha az kell a politikának!
– Ezt a kitételt állítólag az utolsó pillanatban írta bele valaki, a katolikus egyházi vezetők elvileg nem ezt a változatot írták alá.
– Ha ezek után azt mondta volna a katolikus egyház vezetése, hogy bocs, történt egy kis malőr, egy beillesztés, amelyet mi nem tudunk támogatni, hiszen nem ezt tanítjuk, akkor rendben is lett volna az ügy. Csakhogy nem ez következett. Hanem a néma csönd. A kínos hallgatás.
– Ha nem hallgatnának és ezért kevés pénzük lenne, az egyébként annyira rossz lenne az egyháznak? Az emberek nem jönnének össze vasárnap imádkozni?
– A választ hamarosan megkapjuk. Nyakunkon az energiaválság, a források el fognak apadni. Az is kérdés, hogyan lehet majd kifűteni a templomokat. De nemcsak a templomok vannak bajban. Az iskolák is. Volt már ilyen egyébként: a VI. században a Római Birodalomban fokozatosan megszűnt a közoktatás. Magánházakba húzódott vissza. A tehetősebbek felfogadtak tanárokat. Még a bencések előtt vagyunk időben, de már akkor létrejöttek olyan monasztikus közösségek, amelyek belső képzéseket indítottak, megpróbálták átadni a tudást. Úgy voltak vele, hogy ők már nem fogják ugyan elérni például Szent Ágoston életművének minőségét, de legalább lemásolják, hogy fennmaradjon. És megtanulnak rendesen latinul, hogy el tudják olvasni. Ezek a kis közösségek vitték tovább a tudást, többek között ebből lett aztán később a középkori, keresztény Európa. Most is hasonló a helyzet: éppen a társadalmi osztályok szétszakadását látjuk. A gazdagok teljesen más világban élnek, mint a szegények. Ők meg fogják fizetni a jó tanárokat, lesznek nekik magániskolák. Az egészségügyben ugyanez a helyzet. Adót, tb-t viszont a szegény is fizet, meg szociális hozzájárulást – ami mostantól érthetetlen, hiszen épp kiszedik a törvényből az állam szociális felelősségét, és beleírják a szociális öngondoskodás kötelezettségét. Valódi oximoron.
– A Mindszenty-kultusz kormányfői felkarolása az újfeudalizmushoz eszmei alátámasztása, ahogy Ungváry Krisztián sejti, vagy kár ebbe is politikát látni?
– Ungváry cikkét nem olvastam, a rá adott választ és a viszonválaszt sem, de azt tudom, hogy az egyháztörténészeink között nincs teljes összhang Mindszenty megítélésében. Hogy mélyhitű és rendkívül elkötelezett főpap volt, ahhoz kétség nem fér, de hogy a politikai éleslátása mennyire volt meg, azt vitatják. Minthogy igen erőteljes politikai éle van az életművének, nem lehetünk meglepve azon sem, ha a szentté avatás ügye is politikai konnotációt kap. Hiszen akkor azt mondjuk, hogy példakép nemcsak az antikommunista ellenálló, de a feudális főpapi hagyomány letéteményese is. Hozzá kell azonban tenni: a hagyományos arisztokratikus berendezkedés és felelősségvállalás nagyon más volt a II. világháború előtt, mint a tudatosan létrehozott újarisztokrácia mai időszakában. A mai helyzetről inkább Platón jut eszembe. Remekül leírja, hogyan alakul át a demokrácia zsarnoksággá. Azt mondja, jön valaki, aki a nép érdekeire hivatkozik, elveszi hát a köztől a pénzt, közben pedig folyamatosan háborús veszélyhelyzetre hivatkozik. Elég találó. Az elvett pénzből létrehozott új arisztokrácia viszont szerintem összehasonlíthatatlan a klasszikus, kommunizmus előtti arisztokráciával. Az gyakran felelősséggel viseltetett a haza ügyei iránt, kiterjedt nemzetközi kapcsolatrendszert ápolt. A reformkorban például saját kiváltságairól mondott le a közjó érdekében.
– Önnek nem kell majd lemondania? Jövő héten dékán lesz még ilyen blogposzt és interjú után?
– A jövőbe nem látok, de semmilyen etikai kódexet nem sértettem meg egyikkel sem. Nem beszéltem az egyetem belső ügyeiről, nem adtam ki titkokat. Egyszerűen elmondtam a véleményem arról, ami körülvesz minket. Miért ne tenném? Ha az ember dékán lesz, az nem azt jelenti, hogy eladja a lelkét.
– Ha mégis jönne az ejnyebejnye… A közös zenélés Lovasi Andrással működik még?
– Hogyne. Amikor ez a beszélgetés megjelenik, éppen Bakonybélben leszünk Izsák testvéréknél, aki ott perjel most. Annak mintájára, ahogy a VI. században létrejöttek a már említett kis közösségek, összejövünk három napra. Ilyenkor részt lehet venni a szerzetesek zsolozsmáján, közben pedig vannak előadások is. Most a zenéről Bubnó Tamás tart egyet, Andrással is lesz egy beszélgetése Izsák atyának, meg én is tartok egye előadást az ókeresztény egyház és a zene témájában. De muzsikálunk is Andrással.
– Az ókeresztény himnuszos projektet játsszák ott, nem a Lackfi-verseket, ugye?
– Ezt is, azt is. Folytatódik egyébként a Lackfi Jánossal való együttműködésünk is. Nagyon természetesen indult újra: mutattam Andrásnak egy témát, egy dal akkordmenetét. Írt rá dallamot, fölvettük telefonnal és elküldtük Lackfinak. Negyven perc múlva jött a szöveg. Májusban volt aztán az Arénában a segélyszervezetek koncertje a háborús rászorulók megsegítésére, csupa sztárokat hívtak meg, köztük Andrást is. Mondta, hogy ezt az új dalt vigyük oda. Mivel az Arénában volt három óránk az öltözőben, mutattam neki további témákat. Azokra is lettek szövegek, így most kezd összeállni valami megint, amiből úgy tűnik, lemez lesz.
– Még az új Kispál-lemez előtt?
– Az is lehet. Rajtam nem fog múlni.
Nyitókép: Heidl György filozófiatörténész, a Pécsi Tudományegyetem bölcsészkari dékánja (fotó: Stépán Virág)
