Az ország, amely az ukrán hadsereg miatt létezhet – egy hét Moldovában
Európa legszegényebb országában ingyen vidámparkot építő, Izraelbe menekült oligarcha hangolja a kormány ellen a népet Moszkva kottájából, miközben a Nyugat-barát kormányt más fronton is szorongatják az oroszok: a gázhiányból következő áramkimaradás miatt elsötétült a főváros. A lapunknak nyilatkozó kormánypárti politikus szerint az sem biztos, hogy hatalmon maradnak a tél végéig a hatszorosára drágult gázár miatt, és megoldatlan területi-etnikai problémák is tornyosulnak előttük. A szomszédban háború dúl, helyenként náluk is évtizedes oroszbarát érzéseket tompítva – egzisztenciális félelemből. Egy hetet töltöttünk ott, de több év történése sűrűsödött bele. Riport Moldovából.
„Ó Kisinyov, ó sötét város!” (Puskin)
Tényleg sötét van. A központi Ștefan cel Mare parkban néhány pislákoló LED-izzó meg a menőbb kávézók fára tekert fényszalagjai jelentik a tájékozódási pontot. Chișinău, Moldova, október 22., este 7 óra. A homály ellenére idős párok táncolnak Gabriela Comăneci és Andra Matei Prietena mea (A barátnőm) című nótájára. Az arcukon letörölhetetlen derű, ringanak a csípők, kopognak a cipők a téliesített szökőkút melletti betonon. Az arra járók megállnak, együtt örülnek kicsit szüleik-nagyszüleik kortársaival, majd mosolyogva továbbmennek.
Vaksötét van. A központi Ștefan cel Mare parkban már pislákoló LED-izzók sincsenek. A város közlekedésének ütőerén, a Ștefan cel Mare körúton is csak az autók és a trolibuszok meg néhány kirakat jelenti a fényforrást, a Nagy Nemzetgyűlés terén álló diadalív és a kormányépület masszív téglatest alakja csak körvonalakban látszik. Chișinău, Moldova, október 26., este 7 óra. Egy nappal azután, hogy a moldáv főváros vezetése úgy döntött: két órával megrövidíti az esti közvilágítást, mert az ország egyetlen hőerőműve, Cuciurgan üzemeltetője, a MoldGRES vállalat bejelentette, az ország villamosenergia-ellátásának 70 százalékát biztosító üzemben megfelezik a termelést. Az indok: a Gazprom elszámolási viták miatt október 1-jétől 30 százalékkal kevesebb gázt szállít Moldovának, márpedig Cuciurgan a Dnyeszter-melléki Moszkva-kliens szeparatisták kezén van.
A sötét ellenére az egyik központi csomópontban három gimnazista korú fiatal tévés tehetségkutatókat megszégyenítve, hegedűkísérettel játssza: Hit The Road Jack! Vagy inkább Ioan. Merthogy a vadul dudáló autósok fénynyalábjai nélkül tényleg bajban lennénk. Az arcokon itt is letörölhetetlen derű. Moldova történelme legnehezebb telére készül, de a (túl)élni akarást sem az ukrán háború közelsége, sem a moszkvai fenyegetések tudják kikezdeni.
Háború, oligarchák, korrupció(ellenesség)
Amilyen rövid a független Moldova története, annyira bonyolult. Eleve nem keverendő össze Moldvával, Romániának a Szeret és a Prut folyók közti keleti régiójával. A Dunántúl méretű ország a Szovjetunió széthullásával, 1991 augusztusában kiáltotta ki függetlenségét Chișinău központtal (a város neve oroszul Kisinyov – magyarul meg Kisjenő –, de e helyütt ragaszkodunk a nemzetközi fórumokon használatos, román nyelvű elnevezéshez). Területe nagyrészt megegyezik az egykori Besszarábiával, a kirakós hiányzó darabkája, Budzsák – Moldova déli határa, a Duna-delta, a Fekete-tenger, illetve a Dnyeszter folyó „négyszögében” – ma Ukrajna része.
A függetlenség kikiáltásakor már tartott, s aztán még majdnem egy évig folytatódott a transznisztriai háború, amely 1992 nyarára azzal ért véget, hogy a Dnyeszter és az ukrán határ közti keskeny földsáv orosz többségű lakosságának szeparatistái Moszkva segítségével de facto elszakadtak Chișinăutól. A Győr-Moson-Sopron megyényi területű kváziállam – hivatalosan: Dnyeszter-melléki Moldáv Köztársaság (PMR), Tiraszpol központtal – ma egy klasszikus befagyott posztszovjet konfliktus:
a moldáv központi kormány az ország bő 12 százalékán nem gyakorolja a szuverenitását.
Belaruszon kívül a PMR-t szokás az utolsó posztkommunista zárványként emlegetni, Tiraszpol urai ugyanis mentalitásban és szimbolikában is erősen a múltban ragadtak. A konfliktus rendezését az úgynevezett 5+2-es tárgyalásokon – Moldova, Transznisztria, Oroszország, Ukrajna, az EBESZ, illetve megfigyelőként az EU és az Egyesült Államok részvételével – próbálták rendezni, eddig kevés sikerrel. Most, hogy a majdani status quót elvileg garantáló két ország háborúban áll egymással, a helyzet még bonyolultabb lett. Moldova másik sajátos régiója Gagauzia. Az ortodox keresztény türk gagauzok 1994-ben – Moszkva és Süleyman Demirel akkori török elnök közbenjárására – harcolták ki saját autonómiájukat, s bár szeparatista hangok náluk is előfordulnak, jóval kisebb kockázatot jelentenek Chișinău számára. (Gagauziáról lesz még szó, oda ugyanis eljutottunk, a PMR-ből azonban sajnálatunkra visszadobták az akkreditációt, azzal, hogy „határozatlan ideig” nem fogadnak külföldi újságírókat.)
Moldova Európa legszegényebb országa, az egy főre jutó GDP hatoda a magyarnak. Emellett két szomorú statisztikában is élen jár: a nálunk nemzeti tragédiaként emlegetett 3 ezrelékes éves természetes népességfogyás itt 1,12 százalékos (!), az 1000 főre jutó elvándorlók száma pedig a 9-et közelíti (nálunk 1,23). Becslések szerint a 3,3 milliós lakosság egyharmada hagyta el az országot, vidéken nem ritkák a teljesen elnéptelenedett falvak, miközben az ország fő erőssége az agráriuma, azon belül is a szőlészet-borászat, amely még ma is a GDP 3 százalékát adja. A kiábrándító demográfiai statisztikákon persze nem csodálkozhatunk, ha végignézzük az ország elmúlt 30 évének politikai fejlődését. A 90-es évek reménytelensége után a 2000-es évek első évtizedében visszatértek a kommunisták, akik 2009-ben csak egy lángoló parlamenttel súlyosbított tüntetéssorozat végén adták át a hatalmat. Ezután Moldova lényegében permanens alkotmányos válságba süllyedt, miközben mindenféle felhatalmazás nélkül az egyik csúcsoligarcha, Vladimir Plahotniuc lett az ország de facto ura. Őt sikerült megbuktatnia 2019-ben a Nyugat-barát politikai erőknek, akiknek emblematikus arca, Maia Sandu előbb miniszterelnök, majd 2020-tól államfő lett, Plahotniuc pedig – állítólag néhány Moldovában élő gülenistát Erdoğan elnöknek kiadva – végül török száműzetésben kötött ki.
A Sandu által gründolt szervezet, a Cselekvés és Szolidaritás Pártja (PAS) a 2021-es választáson elsöprő sikert aratott, s Moldova történetében eddig példátlan felhatalmazással – a 101 parlamenti helyből 63-at megszerezve – vezeti az országot.
A PAS-on kívül még két parlamenti erő van: a Moszkva-barát szocialista–kommunista szövetség – vezetőjük, Igor Dodon volt államfő jelenleg házi őrizetben van – , illetve a populista Șor Párt, amely sokat tett azért, hogy most róluk is legyen szó.
Akcióban „a fiatal illető”
„Jos Maia Sandu, jos dictatura! Rusine-rusine!” Vagyis: „Le Maia Sanduval, le a diktatúrával! Szégyen-szégyen!” A 2022-es őszi vasárnapokhoz hasonlóan október 23-án is ettől zengett Chișinău belvárosa. Több ezer tüntető vonult a parlament és az azzal átellenben álló – ugyancsak borzasztóan brutális küllemű – elnöki palota közti útszakaszra, majd felszántották a környező utcákat. Utóbbi nem képzavar, hiszen többségében vidékről a fővárosba buszoztatott parasztok elégedetlenkednek hetek óta. Okkal. Mivel Moldovának nincs hosszútávú gázszerződése Oroszországgal – a PAS-kormány és az ellenzéki szocialisták emiatt egymást vádolják –, az egekbe emelkedett piaci árat kénytelen fizetni a gázért. Ehhez társul a Gazprom és a moldáv kormány elsötétülő városokig fajult vitája.
Egy köbméter az eddigi 5 lej (107 forint) helyett 29 lejbe kerül, úgy, hogy a nettó átlagkereset 8300 lej (178 000 forint), az infláció pedig – hivatalosan – 28,5 százalékos. Vagyis: az új gázár az alacsony jövedelműek számára egyszerűen kigazdálkodhatatlan.
„Az előttünk álló kihívások miatt még a masszív parlamenti többségünk tudatában sem tudom egyértelműen kijelenteni, hogy biztos a helyzetünk” – érzékelteti a Válasz Online-nak a közelgő tél politikai kockázatát Mihail Popșoi, a PAS – CEU-n is tanult – parlamenti frakcióvezetője. A kormánypárt az enyhe tél mellett abban is reménykedik, hogy nyugati partnereik megértik: pár százmillió eurós, rezsire is felhasználható támogatással biztosítható lehetne Moldova EU-barát iránya. Valid érv a kormány számára, hogy ekkora többsége aligha lesz még egyszer nyugatos erőnek, az oroszbarát baloldal visszatérése egy Ukrajnával szomszédos országba pedig aligha volna kívánatos Brüsszelben és Washingtonban – hát még Kijevben. Moldova ugyan Romániából, a múlt ősszel üzembe helyezett Jászvásár–Chișinău vezetéken be tudna szerezni alternatív úton gázt, de bizonyos, hogy a Gazprom árszintje felett. Ahogy a drasztikus áramtermelés-visszaesés is orvosolható lenne, hiszen az ország rákapcsolódott az EU-s hálózatra, de az így importált áramár csillagászati.
Nem tudni pontosan, hol és mikor romlott meg Chișinău és Moszkva viszonya, hiszen Maia Sandu elnökké választásához az oroszok elsők között gratuláltak, majd a moldáv fővárosba menesztett Kreml-illetékes, Dmitrij Kozak nem győzte dicsérni a kétoldalú kapcsolatokat. Oroszországnak alighanem a háború kitörése óta tapasztalt élesebb nyugati elköteleződés fáj, amit ellentétesnek ítélhetnek Moldova alkotmányban garantált semlegességével. Még akkor is, ha moldáv területen továbbra sem lehet fegyvert szállítani Ukrajnába. „Ez katonai, s nem politikai vagy értékválasztásbeli el nem köteleződést jelent. Ebben a háborúban – a mai napig 80 ezer ukrajnai menekültről gondoskodva – nem is lehetünk morálisan semlegesek. Nem vagyunk populisták, nem ígérünk olyasmit az embereknek, amit nem tudunk teljesíteni. Az eddigi támogatásokat idén is megkapják, de a közeljövőben aligha lesz rózsás a helyzet” – mondja Popșoi.
Rózsás valóban nem lesz a helyzet, ugyanakkor a kormány kezére játszott, hogy kiderült: az ellene tüntetők nem egészen önszántukból hőbörögnek a fővárosban. Rendőrségi házkutatások után igazolódott a gyanú, hogy a tüntetéseket a Șor Párt szítja, szabályos napidíjat fizetve a résztvevőknek, akik a vasárnapi szeánszok közti holtidőben újabban a főügyészi hivatal előtt vertek sátort. Ha az esti közlámpaoltás után nem elég éles a szemünk, hollétük az orrunkkal is könnyen meghatározható. S mégha jogos is az elégedetlenségük,
a Șor Párt annyira vállalhatatlan, hogy a baloldal sem adja a nevét a tüntetésekhez.
A párt névadója, Ilan Șor ugyanis a moldovai „évszázad rablásában” érintett oligarcha, aki a 2010-es években 1 milliárd dollárt – az ország GDP-jének 12 százalékát (!) – síbolt el az érdekeltségébe tartozó bankokból. Saját magán kívül ezt polgármesterként a Chișinăutól 50 kilométerre fekvő Várhelyre (Orhei) költötte, amely afféle városállammá avanzsált: feltűnően rendezett központjától nem messze – Orheiland néven – ingyenes vidámpark nyílt csónakázótóval, a rászorulókat a róla elkeresztelt szociális bolthálózat várja országszerte, tévéadóin pedig ömlik az oroszbarát propaganda. A tüntetéseket már Izraelből mozgatja, ahová az igazságszolgáltatás elől menekült. Nagyon valószínűtlen, hogy Izrael kiadja őt Moldovának, az Egyesült Államok ellenben lépett, és október 26-án Șort – Plahotniuccal együtt – Kreml-barát nézetek terjesztése miatt szankciós listára tette: befagyasztották a két oligarcha amerikai eszközeit, és mostantól másodlagos szankciók sújtják a velük üzletelőket. Pénteken pedig a Washington Post publikált oknyomozó anyagot arról, hogy Șor mögött az orosz FSZB áll, amely – a lap által megtekintett dokumentumok szerint – „a fiatal illető” néven emlegeti a 35 éves oligarchát.
Vigyázó szemetek Odesszára vessétek!
Bár Európa érdeke nem lehet más, mint az ország EU-tagsága – a tagjelölti státuszt júniusban Ukrajnával együtt megkapta –, a helyzet nem csak az elmaradottság miatt nem egyértelmű: Moldova nagyon megosztott ország. Román- és oroszajkúak, Nyugat- és Moszkva-barátok, plusz ott van még Transznisztria és Gagauzia problémája. A lakosság – jobbára idősebb – része benne ragadt az orosz kulturális és médiabuborékban, miközben gyerekeik, unokáik Németországban dolgoznak – és utalják haza a megélhetéshez szükséges devizát. Van, aki a szovjet múlt után sóvárog, mások Romániával egyesülnének.
Ebbe a mátrixba robbant be az ukrajnai háború, amely legalábbis kikezdheti az Oroszország megváltó szerepébe vetett hitet, és talán más fronton is lehetőséget nyit. Például Transznisztriával kapcsolatban. Ebben reménykedik a Tiraszpollal folytatott tárgyalásokért felelős miniszterelnök-helyettes, Igor Serebrian. A politikus a Válasz Online-nak nyilatkozva elismeri: valószínűleg a moldáv politikai élet legnépszerűtlenebb állása az övé. Csakhogy, mivel Ukrajna lezárta a transznisztriai határt – mégis csak egy militarizált orosz proxyállam lenne a hátában, ha nem tette volna –, a tiraszpoli vállalkozások kizárólag Moldován keresztül jutnak el a külpiacra, így a felek együttműködésre lettek ítélve. Még akkor is, ha a cikkünk elején emlegetett erőmű-gate ennek az ellenkezőjét mutatja. Serebrian szerint a 30 éves gordiuszi csomót a PMR autonómiájával lehetne átvágni, már csak azért is, mert vannak egészen extrém forgatókönyvek: „Nem tudom, ukránbarátabbak lettek-e, de a háború megváltoztatta az érzéseket a Dnyeszter-melléken. Óriási bennük a félelem, hogy a háború őket is eléri, ezrek menekültek el tőlük. Hogy az ukrán hadsereg a háború után nekimegy-e Transznisztriának? Nem hiszem, de bármit tesz, velünk kell egyeztetniük, mi pedig a tárgyalásos megoldás hívei vagyunk. Még akkor is, ha egyes helyi radikálisok szerint az ukránok megoldhatnák a problémát.”
A háború a másik hagyományosan oroszbarát régióban, Gagauziában is lazított a helyi politika elkötelezettségén. Mint minden posztszovjet kisebbség, ők is elsősorban Moszkvában látják a megmentőt – 2014-ben helyi népszavazáson 98,4 százalékos arányban mondtak ellen a nyugatos orientációnak –, de apróbb kiszólások már beleférnek:
„Még azok is, akik eddig támogatták Putyin elnök politikáját, azt szeretnék, ha minél előbb vége lenne a háborúnak, az oroszbarátság pedig nem jelent ukránellenességet. Egységes Moldovát akarunk és működő autonómiát – bár a mi helyzetünk így is jobb, mint a magyaroké Romániában”
– mondja lapunknak a régió központjában, Comratban a Gagauz Népgyűlés tagja, Georgiy Leyçu. A szeparatizmus vádját visszautasítja, és azt mondja, nem szeretnének oroszokat Gagauziában. Akkor sem, ha a Romániától való félelem errefelé történelmi örökség. Felvetésünkre, hogy a régió túlélésére – az autonómiával kapcsolatban a központi kormánynak tett méltatlankodások helyett – nem az orosszal szemben alig használt gagauz nyelv szélesebb használata lenne-e a megoldás, elismeri: óriási probléma, hogy az emberek elfelejtik a nyelvet. Majd udvariasságból gagauzul köszöni meg érdeklődésünket.
Egyhetes moldovai tartózkodásunk alatt interjúk tucatját készítettünk el (érdekesség, hogy a kormány beszédesebb volt, mint a némaságot fogadó ellenzék), és egyvalamiben mindenki egyetértett: az ország biztonságát addig lehet szavatolni – meg gagauz autonómiáról és transznisztriai függetlenségről delirálni –, amíg a közelben fekvő ukrán nagyváros, Odessza tartja magát. Ha ugyanis az oroszoknak sikerülne partra szállniuk, jelentősebb akadály nélkül csatlakozhatnának rá Transznisztriára, s aztán – mint azt orosz tábornokok fenyegetéséből tudjuk – egész Moldovára. A katonailag semleges országra, amelynek hadserege nagyjából 5500 főt számlál, s amelynek védelmi minisztere nemrég bevallotta, hogy védelmi képességeik 90 százaléka elavult. Előállt a paradox helyzet, hogy az egyébként ellenérdekelt moldáv kormánypolitikusok, tiraszpoli kiskirályok és gagauz vezetők ugyanazoknak drukkolnak: az ukrán hadsereg katonáinak.
Mert ha ők elbuknak, az Moldovát is magával rántja.
*
Kép: Vörös Szabolcs
