Hat a Szodomává hanyatlott Nyugatról szóló hülyeség – orosz riporter propagandáról, háborúról, hazaárulásról
„Szilárd meggyőződésem, hogy a tények előállítása a dolgunk, mert csak azok képesek legyőzni a propagandát. Nehéz küzdelem, de nem látok más utat” – mondja a Válasz Online-nak adott interjújában Vlagyimir Szolovjov. Bár az egyik legvéresszájúbb Kreml-propagandistát pont ugyanígy hívják, ez a Szolovjov Moldovában él, dolgozott az orosz ellenzéki Dozsgy tévének, Newsmaker néven alapított független helyi újságot, és azon négy orosz újságíró közt volt, akiknek márciusban interjút adott Volodimir Zelenszkij ukrán elnök. Csakhogy Szolovjov változata nem jelenhetett meg jelenlegi munkahelye, a Kommerszant napilap oldalán, mert az orosz hatóságok letiltották. Milyen érzés volt, hogy a kollégái triumfálnak, ő meg nem? Milyen ma orosznak lenni egy Moszkva által szorongatott országban, és miért okozhat örömet egy szibériai Putyin-szavazónak, ha az orosz hadsereg elfoglal egy keletukrán falut? Rendes körülmények között nem vagyunk az újságíró-interjúk hívei, 2022 azonban nem a rendes körülmények éve. Vlagyimir Szolovjovval Chișinăuban találkoztunk.
– Nem okoz gondot a neve?
– Nem hiszem. Ami poént el lehetett sütni ezzel kapcsolatban, azt elsütötték.
– Például?
– Egyszer valaki úgy mutatott be, mint a cigisdobozokon látható tüdő egészséges felét – a kátrányossal szembeállítva. Nem is vagyok olyan sztár, mint ő; egyszerű riporterként járom a posztszovjet térséget.
– És nem fogja el semmi, amikor meglátja azt az ikonikus fekete Mao-kabátot?
– Az idejét sem tudom, mikor néztem utoljára orosz állami tévét. Mégis milyen érzéseim legyenek? Hogy ez hazug propagandista? Az. Remélem, egyszer eljön az ideje, amikor az ilyeneket felelősségre vonják.
– Egy nappal az után beszélgetünk, hogy a Gazprom és a moldáv kormány vitája miatt kevesebb áramot termelt az ország egyetlen erőműve, így Chișinăuban korlátozták a közvilágítást. Hogyan éli meg?
– Nyilván kellemetlen. Minden nap azon tűnődünk, mi lesz télen. Vajon kell majd fát szerezni? Múltkor a piacon gyertyát vettünk. Sosem lehet tudni. Február 24-e óta nincsenek terveim a jövőről. Csak rövidtávúak. A háború kitörése itt ért Chișinăuban, egyből tudtam, új szakasz kezdődik az életemben. A feleségem azt kérdezgeti, mi a B-terv akkor, ha Oroszország ledobja az atomot Ukrajnára. A dokumentumaink egy hátizsákban vannak bekészítve a polcon. Persze, hogy kényelmetlen a sötét – de közel sem annyira, mint a kijevieknek lehet.
– Milyen most orosznak lenni?
– Nemcsak az vagyok, hanem ukrán meg moldáv is. Sőt, valamennyi lengyel is van bennem. Tipikus az ilyesmi Besszarábiában. Ami az oroszságot illeti, a gyerekeim szoktak eszembe jutni: vajon hogy néz majd rájuk a külvilág? Nekem eddig – sem itt, sem máshol – nem mondták, hogy „szégyelld magad!”.
– Van válasza arra, miért történt meg február 24-e?
– Nincs. Február 15. és 18. között Kijevben voltam, mert Biden elnök azt mondta, 16-án indul majd az invázió. Beszéltem ismerősökkel meg Zelenszkij elnök munkatársaival, és képtelen voltam elképzelni, hogy ez megtörténhet. S hogy miért történt meg mégis? Mert Oroszországban pár ember – de leginkább egy – úgy gondolta, ezt is megteheti. Biztosak voltak abban, hogy az ukránok tárt karokkal várják őket, és meg lehet puccsolni Zelenszkijt.
Hát jól elcseszték. A világ számára pedig világossá vált, mire képes az orosz hadsereg. Erő, elgondolás és jövő kivetítésére például biztosan nem. Tényleg annyi volt a tervük, hogy „szétrombolni Ukrajnát”?
– Ha igen, akkor a terv részben teljesül.
– Az ukránok pedig nem véletlenül érzik honvédő háborúnak, amit csinálnak. De nem csak a katonák vannak így. Élnek rokonaim Ukrajnában; a háború előtt oroszul írták a posztjaikat, azóta kizárólag ukránul. Az olyan városok pedig, mint a közeli Odessza, amelyet inkább oroszbarátnak gondoltak, ellenállnak. Odessza mellett születtem, a falunkban minden évben volt ünnepség a május 9-i győzelem napján. Nem hiszem, hogy jövőre megrendezik.
– Változtathat valamin az oroszországi részleges mozgósítás, és az amiatt elkerülhetetlen tragédiák?
– Az állam még mindig erős. Ukrajnában ugyan leszerepeltek a módszereik, de hazai pályán képesek megelőzni a nagyobb tüntetéseket. Ráadásul még mindig sokan támogatják a háborút. Működik a propaganda meg az abban sugárzott revansizmus.
– Csakhogy a háború épp kilép a tévéből.
– Nyolc hónapja nem voltam Oroszországban, de rokonoktól hallottam olyanról, hogy a háborút támogatók a mozgósítás után azt mondták: „Hoppá!” Aztán pedig menekítették a fiakat, férjeket. Biztos, hogy az orosz vezetők számára rosszul végződik majd a háború, de a bukásuk ettől még sokára következhet be. Észak-Korea vagy Irán példája legalábbis erre int.
– Képtelen vagyok megérteni a Putyint hatalomban tartó átlagoroszt. Kissé sarkítva: egy lerohadó szibériai panelben élve az okoz neki boldogságot, hogy a hazája elfoglalta Szjevjerodonecket?
– A szovjet múlt okozta birodalmi nosztalgiát nem lehet lebecsülni. Húsz éve mást sem hallanak a tévéből, mint hogy Oroszország mennyire erős, és az elmúlt nyolc évben erre rakódtak rá a hagyományos értékekről meg a Szodomává és Gomorává hanyatlott Nyugatról szóló rétegek. Amikor először megláttam ezeket, úgy voltam vele, hogy „tényleg van, aki beveszi ezt a hülyeséget?”. Most meg úgy, hogy: „Hoppá! A propaganda tényleg hat.”
– Ha tényleg ennyire hat, nem jutott még eszébe, hogy értelmetlenül dolgozik?
– Ezt én is megkérdezhetném öntől. Szilárd meggyőződésem, hogy a tények előállítása a dolgunk, mert csak azok képesek legyőzni a propagandát. Nehéz küzdelem, de nem látok más utat.
– Március végén három orosz kollégájával együtt meginterjúvolhatta Zelenszkij elnököt. Videón készült, de mégis: mik voltak a benyomásai?
– Mivel a mai Ukrajna a szülőföldem, mindig is érdekelt, mi történik ott, milyen irányba mennek a dolgok. A 2019-es, Porosenko–Zelenszkij-meccset hozó elnökválasztásról is tudósítottam, Zelenszkij győzelme után pedig úgy voltam vele: rendben, adjunk neki egy esélyt! Még egy rövid interjúra is elcsíptem 2019-ben Truszkavecben, a pártja vezetőképzőjén – megszólítottam, majd kilépett a testőrei közül, és válaszolt. Ennek ellenére inkább a kritikákra szolgált rá, mert bár új emberként változást ígért, az oligarcha-rendszer fennmaradt. A háború viszont sok mindent megváltoztatott, ugyanis egyértelmű, kik cselekszenek helyesen: ő és Ukrajna. Erős személyiség – egyáltalán nem bohóc, mint ahogy Oroszországban lefestik –, és nem lepett meg, hogy a háború elején visszautasította az amerikaiak kimenekítési ajánlatát.
– Az interjút mindhárom kollégája megjelentette, ön azonban hoppon maradt, mert a Roszkomnadzor tájékoztatási hatóság nem engedte megjelenni a Kommerszant oldalán.
– Nehéz erről beszélni. A Kommerszant volt az első munkahelyem, becsülöm azokat a kollégákat akik a mai napig ott dolgoznak, és a körülmények ellenére sem csinálnak propagandát – a lap ma is megbízható forrás. Nekem könnyebb volt, mert már a háború előtt Chișinăuban voltam, úgyhogy megértem azokat, akik nem akarják elhagyni a hazájukat, hanem folytatják a minőségi újságírást. Azokon kívül, akiket már bezártak vagy letiltottak Oroszországban – Meduza, Eho Moszkvi, Dozsgy, Novaja Gazeta – a nagyok közül talán a Kommerszant és az RBK maradt a két, még olvasható médium. Az, hogy nem jelent meg az interjú, a személyes drámám – de együtt tudok vele élni.
– Nem szokták hazaárulózni?
– Ukrajnában születtem, Moldovában élek, Oroszországban dolgoztam. Melyiket árultam el? Amúgy pedig: tényleg áruló lennék, csak azért, mert nem értek egyet az orosz vezetőkkel?
– Háború van. Nem a különvélemények időszaka.
– Akkor sem, ha ez a háború nemcsak hiba, hanem bűncselekmény? Merthogy az: bűncselekmény. Ha valaki tényleg nagyhatalomnak gondolja magát, nem választhatja eszközül a háborút, csak azért, mert véleménykülönbsége van egy kisebb szomszédjával.
Ők a hazaárulók. Ők robbantottak ki háborút, nem én, és nem azok, akik most menekülnek előle Oroszországból.
– Ugyanazt kérdezem, amit – Közeleg a tél című könyve alapján – nemrég Garri Kaszparovtól is: milyen lesz Oroszország 10 év múlva – tart még a tél, netán jégkorszak lesz, vagy beköszönt a tavasz?
– Nehéz megmondani. Rövidtávon tavasz biztosan nem lesz, a háború ugyanis súlyos következményekkel jár – nem elsősorban gazdasági, hanem társadalmi szinten. És nehéz is a tavaszra gondolni akkor, amikor azon spekulálunk, lesz-e atomtámadás, vagy nem. Próbálnám körülírni, mit érzek, de még oroszul sincsenek erre szavaim.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
