„Elegem lett” – osztrák díjat nyert a magyar nő, aki vendégmunkás egészségügyieket tanít németre Ausztriában
Nyolc éve él Bécsben, de csupán tavaly alapította vállalkozását Kovács Dóra Márta, aki október közepén máris megnyerte az Osztrák Kereskedelmi Kamara versenyét – maga mögé utasítva az osztrák indulókat. A magyar nő különleges piaci rést fedezett fel: egészségügyi dolgozókat tanít németre és egészségügyi szaknyelvre – azokat, akik Kelet-Európából indulnak el, hogy szerencsét próbáljanak az osztrákoknál. A tanítottakat ugyanaz hajtja, ami miatt tanáruk is kiköltözött: megunták, hogy éhbérért dolgozzanak szülőhazájukban. Persze Bécsben sem minden fenékig tejfel: mint megtudjuk, Lázár János sem beszélt teljesen mellé, amikor a bevándorlóktól rettegett ott. Egy magyar nő útja a hazai minisztériumoktól Indonézián és a bécsi szappanáruláson át az első vállalkozói sikerig. Interjú.
– Szép ez az osztrák díj. A hazaárulás jutalma?
– Nem egészen. Mindenkinek elmondtam, hogy Magyarországról vagyok, s hogy magyarokat is tanítok.
– Épp ez az! Nem akármilyen magyarokat tanít németre!
– Valóban, betegápolókat és 24 órás gondozókat.
– Akik így könnyebben beilleszkednek az osztrák egészségügybe. Ők viszont tőlünk hiányoznak!
– Nemcsak Magyarországról: Szerbiából, Romániából és Szlovákiából is. De valóban, magyarok is vannak szép számmal. Ők azok, akik úgy döntöttek, hogy inkább nem szeretnének tovább éhbérért dolgozni otthon. Erről egészen biztosan nem én tehetek. Hogy inkább elmennek Ausztriába, ahol a szállás és az étkezés biztosítva van számukra, amit megkeresnek, azt pedig haza tudják vinni. A 24 órás gondozók legalábbis így élnek. Ők már most is hatvanezren vannak, de 2030-ig további 34 ezer ilyen dolgozóra lesz szükségük az osztrákoknak. Ők jellemzően kéthetes-hónapos váltásokban dolgoznak, néhányan muszájból vállalják a háromhónapos turnust is, de aztán Magyarországon költik el a pénzt – már csak ezért sem hazaárulás őket tanítani.
– Nekik kell, hogy legyen egészségügyi végzettségük, vagy bármilyen aranyos magyar néni mehet?
– Kell egészségügyi végzettség, de vannak egyéves képzések, amelyeket még Magyarországon elvégezhetnek, utána már mehetnek is Ausztriába dolgozni. Csakhogy sokan alig tudnak valamit németül. Három-négy mondatot legfeljebb. Ami nemcsak azért baj, mert a beteggel nem tudnak beszélni, hanem azért is, mert nem értik a szerződést, amit aláírnak. Ezt a problémát vettem észre és kifejezetten számukra indítottam nyelvi képzést – a teljesen hétköznapi nyelvhasználat mellett egészségügyi szaknyelvet és például a szerződésekben való eligazodáshoz szükséges tudást is igyekszem átadni.
– Merthogy olyasmit írnak alá, amit nem is szeretnének?
– Inkább az fordul elő olykor, hogy olyasmit várnak el tőlük, ami nincs a munkakörükben. Minél gyengébb a német nyelvtudásuk, annál inkább ki tudják használni és annál kevésbé tisztelik őket. Amint értik, amit mondanak nekik, netán válaszolni is tudnak, máris megnő a tisztelet szintje. Rögtön nem akarják a munkaadók, hogy elvégezzek olyan munkákat is – takarítás, pakolás, kertészkedés – amelyekre egyáltalán nem szerződtek.
– Hogy tudta meg egyáltalán, hogy létezik ez a probléma, amelyre aztán megoldást kínálhat?
– Több nyelviskolában is dolgoztam Bécsben, az egyik szaknyelvet is tanított, többek között a munkaügyi központ által küldött embereknek. Elképesztően jól működik Bécsben a szociális rendszer. Tudom a saját példámból – én is voltam már munkanélküli. Nem három hónap, mint itthon, meg kilencvenezer forint, amiből az albérletedet sem tudod fizetni. Nemcsak fizetnek annyit, hogy ne halj éhen, de képzéseket is támogatnak – például betegápolónak is tanulhat, aki szeretne. Többezer eurós tanfolyam, de fizeti az állam, utána pedig kap munkát, aki elvégezte. A tanfolyam előfeltétele viszont a B2-es nyelvvizsga. Tehát a nyelviskolában találkoztam velük, meg magával a problémával.
– Ott jött az ötlet, hogy csinál erre saját vállalkozást?
– Igen. Elegem lett abból, hogy azért főként a der, die, das-t tanítom bevándorlóknak. Úgy voltam vele, ha már egyéni vállalkozó leszek, legyen értelme, oldjunk meg valami problémát.
– A versenyre hogyan jutott el?
– Amikor tavaly alapítottam a céget, muszáj volt taggá válnom a kereskedelmi kamarában…
– Ott is csak elveszik az ember pénzét, anélkül, hogy bármit tennének a vállalkozókért?
– Nem. Igaz, az éves tagság 160 euró, az itthoni többszöröse, de minden témában fel lehet hívni őket, adózási ügyekben, jogi ügyekben, és rengeteg rendezvényük is van… Egy ilyenen találkoztam egy hölggyel a kereskedelmi kamarából, ő hívta fel a figyelmem a versenyre. Hősök a háttérben volt a címe. Meg kellett írni egy történetet, amelyik tetszett nekik, azt beválogatták. Az enyém tetszett, bekerültem a tizenhat versenyző közé, tavasztól pedig a Kurier minden héten bemutatott egy-egy vállalkozót. Lehetett ránk szavazni. Így nyertem végül.
– A magyar ápolók egyébként hogyan jutnak ki Ausztriába?
– A legtöbben közvetítő cégeken keresztül. Rengeteg ilyen működik Kelet-Európában. Elég jó üzlet: pénzt kérnek a munkaerőtől és a munkaadótól is. Miközben az ápolók egyébként nem keresnek jól – a helyi viszonyokhoz képest semmiképpen.
– És még ön is lehúzza őket, hogy a nyelvet megtanítsa nekik!
– Havi 60 euró a nyelvi képzés ára számukra, az osztrák segítségnek köszönhetően. Minthogy
a 24 órás ápolók kötelezően egyéni vállalkozók, a bécsi gazdasági kamara és a város fizeti a nálam németet tanuló egészségügyi dolgozók tandíjának nyolcvan százalékát. Évi 2000 euróig állják a képzésük költségeit.
– Ön egyébként mennyire érzi magát bevándorlónak?
– Minthogy anyanyelvi szinten beszélem a németet, nem érzem magam annak. Nyolc éve már, hogy Bécsben élek. Egyébként nulla euróval a zsebemben érkeztem meg – karácsonyi vásáron szappant árulni.
– Ennyire rossz volt itthon a helyzet?
– Kétszázezres nettó fizetésért nem akartam már itthon maradni. Kőműveseket tanítottam nyelvre, meg kamionsofőröket, akik mondták, hogy 3000 eurókat keresnek. Ötször annyit, mint én két diplomával. Elegem lett. Elmentem hát szappant árulni, főleg azért, mert a szappanárusoknak volt egy közös lakásuk, tehát lett bécsi címem, úgy meg már könnyebb volt pályázatokat írni.
– Napjai pedig rettegésben teltek, mint Lázár Jánosé 2018-ban, amikor halált megvető bátorsággal Bécsbe látogatott?
– Az első saját albérletemet éppen azon a környéken vettem ki, ahol Lázár János az elhíresült videót forgatta és sajnos nem tudom azt mondani, hogy ne lett volna igazság a szavaiban. A régi bevándorlókkal, törökökkel semmi gond nem adódott – máig dolgozom török fordítóirodának én is. 2015 után viszont a 10. kerületnek az a része tényleg nagyon megváltozott – nem előnyére. Volt, hogy féltem, amikor sötétedés után mentem haza. Követnek, beszólogatnak… Nem kellemes. Éltem Indonéziában is egy évet, a talpig burkában lévő nők látványának kultúrsokkján ott már túl voltam, sok muszlim barátom is lett, ahogy Bécsben is aztán, a tanítványaim közül is. Az viszont nincs rendjén, amikor rád pöckölik a cigarettát az utcán… Előfordult ilyen. Nem örültem neki. El is költöztem aztán, a város szélére – ahogy rengeteg osztrák is teszi. A 13. kerületbe, amely olyan, mint Budapesten a 11. Ott a kocsimat is nyitva tudom hagyni, nincs semmi gond. De a belvárosban nem nagyon él már osztrák.
– Tanulni hajlandók voltak németül a bevándorló diákok?
– Persze, B2 szintig elvittem őket a nyelviskolában. Mondjuk nekik csak ez volt a dolguk, nem úgy, mint a 24 órás ápolóknak, akik munka mellett tanulják a nyelvet.
– Megállták aztán a helyüket a tanítványok?
– Két diplomás volt a tanítványaim között összesen, egyikük most orvos Innsbruckban, de azt hiszem, a többiek is találtak munkát – mégis, az érzésem az volt, hogy legtöbbjük lába alól mintha kicsúszott volna a talaj.
Itt találták magukat egy másik kontinensen, ahol számukra nagyon furák az emberek: nem beszélgetnek egymással a buszon, csak néznek maguk elé vagy a telefonjukba, nem barátságos senki, nem ismerik egymást a szomszédok… Volt honvágyuk rendesen.
– Önnek nincs?
– Sokszor eszembe jutott, hogy mégis haza kellene menni. Aztán hazajöttem egy-két hétvégére. Olyankor mindig rájöttem, hogy kizárt dolog.
– Mert?
– Édesanyámat meg kellett műteni tavaly karácsonykor. A Honvédkórházba vitték. Elrontották az operációt. Másodjára is menni kellett. Hat-nyolc órás várakozás… Vinni kellett vécépapírt, ágyneműt, ételt, mindent. Tragédia volt az egész. Isten ments, hogy itthon beteg legyek. Nem tudok bízni abban, hogy megmaradok, ha itt kórházba kerülök.
– Az osztrák egészségügy működőképes?
– Abszolút. Ha munkavállaló vagy, jár a közegészségügyi ellátás, kapsz időpontot, a rendelő meg olyan, mint itthon a méregdrága magánegészségügyi szolgáltatóké. Amit itthon nem tudnék fizetni. Ha egyedülállóként akarnék itt megélni, nem menne. Az élelmiszerárakat is épp most néztem…
– Az élelmiszer Bécsben is drága.
– Csakhogy ott van védőháló, amely megfog, ha éppen elveszíted a munkád. Nemcsak a már említett támogatások: vannak szociális boltok is. A munkanélküliek és azok, akik 1200 eurónál kevesebbet keresnek, vásárolhatnak ott élelmiszert. Harmadáron. De kenyeret ingyen kapsz például. Amikor munkanélküli voltam, ilyen boltba jártam én is. Az úgynevezett élelmiszermentő boltokba meg bárki bemehet, akármennyit keres – ott is lehet olcsón vásárolni. Plusz: kapok 650 eurós támogatást az energiaár-emelések miatt. Csak mert van bécsi lakcímem. Ráadásul amikor nem volt munkám, finanszírozott nekem az állam egy féléves kurzust, ahol jogot, gazdaságot hallgathattam – meg mindent, ami ahhoz kellett, hogy könnyedén tudjak vállalkozást alapítani.
Nyilván az osztrák elit is megeszi a közös torta jelentős részét, de ott azért hagynak belőle a népnek is. Az ember munkáját pedig, ha dolgozik, elismerik és fogják a kezét. Ez a díj is ilyen, ezt fejezi ki.
– Itthon nem ismerték el a munkáját?
– Nem nagyon. Az Andrássy Egyetemen tanultam nemzetközi kapcsolatokat, a külügynél töltöttem a gyakornoki időt, aztán a honvédelmi minisztérium háttérintézményében lettem protokollreferens. Csakhogy kellett valakinek a helyem, akinek megvolt a megfelelő háttere, ezért máshova kerültem. Aktát tologatni. Amíg egy államtitkár nemzetközi referensnek nem kért fel. Fél évig Berlinben voltam aztán a Bundestagban ösztöndíjjal, de mire hazajöttem, megint csak kellett valakinek a helyem, elraktak hát a térképészetre – ahol nem volt semmi dolgom. Három hónap után elegem lett a léhűtésből – akkor mentem Indonéziába. Amikor letelt az éves ösztöndíj és hazajöttem, nagyon nem találtam a helyem a már említettek miatt – akkor jött a bécsi szappanárulás. Amiből végül az lett, hogy most, egy évvel az egyéni vállakozásom megalapítása után díjat kaptam. Ez nem ment volna az osztrák állam és Bécs segítsége nélkül.
– Nagy növekedési potenciál viszont aligha van a vállakozásában. Napi nyolc óránál aligha tud többet tanítani.
– A terv az, hogy szintén egy osztrák támogatás segítségével elhozom a szolgáltatást Magyarországra is – állják ugyanis a piacra lépés költségeinek felét. Most egy kezdő és egy haladó csoportom van, ők akkor tudnak tanulni, amikor a beteg mondjuk már lefeküdt aludni. Online vannak az órák, de hétvégente élőben is tudnék kurzusokat tartani, akár itthon is. Persze a nehézség a magyarországi tanításban az, hogy itt nem állja senki a tanulni vágyók tandíjának nyolcvan százalékát. Ezt tehát még át kell gondolnom. Egyelőre örülök a díjnak. Persze ez nem a Nobel, tisztában vagyok vele. De azért mégiscsak magyar siker külföldön – még ha egészen aprócska is.
Nyitókép: Válasz Online/Andrónyi Tamás
