Lányi András: Az emberiség túlélése nem technikai, hanem politikai kérdés
Létforrásaink megőrzésének jámbor igyekezete rendszeridegen, a zöldek politikája éppen ezért nem lehet más, mint radikális – írja Lányi András többek között Takács-Sánta Andrásnak a Válasz Online-on megjelent írására reagálva. A filozófus szerint védekezni, intézményes változásokat elérni csak politikai úton lehetne. Az első lépés ezen az úton a kitűzött célok jóságának felülvizsgálata volna, a társadalmi együttélés rendjét igazoló téves előfeltevések és alaptalan hiedelmek leleplezése. Vélemény.
Örkény vagy Beckett tollára méltó abszurd: a szakadék felé száguldó vonat utasai azon vitatkoznak, hogy túlélhetik-e a katasztrófát. Ahelyett, hogy megállítanák a szerelvényt.
Gelencsér András professzor a 24.hu weboldalán tudóstól szokatlan egyértelműséggel nyilatkozott a közelgő ökológiai katasztrófa kilátásairól, és ezzel sikerült a téma iránt érdeklődést keltenie. A megszólalók többsége nem cáfolni, csak árnyalni, pontosítani igyekezett a természeti rendszerek összeomlásával, a források kimerülésével kapcsolatos megállapításait. Komolyabb ellenkezést legfeljebb az ő baljós prognózisa váltott ki.
Bírálóinak két fő érve volt. Az egyik egyfajta technooptimizmus. Ez azzal biztat, hogy a kimerülő ökoszisztéma-szolgáltatásokat a műszaki-tudományos haladás vívmányai pótolhatják, hiszen eddig is pótolták. Ez részben tévedés, mert az úgynevezett haladás mindeddig az igénybe vett források egyre gyorsabb ütemű kiaknázásához vezetett, részben pedig az egyszeri öngyilkos logikájára emlékeztet, aki a hetedik emeleti ablakon kiugorva a második emelet magasságában megállapítja, hogy lám, eddig nem történt semmi baj. Aki ma új technikai csodáktól reméli az emberiség megmenekülését, az túl sok sci-fit nézett. A zöldek által sürgetett áttérés a megújuló erőforrásokra és kíméletes technológiákra létkérdés ugyan, de az adott keretek között, a gazdálkodás jelenlegi célrendszerében nem vezetne áttöréshez, sőt, nem is lehetséges.
A vitában szóba is került olyan társadalmi változások igénye, amelyek elhárítanák az életmód- és technológiaváltás útjában álló akadályokat, s így megelőzhetik az ökoszisztéma összeomlását és enyhíthetik az emberiségre váró példátlan megpróbáltatásokat. Ezek lehetőségével biztatott a Válasz Online-on legutóbb Takács-Sánta András remek írása. Nem az a kérdés, hogy léteznek-e ilyen megoldások, mert lassan könyvtárnyira duzzadó irodalom számol be róluk, hanem hogy akar-e, képes-e élni velük a ma élő nemzedék. (A következő nemzedéknek már csak e lehetőségek jóval kisebb része áll majd a rendelkezésére, az azután következőnek még annyi sem.)
De ez már nem tudományos kérdés. A természettudósok megmondják, hogy mi történhet, de hogy mit kellene tennünk, abban nem illetékesek. Hogy én mihez kezdek, erkölcsi kérdés. Hogy együtt mit teszünk, az politikai kérdés. Politika – ez az a szó, amely kedves kollégám és barátom, Takács-Sánta András cikkében egyszer sem szerepel.
Márpedig eredményesen védekezni, intézményes változásokat elérni csak politikai úton lehetne. Az első lépés ezen az úton a kitűzött – egyéni, illetve közös – célok jóságának felülvizsgálata volna, a társadalmi együttélés rendjét igazoló téves előfeltevések és alaptalan hiedelmek leleplezése. Ez elsősorban azoktól várható, akik azt állítják magukról, hogy rendszeres tudással rendelkeznek az emberi viszonyokról; társadalomtudósok, írók, bölcsészek, művészek, filozófusok hivatása. Nálunk azonban e tudásnemek képviselői általában tartózkodnak attól, hogy bekapcsolódjanak a túlélésünkről szóló nyilvános vitába. Más országokban e magatartás korántsem általános. Az úgynevezett szellemi elitek körében már a múlt század hetvenes éveitől kezdve terjed a felismerés, hogy az ökológiainak nevezett válság nem egyéb, mint a késő modern ipari civilizáció válsága; a természetben zajló folyamatok ennek a válságnak csupán indikátorai.
A modernitás nagy paradoxona, hogy az egyén felszabadításának jelszavával indult átalakulás világszerte az egyén példátlan kiszolgáltatottságához vezetett. A Nyitott Társadalom a zárt technológiai rendszerek működéséhez alkalmazkodik, és öntörvényűnek vélt piaci mechanizmusok logikájának engedelmeskedik.
A természeti szükségszerűség felett aratott diadal a társadalmi szükségszerűségnek való alávetettségünket fokozta a végtelenségig. A nyers hatalmi erőviszonyok személytelen automatizmusok, információs hálózatok közvetítésével érvényesülnek, az egyszerű halandó számára láthatatlanul.
A független magántulajdon helyébe a befektetők, részvényesek és hitelezők közötti szövevényes viszonyok léptek. A piaci alku szerepét a piacon kívüli, lényegében politikai természetű befolyásolás és nyomásgyakorlás változatos eszköztára vette át. A parlamenti demokrácia üres formalitássá züllött, üzlet és politika a felismerhetetlenségig összefonódott. A hagyomány az emlékezetpolitika játékszere lett. Az autonóm egyénről kiderült, hogy autonómiáját csakis azoknak a közösségeknek a keretei között védelmezhette volna meg, amelyek a globalizáció áldozatául estek.
Nem áll módunkban többé, hogy ellenőrizzük és befolyásoljuk a rendszer működését. Nem a közöny és nem a kényelem: ez a magyarázata döbbenetes tehetetlenségünknek a magunkra szabadított ökológiai katasztrófával szemben.
A hiteles tájékozódás és tényleges politikai cselekvés eszközeitől megfosztott tömegek azután kapva kapnak a leegyszerűsítő magyarázatokon és összeesküvés-elméleteken. Aki frusztrációikat ismeri, könnyen terelgetheti őket az álidentitás, a fantom-ellenség iránti gyűlölet jobb- vagy baloldalinak mondott karámjába.
Valami különös oknál fogva azonban ezek a jól ismert összefüggések nem részei az ökológiai diskurzusnak. Márpedig helyes diagnózis híján nem valószínű, hogy a hatásos terápiára rátalálnánk. Marad a sopánkodás, a rossz lelkiismeret és a klímaszorongás.
Nem a globális előrejelzéseken, hanem a helyi válaszokon kellene már régóta vitáznunk. Mert a válság ugyan globális, a következményei azonban az egyes országokat aszerint sújtják majd enyhébben vagy súlyosabban, hogy milyen megoldásokkal próbálkoznak. Ezért nem mindegy, hogy az önvizsgálatra és az önkorrekcióra mikor kerül sor. Mi, úgy tűnik, jó szokásunk szerint utolsó csatlósai leszünk a technikába vetett vakhit, a növekedésmánia és az erőforrásokat esztelenül pazarló tömegfogyasztás rendszerének is.
A nyugat túlélési esélyeit elvileg nagymértékben javítja demokratikus öröksége, hogy ott a közös tennivalókról nyilvános vita folytatható, és a bírálatnak, a vizsgálódás szabadságának semmi sem szab gátat. Javítaná is, ha helyreállítanák a politikai diskurzus eredeti értelmét, hogy a nyilvános vetélkedés ne a javak és jogok elosztása, hanem a jó célok megállapítása körül forogjon. Egyidejűleg biztosítaniuk kellene a közösségek tényleges ellenőrzését a hatalmat gyakorló apparátusok és intézmények felett. Ettől ma meglehetősen távol állnak ők is.
Ázsia és Afrika népei pedig olyan kulturális mintákra támaszkodhatnának, amelyek egy nem is olyan távoli múltban a természeti adottságokhoz rugalmasabban alkalmazkodó életformát biztosítottak számukra. Támaszkodhatnának, mondom, ha ezt az örökséget szellemi és fizikai értelemben le nem rombolta volna a modern technikai civilizáció brutális behatolása. Utóbbi tette lehetővé olyan parancsuralmi rendszerek kialakulását világszerte, amelyek természeti forrásaikkal még a nyugatiaknál is felelőtlenebb módon bánnak. (De ne feledjük, hogy a kínai kommunisták és iszlám terroristák tetteiben a nyugati típusú modernizáció mintái és következményei köszönnek vissza.)
Mégis, hogyan lehetne megmenteni az emberhez méltó élet természeti feltételeit bolygónkon? Mindenekelőtt ki kellene végre mondani, hogy bármennyire tiszteljük a modern liberális, szocialista és konzervatív politika alapértékeit – jobban talán, mint állítólagos híveik –, a későmodern ipari társadalom előtt álló kihívás értelmezésére eredeti formájukban ezek nem alkalmasak. Így vagy úgy feltételezik ugyanis, hogy intézményeik működését az emberek – a választópolgárok, a fogyasztók, a hagyományos közösségek, az öntudatra ébredő tömegek vagy legalább a kiváltságos osztály tagjai – ellenőrizni és alakítani tudják. De többé nem ez a helyzet. A globális hálózatokban és a rajtuk élősködő helyi parancsuralmi rendszerek kezén olyan mértékű hatalom összpontosult (hatalom = vagyon, fegyver, információ, technológia, jog), ami példátlan az emberiség történetében. Ebben, nem másban rejlik mostani helyzetünk riasztó újdonsága.
Az új típusú totalitárius rendszerek gyakorlatilag megdönthetetlenek. Talán egyetlen nép sincs többé abban a helyzetben, hogy urait a maga erejéből elkergesse, legyen szó az üzleti hálózatok kulcspozíciói köré szerveződő nemzetközi pénzarisztokráciáról, terrorállamokról, posztkommunista birodalmakról vagy Kelet-Európa és Közép-Ázsia kisstílű diktátorairól. A felsoroltak közös vonása elemi érdekeltségük az erőszakos központosításban, valamint a technológiafüggő, erőforráspazarló növekedés fenntartásában, alattvalóik engedelmes és falánk fogyasztóvá (esetleg ádáz harcossá, gyilkológéppé) idomításában.
A Föld menthetetlen: akik véghez vihetnék, azok a legkevésbé érdekeltek a szükséges változásokban. Hatalmuk annak a rendszernek a fenntartásához fűződik, amelyben a sikert és a gyarapodást azon mérik, hogy ki tudja a természet kincseit másoknál sebesebben átalakítani hulladékká.
A másik hét-nyolc milliárd pedig nem tudja, de nem is akarja megmenteni a bolygót. Az ökoszisztémák összeomlása, a jövő nemzedékek iránti felelősség számukra túlságosan elvont, távoli. Nem számít, hogy az orruk előtt, sőt, velük történik: egy lassú katasztrófa az ő szemükben nem vetélkedhet a napi szenzációkkal vagy a megélhetés gondjával. Tény tehát, hogy a Földet aránylag kevesen szeretnék megmenteni. Ezzel szemben a saját kis földecskéjük elvesztése, életlehetőségeik beszűkülése, otthonuk elcsúfítása időnként mozgósítja a helyi társadalmat, ahol még létezik. Mármint helyi társadalom. (Magyarországnak jóformán már csak lakossága van.)
Mintha a zöldek is elfelejtették volna, hogy az ökológia kifejezés a görög oikoszból ered, ami házat, háztartást, otthont jelent. Az ökológiainak nevezett politika kiindulópontja nem lehet más, mint a lokalizáció. Hozzuk haza a gazdaságot! Hozzuk haza a politikát! Mert minél távolabb születik egy döntés az érintettektől, rendszerint annál kártékonyabb. Az emberi lépték helyreállítása elengedhetetlen ahhoz, hogy a helyi, munkahelyi, szakmai és kulturális közösségek újraéledjenek és részt követeljenek maguknak a sorsukat érintő döntésekből. Egy ilyen alulról építkező rendszer, a civil társadalom autonómiájának legalább részleges helyreállítása azonban létében fenyegetné a központosítás és gépies hatalomgyakorlás jelenlegi rendszerét.
Létforrásaink megőrzésének jámbor igyekezete ezért rendszeridegen. A zöldek politikája éppen ezért nem lehet más, mint: radikális.
Nyitókép: Nhac NGUYEN / AFP
