*
Fotók: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Víz alatti történelem és isztambuli bomba – két hét Erdoğan birodalmában
Anatólia és Kurdisztán nem tipikus helye az éves nagy szabadságoknak, pedig – 2200 kilométernyi tapasztalat után állítjuk – látnivaló bőven van. Szavakkal lefesthetetlen hajnalok Kappadókiában, naplemente perzsa istenségek szobrainál 2000 méter fölött, nehéz levegő az Eufrátesz és a Tigris között, Erdoğan elnök parancsára elsüllyesztett mezopotámiai történelem. A szó szoros értelmében elsüllyesztett. Hazaérve pedig az életünk is lepergett előttünk. Útirajz Törökországból.
Antep Intro
Figyelmeztettek, persze. „Mindenütt jó a konyha, de valahogy Gaziantepben a legjobb.” Teszteljük. Igaz. Pedig ugyanúgy csirke meg darált marha sül faszénen, valahogy mégis más. A helyiek is ebben az óvárosi büfében esznek, annál meg nem kell jobb visszacsatolás a minőségről. Németül beszélő, őszes-borostás férfi fordítja, mit szeretnénk. A szomszédban baklavások. A város környéke mogyoró- és pisztáciamező, Gaziantep olyan a termésnek, mint a vörös tonhalnak a tokiói halpiac: ennél frissebben feldolgozva sehol nem kapni. A működésére nézve tűrt – de biztosan nem támogatott – kocsma teraszán müezzinhangra szemezünk a Köztársasági Néppárt (CHP) helyi irodájából kilógatott hatalmas Atatürk-molinóval. Törökország tényleg szekuláris.
Antep ettől még konzervatív hely. Bő 1,5 milliós lakosságához több mint 460 ezer szír menekült tartozik. Ennél többen csak Isztambulban vannak. A városi elkerülő utak mentén gyakori a barna alnyomattal szedett Halep (Aleppo) felirat. Az északszír nagyváros 2 órás autóút innen. Illetve valaha az volt.
A legszegényebb szírek a déli dombon laknak. Füstölgő szeméthegyek, építési törmelék mindenfelé. Kérdő-értetlenkedő tekintetek, fenyegetően támadó libák. A lakók tudják, hol a helyük, a domb aljában futó négysávoson túl nem merészkednek. Aleppói család sziesztázik omladozó sorházuk lépcsőjén. Mosolyogva jelzik: készülhet fotó. Részemről az készül, részükről tea. Mindenki vidám.
A legszebb nap
Irtó büdös van. Vágni lehet a füstöt. Az utak meg eleve porosak. Gyerekkorom falusi mínuszainak idejéből emlékszem hasonló fafűtésszagra, de ilyen tömény az sem volt. Ahhoz képest, hogy turistaparadicsom, bátor dolog esténként fullasztani azokat, akikből élnek. Mondjuk van miért megbocsátani nekik. Vaskályha fűt az étteremben, ahol a sült báránybordát meg az ayrant várjuk, meg a kocsmában is, ahol a rakizás után (közben) abból veszik ki a szenet a vízipipába. Ami itt nem sisa, hanem nargile. Előbbivel nem is érdemes próbálkozni, nem értik. Igaz, eleve kevés dolgot értenek, de próbálkoznak. Aztán dobnak még pár hasáb fát a tűzre. November van, nincs más választás, az Anatóliai-fennsíkon ilyenkor csípnek az esték.
Évek óta el akartam ide jutni. Hőlégballonok és valószerűtlenül erodálódott homokkőformák, amelyeket az ott élők a 7. századtól az arab betörések ellen védekezve valóságos barlanglakásrendszerré vájtak. Van, amelyikben még ma is élnek. Amelyik elég nagy hozzá, abban hotel működik. Az anatóliai Kappadókiában járunk, annak is a közepén, a Göreme-völgyben. A homokkőformák annyira bizarrak, hogy fel sem tűnik, Göreme városa amúgy mennyire sivár. Bazársori csecsebecsék, kávézók, „welcome, good kebab!”.
Nem is a nappalok miatt érdemes odazarándokolni. Hanem a hajnalokért.
Ha elég fegyelmezettek vagyunk és reggel 5 körül nekivágunk megmászni a város legmagasabb pontját, olyasmiben lesz részünk, hogy elfogynak a szavak. Az ember földbe gyökerezett lábbal néz ki a fejéből, és hagyja, hogy a dolgok csak úgy történjenek vele. Ritkán érzek ilyesmit.
A sötétséget előbb kompresszorok hangja tölti meg, aztán a ballonokba irányított gázlángok hangja sűrűsödik. Pislákoló óriások tűnnek fel a földön, pár perc alatt függőlegesbe meredve. Izgatott turisták csipogása hallatszik a hegytetőn, mellettünk vadul szelfiző oroszok. Ide még jöhetnek, jönnek is. Az ég alja a feketéből sötétkékre vált, amibe már némi narancsszín is keveredik. Elemelkednek az első ballonok. Aztán még kettő. Mögöttünk még öt. A távolban több tucat. Kappadókia egét fél óra alatt beterítik, a látvány retinába égő. Aztán felkel a nap. Betetőzik a vizuális orgia. Teát szürcsölve gyönyörködünk a reggeli fagyban.
Előző
Következő
880. 975. 1110. 1430. 905. Életünk hajnala után Kappadókiából kelet felé, még mindig a fennsíkon haladva ingázik az autó magasságmérője. A fülünk ki-be dugul. Kopár, de szép vidék. Egy benzinkút ebédlőjében jólesik a rizses köfte. Többre nincs idő, Göreméből 500 kilométer a Nemrut-hegy, muszáj felérni még naplementében. Négysávos gyorsforgalmi utak – a török infrastruktúra elképesztő –, az 1 milliós Kayseri egyenvárosnak hat. A központot leszámítva itt is újépítésű lakótelepek szaporodnak gombamód. A 85 milliós Törökországban 0,8 százalékos az éves népszaporulat (vagyis 680 ezer plusz egy év alatt), őket el kell helyezni valahol. Kiapadhatatlan forrás a török építőiparnak. S persze van modern stadion is, a kipcsak törzsfők közül ugyanis nem a magyar miniszterelnök önti a legtöbb pénzt a fociba, hanem Erdoğan török elnök.
Kayseri után Malatya, onnan dél felé fordulva szerpentinek. 80 kilométeres tekergés a Nemrut-hegyre, több mint 2100 méter magasba. 10 perccel naplemente előtt mohón szállunk ki a kocsiból, hogy az utolsó párszáz méteres kaptató után a szemünk elé táruljanak a görög és perzsa istenek többezer éves szobrai, amiket a lemenő nap már-már giccsesen narancsra fest a hegy nyugati teraszán. Annyira intenzív az élmény, hogy a hegyi szálláson a pult alól adott ecetes vörösbor sem képes feloldani.
Előző
Következő
Két folyó közt
Megállunk egy teára. Tudjuk, hogy alibi. Valójában az Eufráteszt bámuljuk. Korai történelem tananyagunk kötelező eleme az orrunk előtt, felduzzasztva hömpölyög Şanlıurfa tartomány határán, a Recep Tayyip Erdoğan-üdülőterület partján.
Furcsa dolog az efféle szentnek hitt dolgokat varázstalanítani – ez is csak ugyanolyan folyóvíz, mint akármelyik.
A majd’ 2 milliós Diyarbakırba tartunk, Törökország legnagyobb kurd többségű városába. A Tigris partjára. A két folyó közt mindössze 130 kilométer a távolság. Hogy errefelé nem a novemberi eső a jellemző, azt végeláthatatlan gyapotföldek jelzik. „Nehezebb a levegője egy kicsit. Nehéz megfogalmazni, de ott talán érzed, hogy kicsit labilis a hely. De nagyon szerettem” – mondta a városról egy volt kollégám.
Igaza volt. A végtelen bevezető úton minden (minden!) villanyoszlopon Erdoğan elnök mosolyog. A török–kurd harcok tűzfészkében tudatosítani kell, ki az úr, még akkor is, ha Diyarbakır a megbékélés helye is volt. 2013-ban itt olvasták fel törökül és kurdul Abdullah Öcalan életfogytiglanra ítélt Kurdisztáni Munkáspárt- (PKK-) alapító levelét, amelyben a gerillavezér tűzszünetet hirdetett a PKK és a török kormány között. Azóta, néhány robbantástól eltekintve, békések a mindennapok, habár sötétedés után eltévedni még az óvárosban sem kellemes. Ennyit a török belpolitikáról.
Betérünk egy evőbe, a helyi specialitásnak számító ciğertől (báránymáj kebab) való félelmem alaptalan: a fűszerezése annyira tökéletes, hogy arra kell figyelni, túlzásba ne essünk. Pirított, fűszeres lavassal és friss zöldségekkel fenomenális. A kurd pincérek elégedetten zsebelik be elismerő hümmögéseinket. Hasonló járna a két ezeréves építmény, a Tigrisen átívelő Ongözlü híd és a damaszkuszi Omajjádról mintázott nagymecset alkotóinak.
A szultán bosszúja
Diyarbakırnál a Tigris alig szélesebb, mint a Körös. Nincs ez mindenhol így. Mezopotámia folyói – mint a vízforrások errefelé mindenhol – a jövő (s talán már a jelen) geopolitikai fegyverei. Gátakkal fékezett vízhozamaival nehéz helyzetbe hozható Szíria és Irak – elsősorban a kurdok lakta északi régióik. Csakhogy ez Törökországnak sincs ingyen; a Tigrisre épített legújabb duzzasztóért a legalább 4 ezer éves Hasankeyffel fizettek.
A város maradványai felé haladva áthaladunk Batmanon. Nem tudunk komolyak maradni. A város határában birkanyájak legelésznek. Az egyiket kurd nő őrzi, lilás kardigánja százméterekről feltűnik. Lehúzódunk, a betakarítás után megmaradt kukoricacsöveken araszolva portrét kérünk tőle. Meglepetésünkre igent mond, egy mosolyt is megereszt. Inkább gyanakvót, mint őszintét. Barázdált arca és kezei hófehér fejkendőjének tökéletes ellentétei.
A hasankeyfi duzzasztóhoz vadiúj autópályán ereszkedünk le. A csendőrség és a hadsereg Ejder Yalçınjai mindenfelé. Van, ahol egész konvojokat előzünk. Meg is van, merre mennek. A Hasankeyf-Gercüş alagút megnyitó ünnepségére, amelyen az elnök is üzen, óriás kivetítőn. „Újjáépítettük a településeinket, minden infrastruktúrájukkal – és még többel is. Hasankeyfünket új helyre mozgattuk, miután az Ilısu-gát, országunk egyik jelképes alkotása elkezdte megtartani a vizet” – harsogja ankarai bázisáról Erdoğan.
Az új helyre mozgatott Hasankeyf bevétele előtt megnézzük, mi maradt a régiből. Az erődön meg a magasabb barlanglakásokon kívül semmi. Némelyikben még a bútorok is ott vannak, tőlük nem messze kutyák pitiznek pár falatért.
Évezredek süllyedtek itt a folyóvízből duzzasztott tó mélyére,
a török kormány néhány év lebegtetés – és a fejlődés varázsigéjének mantrázása – után rövidre zárta a kérdést: pár hónap türelmi idő után kitelepítették a lakosságot – a városból és környékéről összesen 70 ezer embert –, az ikonikus bazársornak bulldózerrel mentek neki, aztán jött a víz. „Volt valami kivételes Hasankeyfben, amitől a látogató első látásra beleszeretett” – kezdődik a 2020-as végnapokat megéneklő New York Times-riport, és valóban: a város még holtában is elragadja az ember képzeletét.
Előző
Következő
A túlpartra tekintve egészen bizarr a látvány. Zeynel bég türbéjét, a törökfürdőt és még két ősi minaretet külön erre a célra fejlesztett erőgépekkel egyszerűen átszállították Új Hasankeyfbe. A kitelepített őslakosok itt kaptak szomorú egyenházakat. A turistáknak szánt új-óvároson még nagyban dolgoznak, a múzeumon – ahol épp csak az nincs tisztázva, hogy miért történt mindez, de legalább Csajkovszkij Diótörője teszi teljessé a kakofóniát – már rohad a külső borítás. „Persze, hogy hiányzik. Nem érdemeltük ezt meg. Egyszer csak rendőrök jöttek, azt hittük, 4 évünk van, ehelyett 4 hónapunk lett. Napi 7000 látogatónk volt! Politikai ügy ez, nem gazdasági. Pedig ez nem Kurdisztán, hanem Mezopotámia, mégis terrorfészeknek hiszik. El akarják törölni a történelmet! A szüleim még barlangokban éltek, volt háromszobás is. Ez itt körülöttünk? Csak replikák – egy rakás szar!” – fakad ki az ebédünket szervírozó pincér. Nagy jattot kap.
6 óra az élet
Mindig volt türelmem végigvárni a sort az Hagia Szophiához, de most tényleg kiállhatatlan. A Kék mecsetbe is hiába könyököljük ki a helyünket, renoválják: bent semmi nem látszik, híres udvara megközelíthetetlen. Rossz ómen.
Isztambul agyonnyom. A bazárban faltól falig érnek az emberek, a Taksim teret a Galata-toronnyal összekötő İstiklal (Függetlenség) sugárúton felelőtlenség akár egy másodpercre is megállni, különben elsodornak. Mindegy, hogy hajnali vagy délután 5-kor. Megnyugvást egyedül a Yeni dzsámi jelent a pecások kedvenc helyénél, a Galata hídnál. Nincs a legfőbb látnivalók közt, pedig gyönyörű.
Vacsoránál soha nem hallott hangot ad ki a telefonunk. A szomszéd asztalnál is. Odakapunk: „Életveszély jelzéséről szóló értesítés.” Tovább olvassuk, lenyugszunk: próbariasztás földrengés esetére. Ennél nagyobb bajunk ne legyen! Másnap 10 óra 15 perckor szállásunkról, az İstiklal és a Büyük Parmakkapı utca sarkáról sétálunk ki reptéri taxiért a Taksim térre. 16 óra 20 perckor terroristák robbantanak. Az İstiklal és a Büyük Parmakkapı sarkán. Mire megtudjuk, már a Deák tér felé tartunk a 100E buszon.
Alhamdulillah!
#Anatólia#Hasankeyf#Isztambul#Kappadókia#Kurdisztán#Mezopotámia#Nemrut-hegy#Recep Tayyip Erdogan#Törökország
