A magyar múlt szinte minden korszaka egyetlen épületben – megújult az egyik legfontosabb hazai templom
A türjei prépostsági templom három évig tartó felújítás után idén nyár végén készült el. A zalai dombok közt rejtőző, impozáns téglabazilika a magyar középkor egyik legfontosabb, európai rangú emléke, mégis alig ismert. Valódi műemléki helyreállítása sem volt még eddig. Aki nem járt erre az elmúlt pár évben, meg fog lepődni: krémszínű vakolatköpeny fedi a vörös téglahomlokzatot, Türje fő jellegzetességét, a szürke, komor belső tér viszont kivilágosodott, és visszakapta évszázadok óta nem látható, korai barokk díszítőfestését. Már csak arra lenne szükség, hogy minél több látogató is idetaláljon.
A négy nagy közül mindig Türje volt a leginkább mostohán kezelt, az elfelejtett. A Dunántúl négy jelentős, Árpád-kori nemzetségi monostortemploma: Ják, Lébény, Zsámbék és Türje. Ezek a román építészet talán legjelentősebb fennmaradt emlékei a mai Magyarország területén, olyan templomok, amelyeket mindenki ismer, mindegyik szimbolikus jelentőségű. Hogy miért Türje a legkevésbé közismert? Talán a környék nincs szem előtt, a szelíd zalai dombvidék Hévíz fölött, amit elkerülnek a főutak, és ahol az élet tempója ma is lassabbnak tűnik. Közel van a Balaton, de mégse ér el idáig a turizmus, és nem tartozik egyik nagyobb város vonzáskörzetéhez sem. Ez a vidéki Dunántúl, a dombhajlatokban megbújó kis falvak, az útmenti kőkeresztek, a szőlőhegyek és a nehéz földű szántók világa.
Türje maga is olyan falu, ahol a templomon kívül nem nagyon van más: kávé a dohányboltból, egy gyakran zárva tartó pizzéria – több szolgáltatást nehéz lenne mondani. Ha minden igaz, ez is megváltozik hamarosan, mert a középkori templom felújítása nem magában álló beruházás: társul hozzá egy látogatóközpont-építés az egykori barokk majorság helyén, a templomtól közvetlenül északra. Itt még most is zajlik az építkezés, még legalább egy év, mire az egész komplexum elkészül. A tervek szerint lesz benne múzeum, zarándok- (vagy turista-) szállás, kávézó, sörfőzde és csokoládémanufaktúra, vagyis minden olyasmi, amit a mai turista keres egy műemlék kolostoregyüttes közelében. Van rá példa, hogy ez sikeresen működik: Pannonhalma és Tihany mára valódi idegenforgalmi nagyüzemmé váltak, rengeteg látogatót vonzanak.
Türjén nyilván nehezebb lesz hasonló fejlődést beindítani, mert nincs előzménye. Az itteni kolostor sosem volt igazán népszerű úticél, pedig a templom lenyűgöző: a magyar középkor egyik legfontosabb és leglátványosabb emléke. Azé a középkoré, amelyről megszoktuk, hogy a mai Magyarország területén jórészt csak töredékesen maradt fenn, nagy székesegyházai elpusztultak vagy felismerhetetlenül átépültek, inkább kisebb falusi templomok őrződtek meg belőle. Meg azok az impozáns, katedrális méretű nemzetségi monostortemplomok, amelyek annak idején sem egy-egy falut szolgáltak ki, hanem a nagy bárói nemzetségek hatalmát, dicsőségét hirdették. Maguk a szerzetesi közösségek nem is feltétlenül voltak jelentősek. Türjén most végre sikerült feltárni a középkori premontrei kolostor alapfalait a templomtól északra, és az épületegyüttes meglepően kicsi, az egykori majorsági udvarnak körülbelül csak a harmadát foglalta el. Ez egybevág a forrásokból ismert ténnyel, hogy a türjei premontreiek mindig is nagyon kevesen voltak. Az alapításhoz tizenkét rendtag kellett, de a számuk idővel csökkenhetett, mert 1351-ben Türje már elvesztette hiteleshelyi funkcióját: ezt csak azok a klastromok tarthatták meg, amelyekben legalább hét szerzetes élt. A 16. század közepén Türjén már csak a prépost élt egyedül, bár ehhez a török dúlás és a környéket sújtó belháború, a jogrend és a közbiztonság teljes megbomlása is hozzájárult. A végvári front közeledése és a kegyúri család protestáns hitre térése megpecsételte a kolostor sorsát: Sitkey Mihály prépost a hajdúival 1566-ban a király hívására hadba vonult a török ellen, de távollétében a veszprémi püspök emberei elfoglalták a kolostort, majd amikor a király felszólította őket, hogy adják vissza a jogtalanul elvett épületet, fel is gyújtották. A premontreiek csak 1703-ban térhettek vissza Türjére, a közbülső időben jelentéktelen végvárként szolgált, padlásán katonák éltek, mellékhajója ablakai mögé gyilokjárót építettek, hogy onnan lőhessenek ki az ellenségre.
Visszatérő minta ez a türjei premontreiek történetében: a rend mindig szerette volna a nevezetes templomhoz méltó kulturális központtá fejleszteni a kolostort, de ez valahogy sosem sikerült, a nagy nekilódulásokat pangás, elfogyás és katasztrófák kísérték. Türjén a rendi élet többször megszakadt, és a kolostor minden kísérlet ellenére sem vált többé tartósan képessé rá, hogy újra önálló legyen. A barokk korban nagy erőfeszítések árán újjáalapított prépostságot II. József 1785-ben királyi rendelettel feloszlatta, a rendtagoknak távozniuk kellett. Tizenhét évvel később visszatérhettek, de ettől kezdve már csak néhányan éltek itt, és a rendház a csornai prépostság része lett. Az újabb feloszlatás és egyben a rend itteni birtokainak, jól szervezett gazdaságának feloszlatása 1950-ben következett. A barokk kolostort egy évvel később szociális otthonná alakították, és ma is ez a funkciója, igaz, azóta újra egyházi kezelésbe került. A csornai premontrei apátság visszakapta Türjét a rendszerváltás után, és egy fehér barát is él a községben: a plébánost ismét a rend adja. A kolostor újjáalakítására azonban már nem vállalkoztak, így Türjén igazából nincs szerzetesi élet.
És mégis: a rend megint megpróbálkozik azzal, hogy a életet vigyen Türjére, és a kolostort a környék fejlődésének motorjává tegye, ahogy a román és a barokk korban egy ideig az volt. A mostani, több mint 3 milliárd forintos állami támogatásból megvalósuló fejlesztési projektet Fazakas Márton csornai premontrei apát rakta össze, és az egyik fele a már említett látogatóközpont felépítése a majorság helyén, a másik a középkori templom átfogó műemléki helyreállítása. Meglepő módon Türjén ilyen még sosem történt. A román kori prépostsági templom jelentőségét ugyan már a 19. század második felében felismerték, és 1921-23-ban át is esett egy nagy felújításon a modern műemlékvédelem úttörő alakja, Lux Kálmán tervei szerint, de utána többet nem nyúltak hozzá néhány kisebb javítástól eltekintve. A 20. század második felében, amikor az állami műemlékvédelem a legtöbb középkori emléket kezelésbe vette, Türjén nem történt semmi: kezdetben valószínűleg azért nem, mert elég jó állapotban volt, és fölöslegesnek látszott egy újabb felújítás, később viszont azért nem, mert egy ekkora épületre már nem jutott pénz.
A rendszerváltás utáni időszakban Türje egyre reménytelenebb állapotba került, a hírekbe időnként azzal került be, hogy az épület beázik, belső terének értékei károsodnak, fenntartása egyre nehezebb. Noha világossá vált, hogy kritikus állapotban van és átfogó helyreállításra lenne szükség, ez messze meghaladta a község vagy a csornai premontreiek lehetőségeit. A szürke, málladozó belső tér csalódást okozott az idelátogató kevés turistának, pedig kivételes értékeket rejtett: mindenekelőtt az 1987-ben a déli mellékhajó oldalfalán megtalált és az ezredfordulón restaurált Szent László-freskóciklust, amely a mai Magyarország területén a legjelentősebbnek számít. Végső soron azonban Türje nem járt rosszul ezzel a hosszú mellőzöttséggel, mert végül egy olyan időszakban újulhatott meg 2018 és 2022 között, amikor pénz is volt viszonylag bőségesen, és amikor a restaurátorok, műemlékes szakemberek jóval fejlettebb eszköztárral rendelkeznek, mint néhány évtizeddel ezelőtt. És még valami különösen szerencséssé tette Türjét: a felújítást nagyon alapos feltárás, épületkutatás előzte meg, és az eredmények beépültek a tervekbe. A háromfős művészettörténész csapat (Nagy Veronika, Gaylhoffer-Kovács Gábor és Horogszegi Tamás) nemcsak a falkutatást végezte el, hanem konzultációval segítette az átfogó restaurálási koncepció elkészítését is. Ennyire mélyen átgondolt, erős tudományos bázisra épülő és következetes műemléki helyreállításra manapság alig van példa. Türje nehéz, bonyolult feladatot adott: építéstörténete mindeddig teli volt fehér foltokkal, belső terében a falakon nyolc festett réteg rétegződik egymásra a legkülönbözőbb korszakokból, barokk és 19. századi berendezési tárgyaiból is sok megmaradt. Ebből kellett harmonikus egészet teremteni úgy, hogy lehetőleg semmilyen érték ne sérüljön. Ezt a kihívást valószínűleg sokkal jobban, érzékenyebben oldották meg a helyreállítás mai tervezői, mint ahogy az 1960-as, 1970-es években tették volna, ha a templomra akkor sor kerül.
Ugyanez sajnos nem mondható el a látogatóközpont esetében, ahol a régi majorság épületeit gyakorlatilag teljesen elbontották, csak az emeletes barokk magtár és egy kisebb épülettöredék maradt meg a dombra felvezető út mellett. Az új épületek nagyjából a régiek helyére kerülnek, a beépítés jellege megmarad, de az épületegyüttesből ennél jobb lett volna többet megőrizni. Különösen kár azért az íves betonkerítésért, amellyel Lux Kálmán elhatárolta a majorsági udvart a templom előtti tértől. Ezen a részen korábban is volt egy egyszerű kőkerítés pilléres kapuval, mivel a gazdasági célú épületeket el akarták választani a templom előtti méltóságteljesebb zónától. Lux ennek adott elegánsabb, teraszra emlékeztető formát az 1920-as években, aminél jobbat kitalálni biztos, hogy nem lehet. Ha végül nem lesz kerítés, az különösen rossz megoldás, mivel megszűnik vele a különböző területrészek szétválasztása, a templom előterének zártsága eltűnik, „kilyukad” az udvar irányába. A majorság pusztulása is a szocializmus kori államosítás következménye, mivel 1950 után az egykori gazdaság fokozatosan leépült. Már az 1960-as években készült légi fotókon hiányzik az épületek többsége, és az a néhány, amely megérte a jelenkort, kétségtelenül a végletekig lepusztult állapotban volt. (Ezzel szemben a templom mögött az 1970-es években új pajtákat, raktárakat húztak fel, ezért szinte lehetetlen körbejárni. Ezeket egyelőre nem bontották el).
Még tartott a helyreállítás, amikor a régi épületekkel foglalkozó csoportokban megdöbbenten kommentálták az első fotókat: eltűnt a szabadon hagyott, vakolatlan vörös téglahomlokzat, Türje fő jellegzetessége. A templom kifehéredett. Sokan felháborodtak a változáson, és valóban ez volt a helyreállítás legkényesebb kérdése, ami sok fejfájást okozott a tervezőknek. Hiszen Türje volt a magyar téglatemplom, ezt emlegettük úgy, mint az északnémet téglaépítészet hazai megfelelőjét (természetesen jó néhány más középkori téglatemplom létezett vagy létezik, de Türje mindegyiknél látványosabb). Csakhogy mint annyi esetben, a közhiedelem azt hitte középkornak, ami valójában modern volt: a 20. századi historizálást. Türje jellegzetes, szabadon hagyott téglahomlokzata Lux leleménye volt, és azért hasonlított annyira az északnémet téglaépítészet nagy emlékeire, mindenekelőtt a világhírű corveyi karoling bencés apátságra, mert Lux olyanná alakította.
Türje barokk kori állapotáról nem maradt fenn fénykép, a 20. század eleji formájáról azonban igen: historizáló vakolatköpennyel takart, kéttornyú templomot látunk barokk kapuzattal, a tornyok közt háromszögű oromzattal. A legtöbben fel sem ismernék, hogy ez Türje, pedig a fotó csak százhúsz éves. Aztán jött Lux, aki 1916-ban kezdett foglalkozni a templommal a premontreiek megbízásából, de az első világháború miatt csak 1921-ben kezdhetett hozzá a munkához. Ő hozta létre azt a „középkori” látványt, ami a mostani helyreállításig meghatározó maradt, és a köztudatba is beégett.
Az 1920-as években még mindig gyerekcipőben járt a műemlékvédelem, a korábbi évtizedekben a középkori emlékeket inkább „stílszerűen” kiépítették, ahogyan Schulek tette például a Mátyás-templommal. Kezdetben Lux is valami hasonlóra készült Türjén, de az építész ízlésben, érzékenységben messze megelőzte a korát, és végül valami mást csinált: nagyrészt restaurálta azt az igazi középkort, amit a vakolatot leverve megtalált. Végül még arról is letett, hogy itáliai mintára visszaépítse a rég elpusztult előcsarnokot, és egy szakmai konzultáció eredményeként megtartotta a jó színvonalú barokk kaput. Ez abban az időben egyáltalán nem volt szokásos eljárás. A téglahomlokzatot teljesen szabadon hagyta, valószínűleg azért, mert tényleg azt hitte, hogy eredetileg is ilyen volt. A Corvey-hatásra azonban ráerősített: német mintára felmagasította a tornyok közti oromfalat, és egyenesre húzta, a toronysisakokat pedig a csallóközcsütörtöki középkori templom mintájára alakította ki (kősisakkal és négy fiatoronnyal).
Az elmúlt száz év megmutatta, hogy Lux esztétikailag ugyan nagyon meggyőző megoldást választott, de abban tévedett, hogy ezeket a téglákat a 13. században vakolatlanul akarták volna hagyni: a homlokzat gyors pusztulásnak indult a nedvesség és a fagy hatására, a téglák pár évtized alatt elkezdtek szétmállni, kipotyogni. A mostani helyreállításkor a művészettörténész kutatók alaposan megvizsgálták az állványzatról ennek a pusztuló téglahomlokzatnak minden négyzetcentiméterét, és néhány egészen apró foltban, eldugott zugban megtalálták, amit kerestek: bizonyítékot az eredeti homlokzatkiképzésre. Kiderült, hogy a türjei templom a középkorban vakolt volt, pontosabban a régi mesterek egyszerűen elkenték a falon a téglák közül kinyomódott falazóhabarcsot, és a habarcs változó vastagsága miatt az eredmény egyenetlen felület lett, ami kicsit kirajzolta a téglafal textúráját. Apró meszelésnyomokat is találtak, ami alapján úgy tűnik, hogy ezt az elkent habarcsot még lemeszelték.
A kutatók nemcsak a történeti hűség miatt javasolták, hogy a homlokzat kapjon egy nagyon vékony, az eredeti állapothoz hasonlító, vakolt védőréteget, hanem azért is, hogy megóvják a 13. századi téglákat, ugyanis az elmúlt száz év bebizonyította, hogy e nélkül egyszerűen elmorzsolódik az eredeti falfelület. Az újonnan létrejött állapot sem pontosan azonos a középkorival (a vakolat most krémszínű festést kapott meszelés helyett), de közelebb áll hozzá, mint a Lux-féle. A megoldás helyességét (és a kivitelezés színvonalát) mutatja, ha összevetjük egy másik híres és fontos magyar téglatemplom, a Deákiban lévő bencés bazilika ezredfordulós felújításával (a templom a mai Szlovákia területén található, ezért talán kevesbé ismert). Itt a téglát vastag, modern vakolattal takarták el, amitől az épület teljesen elvesztette középkori jellegét, lehangolóan modern hatású lett. Természetesen Türje sem egészen úgy néz ki, mint a 13. században: középső kapuja barokk, a bal oldali oldalbejárat modern, a tornyok felmagasítottak, Lux hozzátételei megmaradtak, és hiányzik a nyílásokat kiemelő színes festés, ami a fehér fallal együtt valaha szép kontrasztot adhatott (a rózsaablak keretén vörös-sárga-fekete festés, a toronyablakok körül valamilyen vörös festés nyomaira bukkantak).
A templom most először elvégzett régészeti kutatása is rengeteg eredményt hozott. Orha Zoltán megtalálta az eredeti járószinteket, a szentélyrekesztő alapozását, az eredeti egyenes szentélyzáródást, sőt a mai padló alatt körülbelül 40 centivel összefüggő felületen a középkori téglaburkolat maradványait is. (A barokk korban megemelt padló eltakarta a középkori pillérek díszes lábazatát.) Sajnos, az eredeti padlószintet most sem lehetett helyreállítani, bár a térhatásnak jót tett volna, mivel a templom alatt két boltozott barokk kripta is rejtőzik. Az egyiket eddig is ismerték, a másik viszont teljesen új felfedezés: itt temették el Nolbek Rafael prépostot, aki a kolostor barokk időszakában, 1741 és 1757 vezette a premontrei közösséget (a koporsó felirata alapján ő biztosan azonosítható volt). A kriptában három előkelő világi nőt és egy csecsemőt is eltemettek. A földalatti üreg sajátos klimatikus viszonyai miatt a holttestek teljesen elbomlottak, még a csontok is, a textil- és bőrdarabok viszont megmaradtak. Az eredeti ruhák maradványai különösen értékes leletnek számítanak. Ha egyszer lesz Türjén múzeum, biztos, hogy ezeket érdemes lenne kiállítani.
A feltárás legizgalmasabb lelete egy középkori téglasír megtalálása volt a szentély közelében. A régész ezt fekvése és kora alapján a kolostor alapítója, a Türje nembéli Dénes bán sírhelyeként azonosította. A türjei templom nemzetségi monostor volt, vagyis egy nagy birtokokkal rendelkező, befolyásos család hozta létre saját temetkező helyének, és látta el a működését biztosító birtokadományokkal. Türje alapítója a Türje nemzetség volt, akik később Szentgróti néven uralták Zala jelentős részét egészen a család 1499-ben bekövetkezett kihalásáig (valójában a kolostor késő középkori hanyatlása is annak tulajdonítható, hogy elvesztette addigi pártfogóit, akik védelmezték és gyarapították). A család birtokközpontja a szomszédos szentgróti vízivár volt, amelynek helyén ma romladozó barokk kastély áll.
Türje Dénes bán a tatárjárás korának fontos történelmi szereplője, a hagyomány szerint lovászmesterként ő biztosította IV. Béla király menekülését a vesztes muhi csata utáni káoszban a rá vadászó tatárok elől. A korszakkal foglalkozó regényírók, például Makkai Sándor alaposan kiszínezték a figuráját. Jelenlétére a csatában ugyan nincs írásos bizonyíték, de nagyon valószínű, hogy pozíciója miatt tényleg a király közelében kellett lennie, és tény, hogy hűséges szolgálataiért a menekülő uralkodó már 1241-ben kinevezte Szlavónia bánjává. Azt egész biztosan tudjuk Spalatói Tamás krónikájából, hogy a király kíséretében volt, amikor az Dalmáciába menekült az őt egészen a tengerig üldöző tatárok elől. Dénes bánt IV. Béla ezután elhalmozta tisztségekkel és birtokokkal, több megye főispánja, később az ország nádora lett, unokaöccse megkapta az esztergomi érseki széket. Ez az időszak volt a nemzetség fénykora, amihez pompás monostortemplom is dukált a névadó családi fészekben. Valójában fogalmunk sincs, hogy mikor alapította Dénes bán a türjei monostort, amit először egy 1234-es összeírásban, a ninivei katalógusban említenek. De IV. Sándor pápa 1260-ban kiállított oklevele, amely megerősíti a prépostság kiváltságait, őt nevezi alapítónak, és egy ekkora templom építése évtizedekig tarthatott, ezért könnyen lehet, hogy csak a tatárjárás után került az épület tető alá (érdekes tény, hogy a friss régészeti bizonyítékok szerint az északi és a déli pillérek alapozása eltérő, ez talán arról árulkodik, hogy az építkezés egy időre megszakadt). A most megtalált sír sajnos teljesen üres volt, Dénes bán maradványai bizonyára megsemmisültek. A felfedezés mégis jelentős.
Türjén szinte teljesen ép állapotban maradt fenn a román kori bazilika belső tere, a három hajóból kettőnek a boltozatai is eredetiek, valójában az eredeti templomból szinte csak a szentélyzáródások hiányoznak (ezeket a barokkban átalakították). A belső azonban mostanáig meglehetősen lehangoló állapotban volt. Lux munkája erre nem terjedt ki, a templom képét az a felújítás határozta meg, amit Kunc Adolf prépost végeztetett 1900-ban: szürke tónusú, meglehetősen egyszerű és nyomasztó hatású díszítőfestés borította a falak nagy részét. Türje kivételes értéke egy pazar barokk freskóegyüttes: a barokk korszak egyik legtermékenyebb hazai festője, Dorffmaister István korai munkája. A Morvaországból Magyarországra költöző mester ezt 1761 és 1764 között, húszas évei elején festette, sőt tulajdonképpen a premontreiek itteni megbízásának köszönhető, hogy egyáltalán az országba került. (Türje abban az időben a hradischi premontreiei apátság fennhatósága alá tartozott, és a fiatal festő az ottani atyáknak dolgozott, bizonyára ők ajánlották a személyét a szintén morva származású Schrabl Tádé prépostnak.) Dorffmaister Türjén a szentélyt, a barokk Szent Anna-kápolnát és a kolostort festette ki. A Máriára fókuszáló teológiai programot bizonyára a prépost állította össze, az pedig a rend korlátozott anyagi lehetőségeit jelzi, hogy még a főoltár is festett álarchitektúrát kapott. Dorffmaister ennek az illúziókeltő megoldásnak a mestere volt, és Türjén alkalmazta először.
A művészettörténet mindig is számon tartotta ezt a freskóegyüttest, de annak valódi szépsége mindeddig egyáltalán nem látszott: mint kiderült, szinte teljes egészében takarta a barokk freskókat egy olyan átfestés, amit 1900 körül Krausz Gyula győri festő készített. Krausz nemcsak elfedte és megváltoztatta több helyen Dorffmaister eredeti művét, hanem vörös kontúrral jól körbe is rajzolta az alakokat, amitől azok naív gyerekrajzra emlékeztettek. Nem véletlen, hogy korábban a művészettörténészek közül volt, aki gyenge munkának tartotta a türjei freskókat, pedig csupán arról van szó, hogy alaposan el voltak rontva. Most a silány átmázolás eltűnt, Dorffmaister képei visszanyerték friss, üde barokk színeiket, és ismét hitelesen tárulnak a látogató szeme elé. A restaurálás egy másik durva beavatkozást is jóvá tett: az 1820-as években a falak alsó részét sárgára mázolták, hogy elfedjék a barokk freskók pergését, amit a felszivárgó vizesedés okozott. Most ennek a rétegnek az eltávolításával teljes lett a kompozíció: a szentélyben előkerült négy szent alakja (Szent Imre, Szent László, Szent István és egy ismeretlen remete), köztük egy barokk álajtó, a szemben nyíló sekrestyeajtó pontos mása, amire Dorffmaister még a vízkereszti felszentelés évszámát is felpingálta, mintha csak krétával írták volna rá: ez a barokk illúziókeltés különösen kedves példája. Eredeti Dorffmaister freskók kerültek elő a déli toronyaljban és a Szent Anna-kápolnába vezető ajtó két oldalán is.
Az ezredfordulón helyreállított Szent László-legendához most egyáltalán nem kellett hozzányúlni, viszont az egyik pilléren lévő középkori Golgota-jelenethez igen: korábban egy falikar miatt végigvésték a vakolatot, a lámpatartót pedig jó érzékkel egyenesen Krisztus arca helyére rögzítették. A restaurátorok itt vállalták, hogy esztétikai okokból kiegészítik a kompozíciót a hiányzó részekkel, annyira bizarr volt a korábbi hatás.
A templom belső képét alapjaiban változtatta meg, hogy eltávolították az 1900 körüli, szürke tónusú festést, és ezzel kivilágosították a teret. Több korábbi kifestés rétegeit is megtalálták, de ezek közül különösen egy került elő sok helyen a megnyitott kutatóablakokban: a kutatók által liliomos-feliratos rétegnek elnevezett festés, amit a 17. század végére datáltak. Merész döntés volt, hogy ezt a festést rekonstrukcióként a főhajó jelentős részére felfestették, miután minden eredeti réteget lefedtek egy védelmet adó, mészkötésű gletteléssel. A kutatóablakokban azonban megmutatták restaurálva az eredeti felületeket is, ami hitelesíti a látványt, és a látogatót arra ösztökéli, hogy kezdje el a szemével keresni ezeket az eredeti kockákat az egyébként egységes hatású kifestésben.
A liliomos-feliratos réteg különlegességét többek közt a kora adja: ebből az időszakból, a korai barokk (vagy még a késő reneszánsz) viharos időszakából nagyon kevés festett díszítés maradt fenn, hiszen ezeket az egyszerű festéseket később nagyszabású barokk freskókkal váltották fel. Türjén azonban ez csak néhány zónában történt meg, a templom főhajójában szinte teljesen helyreállítható volt ez a korábbi réteg, amely szépen kiemeli a középkori építészeti struktúrát: a boltozati bordákat szürke és vörös liliomos minta kíséri, az ívek körül kváderezést utánzó sávokat festettek, az ablakok közé zsoltáridézetek kerültek, amelyek a premontrei lelkiség üzeneteit közvetítik. A legszebb és legjelentősebb szöveges rész a diadalív fölé került: Delectare in Domino, et dabit tibi petitiones cordis tui, vagyis Örvendezz az Úrban, s ő megadja, amit a szíved kíván. Érdekes, hogy ez a mondat a templomban megjelenik egy jóval korábbi festésen is, egy gótikus betűkkel írt, Mátyás kori feliratszalagon, amely a végvári időkben a falba vágott ajtó miatt csak félig maradt fenn. Lehet, hogy a török után visszatérő premontrei atyák látták ezt a töredékes szöveget, és annyira fontosnak találták, hogy felfestették újra, még kiemeltebb helyre, mintegy az egész templomuk spirituális üzenetének összegzéseként. Ez az üzenet mindeddig átfestések alatt rejtőzött, ma már azonban újra megszólítja a látogatót: aki Türjére érkezik, a magyar történelem szinte minden korszakával és viszontagságával találkozik egyetlen épületben.
Nyitókép: a türjei prépostsági templom felújított homlokzata (fotó: Zsuppán András / Válasz Online)
A templom felújításának építész tervezője a Konkrét Stúdió, illetve a Border Építésziroda volt, festőrestaurátora Heitler András, kőrestaurátor Bodor István, a fából készült elemek restaurátora Bíró László.
