„Van, aki eszik, van, aki fűt” – ilyen a tél a magyar szmogfővárosban
Autópályát megszégyenítő forgalom. Gázzal és fával fűtő lakosság, szemetet égető cigánysor. A 11 ezres borsodi kisváros rendre élen végez a fűtési szezonban a legszennyezettebb levegőjű magyar helységek szomorú versenyében. De miért, amikor a felsorolt paraméterek máshol is előfordulnak Magyarországon? A megfejtéshez meteorológus és a helyiek segítséget kértük. Sajószentpéteren jártunk.
Nagyon sokban nem különbözik Magyarország más, 10 ezer körüli lélekszámú településeitől, az ózdi kispirosról leszállva mégis visszasírom Miskolc-Tiszai üdítő levegőjét. Nem volna fair, ha a ködös-nyálkás idő miatt azonnal disztópiát farigcsálnék, afféle Kis-Pekinget vizionálva, de a levegő tényleg borzalmas. Évekkel ezelőtt figyeltem fel a meteorológiai jelentésekben az észak-magyarországi városkára, mint a leginkább szennyezett levegőjű hazai településre. A helyiek számára természetessé vált, hogy a fűtési szezon beköszöntekor megjelenik a média is. Bő egy hete az RTL Klub híradójában szerepeltek, és bár szeretnének, nagyon nem tudnak vitatkozni az elhangzottakkal.
Mi azonban azért mentünk Sajószentpéterre, hogy árnyaltabban mutassuk be a kétségkívül súlyos helyzetet, mint egy másfél perces híradós anyag. Már csak azért is, mert a konklúzió ilyenkor általában az, hogy a település legtöbb bajáért a Sajó bal partján lévő cigány szegregátum, Fecskeszög felelős. A helyzet azonban, amint látni fogjuk, ennél jóval összetettebb.
Sajószentpéteren egyszerűen minden összejött. Elsőként az embertelen forgalom feltűnő. Itt halad át a Miskolcot a szlovák határral összekötő 26-os út, amelyből a város déli részén ágazik el a 27-es. A kocsisor szinte egész nap egybefüggő, kamionból még este is percenként 4-5-öt számoltunk. Irányonként. Nemcsak a határközeli tranzitforgalom miatt van ez így: a közelben működő vegyipari óriás, a Borsodchem is jelentős forgalmat generál, a kazincbarcikai kombinát pedig önmagában is jelentős szennyező. A város egyébként a tekintetben különleges helyzetben van, hogy a levegőminőséget befolyásoló ipari szennyezők elsősorban a város közigazgatási területén kívül találhatók, noha – az elmúlt időszak gazdasági szerkezetátalakulásának következtében – az ipari kibocsátások csökkennek. Értsd: kritikus szennyezők kibocsátásáért felelős ipari üzemek szűntek meg. De nem a bajok mindegyike.
A városvezetés érzékeli a problémát, 2018-ban kiadott akciótervében a 2015-ös évet alapul véve úgy becsülte, hogy a közlekedés az éves szén-dioxid-kibocsátás bő 16 százalékáért felelős. Már akkor elkerülő útért kiáltottak, ami jelenleg a település északkeleti határában épül. Ha elkészül, az itt lakók végre fellélegezhetnek, és a radikális kibocsátási vállalásokból ki lehet majd pipálni egy nagy szeletet. Az önkormányzat ugyanis 2030-ra 40 százalékkal szeretne kevesebbet a 2010-es kibocsátási szintnél, a csökkenés bő harmada pedig – becsléseik szerint – önmagában az elkerülő úttal abszolválható. Nem nehéz belátni, miért. „Az átmenő forgalom jelenti Sajószentpéter számára a legnagyobb környezeti problémát.
Az összes forgalom éves szinten több, mint 3,8 millió járművet jelent. Az átmenő forgalom jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy Sajószentpéter a szálló por tekintetében Magyarország egyik legszennyezettebb vidékies települése,
továbbá jelentős zaj- és rezgésterhelést is okoz, növeli a balesetveszélyt. Az átmenő forgalom éghajlatvédelmi jelentőségét mutatja, hogy míg a helyi forgalom az összes közlekedésből eredő kibocsátás (4 900 tonna szén-dioxid) csupán 12 százalékáért felel, a maradék 88 százalékot, azaz 4311 tonna szén-dioxidot a 26. és 27. számú főúton átmenő forgalom eredményezi” – fogalmaz az önkormányzat akcióterve a Magyar Közút statisztikái alapján.
Kérdés persze, hogy egy pár kilométerrel arrébb futó út, minimum ugyanakkora forgalommal, mit változtat az összképen, hiszen a bajok egyik felelőse – vagy inkább: felerősítője – Sajószentpéter földrajza. „A folyóvölgyi adottságok miatt a kibocsátott szennyezőanyag nem tud felhígulni, elkeveredni a levegővel, a szennyezett levegő megreked a völgyekben, nem szállítódik el. Az Alföldön is vannak hasonló települések, de ott nyitott a tér, és a kibocsátott szennyezőanyag jobban elkeveredik a környező levegővel. Sajószentpéteren a szennyezett levegő megreked a völgyben” – mondja lapunknak Ferenczi Zita, az Országos Meteorológiai Szolgálat (OMSZ) Modellezési Osztályának meteorológusa. S ha ránézünk az OMSZ légszennyezettsége térképére,
a Sajó-völgy problémái szinte a Holdról is látszanak. Ózd–Putnok–Kazincbarcika–Sajószentpéter. A magyar szállópor-katlan.
A mérési adatokból visszakeresve kiderült: látogatásunk napján, múlt csütörtökön a szálló por (PM2,5; PM10) koncentrációja 3-3,5-szerese volt a köbméterenként 25 mikrogrammos határértéknek, de vasárnap például a négyszerese. Ferenczi Zita azt mondja, erről nem csak a helyiek, de még nem is csak az átmenő forgalom tehet: „A levegő minőségét alapvetően két dolog határozza meg, a szennyezőanyagok kibocsátása és a meteorológiai helyzet. Egy adott település éves átlagos levegőminőségét a helyi kibocsátások és meteorológia mellett a nagy távolságú transzport is jelentősen befolyásolja, vagyis az, hogy a környező területekről mennyi szennyezőanyag érkezik. A nagy távolságú transzport hatása a szmog helyzetekben kisebb, ilyenkor inkább a helyi hatások érvényesülnek. Az északi megyék levegőminőségét például a déllengyel – Krakkó környéki – iparvidékről érkező szennyezés éves viszonylatban jelentősen befolyásolja. Mivel a szennyezőanyagok légköri terjedése nem ismer határokat, legalább európai szinten, együttesen kell erőfeszítéseket tenni a levegőminőség javítása érdekében: Olyan nincs, hogy egy ország elszigeteli magát, és egyedül képes lenne a levegőminőségi problémáját megoldani. A Kárpát-medencében a levegő cserélődése egyébként is gyenge. A meteorológia hideg légpárnás helyzetnek nevezi azt, amikor a gyenge szél és a kialakuló inverzió miatt a levegő mindössze néhány tíz-száz méteres magasságig tud átkeveredni, vagyis egy szennyezett terület úgy kell elképzelni, mint a repülőtéri terminálokon a dohányzókamrát: egy zárt tér, amelybe a bejutott szennyezőanyag (dohányfüst) ott marad.”
Sajószentpéternek azonban van még egy további pechje is: itt van légszennyezettségi mérőállomás. Bőven előfordulhat, hogy a környékbeli kisebb falvak levegője rosszabb, de erre legfeljebb következtetni lehet. Helyi beszélgetőpartnereink – amikor szóba hoztuk nekik riportunk témáját – nehezményezték is ezt a teoretikus torzítást.
Azt ugyanakkor senki nem vitatja, hogy a városnak rengeteg tennivalója van, a rossz levegőnek csak kiegészítő komponensei a földrajzi elhelyezkedés és az abnormális közlekedési terhelés. A legnagyobb kibocsátó itt is a lakosság, a teljes terhelés 60 százalékával. A 2011-es népszámlás adatai alapján Sajószentpéteren a lakások túlnyomó része, mintegy 75 százaléka 1980 előtt épült: energetikailag elavultak, felújításuk időszerű. Arról nincs kimutatás, hogy a lakóépület-állomány energetikai korszerűsítése hogy áll, az viszont ismert, hogy a lakóházak több mint 90 százaléka földszintes, szinte kizárólagosan magastetővel fedett, üres padlástérrel vagy beépített tetőtérrel rendelkeznek. A társasházak aránya a lakóházakon belül 11 százalék, ezek iparosított vagy hagyományos technológiával épült, jellemzően 4-10 lakásos épületek.
Kevésbé körülményesen: a sajószentpéteri Kádár-kockákból kerül a légkörbe a legtöbb káros anyag. Ezeket a házakat ugyanis az országos átlagnál nagyobb mértékben fűtik fával. Illetve: jobb esetben fával. A várost hírhedté tevő kitételről az önkormányzat is nyíltan beszél már idézett akciótervében: „A településen a lakosság körében elterjedt a hulladékok fűtési célú elégetése, mely nemcsak általánosságban a légkört, de közvetlenül az emberi egészséget is nagymértékben károsítja. Kiemelt fontosságú a lakosság tájékoztatása a negatív hatásokról és a jogi szabályozásról annak érdekében, hogy a hulladékok égetése terén a lakosság magatartása tudatosabbá váljon.” És bár a városban mindenütt émelyítő a szmog, a legrosszabb helyzetben a helyi cigánytelep, a Sajón túli Fecskeszög van.
„10 ezres város vagyunk. Ezer ember él itt, abból talán 300 az, aki gumit meg rongyokat éget”
– mondja kérdésünkre Kelemen Sándor, a városrész önkormányzati képviselője, lelkünkre kötve, hogy „kajakra az igazat” mondja. Szerinte eltúlzott állítás, hogy a sajószentpéteri állapotokért kizárólag a telepen elégetett hulladék a felelős, amit egyébként is büntetnek. Tény: Fecskeszög messze nem az ország legelesettebb szegregátuma. Az ott lakók közül sokan járták meg Nyugat-Európát és Kanadát, az utcák nagy része aszfaltozott, és sok ház előtt 10-15 éves német autók állnak. Egyre több helyre vezették be a gázt, még a rezsicsökkentés-éra alatt, ami persze a mai árak mellett sokakat visszaterelt a kályhához. A telepre ki-be járkálnak a – jobbára Szlovákiában felpakolt – rönkfát szállító platós kocsik, de fa nemcsak innen, hanem – a tiltás ellenére – a közeli erdőkből is kerül ide. A Sajó-gát mögötti ártérben legalábbis feltűnnek egészen friss vágások – és jól megpakolt biciklik. De inkább jellemző az udvarok tucatjairól hallatszó láncfűrész-unisono.
Az egyik portánál Dávidék darabolnak. „Másfél köbmétert vettünk most, ez nem valami jó fa, 20 ezer köbmétere, de már ebből is nagyon nehéz szerezni. Három helyiséget fűtünk, azokba négy napra elég ennyi. Tudjuk, hogy rossz a levegő, volt itt a tévé, mutatta, mert itt ám a legrosszabb a helyzet.”
Pedig a helyzet nem Dávidéknál a legrosszabb, hanem párszáz méterrel arrébb, Fecskeszög északi részén, a Tulipán, Ibolya és Bartók Béla utcák határolta háromszögben.
A terület neve a helyi szlengben: gödör. Az itt élőknek a városi átlaghoz viszonyított vagyoni helyzetére utal.
Az udvarok, saras utcák és néhány kisebb tisztáson látható tájsebek arra utalnak, hogy alighanem itt él a nagy része annak a 300 embernek, „aki gumit meg rongyokat éget”. Gyanúmat a sógornője házánál fát hasogató Bari Béla erősíti meg. Nála most otthon klíma fűt, a fa drága – pár éve 30 ezer forint volt a jóféle köbmétere, most 50 ezer. Pont annyi, amennyivel Béláék havonta feltöltik a villanyórát. Ha nem elég, kandallóval segítenek rá.
„Azt mondták a tanácsnál, hogy még egy ilyet megcsinálunk, s akkor lehet, hogy minket is meg fognak büntetni. Nappal fényképezik a kéményeket, hogy ki mivel fűt. Sokan cipővel tüzeltek meg gumival. Ami van. Nem ad az meleget, csak szennyezi a levegőt. Meg a gyerekeknek csinálja a betegséget. Mi? Mi sosem tüzeltünk gumival. Csak a szomszédok. De elég általános, hogy van, aki eszik, van, aki fűt. Sajnos ilyen életet élünk, a kenyér meg lassan 1100 lesz, egy cukrot meg egy olajat adnak egy embernek. Nekünk is meg kell gondolni, mennyit fűtünk, pedig dolgozom: fával foglalkozom, hasítom, 10-20 ezer elvan belőle naponta.”
Bár az általunk megkérdezettek mind tisztában vannak a helyzettel, mégis hosszú idő lesz, amíg az önkormányzat által meghirdetett szemléletformálás látható – és főleg: szagolható – eredményt hoz.
Az is biztos, hogy a helyzet nem ezen a télen fog javulni. Más esély azonban nemigen van arra, hogy Sajószentpéter megszabaduljon kétes szmogfővárosi hírnevétől. S hiába kezelik szegregátumként, Fecskeszög az egész város problémája. Amíg az ehhez hasonló környékeken nincs áttörés – Sajószentpéteren túl a környező falvakban is –, addig hiába épül elkerülő út, a probléma legfeljebb enyhülhet. Mert ahogy Ferenczi Zita meteorológus mondja: „Szelet nem tudunk generálni. A levegőminőség javítása érdekében a lakosságot tudjuk csak arra ösztönözni, hogy minél kevesebb szennyezőanyagot bocsásson ki a légkörbe. Ha pedig valaki PET-palackot, vagy bútorlapokat tüzel el, lényegében önmagát szennyezi, ilyenkor ugyanis erősen rákkeltő anyagok jutnak a légkörbe.”
*
Nyitókép: fecskeszögi fiú (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
*
Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
