Az idő megáll és az órák újraindulnak – a kaposvári aranyműves páratlan nemzetközi sikere
„Mindaz, amiben hitt ez az ország, hogy a megerősödő polgári középosztály majd fenntart sok szolgáltatást, eltűnt. Mi pedig pont ennek a rétegnek az ellátására rendezkedtünk be” – a hét évvel ezelőtti felismerés nem töltötte el örömmel Tamás Lórántot, aztán mégis ez a helyzet adta számára a siker alapját. Na meg dédapja zsebórája. A kaposvári aranyműves, aki a rendszerváltáskor a siófoki buszpályaudvarnál hitelből nyitotta első ékszerüzletét, ma vagyonos szingapúri üzletemberek gyűjteményét gyarapítja a nevével fémjelzett egyedi karórákkal. Pedig ezekkel nem lehet úgy villogni, mint a Rolexekkel. Azaz: nem úgy lehet. Noha szerkesztőségünket nem fenyegeti a veszély, hogy valaha ilyen óránk legyen (tízmillió fölött van darabja), a magyar sikernek örülünk – akkor kivált, ha különleges teljesítmény adja az alapját. Az alábbi történet főszereplője esetében márpedig ehhez kétség sem férhet. Sztori.
Cirkalmas számok, patinás porcelánlapok, leheletkönnyű mutatók: másfél évszázad tünékeny pillanatairól mesélnek azok a dédapáktól örökölt, pazar megmunkálású zsebórák, amelyekbe Tamás Lóránt lehel új életet. A közelmúltban nyílt üzlete a Párisi Udvarban, itt kereste fel a Válasz Online – s a helyszínen egyszersmind a Fabergé első magyarországi márkakereskedését is megtaláltuk. A rendkívüli árukapcsolásról még szó esik majd, előbb azonban azt akartuk megtudni, a területen kétségkívül páratlan magyar sikerhez vezető út mégis honnan indult.
– Idilli családba születtem a kaposvári kertvárosba, két és fél évvel idősebb bátyám mellé. A tárgykészítés már kicsi gyerekkoromtól lefoglalt és rendre sikereket is arattam vele. Először egy helyi agyagos műhelyben akartam tanulni, de végül úgy alakult, hogy az ötvös mesterség, azon belül is az aranyművesség felé fordult az érdeklődésem – Tamás Lóránt szerint az anyagválasztás tulajdonképpen másodlagos. Ha az ember szeret tárgyakat alkotni, mindegy, mihez nyúl, öröm fakad belőle. A rendszerváltás előtti években, amikor úgy döntött, aranyműves lesz, az Állami Pénzverdében folyt a gyakorlati oktatás, az ottani mesterek azonban nem szerették megosztani a tudásukat. „Közöttük mindig érezhető volt a szakmai féltékenység. Amikor az ember betoppant a műhelybe, általában felálltak, lesöpörték a kezüket és elmentek uzsonnázni.” Miután megfelelt a felvételin és a 170 jelentkező közül kiválasztott 6-7 szerencsés között elkezdhette tanulmányait, egy siófoki aranyművesnél helyezkedett el gyakornokként – ezzel párhuzamosan Budapestre járt elsajátítani a szakma elméleti alapjait.
Leginkább az elméleti alapokat. Merthogy akkoriban az aranyművesek egyetlen anyagot nem használhattak a tárgyalkotáshoz: aranyat, hiszen az állami monopóliumnak számított.
– Nem maradhat ez így örökké, gondoltam, és lám, mire kikerültem az iskolapadból, jött a rendszerváltás – emlékszik vissza mosolyogva azokra az időkre, amikor a kibontakozó lehetőségekért ugyanakkor súlyos árat is kellett fizetni. A 32 százalékos hitelből, amelyet a család összes ingatlanára ráterheltek, megvette siófoki üzletét a buszpályaudvaron, ahol már az első karácsonykor olyan forgalmat bonyolított le a bátyjával közösen, hogy a kölcsönvett négymillióból egyet rögtön vissza is tudtak törleszteni. Az ékszer jó üzletnek bizonyult. Újabb és újabb helyiségeket vettek bérbe, mellettük pedig zálogházakat nyitott a testvérpár. Míg a báty a biznisz gazdasági menedzselését vállalta magára, Lóránt a brett mellett ült, javított és egyedi ékszereket készített. Aztán, úgy hét évvel ezelőtt, minden megváltozott.
– Mindaz, amiben hitt ez az ország, hogy a megerősödő polgári középosztály majd fenntart sok szolgáltatást, eltűnt, mi pedig pont ennek a rétegnek az ellátására rendezkedtünk be. Míg azelőtt névnapokra, karácsonyra, ballagásra még vásároltak az emberek kisebb arany ékszereket, hét évvel ezelőttre megváltoztak a fogyasztási szokások és az átlag ember gazdasági helyzete is:
viszonylag kis réteg emelkedett csak felfelé, az összes többi lefelé süllyedt egzisztenciálisan – mondja Lóránt, aki bátyjával együtt kénytelen volt bezárni az üzleteket és étterembe, ingatlanokba fektetni a felhalmozott vagyont. Kis időre légüres térbe került, és bár megtehette volna, hogy hátralevő életében e passzív jövedelmekből él, belesodródott egy új küldetésbe.
– Akkoriban került a kezembe az a dédapámtól örökölt arany zsebóra, amelyről pici gyerekkoromtól fogva hallgattam a családi legendákat. A dédapám, aki nyakába vette Amerikát, majd az ott szerzett vagyonnal hazatért a Felvidékre, földeket vett, gazdálkodott, vagyonosodásának jelképeként őrizte ezt az arany zsebórát. Nagyon szép darab. A lapja picit oxidálódott: Klimt festményei jutnak az ember eszébe, ha nézi. Nekem pedig még sok egyéb is. A hozzá tapadó érzelmek, a „Davaj csaszi!”, hogy hogy kapta meg a nagyapám, hogy hova rejtette el és hogy mi mindent élt túl… Arra jutottam, iszonyú nagy hiba lenne ezt az órát visszaraknom a fiókba, ahogy apám tette az ötvenes években, amikor megörökölte – magyarázza az aranyműves, aki némi kutatás után azzal szembesült, nincs olyan szakember, aki a zsebórát a neki tetsző módon tudná átvarázsolni karórává.
– Azok a szerkezetek, amelyekkel én dolgozom, egy Le Coultre vagy egy Patek Philippe, a tökéletesség határát súrolják, ezekhez se hozzátenni, se elvenni belőlük nem kell: csak konzerválni kell őket az utókor számára – mondja és lecsatolja az órát a csuklójáról. Elém teszi, eltol rajta egy kart, mire az egy miniatűr ingaóra finom hangján ütni kezd.
– Ez egy negyedütős szerkezet – magyarázza szenvedélyesen. „Tudja azt, ami miatt ma el vagyunk ájulva az Apple Watch-tól: rá se kell nézni és megmondja az időt. Ezt az órát 1890-ben gyártották és ha valaki a zsebében hordta, akkor is pontosan tudta, hány óra hány negyeddel múlt el.” A maga korában ez a Le Coultre szerkezet olyan technikai újdonságnak számított, hogy a világon mindenhová beszállították, és a legnagyobb világmárkák egy az egyben, változtatás nélkül vették át. Nem is „brandingelték”: minden márka legyártotta hozzá a maga számlapját és eladta sajátjaként. „Ahhoz, hogy tökéletes tokot tudjak készíteni egy ilyen szerkezethez, a működését is ismernem kell, úgyhogy egyszer szétszedtem egy ilyet. Autodidakta módon eljutottam oda, hogy le tudok szervízelni egy ilyen mechanikus órát. Ez azért fontos, mert például ez a negyedütős képesség technikai kihívás elé is állítja az aranyművest: a felhúzókart el kell tudni helyezni az új tokon úgy, hogy az új órán is ugyanúgy működjön.”
Tamás Lóránt olyan megoldást talált a régi óra új mezbe öltöztetésére, amely visszafordítható. Ha tehát ötven év múlva újra divatba jön a zsebóra, egy hozzáértő ember visszateheti a szerkezetet a régi tokba, amelyben szintén tökéletesen fog működni. Arról, hogy valami nagyon vonzó dolgot sikerült feltalálnia, első perctől egyértelmű visszajelzéseket kapott a környezetétől.
– Amikor elkészült az első karórám és elkezdtem hordani, állandóan meg akarták venni a kezemről. Próbáltam elmagyarázni, hogy semmi pénzért nem válnék meg tőle, hiszen a dédapámé volt, de ez csak olaj volt a tűzre. Akkor felajánlottam, hogy ha van a családban hasonló zsebóra, szívesen csinálok belőle karórát. Így indult minden.
Az aranyműves feláll, az egyik szekrényből kivesz egy kis füzetkét és végigpörgeti előttem. Egy Patek Philippe óra történetéről szól, ízléses fotókkal, és egykori tulajdonosa, egy olasz mérnök főszereplésével, aki a ‘40-es években a torinói Fiat gyár tetején található döntött pályás tesztkörön mérte a frissen kikerült autók sebességét és elégedetten konstatálta, hogy az órája pontosan mér. Fiktív történet, elképzelt szelet a múltból, egy lehetséges vagy inkább valószínű sztori a nagyapáról, akinek az örökségét ma büszkén viselheti az unoka. Ilyet kap az órája mellé minden vevő, a maga családi történetével.
– Aki tőlem vesz órát, Tamas L’orant egyedi karórát vásárol, amelyben adott esetben egy Patek Philippe vagy egy Longines szerkezet ketyeg. Idővel kicsit válogatós lettem, ugyanis egy-egy óra elkészítése hónapokat, akár fél évet is igénybe vesz,
így csak a felső kategóriás szerkezetekbe szeretek időt fektetni, amelyekkel nem jön vissza a vevő fél év múlva, hogy leállt, vagy késik – mondja. Hamar belátta, hogy amit kitalált, az nem tartozik a siófoki buszpályaudvaron értékesíthető kategóriába. Egy barátja meghívására Svédországba utazott, ahol megismerkedett egy Szingapúrban élő ausztrállal, aki első látásra beleszeretett az órákba.
– Milliméter pontosan körülírta, milyen órát szeretne, amit fél év alatt el is készítettem neki. Amikor kész lett, megkért, vigyem ki Szingapúrba, cserébe rendez az óráimnak egy bemutatót.
Tamás Lóránt egyszerre az Opera Galériában találta magát, a Szingapúr Váci utcáján található bevásárlóközpontban, ahol Picasso, Chagall és Miró képei lógtak a falon – előttük pedig, gyönyörű vitrinekben, az órái voltak kiállítva.
– Szürreális élmény volt. Az első prezentációmon eladtam három órát és rendeltek még kettőt, aztán jött még két ilyen bemutató. Steve – akinek az első órámat eladtam – lett a kinti cégem ügyvezetője. Bár egész más területen dolgozik – egy japán kontaktlencsegyárat képvisel világszerte –, annyira megszerette, amit csinálok, hogy szívesen menedzseli az óráimat. Az ő kapcsolatrendszerével nem nehéz. Ebben a körben, ha egy óra nem kerül minimum 30 ezer euróba, meg se nézik: az ő gyűjteményükben ennél az értéknél kezdődnek a karórák. (Forintban az több mint 12 millió.) „A mai magyar valóságból, ahol azt kérdezték tőlem, a feléből mennyit engedek, átkerültem egy egészen szürreális másikba.” Az első órát kint egy kínai óvszergyáros vette meg: sok kínai Szingapúrban költi el az irdatlan sok pénzét, de ehhez európai véleményvezérekre van szükségük. Ha festményről, ha műkincsről, ha óráról van szó – minden területen. Máskülönben könnyen átverik őket.
Az eddigi legmagasabb áron elkelt Tamas L’orant óra 50 ezer eurós volt, tehát kategóriájában megegyezik a Rolex-szel, a vevőkört illetően mégis van egy jelentős különbség. Amikor arról kérdezem Lórántot, tud-e azonosulni azokkal, akik számára a karóra státuszszimbólum, így felel:
– Tudok, de nem a klasszikus módon. Azzal, hogy én a csuklómon egy 1890-ben készült szerkezetből épített órát hordok, amiből a világon egy van, nehéz nem azonosulni: szerintem ez nagyon szép dolog. Azzal viszont nem tudok mit kezdeni, hogy valaki azért költ el tízmillió forintot, hogy ha lehúzza az ablakot és kikönyököl az autójából, akkor a szomszéd kocsiból is lássák, hogy egy Rolex van a karján. Az a típusú villogás, ami egy Rolexszel megy, az én órámmal nem fog menni – mondja.
A szép pályaív a járvány kitörésével egy időre megtört: így jutott az aranyműves arra az elhatározásra, hogy üzletet nyit Budapesten, míg a világ rendje helyre nem áll és újra meg nem nyílik az út Szingapúr felé. A kis üzletben mindössze három óra van a kirakatban.
– New Yorkban ez működik, de úgy éreztem, itthon kell még valami a kirakatba, ami vonzza a tekintetet, az óráimmal azonos értékkategóriát képvisel és könnyen beazonosítható. Épp akkor jutottam arra az elhatározásra, hogy veszek erre a célra egy Fabergé tárgyat, amikor egy németországi vásáron szembetalálkoztam a Fabergé standjával. Beszélgetésbe elegyedtünk. Hamar kiderült, hogy nincs Magyarországon márkaképviseletük. Amikor megmutattam a karomon az órámat és a képeket az üzletről, elámultak. Így vágtunk bele az együttműködésbe, aminek köszönhetően most a Fabergé ékszereivel együtt vannak kirakva az óráim itt. Közösen tervezett egyedi ékszerekkel is kirukkolunk majd – mondja és néhány különleges ékszerét is elém teszi.
Közben mesél tovább.
Amikor aranyművesnek állt, irigyelte azokat a középkori mestereket, akik királyoknak, udvaroknak dolgoztak. Az erejük nem forgácsolódott szét, tudtak egy-egy megbízásra koncentrálni, azt tökéletességig fejleszteni – az így befolyt vagyonból aztán megéltek öt-tíz évig vagy akár életük végéig. A szocialista magyar valóságban ez nem cél volt számára, csak álom. Mára mégis valósággá vált.
– Az ékszerkészítés meditatív tevékenység. Teljesen ki tud általa szakadni az ember a valóságból. Amikor este elcsendesül a ház 11 körül, nekiállok a munkának és négykor arra kapom föl a fejemet, hogy világos van – mondja.
Míg a boltban fia, ifjabb Tamás Lóránt áll, ő ma már nyugodtan elmerülhet az alkotásban a műhelyében. Ahol bár az óraketyegés folyamatos – ezek szerint mégis megáll az idő.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon! Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
