„Kilencévesen kitiltottak a templomból” – A viszkis és a jezsuita különleges eszmecseréje

A Szív

| 2022.12.15. | Interjú

A börtönélet és a lelkigyakorlatos tapasztalat rokonságáról, jóságról, bűnről, az egyház hiteles­ségéről (vagy éppen annak hiányáról) beszélgetett Vízi Elemér SJ tartományfőnök és a „visz­kis rabló” néven hírhedtté vált, ma már keramikusként dolgozó Ambrus Attila a Páternoszter címmel indított jezsuita podcast 2022-es évadának legemlékezetesebb adásában. A beszélgetés szerkesztett változa­tát A SZÍV jezsuita magazin év végi duplaszáma adta közre, egyúttal biztosította, hogy a cikket lapunk teljes terjedelmében közzétegye online. A Válasz Online és A Szív együttműködése keretében különleges írás kerül most olvasóink elé: nem interjú, nem behatárolható újságírói műfaj, egyszerűen a börtönviselt rabló és a szerzetes nyitott beszélgetése. Hogy másik, stratégiai partnerünket is megidézzük: az életről, meg mindenről.

Vízi Elemér SJ: Szervusz, Attila! Ol­vastam rólad, hogy csíki vagy, és kép­zeld, én is Erdélyből származom, Csík­dánfalváról. Talán ez egy közös szál is lehet közöttünk. Örülök, hogy van al­kalmam kicsit beszélgetni veled, mert azt hiszem, a te történeted nagyon sok embernek adhat erőt, bátorítást.

Ambrus Attila: Szervusz, Elemér! Valóban, Csíkszentlélek mellett, Fitó­don nőttem föl, Csíkszeredában szo­cializálódtam, legalábbis ott próbáltak némi tudást meg intellektust belém ne­velni, csak hát nem nagyon sikerült. Van egy sajnos nagyon-nagyon dur­va múltam, de azt szoktam monda­ni, hogy én azért megbűnhődtem, és tartok attól, hogy a mérleg egyensúly­ba került, legalábbis azt hiszem, hogy a bűneimért úgymond meglakoltam összességében. Jelenleg családos ember vagyok, van két gyönyörű gyerekem, keramikusként tengetem a minden­napjaimat, és hála a jó égnek, rengeteg munkám van.

V. E.: Az életed épp arról tanúskodik számomra, hogy képes voltál valami­lyen módon átformálódni, azaz enged­ted, hogy valamilyen erők, hatások for­máljanak téged. Nagyon erősen hiszek abban, hogy minden ember jónak szü­letik, és alapvetően jó. Azt gondolom, hogy ha valaki rosszat tesz, az igazá­ból egy segélykiáltás, és a közösségé­nek feladata, hogy valamilyen módon foglalkozzon vele. Amennyire tudom, a te bankrablásaidban is volt „jóság”, merthogy védted az emberek életét, de nyilván valami kiáltás is volt a tetteid­ben, a börtönben pedig átformálódtál. Mi volt az, ami segített abban, hogy az legyél, aki ma vagy?

A. A.: Én nagyon-nagyon fruszt­rált, lázadó ember voltam. Kilen­cévesen kitiltottak a templomból, mert megittam a plébános úr mise­borát, és mert éhes voltam, az ostyáit is megettem, ami azt jelentette, hogy húsvétkor nem tudtak misézni. És az egész harmincegy év alatt, míg bör­tönbe nem kerültem, az volt a sza­bály, hogy nem volt szabály. Tehát szabályok nélkül éltem. Az embernek a börtönben van ideje gondolkodni, és van ideje számot vetni az életéről. Azt gondolom, hogy ott adódott az első alkalom, amikor elfogadtam ön­magam. Mert addig mindig mást hi­báztattam. Apámat, a bírót, a bűn­társamat… Mindig volt valaki, aki hülye volt, aki nem nőtt fel hozzám mentálisan, és mindig másokat okol­tam a problémákért. Aztán rájöttem, hogy akkor tudod a világot elfogad­ni, hogyha először önmagadat elfoga­dod.

Ha önmagadban rendet csinálsz, akkor a világ is körülötted egyfajta rendszerré fog válni. Eljutottam arra a pontra, hogy belenézzek a tükörbe, és nagyon tanulságos volt, amit felis­mertem benne.

Édesapám mindig azt mondogatta, „fiam, a börtönben fogsz megrohadni, semmirekellő vagy, tró­ger, és soha semmire nem fogod vin­ni”. Egy újságból tudtam meg, hogy meghalt, pont, amikor megkaptam a jogerős tizenhét évet. Annyira mell­be vágott a felismerés, hogy már gye­rekként ezt sulykolta belém apám. És ezzel a hátizsákkal, ezzel a putton­nyal éltem… Olyan stigmát kaptam, amivel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Az utolsó tíz évben – amit most már nagyon sajnálok – nem be­széltünk, de amikor meghalt, megér­tettem, hogy az öreg valamit tudott, hogy valamit látott, csak egyszerűen nem volt eszköz a kezében. A gyere­ket nem lehet verni, a gyereknek min­tát kell mutatni, illetve szeretni kell. Azt hiszem, hogy én ezt nem kaptam meg.

V. E.: Megérint, hogy épp a börtön volt az, ami segített, hogy magadba nézzél, és kapcsolatba kerülj magad­dal. Képzeld, volt egy idő, amikor ma­gam is jártam börtönbe. Észak-Ame­rikában, egy lelkivezetői képzés részeként hetente kétszer elmentünk egy női börtönbe. Én addig sosem jár­tam ilyen helyen, és egészen lenyűgö­zött a tapasztalat. Éppen egy magyar hölgy került hozzám, és olyan mértékű szabadságot tapasztaltam nála, aho­gyan beszélt az életéről, és ahogyan rátalált a Jóistenre, hogy egy adott ponton fel kellett tennem magamnak a kérdést, hogy „most ki van börtön­ben?”. Ő vagy én? Felismertem, hogy a börtön őt szabaddá tette. Ezt hallom tőled is.

A. A.: Bent valóban sokkal sza­badabb vagy, és az ingerszegény kör­nyezetben az elméd ki tud nyílni, hogy tudj alkotni, valamit létrehozzál, hogy akár Istenben, akár egy szakmában, bármiben elmélyedhess. Én azt val­lom, hogy minden ember tehetsé­ges, csak meg kell találnia, amiben jó. És a gyerekeknél is ugyanez a hely­zet, minden gyerek zseninek születik, csak sokszor a szülők elrontják. A bör­tönökben rengeteg tehetséges ember van, csak kevés a szakember, aki fel­ismerje a szunnyadó lehetőségeket, azokat a rejtett tartalékokat, amelyek segítségével az ember ki tud lépni a sa­ját árnyékából, és a saját hajánál fogva ki tudja magát ráncigálni a gödörből. A börtön önmagában nem rossz do­log, arra való, hogy odabent megtaláld, hogy mi az életed célja, mit szeretnél az életben elérni, hogy ne csak a bű­nügyi hírekben legyél benne. Ha vala­ki több kultúrára tartana igényt, mint amennyit az ideje enged, csak csinál egy kis okosságot, és máris megvan a lehetősége, hogy kikupálódjon. Én a börtönben heti szinten kiolvastam két-három-négy-öt könyvet. Tíz éve szabadultam, és az egyik kezemen meg tudom számolni, azóta hányat vettem kézbe.

V. E.: Jezsuita rendtársaim közül többeket is bebörtönöztek, s a rácsok mögött töltött idő számukra mindig jó alkalom volt arra, hogy lelkigya­korlatot végezzenek. A börtön egyfaj­ta biztosított környezet, ahol sokkal több idejük volt arra, hogy csendben legyenek, reflektáljanak, imádkozza­nak, az Istennel kapcsolatba kerülje­nek. Eszembe jut Márton Áron egyik mondata, amelyben úgy fogalmaz, hogy Isten elvezette a szeretetének az iskolájába, a börtönbe.

A. A.: Már elnézést a profán meg­jegyzésért, de az a helyzet, hogy sok embernek kéne néhány évre, de leg­alábbis néhány hónapra beülnie, és egy picit elgondolkodnia… Kell az ember­nek az elvonulás és az elszigeteltség, hogy önmagára találjon.

V. E.: Én is azt gondolom, hogy tényleg szükséges az ember számá­ra, hogy időről időre elvonuljon. De, Attila, azért nem kell mindenkinek csak emiatt rács mögé kerülnie… hi­szen vannak nekünk lelkigyakorlatos házaink, amelyek éppen arra szolgál­nak, hogy az embereknek segítsenek kicsit kiszakadni a világból. Hozzánk el lehet vonulni egész rövid időre, há­rom napra is, de akár harminc nap­ra is. S lehet, hogy valaki „börtön­tapasztalatként” éli meg, amikor azt kérjük a lelkigyakorlatozóktól, egyál­talán ne tartsák a kapcsolatot a kül­világgal, hogy csak befelé s az Istenre tudjanak figyelni. Én egyébként nyolc évet dolgoztam a dobogókői Manréza lelkigyakorlatos házban, és hihetet­len volt a távozók arcán látni, men­nyit változtak ahhoz képest, amikor megérkeztek. S amikor az emberek el­csendesednek, és kapcsolatba kerül­nek magukkal, majd az Istennel, ak­kor az életben is a helyükre kerülnek. Érdekelne, hogy megtapasztaltad-e az átformálódásod során valamilyen for­mában a Jóisten vezetését?

A. A.: Szóval az Isten, illetve az iste­nek. Merthogy nagyon toleráns ember vagyok, elfogadom mindenkinek a fe­lekezeti hovatartozását, hogy ki mi­ben hisz. Az egyik gyerekemet most keresztelte meg egy sámán, de vagy re­formátus, vagy katolikus keresztelőt is fogunk tartani. Egy dolgot tudok, hogy én még az Istennel nem találkoz­tam. Tudom, illetve túlzás, hogy tu­dom, de gondolom, hogy nyilván van egy felsőbb lény, aki minket valami­lyen szinten irányít. A hit számomra pont arról szól, hogy nem kell fizikai­lag látni ezt a felsőbb erőt, ami az em­beriséget – bízom benne, hogy – jó irányba vezeti.

V. E.: Nagyon szép volt, hogy fel­sőbb erőt mondtál. Én is alapvetően nyitott vagyok, és mindig érdekelt az, hogy más emberek különböző kultú­rákban, vallási hagyományokban ho­gyan járják a saját útjukat, mi az, ami nekik érték, mi az, ami őket formál­ja. Amikor Nepálban éltem hinduk között, azt tapasztaltam, hogy ugyan sokféle istenség van náluk, mégis egy idő után egyvalakiről kezdenek be­szélni, és könnyen kimondják, hogy az Isten.

A. A.: Az Istennel való viszonyomat nem tudom pontosan definiálni, mert bár voltam elsőáldozó, és katolikus emberként bérmálkoztam, nagyon komoly törések voltak az életemben, és emiatt eltávolodtam a hittől, a val­lástól. Viszont megmondom őszintén, a vallási vezetőkkel szemben nagyon komoly fenntartásaim vannak. A Tíz­parancsolatban nagyon sok minden le van írva, és amikor pont az ellenke­zőjét teszi valaki, akkor hiteltelenné válik. Amikor például a Vatikánban járva azt láttam, hogy csilliárdokért a pompát hirdetik, akkor föltettem a kérdést, hogy miről is beszélünk. Én legalábbis úgy vélem, hogy ha pom­pában élsz, akkor ne beszéljél a mér­tékletességről meg a szegénységről. És mivel társas lények lévén vallási kö­zösségeket alkotunk, a vallási vezetők ezeket az egységeket jól tudják mani­pulálni. Az a vallás, ahol a szerénység­re, tényleg a lelki tényezőkre helyezik a hangsúlyt, az rendben van.

V. E.: Egyetértek veled abban, aho­gyan a hitelességet keresed. És azt hi­szem, hogy Ferenc pápa nagyon-na­gyon megörülne neked, hogy ennyire a szegénység mellett kardoskodsz, mert ugye ez az ő szívügye is, hogy egy szegény egyház legyünk, akik a szegényekhez tudunk közel lenni.

És azt látom, hogy amikor a szegényekhez közel tudunk lenni, akkor a hitelességünk is erősebb és az istenkapcsolatunk is mélyebb lesz.

Tehát a kettő nagyon szorosan együvé tartozik. Én is látok olyan hely­zeteket, amikor a hitelességen csorba esik, mégis, nem akasztanak meg, mert számomra nem az adott személy hite­lesíti az Istent és az ő munkáját vagy az evangéliumot. Annak önmagában van hitelessége. Fontos definiálni, hogy az egyház nemcsak az intézmények­ből, nemcsak a vezetőkből áll, hanem a megkeresztelt embereknek a közös­sége, és tulajdonképpen minden tagja hordozza az evangéliumot, az öröm­hírt. Az Isten munkáját én ebben lá­tom, hogy az egyház ilyen szépen tud élni és virágozni, annak ellenére, hogy mi, papok vagy vezetők olykor gyön­gék és törékenyek vagyunk, és nem mindig adunk jó példát.

A. A.: Hogyha már itt tartunk, meg szeretném kérdezni, Elemér, te miért lettél vallási vezető, illetve miért ezt a rendet választottad.

V. E.: Már gyerekkoromban sze­rettem volna pap lenni. Nyilván vol­tak hullámvölgyek, de a mai napig azt mondom, hogy ez az én utam, és egy percig sem bánom, hogy ezt az utat já­rom. A Gyulafehérvári Egyházmegyé­ben kezdtem el a tanulmányaimat, ott is lettem pap. Ott szolgáltam három évet Erdélyben, és utána léptem be a jezsui­ta rendbe, azaz a Jézus Társaságába. Az mozgatott, hogy miként tudnék még közelebb kerülni Jézus lelkületéhez, és nagyon vonzott a jezsuita lelkiség, a lel­kigyakorlatok, ahogyan általuk az em­bereknek segítettek. A képzésem során nagyon sok lelki kincset kaptam a lelki­gyakorlatokból, és azt gondoltam, hogy ez lehet az a terület, amin keresztül ta­lán a legtöbbet tudnék segíteni embe­reknek. Ha nem is nagy-nagy tömegek­nek, de azt hiszem, nem látványosan is jól lehet formálni a világot. Azt, hogy vezető lettem, nem én választottam. Ki­neveztek egy feladatra, behatárolható, hatéves időtartamra, ami nem hosszab­bítható meg, úgyhogy a 2023-as évben már le is jár a megbízatásom.

A. A.: És utána mihez kezdesz?

V. E.: Ráveszem a következő tarto­mányfőnököt, hogy disponáljon, vagy­is küldjön oda, ahol a leginkább szük­ségét látja a munkámnak. Nekünk, jezsuitáknak ez kulcskérdés, hogy en­gedjük magunkat küldeni, formálni, el­érhetők legyünk, mert abban hiszünk, hogy azon keresztül, ahogy egy felsőbb vezető látja a helyzetünket, a Jóisten ve­zet és formál. Az egyház életében is így hiszem Isten munkálkodását. Ahogy a saját életünkben is vannak hullámok, van, amikor jól vagyunk, s van, amikor vigasztalanság, sötétség költözik az éle­tünkbe, azt gondolom, a vezetők és az egyház életében is így van. És hiszem azt, hogy ha valaki elkövetett is egy hibát vagy egy bűnt, képes átalakulni. Csak nézzük meg a nagy apostolainkat, Szent Pált vagy Szent Pétert, s hogy Jé­zus milyen fontos feladatokat bízott rá­juk. Minden bizonnyal te is az az em­ber vagy, akire áll a mondás, hogy az Isten görbe vonalakkal is egyenesen ír.

A. A.: Valóban, megjártam a da­maszkuszi utat, ahogy mondani szok­ták, és

félek is, hogy mikor lesz az a pont, amikor a gyerekem azt mond­ja, hogy „figyelj, te nekem ne dumálj”. Egyelőre még úgy tudja a kislányom, hogy apát azért zárták börtönbe, mert fütyült a templomban. Próbálom rá­vezetni, hogy előbb-utóbb szembesül­ni fog az apukája eléggé érdekes múlt­jával…

V. E.: Remélem, ő nem azért nem fog templomba járni, mert fél, nehogy börtönbe zárják… Nagyon fontos, hogy mit üzenünk a gyereknek, akár az egy­házról is. Az imént mondtad, hogy sze­retnéd a gyerekedet megkereszteltet­ni. Miért?

A. A.: Te is említetted, hogy mi­lyen fontos a közösség, ahol egy ér­tékrendet kapunk. Fontos, hogy va­lakihez vagy valahová tartozzon. Én azt vallom, hogy minden ember szá­mára fontos a közösségi forma. Van, aki egyházban gondolkodik, van, aki családban. A kérdés az, hogy az adott közösség mennyire hiteles. Ha jót lát a gyerek, jót fog tenni. Ugye a gyerek mintakövető, és azt teszi, amit otthon lát. Ha viszont elmegy egy templom­ba, elmegy egy közösségbe, ott csak jót láthat: hogy az emberek imádkoznak, próbálnak jót tenni, és segíteni a má­sikon. Mert az a legfontosabb, hogy se­gítsünk az embertársainkon. És a val­lási közösségekben, azt gondolom, ez kell hogy legyen az egyik első priori­tás, hogy a szegényeken, az elesetteken segítsünk. Ha a gyerekemet rá tudom venni, hogy egy ilyen közösségbe elke­rüljön, és ott rendszeresen gyakorolja a hitét, már volt értelme az életemnek.

V. E.: Ahogy mondod, a közössége­ket nem az elöljáróik, a vezetőik hatá­rozzák meg, hanem az értékek, amiket továbbadunk nemzedékről nemzedék­re. Ha belegondolok, hány nemzedék­nek a hitén állok, amiből tudok élni és táplálkozni, akkor az jut eszembe, hogy az elődeim valószínűleg hason­lóan gondolkodhattak, mint te.

A. A.: Nem akarok annyira vissza­menni az időben, de ugye a Ceaușes­cu-rendszernek is az volt az egyik pillére, hogy asszimilálni próbálta az erdélyi magyarokat, a székelységet. És beletört a bicskája, tudniillik a székely ember, mint tudjuk, olyan, mint a fe­nyő: mi nem hajlunk, mi törünk. Vagy akár most az ukrán háborúra is gon­dolhatunk. Most ott is olyan szinten összezárt a társadalom az agresszor el­len…

V. E.: Így van, amikor nyomás van egy közösségen, akkor az összeková­csolja, tehát az identitása annál jobban megerősödik. Ez igaz a székelyekre, az erdélyiekre, és így van az egyházban is. Amikor az egyházat üldözték, ak­kor mindig megerősödött, és sokkal jobban megtalálta az identitását, mint a jólétben.

A. A.: Ez a baja Európának, a jólét. A vallás és minden más háttérbe szo­rul, és csak anyagi javak határoznak meg, hogy milyen autód, milyen há­zad van, miközben ezeket nem tudod magaddal vinni a másvilágra. Elcsúsz­tunk, arányaiban elcsúsztunk! Az kéne, hogy az emberek visszatérjenek a gyö­kerekhez, nemcsak az egyházhoz, ha­nem a hagyományos értékekhez. Ezért nincs is hitelem, otthon sütöm a kenye­ret, mint a nagymamám, és azért járok iskolákba és különböző reintegrációs programokba, hogy megmutassam a gyerekeknek, hogyan kell egy darab földből valamit létrehozni.

V. E.: A jólétnek önmagában nem kellene rossznak lennie. A veszélyét abban látom, és valószínűleg ez tör­ténik a nyugati világban meg nálunk is, hogy individualistává teszi az em­bereket. Ha magamnak mindent meg tudok oldani, nincs szükségem a má­sikra. Ezzel szemben a szegénységnek közösségformáló ereje van. És valóban, ahogy mondtad is, mi, emberek akkor vagyunk jól, akkor vagyunk a helyün­kön, ha közösségben vagyunk, kapcso­latban vagyunk egymással, saját ma­gunkkal és az Istennel. A hitnek vagy az istenkapcsolatnak szükségszerű következménye, hogy szociálissá vá­lik, tehát hogy odafordul a másik em­berhez vagy a szükséget szenvedőhöz.

A. A.: Erdélyi gyerekként úgy nőt­tem fel, hogy volt kaláka, amikor ös­szefogott a közösség, a sógor, a koma, a keresztszülő segített egymásnak. Ma meg már a szomszédodat sem isme­red…

V. E.: Így igaz. Éppen ezért a közös­ségformálást tartom egyházi vezető­ként az egyik legfontosabb feladatunk­nak, hogy segítsünk a közösségeknek formálódni, megőrződni, hogy az érté­keket tovább tudják vinni. Hogyha ezt képesek vagyunk megtenni, akkor ki tudjuk vezetni az embereket a túl önös világukból – habár néha magunknak is feladat, hogy kilépjünk a saját önös világunkból, és a másikra figyeljünk.

Szerkesztette: Végh Dániel

Nyitókép: A Szív / Pásztor Péter

Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon! Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>