„Az Orbán-korszaknak vége. Vagy nekünk” – Lányi András „politikai végrendelete”
Azért nincs jövőképünk, mert mi voltunk a jövő. A tizenkilencedik század jövője – írja lapunknak küldött, 2023 elé írt esszéjében Lányi András. A filozófus szerint márpedig a jövőképtől függ, „hogy kiállunk egymásért vagy beállunk a sorba, ember- és lénytársaink iránt kíméletesen élünk vagy visszaélünk a mások felett szerzett hatalommal, engedelmeskedünk vagy megtagadjuk az engedelmességet, a lelkiismeretünkre hallgatunk vagy magasabb szempontokra (nincsenek magasabb szempontok)”. Ettől pedig az, hogy az Orbán-korszaknak van-e vége… vagy nekünk. A Válasz Online az év utolsó munkahetén vissza- és a jövőbe tekintő, elemző írásokat közöl – Lányi András cikkével kezdve a sort.
Biztosan másnak is feltűnt, de azért, gondoltam, jobb, ha szólok: az Orbán-korszaknak vége. Ezt nem úgy értem, hogy a névadónak ne lehetne a legközelebbi választásokon négyharmados többsége. Miért ne lehetne, ameddig ő állapítja meg a játékszabályokat, nevezi ki a pályabírót és rendelkezik a közvetítés majdnem kizárólagos jogával? Ja, és ameddig ő az egyedüli versenyző a pályán. De akkor ez már nem ugyanaz a játék. Csak a politika nevű antik eredetű küzdősport és szerencsejáték szabályai szerint van neki vége, ez a lelátókról nézvést már most világos. Te nem a lelátón foglalsz helyet, nyájas olvasó, te és én a pálya tartozékai vagyunk. Jó, akkor helyesbítek: végünk van, lehet, hogy ezt akartam mondani. (Persze, a futókörön kívül is van élet: lehet a zöld gyepen futkorászni, ugrani ott, ahol nincs mérce, amit leverhetnénk, és a tribünön is el lehet vetni alaposan a sulykot.)
Az utolsó fél esztendőben az orbánizmus három szilárdnak hitt pillére dőlt be egymás után – a negyedik egyelőre minden próbát kiáll, de arról majd később.
1. Idáig Orbán Viktor bátran építhetett az Európai Unió cselekvésképtelenségére. Okkal feltételezte, hogy ameddig a hazai gazdasági környezetet (és környezetgazdálkodást) a multinacionális cégek érdekeihez igazítja, addig az uniós fejlesztési forrásokat zavartalanul fordíthatja hívei, a keresztény-nemzeti kleptokrácia gazdasági birodalmának kiépítésére. Még akkor is, ha közben heroikus szájháborút folytat „Brüsszel” és a brüsszelieket a háttérből irányító tudjukkik ellen. Még akkor is, ha közben a nyugati szövetségi rendszerek tagjaként mindenben vetélytársaik, Kína és Oroszország érdekeit képviseli és politikáját utánozza.
A jól kieszelt stratégiát – uniós forrásból, uniós befektetőkkel finanszírozni egy keleti típusú parancsuralmi rendszer kiépítését – az ukrán városok romjai alá temette Vlagyimir Putyin különleges katonai akciója. A Kelet és Nyugat között hirtelen támadt szakadék mélynek és tartósnak bizonyult, a magyar külpolitika kötéltánca a két part között folytathatatlannak. Európa árulói lettünk hirtelen: „a legpocsékabb nemzet”, ahogyan búcsúlevelében Teleki Pál miniszterelnök fogalmazott hasonló helyzetben. Hogy az alantas ösztöneinkre (KIMARADNI! MEGÚSZNI!) építő kormányzati propagandának sikerült megnyernie a választópolgárok többségét a Kremlből sugalmazott „semlegességi” politikának, ez igen rossz fényt vet ránk, magyarokra.
Elszigetelődésünk lenullázza politikai érdekérvényesítő képességünket, ezt a helyzetet csak elmérgesítik Orbán szívós zsarolási kísérletei az európai fórumokon. Neki az unióban már nincs sok veszítenivalója, ez tény, de nekünk azért még lehetne.
2. A gazdaságot a NER úgy tette tönkre, hogy közben a mutatókkal (növekedés, foglalkoztatottság, adósság) nagyjából minden rendben volt. A mozdony szépen haladt előre – igaz, holtvágányon. A siker záloga az Európa alatti bérszínvonal volt és a természeti forrásokkal űzött rablógazdálkodás. Az olcsó, képzetlen munkaerő feleslegét felszívta az építőipar meg a közmunka, a pofátlanul túlárazott állami óriásberuházások pedig pörgették a GDP-t. A pályázati pénzeken hizlalt strómankapitalisták kezén eközben mérhetetlen vagyon halmozódott fel (amely felett, kell-e mondanom, egyetlen ember rendelkezik, kizárólagos jogon).
Igen ám, de ezeket a fejlesztési forrásokat az EU nem jószívűségből adja, hanem mert enélkül a periféria országait – főleg a posztszovjet régióban – pillanatok alatt csődbe kergetné az egyenlőtlen verseny, s még arra se lettek volna jók, amire szánták őket: piacnak, bedolgozónak. Aki ezeket a pénzeket eltapsolta, ahelyett, hogy a társadalmi tudás és a gazdasági infrastruktúra fejlesztésére fordította volna, stratégiai ágazatok felfuttatására és műszaki innovációra, az most megnézheti magát. És ezen nem segítenek a végre-valahára részben kicsikart uniós támogatások.
Az igazság pillanata akkor jött el, amikor a háború, az energiaválság, a járvány és a mezőgazdaságot sújtó klímakatasztrófa együttes hatása hirtelen leleplezte gazdaságunk teljes védtelenségét a világpiaci folyamatokkal szemben, és szembesültünk egyoldalú energia-függőségünk, versenyképtelenségünk, kiszolgáltatottságunk katasztrofális következményeivel.
Az emberekkel szinte bármit el lehet hitetni mindaddig, ameddig ez a hit a kényelmüket szolgálja, de amikor megélhetési költségeik hirtelen megduplázódnak, akkor gyanakodni kezdenek.
Aranyat ér ilyenkor egy kipróbált ellenség: mindenről ők tehetnek, a brüsszeli szankciók (amelyek, mellesleg, bennünket alig érintenek)! Azonban Európa két éven belül kilábol a háború okozta válságból, Magyarország pedig nem. És a mi pénzünk már most is gyorsabban romlik, nálunk az élelmiszer és az energia drágább, a fizetésünk jóval alacsonyabb, mint szinte bárhol az unióban. A nélkülözés, úgy mondják, leleményessé teszi az embert: mi lesz, ha elterjed a felismerés, hogy átvernek bennünket? Hogy nyomorúságunkért azok felelősek, akik közben milliárdos vagyonokra tettek szert: a kastélyok, magánrepülőgépek és jachtok, frissen gründolt cégbirodalmak és alapítványok urai?
3. Politikai számítását azonban Orbán szilárdabb alapokra építette, mint Putyin és Hszi jóindulata vagy a gazdasági stabilitás látszata: a magyar néplélek ismeretére. Egészen pontosan a többség lelkületének és a választási aritmetika szabályainak ismeretére. A többséget talán mindenütt a tájékozatlan, könnyen befolyásolható, megélhetési gondokkal küzdő emberek alkotják. Az ő szavazataik a kormányzáshoz bőven elegendők. Orbán tisztában volt azzal, hogy ez a többség csalódott a rendszerváltozás rendszerében, nevezzük azt bárminek. Ők és/vagy felmenőik az állami gondoskodás és tekintélyuralom világában szocializálódtak, és több egymást követő nemzedék kudarcainak tapasztalatát hordozzák a zsigereikben. Nem bíznak önmagukban, egymásban még kevésbé, ezért a biztonságot és az eligazítást feljebbvalóiktól remélik. S fáradtak. Egy történelmébe belefáradt nép gyermekei mindenek fölött.
Ezt a tudást kamatoztatta Orbán 2022-ben fényesen, amikor a választók többségét sikerült átállítania az ukrán szomszédainkat lerohanó orosz agresszor oldalára. Egy olyan országban, amelynek forradalmait (nem volt túl sok belőlük, kettő szám szerint) mindig az orosz hadsereg fojtotta vérbe. Ahol fosztogatásuk, erőszaktételük emlékezete máig eleven. Politikai mestermű ez, komolyan mondom, a pálya csúcsa.
Amelyet váratlanul gyors hanyatlás követett. Abban az esztendőben, amelyben külpolitikájának tarthatatlansága bebizonyosodott és gazdaságpolitikájának kilátástalansága lelepleződött, Orbán Viktornak egyetlen dolgot nem lett volna szabad elkövetnie: nem kellett volna itthon új ellenséggel szemben új frontot nyitnia. A létminimumon tartott, túlterhelt és megalázott tanárok hosszú évek óta tartó tiltakozását elintézhette volna úgy is, mint eddig bármikor, hogy nem tesz semmit, és kivárja, ameddig a mozgalom kifullad, kivárja legalább a karácsonyi iskolaszünetet. Ehelyett fenyítéssel és kirúgásokkal provokálta a szerencsétlen pedagógusokat, és elérte, hogy diákjaik és a diákok szülei eddig példátlan módon kiálljanak a tanáraik mellett.
A torpor állapotba merevedett hazai civiltársadalom éledezni kezd: a hatalom valószínűleg azon az egyetlen ponton rúgott belé, ahol még képes reagálni.
Mert bármennyire lestrapált a tanár, a diákok hiába utálnak iskolába járni, az iskola mégis az egyetlen és utolsó intézmény, amely valóságos közösségszervező erővel rendelkezik egy elemeire hullott társadalomban. És a tanárok tudnak beszélni, és a diákok szeretnek lázadni, és egy rendes szülő a gyerekei érdekében mindenre képes.
4. Mindebből nem következik semmiféle szenzációs fordulat. A tanár–diák–szülő-összefogásból egyelőre nem lesz országos sztrájk, a közoktatás régóta esedékes, átfogó reformjára se most fog sor kerülni. Azonban a szokásosnál jóval szélesebb kör tapasztalja a maga bőrén a rendszer felháborító arroganciáját, valamint megmagyarázhatatlan közönyét a nemzet sorsproblémái iránt. S alkalmatlanságát azok megoldására. Egyidejűleg felfedezik az összefogás értelmét, a szolidaritás örömét, a nyilvános felelősségvállalás lehetőségét. Ezt többé nem felejtik el.
Miközben a kormánykritikus média fél éve azon sopánkodik, hogy a politikai elit ellenzékiségre szakosodott szektorában miért nem történik végre valami, és e kicsiny, de jelentéktelen beltenyészet változásaiból következtet a társadalom állapotára, addig az iskola körül, köznapi, könnyen felfogható érdekek védelmében országos mozgalom támadt, amely nem fog felszívódni nyomtalanul, mint elődei. Egy nemzedék tanulja meg belőle, hogy mire számíthat és mi a dolga. Megtanulja, amit az iskolában nem tanítanak: önállóan gondolkodni, a véleményét bátran kimondani, egymással összefogni. Ez a tudás most már menthetetlenül terjedni fog közöttük. A szüleik is rákényszerülnek, hogy előítéleteikkel szembenézzenek: olyan konfliktusba keveredtek, amelynek szemlátomást nincs semmi köze az állítólagos bal- és jobboldal közti hadakozáshoz, az egymásra uszított város és vidék mondvacsinált ellentétéhez, nyugatmajmoláshoz vagy turáni ősökhöz.
Azt állítom tehát, hogy a civil tiltakozás hatása – nem a kormány politikájára, hanem a résztvevőkre – a megélhetési viszonyok drámai romlásával egyidejűleg döntő változások kiindulópontja lesz a hazai politikában olyan időszakban, amikor a kormányzó pártok nem számíthatnak többé bőkezű külföldi támogatókra
(mert a nyugatiaknak elegük lett belőlünk, Putyin nincs abban a helyzetben, hogy honorálja utolsó csatlósának szolgálatait, a kínai politika horizontján pedig alig észrevehető kis távoli pont vagyunk csupán). Lehetne, pontosabban. De valószínűleg mégse lesz, mert a civil kezdeményezések természetükből fakadóan nem rendelkeznek az országos szervezkedéshez kellő erőforrással, és a nyilvános politika intézményrendszeréhez nincs hozzáférésük. Átütő erőt az kölcsönöz nekik, ha fellépésük a közérzületben már régóta szunnyadó törekvéseket hív elő. Jelképes üggyé kell válniuk, amelynek jelentősége túlmutat önmagán.
Az iskolaügy erre éppen alkalmas volna, hiszen az ország jövőképessége múlik azon, ami ott történik vagy nem történik. A magyar társadalomnak azonban ez idő szerint éppen a jövőről nincs semmiféle képe, melynek jegyében cselekvésre szánná el magát. Amikor a cikk elején a NER uralmának negyedik, megingathatatlan pillérére utaltam, erre gondoltam. Nem valami alternatív program hiányára, amely egy kis jóakarattal és szakértelemmel bármikor előállítható, hanem vízióra, amely csak a kollektív képzelet spontán alkotásaként születhet.
5. De hát miért nincs a jövőről semmiféle képünk?
Kezdjük azon, hogy már a rendszerváltozás idején sem volt, sőt a legtöbben nem is gondolták, hogy ilyesmire szükség lehetne. Legyen nálunk is minden úgy, mint Nyugaton, mondták akkoriban sokan. Mások meg azt, hogy legyen csak úgy, ahogyan régen (se) volt. Ehhez járult a döbbenetes tájékozatlanság e térben vagy időben távoli dolgokkal kapcsolatban, amelyek mentén akkoriban a pártok szerveződtek.
„Világnézeti alapon” jövőképet kreálni azóta is képtelenségnek tűnik. Nem véletlenül. A tizenkilencedik század uralkodó eszméiből táplálkozó programok és e programok különféle kombinációi a huszadik században sorra megvalósultak, és – maradjunk ennyiben – nem arattak osztatlan sikert.
Azért nincs jövőképünk, mert mi voltunk a jövő. A tizenkilencedik század jövője. Liberalizmus, szocializmus, konzervativizmus – a teljesült három kívánság abból a gonosz meséből. Nőjön a kend orrára!
A huszonegyedik század nagy kihívásai pedig nem a javak elosztásával kapcsolatosak. Az ökológiai katasztrófát nem lehet igazságosan elosztani, és ha lehetne is, az a lényegen nem sokat változtatna. Tehát nincs rá szocialista recept, ezért nincs jövőképe a baloldalnak.
Nem is emberi jogainkkal kapcsolatosak (bár azok durva korlátozásával járnak) és nem egyes kisebbségeket, hanem mindenkit egyformán sújtanak. Így a hatalom, az információ és a pénz példátlan központosítása a globális hálózatokban, a globális hálózatokon élősködő helyi oligarchák, hadurak és diktátorok kezén, a liberális program jegyében sem kezelhető.
Végül a fenntartható fejlődés lényegében konzervatív „jövőképe” velejéig hazug: megkerüli a kérdést, hogy fejlődés-e egyáltalán, amit fenn akarunk tartani, és hogy akarjuk-e? Visszatérnünk pedig végképp nincs mihez: ami manapság a világban zajlik, az, tetszik vagy sem, logikus fejleménye a tudományos-technikai forradalom által felszabadított erők működésének. A történelem szemétdombját, akarom mondani kerekét különben sem lehet – reciklikálni.
Ami személy szerint bennünket, magyarokat illet, nekünk meg már csak azért sincs saját, külön bejáratú jövőképünk, mert nemigen tudjuk, hogy kik vagyunk.
Tudni, hogy kik vagyunk, ez háromféle dolgot jelentene az identitás filozófusa, a kanadai Charles Taylor szerint. Egy az, hogy tudjuk, kikhez tartozunk. Hát egymáshoz mi aztán nem, arról, ugye, szó sem lehet! Pont a másik magyar az, akivel közösséget semmi szín alatt sem vállalunk. Másodszor azt jelentené, hogy tudjuk, miként váltunk azzá, akik vagyunk. Az ezzel kapcsolatos hazudozás és félrebeszélés lévén talán a közbeszéd legnépszerűbb tárgya idehaza, bátran kijelenthetjük, hogy nem tudjuk, de nem is akarjuk tudni, miként váltunk azzá, akik vagyunk. Nálunk a hatalom jogcím a történelemhamisításra, és az emlékezetünk színtiszta politika. Harmadszor azt követelné az önismeret, hogy tudjuk, mik a céljaink, hiszen a nemzet, ha valami: közös vállalkozás. De ha nem tudjuk, kikhez tartozunk, a keresztény Európához vagy a felvilágosodás örököseihez, a türk népek testvériségéhez vagy a türk ujgurok gyilkosaihoz, hogy lehetnének akkor és kikkel legyenek közösek a céljaink? És ha a múltunkkal nem vagyunk képesek szembenézni, hogyan ismerhetnénk fel a ránk és éppen miránk várakozó jövőt? Nálunk hiába csenget: kit keres, kérdezgetjük majd hülyén.
És akkor itt van még ráadásul, be is tölti a fiatalabbak képzeletében a jövőkép helyét a világhálón jövő kép. Ez megmutatja, hol a helyünk: a képernyő előtt. Jobban tudja, hogy mik a céljaink: a lehetséges célok végtelen sokaságát kínálja minden pillanatban, s a következőben teljesíti, amit megkívántunk. A kérdést, hogy kikhez tartozunk, értelmetlenné teszi: a Globális Akárhol lakóinak nincsenek szomszédai. Kerülik az elköteleződést, virtuális kapcsolatokban élnek. Egy emberként aggódnak a távoli esőerdők sorsáért, de hidegen hagyja őket, ami az ő városukban, az ő erdeikkel történik. Kinek a városa? Mi közöm és miért pont ehhez a csenevész facsoporthoz lenne bármi közöm? (Csak térerő legyen…)
Amit a hiányzó jövőképről biztosan tudhatunk, hogy tudniillik miben különbözne a világjobbító politikai programoktól és utópiáktól, azt Hajnal Istvánnak, nagy, talán legeredetibb gondolkodású történészünknek köszönhetjük, aki a harmincas években figyelmeztette kortársait: „Az emberi társadalom építését nem felülről, elképzelt célokért kell kezdeni, hanem alulról, a kicsinyek biztosításával, különben a közjólétből a kevesek jóléte lesz”. (Értsd: függetlenül attól, hogy mi volt az elképzelt eredeti cél.) A kicsinyek biztosítása a globalizáció korában nem mást jelent, mint hogy visszaszerezzük a „kicsinyek”, a helyi, munkahelyi, szakmai és kulturális közösségek jogát, hogy a maguk sorsáról a legjobb meggyőződésük szerint, kényszertől mentesen dönthessenek. És rájuk bízzuk, telve aggodalommal, a további eldöntenivalókat. (Azt is, hogy mi az, amiben nem dönthetnek maguk, lásd szubszidiaritás.) Nevezik ezt újabban ökológiai politikának is, utalva arra, hogy az oikosz, magyarul a ház, a háztartás, földi otthonunk épségének helyreállítása körül forog.
Mert a jövőkép nem egy képzelt jövőhöz, nagyon is a jelenhez tartozik: cselekedeteinkben tükröződik. Nem mint azok célja, akkor már inkább oka: azért látjuk vagy nem látjuk értelmét bizonyos cselekedeteknek, mert úgy érezzük, ahhoz, hogy a dolgok jó irányba tartsanak, nekünk így vagy úgy kell eljárnunk. Ez az irány, amit jónak képzelünk, ez a jövőkép. Ettől függ, hogy kiállunk egymásért vagy beállunk a sorba, ember- és lénytársaink iránt kíméletesen élünk vagy visszaélünk a mások felett szerzett hatalommal, engedelmeskedünk vagy megtagadjuk az engedelmességet, a lelkiismeretünkre hallgatunk vagy magasabb szempontokra (nincsenek magasabb szempontok).
A körülmények együttállása most kedvez a változásnak; hogy lesz-e változás, az persze kérdés. Az a kérdés, hogy politikai közösség vagyunk-e még (vulgo: nemzet), amely képes felismert érdekei védelmében cselekedni, vagy csak lakosság. Ettől függ, hogy a NER-nek lesz hamarosan vége… vagy nekünk.
Nyitókép: Orbán Viktor miniszterelnök beszédet mond az 1956-os forradalom és szabadságharc 66. évfordulóján tartott megemlékezésen és a Mindszentyneum épületének ünnepélyes átadóján Zalaegerszegen 2022. október 23-án (fotó: AFP/Kisbenedek Attila)
Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon! Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
