Karikó Katalin: „Köszönetet mondok azoknak, akik megnehezítették az életemet. Nélkülük nem lennék ma itt”
Az utóbbi három évet leszámítva Karikó Katalin egész élete munkahelyi kudarcok sorozatából állt. Elküldték, sokáig nem nyert egyetlen nagy kutatási pályázaton sem, nyugdíjazták, de soha nem adta fel. Túl a 65. életévén vált híressé, a világ tudományos akadémiái, legrangosabb egyetemei, királyi családjai tüntetik ki. Budapesten a Semmelweis Award átvételekor megosztotta a hallgatóságával a saját titkát: soha se hagyd, hogy mások döntsenek a sorsodról. Mégis hogyan, ha egyszer kirúgnak, elbocsátanak, elutasítanak, nyugdíjaznak? Erről szólt Karikó Katalin ünnepi beszédének második része, amit szerkesztve, Karikó Katalin jóváhagyásával közlünk.
Az eddigiekben arról beszéltem, hogyan adhattunk a világnak használható vakcinát egy új vírus felismerését követő egy éven belül. Most arról szeretnék szólni, honnan jutottam én egyáltalán el idáig.
Kisújszállásról.
Kisújszállást nem nagyon jelzi a térkép. Amikor a lányom először földgömböt kapott, meg kellett mutatni rajta, hol van, és ezt jelölte be a világ középpontjának.
Itt nőttünk föl, nagyon egyszerű körülmények között. Nádfedeles házban laktunk, a kútra jártunk vízért, nem volt televíziónk, hűtőszekrényünk, szerető családunk azonban igen.
A nővérem, aki ma is itt van velem, jó tanuló volt, hát nekem is kapaszkodnom kellett. Az általános iskolában tanulmányi versenyeken indultam, élővilágból voltam a legjobb, hetedikes koromban megyei harmadik helyezett lettem, jutalomként eljutottam élővilágtáborba Csillebércre.
Amikor a táborban készült fotót nézegetem, mindig azt gondolom: a gyerekek már általános iskolás korukban tudják, mik akarnak lenni. A táborban volt egy későbbi biológus társam, egy orvos, egy vegyész, ezek a lányok végül mind kutatók és orvosok lettek. Mostanában, amikor megkérnek, hogy középiskolásoknak beszéljek, azt hiszem, úgy gondolják, valójában ez még túl korai. Én viszont későinek tartom. Inkább általános iskolásokkal kellene találkoznom, nekik kellene beszélnem a kutatásaimról.
Nyolcadikos koromban harmadik lettem az országos versenyen. Egyhetes megmérettetés volt itt, Budapesten. Apukám föltett a vonatra, és én egyedül elutaztam 150 kilométerre. Amíg vissza nem mentem, nem tudták, megérkeztem-e, mi történt velem. Akkor ilyen volt a világ.
A helyi gimnáziumba jártam, kiváló tanárok tanítottak. Tóth Albert, a biológiatanárom, Rácz tanár úr-díjat is kapott, Csobay Zoltán tanár úrnál pedig kémiai kísérleteket végeztünk, ami nagyon fontos volt a pályám szempontjából. Tóth Albert tanár úr kitalálta, hogy írjunk külföldön élő magyar kutatóknak, mert persze másnak nem is írhattunk, hiszen nem tudtunk angolul. A Nobel-díjas Szent-Györgyi Albertnek is küldtünk egy levelet, azt írtuk a borítékra: „Szent-Györgyi Albert, USA”. Megkapta, válaszolt is rá.
Selye János stresszkutató, aki később Kanadában kutatott, szintén válaszolt a levelünkre, ezért próbálok én is mindenkinek írni, pedig nagyon sok e-mail érkezik. Fontos volt, mert elolvastuk a könyveiket, megtanultunk róluk mindent, amit csak tudtunk, annyira izgatottak lettünk, hogy az Egyesült Államokból vagy Kanadából érkezett levél.
Ha nem olvastam volna Selye könyvét, ma nem lennék itt. Az 1930-as évekig azt a szót, hogy stressz, elsősorban az orvostudomány területén használták, ő viszont az emberi érzésekre alkalmazta. Megtanította, hogy a stressz megölhet bennünket, de azt is, hogyan kell kezelni, a negatív stresszt pozitívvá alakítani.
Ha nem bocsátottak volna el többször a munkahelyemről, most nem lehetnék itt. Amikor elküldenek, az mindig mások döntése. Nagyon fontos, hogy ezután jöjjön egy másik döntés, és az már a miénk legyen. A saját elhatározásunknak arról kell szólnia, hogyan tovább, és nagyon okosan kell meghozni.
Nem állítom, hogy mindenkinek örülnie kell, akit holnap kirúgnak az állásából, és azt kell mondania: „Hú, ez negatív stressz, máris átfordítom pozitívba!” Nem, de megemlítem azért az egyik tanáromat, aki azt mondta: „Elintézem, hogy ne vegyenek fel az egyetemre”. Hát ez is a pozitívumot hozta ki az emberből.
Először is, a fiatal megtanulja; „Jé, nem mindenki nekem szurkol!”. Tudjuk jól, később is így lesz az életben. Másodszor arra sarkallt, hogy még jobban tanuljak, mert egyetlen esélyem marad: nekem kellett a legjobbnak lennem a felvételinél. Ha a tanárom azt mondta volna: „Elintézem, hogy fölvegyenek”, csak hátradőlök a széken.
Minden elsőre negatívnak tűnő dologban találhat az ember valami pozitívumot. Ezért van az, hogy mindegy, mit mondtak, mi történt, hogyan küldtek el, külön köszönetet mondok mindazoknak, akik annyi éven át próbálták megnehezíteni az életemet. Nélkülük nem lennék itt.
Fontos volt az is, hogy hajdan a József Attila Tudományegyetem előkészítő tanfolyamot szervezett, amit az ELTE hallgatói kezdeményeztek. Az apukám hentes volt, csak általános iskolai végzettséggel rendelkezett, anyukám pedig könyvelő. Életemben először akkor jártam Szegeden, harmadikos gimnazista koromban léptem be először egy egyetemi épületbe, akkor láttam először professzort. És ennek nagy jelentősége volt, mert nem a felvételin kerültem első alkalommal ilyen helyzetbe.
Nem azt mondták: „Ha valaki ilyen környezetből jön, segítsünk rajta és vegyük föl!” Nem, csak lehetőséget adtak, hogy július közepén két héten át, hajnali öt órakor fölkeljek, matematika és fizika feladatokat oldjak meg és fölzárkózzak a többiekhez. Nagyon fontos volt nekem, hogy ezen a tanfolyamon ott lehettem.
Miért akartam Szegedre menni? A nővérem a közgázon tanult, és úgy volt, hogy én az ELTE-re jelentkezem, de a Magyar Tudományos Akadémia megnyitotta a Szegedi Biológiai Kutatóközpontot, és arról álmodtam, kutató leszek és ott fogok dolgozni. Áthúztam a felvételi lapon az ELTE-t, és beírtam, hogy JATE. A testvérem egy ideig nem is nagyon szólt hozzám emiatt, de 1973-ban bejutottam az egyetemre, és már hallgatóként a Szegedi Biológiai Kutatóközpontban kezdtem dolgozni. Nagyon lelkes voltam, igaz, akkor nem gondoltam, hogy 58 éves koromban is én fogom még önteni a gélt valamelyik laboratóriumban.
Itt van a teremben Duda Ernő és Kondorosi Éva, és nagyon örülök, hogy mind a ketten eljöttek, mert az ő irányításuk alatt kezdtem el dolgozni a lipidlaboratóriumban, az ő ötletük volt liposzómába csomagolni sejtmagot, vírusdarabokat. Így olyan sejtekbe is bevitték a vírusokat, amelyekbe egyébként nem tudtak volna bejutni. Addigra erről már publikáltak is, és akkor jött az ötlet, hogy ezt emlőssejtekkel is megcsináljuk. Foszfolipidet akkoriban tíz márkáért lehetett kapni Nyugat-Németországban, de mi a keleti blokkhoz tartoztunk, így az embargó miatt nem tudtuk beszerezni. Úgyhogy Ernő elbiciklizett a vágóhídra, és visszajött egy marhaaggyal. Nekifogtunk, mert meg kellett csinálni. Részt vettem abban, hogy marhaagyból lipidet izoláljunk.
Nagyon hasznos volt, mert megtanultam:
amikor valamire várni kell, vagy azt halljuk, nem lehet hozzájutni, nem lehet megcsinálni, akkor ne adjuk fel. Helyette azon gondolkozzam, hogyan készíthetem el, mit tehetek a helyzet megoldásáért.
Ernő és Éva is így gondolkodott, a kutatók körülöttem mind ilyenek voltak. Nagy hatással volt rám ez a kísérlet, és sikerült: a liposzómával bevittük a plazmid DNS-t az emlőssejtekbe. Világszínvonalú kutatás volt, az egész életemre kihatott, amikor már Amerikában dolgoztam, akkor is visszagondoltam rá.
A PhD-dolgozatom megírásához egy RNS-laboratóriumba mentem, Tomasz Jenő laborjába. Itt mindenki szerves kémikus volt, csak én voltam biológus. Fel kellett állítanom egy víruslaboratóriumot.
Az itt lévő egyetemistáknak megemlítem Ludwig János kollégámat, aki szintén hallgató volt, vele együtt dolgoztam, a mai napig is az ő tanácsát kérem szerves kémiai gondjaimmal, közös kutatásunk van, együtt publikálunk. Fontos, hogy kedvesek legyetek a hallgatótársatokhoz, mert így egy életen át tudtok kérdezni tőle – különben nem válaszol az e-mailjeitekre.
Itt én is készítettem kémiailag RNS-t, ez még nem hírvivő RNS (mRNS) volt, amit később a védőoltáshoz használtunk, csak egy picike RNS. 1978-ban kezdtem a PhD-tanulmányomon dolgozni, előtte való évben, 1977-ben Londonban fedezték föl, hogy egy kis RNS-molekula milyen erős antivirális hatással rendelkezik. Napjainkban ennek megint nagy jelentősége lett, mert megtudtuk, hogy a koronavírus sokkal súlyosabban betegíti meg azokat, akiknek a szervezetében nem keletkezik ez az anyag, mert nem keletkezik elegendő enzim. Azért is említem meg ezt, mert fontos, hogy kövessék azokat témákat, amiket elkezdtek, lássák, miként fejlődnek.
Úgy gondoltuk tehát, hogy készítünk egy vírusellenes anyagot, de különböző problémákba futottunk bele, és elfogyott a pénzünk. Így Amerikába mentem (Karikó Katalin itt udvariasan átugrotta az epizódot, hogy 1985-ben létszámleépítésre hivatkozva elküldték Szegedről. – A szerk.), és ugyanezt a molekulát kutattuk ott is. 1985-ben az AIDS Amerikában nagyon súlyos problémát okozott, de sajnos nem tudtuk megmenteni a betegeket.
1989-ben a University Pennsylvaniára kerültem, ami Philadelphiában van, ott kezdtem el mRNS-sel foglalkozni. 1984-85-ben már lehetett mRNS-t készíteni, hát én is föllelkesültem, megkértem a Harvardról egy kutatót, küldjön nekem plazmidot, amiből én is tudnék mRNS-t készíteni. Levélborítékba tette és elküldte. Nem voltak még akkor ilyen szigorú kutatásetikai szabályok, mint manapság, nem kellett semmit aláírni, kötelezettséget vállalni. Illetve, lehet, hogy voltak, csak mi nem foglalkoztunk velük. Így kezdtem el az ő segítségükkel mRNS-t készíteni.
A kardiológián dolgoztam hét évig, szerencsére egy molekuláris biológusnál mindegy, hogy kardiológia vagy agysebészet, az orvosi pályán nehezebb lenne területet váltani. A kollégáim szívműtéteket végeztek, ereket cseréltek a szívben. Jött egy ötletem: mi történne, ha ezeken az érdarabokon mRNS-t csöpögtetnénk keresztül, talán megnövelné az érdarab túlélését. Kísérletezni kezdtem, közben pedig próbáltuk kitalálni, mit kódoljon, milyen üzenetet vigyen az mRNS. Különböző utak nyíltak meg, és arra jutottunk, esetleg csontvelő-átültetésnél is lehet használni ezt a módszert. Mindenesetre nagyon izgatottak voltunk. Azután lefokoztak, és megint elküldtek.
Így kerültem az idegsebészeti klinikára. Az egyik orvostanhallgató, aki velünk dolgozott az előző laborban, megtudta, milyen helyzetbe kerültem. Azt mondta a tanszékvezetőnek: az agysebészetnek kell egy molekuláris biológus. Nagyon jó beszélőkéje lehetett, mert meg tudta győzni. Így kaptam labort és fizetést. Tizenhét évig tudtam itt dolgozni. Minden itt született.
Az volt a cél, hogy agyvérzéses betegeknek kifejlesszünk mRNS-eket, és ez a kolléga jött az ötletekkel. Most jelent meg egy érdekes tanulmány arról, hogyan születik meg egy új felfedezés. Általában úgy, hogy van egy sok tudósból álló nagy csoportod, mindenki mindenfelől megnézi a problémát, a tudásuk pedig összeadódik.
Vagy vagyok én és egy másik kolléga az idegsebészeten, ő látja a betegek problémáit, én a biológiai lehetőségeket. Beszélgetni kezdünk, ötletelünk. Kiderül számomra, hogy sok agyvérzéses beteg azért hal meg, mert a véredényeik összehúzódnak. Mi lenne, ha egy enzimet odavinnénk? A kollégám be tudja vinni, én pedig megcsinálom hozzá az mRNS-t. Így kezdtünk el együtt dolgozni. Ugyanez történt, mint korábban a szívsebész kollegámmal, aki az ereket hozta, és én akkor is csöpögtettem –
együtt tudunk valami újat csinálni. Így is létrejöhet egy új találmány, nem kell hozzá nagy csoport, csak egy-két lelkes ember.
2012-re el tudtuk érni, hogy egy nagyon icipici mRNS-t bevittünk állatokba, és még négy nap múlva is tudtuk mérni a kódolt fehérjét. Tehát bevisszük az mRNS-t, elkészül a fehérje, és bekerül a vérkeringésbe. A fehérje hatásos volt, megemelte az értékeket. Ráadásul úgy, hogy nem váltott ki semmiféle immunhatást. Amikor a fehérjét egérben ki tudtuk mérni, már remélhettük, hogy az emberben is eredményes lesz. Borzasztóan izgalmas volt, de megint jött egy probléma: új tanszékvezetőt neveztek ki, aki megelégelte a dolgot, és 2013-ban ajtót mutatott.
Nemrégiben találkoztam vele és azt mondta: hamarosan rólam tart előadást. Megkérdeztem, mégis miről. Azt felelte: „How did we miss it? Hogy’ nem vettük észre? Valaki ilyen kutatásokat végez, mi meg kirúgjuk?” Mostanra azért változott meg a helyzet, mert a Drew Weissmannal közös találmányunk – amely lehetővé tette a koronavírus elleni vakcina kifejlesztését – jogdíjaiból az egyetem is részesedik.
Tehát megint kaptam egy kis segítséget ahhoz, hogy kilépjek egy ajtón, és ezzel máshoz is hozzásegítettek. Selye János könyve már megtanított rá: nem hagyhatom, hogy csak egy döntés szülessen, hogy mások akarata határozza meg a sorsomat. Vagyis az definiáljon engem, hogy nyugdíjba küldtek. Nem, elhatároztam, hogy elmegyek a BioNTech-hez Németországba.
Akkor még az egyetemen belül dolgoztak, nem egy hatalmas modern épületben, és senki nem tudta, mi az a BioNTech. Még internetes oldaluk sem volt, semmi. Én is csak véletlenül értesültem róluk, egy másik sráctól, akit éppen máshonnan rúgtak ki, ő mondta nekem, hogy van ez a lehetőség. Úgyhogy igen, megint megtörtént. Ismét beigazolódott, egy kirúgás következtében sok jó is történhet az emberrel. 2013-ban tehát alelnökként beléptem hozzájuk, azóta a világon először kifejlesztettünk egy koronavírus elleni mRNS oltást, és tegnapelőtt, együtt kaptuk meg Németországban a Werner von Siemens-gyűrű kitüntetést Uğur Şahinnal, Özlem Türecivel és Christoph Huberrel, a BioNTech három alapítójával.
Mindenki tudja már, hogy az elmúlt években mennyiféle feladatot végeztünk közösen, és talán arról is értesültek, hogy a jövőben is tanácsadóként segítem őket. Nekik is köszönhetem, hogy idáig jutottam. Uğur Şahinnak mindig hálás leszek a lehetőségért, hogy éjjel-nappal szorgalmasan dolgozhattam. Köszönöm neki, ahogy minden alkalommal hálámat fejezem ki a tanáraim, a mentoraim felé is, akik most is jelen vannak.
Szeretném érzékeltetni, mekkora jelentősége van a szegedi központnak. A Harvard Egyetem Warren Alpert Prize díjának átadásán kiderült, hogy Polyák Kornélia, aki a Harvardon professzor szintén Duda Ernő laboratóriumában tanulta meg, hogyan kell kutatni. Most Berlinből jövök, ott a Siemens-gyűrű átadása alkalmából a nagykövetségen rendezett vacsoránál rajtam kívül három kutató volt jelen: Ivics Zoltán, Izsvák Zsuzsanna és Gorjánácz Mátyás. Mi mind a négyen Duda Ernőtől tanultunk. Szóval köszönöm szépen, Ernő, az ő nevükben is. Ahogy a többi tanáromnak, mentoromnak is.
Kondorosi Éva velem volt Párizsban, amikor a francia tudományos akadémia Grand Médaille-díját átvettem. Duda Ernő és Venetianer Pál tanár úr Szegeden, amikor kitüntetést kaptam. Nagyon fontos számomra David Langer szerepe, akivel az idegsebészeten dolgoztam együtt és Elliot S. Barnathané, aki hét éven keresztül állta a fizetésemet, végig abban reménykedve: csak elnyerek már egy pályázatot. Az utolsó pillanatig kitartottak mellettem, segítettek engem.
Az előadásom végén látják, név szerint is felsorolom a kollégáimat, köztük azokat, akik nem segítettek, de azáltal, hogy elküldtek, vagy más módon akadályoztak, ők is hozzájárultak a sikeremhez.
Próbálom a fiatalabb generációkat inspirálni. Itt van két gyerekkönyv: A lány, aki kutató akart lenni és a Never give up – Soha ne add fel, amelyik Amerikában jelenik meg. Szeretném elmondani a fiataloknak, mi a szépsége annak, hogy kutatók lehetünk. Most reflektorfénybe kerültem, de ha a rivaldafényt szeretik, akkor legyenek inkább színészek, mert a kutatópálya ezt valószínűleg nem adja meg. Ha pedig gazdagok szeretnének lenni, és sok pénzt akarnak, akkor… akkor nem tudom, mit kell tenniük. De ha azt szeretnék, hogy örömteli legyen az életük, és úgy érezzék, tettek valamit az emberekért, akkor legyenek kutatók. Talán név szerint nem fogják ismerni őket, de ők maguk mindig tudni fogják, hogy jót cselekedtek másokkal.
A 2022. december 15-én a Semmelweis Egyetemen elhangzott teljes előadás itt tekinthető meg.
Nyitókép: Semmelweis Budapest Award elismeréssel kitüntetett Karikó Katalin a díj átadásán Semmelweis Egyetem rektori épületében 2022. december 15-én (fotó: MTI/Balogh Zoltán)
Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon! Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
