Öt makacs tévhit – az Orbán-rendszer 2022 végi „válságáról”
Tévhit, hogy a mostani a legnagyobb válság a NER történetében, hogy a megélhetési költségek növekedése elkerülhetetlenül népszerűtlenné teszi a kormányt, vagy hogy az ellenzék felelős az alternatíva hiányáért. Vendégszerzőnk öt pontban foglalja össze a közkeletű tévedéseket az Orbán-rendszer állítólagos válságáról. Lapunk az év utolsó munkahetén vissza- és előretekintő, elemző írásokat közöl: Lányi Andrással indítottuk a sort, aztán a Napunk.sk vezető szerkesztőjének írása következett, tegnap Bódis András NER-hátterét, ma pedig Bacsik Lüszien cikkét közöljük.
„Ez a hőkölő harcok népe
S mosti lapulása is rávall,
Hogy az úri kiméletlenség
Rásuhintott szíjostorával.”
(Ady Endre)
Van az ellenzéki közvélemény NER-hez való viszonyának egy négyévente ismétlődő dinamikája: a menetrendszerűen csúfosan elbukott választások után egy ideig a „minden örökre elveszett” melankóliája dominál, majd néhány hónap elteltével újra győzedelmeskedik az „istenségnek látszó csalfa, vak remény”. Ez pszichológiailag persze érthető („a reménytelen szívnél nincs nagyobb veszély”, írta 20 évvel ezelőtt Bródy János), ám ha elfogadjuk azt a – talán nehezen vitatható – tézist, hogy a bármiféle változtatáshoz vezető út nulladik lépése a minket körbevevő valóság megismerése és megértése, akkor érdemes leszámolni néhány makacs illúzióval.
Első tévhit
Tévhit, hogy a mostani az első, igazi nagy válság a NER történetében (és ebből következően hiba, ha ehhez a tévhithez rendelünk hozzá eleddig sohasem látott, a kormánykritikus közeg számára nyilván reményt keltő következményeket). 2012-ben a közvélemény-kutatások az akkori (Jobbik nélküli!) ellenzék előnyét mutatták a kormánypárttal szemben (nézzük a mostani méréseket, amelyekben még a szakadéknyi távolság enyhe csökkenése is elképzelhetetlen). 2015-ben a nemzet vezető ereje sorban bukta el az időközi választásokat, ennek következtében még a parlamenti kétharmada is megszűnt (nézzük az idei időköziket, amelyeket sorra nyer – nemritkán belarusz jellegű fölénnyel – a kormánypárt). 2018-2019 fordulóján, a rabszolgatörvény elleni (sokszor impozáns) tiltakozások kapcsán körvonalazódott az – akkor még ígéretesnek tűnő – ellenzéki egység, amely az önkormányzati választásokon néhány látványos sikert is hozott (nézzük meg, most hol tartanak az „ellenzéki” pártok, van-e – a DK-fanokon kívül – bárki, aki egyáltalán észreveszi őket). 2021 kora tavaszán, a koronavírus-járvány legsúlyosabb heteiben a kormány egyik napról a másikra kidobni kényszerült az újranyitásról szóló konzultációját, soha nem látott mértékben emelkedett a fertőzöttek és a halálozások száma, a meghirdetett nagy oltási hétvégét technikai malőrök miatt le kellett fújni. Kaotikusak, átláthatatlanok voltak a karanténszabályok, a nyitva tartást szabályozó rendelkezések, emiatt – és a szinte teljesen hiányzó kompenzációk, támogatások miatt – a már amúgy is az összeomlás szélén imbolygó állami intézményrendszer mellett a magánszektor jelentős része is a csőd szélén táncolt. Az ellenzéki véleményformálók arról beszéltek – szinte szó szerint ugyanúgy, mint most – hogy na tessék, itt az első igazi válsága NER-nek, majd most megmutathatják, így mit tudnak elérni. Megmutatták. Az időnként Mad Max-et idéző időszakra – és a rekordszámú halálozásra – nem emlékszik senki. „Feledni tudnak jól. A tegnapi halott szíveikben mára szépen megfagyott.”
Második tévhit
Tévhit, hogy a megélhetés költségeinek mostani, brutális növekedése végzetesen erodál(hat)ja a kormánypárt népszerűségét. Immár egy esztendő tapasztalatainak birtokában nyugtázhatjuk, hogy a magyar nép az áremelkedéseket és a (szinte) általános reálbér-csökkenést – buszmegállói morgolódások kíséretében – benyelte. Még egy ötvenfős demonstrációt sem indukáltak ezek a kellemetlenségek. Úgy tűnik, a legfontosabb (egyetlen?) identitás a fogyasztóé, aki – ha nolens-volens át is strukturálja kicsit fogyasztói kosarát – azért még mindig úgy érzi, hogy a pénzénél van. Megközelítőleg sincs olyan közhangulat, amilyen 1995-ben vagy 2006-ban (és az azt követő években) volt. Ha valaki mégis kezdene kétségbe esni, rendelkezésére áll egy módszeresen kidolgozott, páratlanul széles körben terjesztett és (nem kis részben a részigazságai miatt) brutálisan hatékony narratíva a normalitás bástyájáról. Ez a legnehezebb időkben is képes elhitetni (legalább) azt, hogy máshol még rosszabb és mással még borzasztóbb lenne. Ha a jelenleginél is lényegesen radikálisabb életszínvonal-esés következne be, az annyi változással járna, hogy jelentősen erősítené a (mostanság minimális gyengülést mutató) kormánypártot, egyszerűen azért, mert válsághelyzetben az emberek menedéket és megmentőt keresnek. Erre a szerepre pedig „egy, csak egy legény van talpon a vidéken”.
Harmadik tévhit
Tévhit, hogy azért ilyen népszerű (még mindig) a Fidesz-KDNP, mert – úgymond – „nincs más”. Az alternatíva-nélküliség önmagában persze tény, de nem abból a szempontból érdekes, hogy milyen a Momentum vagy a DK – az számít, hogy van-e egyáltalán igény tényleges versenyhelyzetre. Öntudatos, a nemzeti közösségükért valóban aggódó polgárok nem várnak arra, hogy egy elit egyetem, egy neves pénzintézet, egy harcias NGO (vagy netán maga a ravasz kormánypárt) prezentál nekik valami megváltójelöltet (és nem várnak arra sem, hátha jön majd valaki a gyermekágy mellől, aki még nem járatta le magát). Ha alternatíva kell (és nincs), akkor megszervezi magának. (Ilyesmiről írtam májusban.) Ennek nyoma sincs: az egyre apadó ellenzéki szavazótábor kapaszkodik a DK-ba, a hatalmas többség változás iránti igénye pedig abban merül ki, hogy „hát, működhetne a rendszer kicsit jobban is”. Úgy tűnik, az ország fejet hajtott, „kunyhói mind hallgatva / mint megannyi puszta sir”.
Negyedik tévhit
Tévhit ugyanakkor az is, hogy a jelenlegi parlamenti „ellenzék” végleg kiiratkozott, velük a NER-nek már nincs dolga. Legkésőbb 2025/26-ra lecseng (valószínűleg) a mostani válság, a benzin- és cukorhiány, a múlt ködébe vész, mint minden eddigi zűrösebb időszak. A megszorított nemzet újra kap jutalomfalatkákat. Ez a helyzet azzal fenyeget, hogy a parlamenti helyek négyötödét-öthatodát is megszerezheti a Fidesz-KDNP, ez azonban – sokak meggyőződésével ellentétben – a legkisebb mértékben sem érdeke a hatalomnak. Hiszen önreprezentációjának egyik legfontosabb eleme, hogy ez egy választásokon alapuló, versengő demokrácia, többpártrendszer. Éppen ezért nagyon úgy tűnik, hogy a 2020-as évek második felében a legnagyobb kihívás a parlamenti „ellenzék” felől éri majd a NER-t: szükség lesz valami újabb gyűlöletkampányra, identitáspolitikai őrjöngésre, ami a kiábrándult, ellenzéki érzelmű honpolgárokat triggereli annyira, hogy proteszt szavazataikkal (is) újra legitimálják a rendszert. Ugyanezen ok miatt nem „konszolidálódhat” a NER: nem azért, mert nem „képes” rá (simán megtenné, ha érdeke fűződne hozzá), hanem mert egy „konszolidált” országban belarusz jellegű eredményt produkálna. Márpedig mindenáron fönn kell tartani a többpártrendszer látszatát – ha saját ellenzéket kell kreálni hozzá, akkor úgy.
Ötödik tévhit
Tévhit, hogy a mostani tanár–diák megmozdulások más minőséget jelentenek, mint a korábbi tiltakozások. A sokszor impozáns (és helyenként valóban megindító) demonstrációk nem szervesülnek a korábbi (nem ritka és nem jelentéktelen) akciókkal, az egymást követő tiltakozáshullámok nem rakódnak egymásra „mint a guanó, keményen, vastagon”. Ez az a hely – Bródy János 30 évvel ezelőtti szavaival – „ahol minden újrakezdhető, de nem folytatható / ahol minden újabb tévedés megmagyarázható”. Az az elképzelés is pusztán wishful thinking, hogy a részt vevő diákok számára ez a tiltakozássorozat egyfajta „generációs élménnyé válik”, és ők lesznek „majd e rab ország megváltott és boldog népe”. Minden (!) kutatás azt mutatja, hogy az életkor növekedésével korrelál a Fidesz támogatottsága, vagyis az újonnan belépő kohorszok is fokozatosan a rendszer támogatóivá válnak. A most a tanáraiért és a saját jövőjéért küzdő gimnazista egy-két év múlva „szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél”. Két lehetősége van: itthon marad s betagozódik, „hol lehet altiszt, azt kutatja”, a „választásokon” való részvételével (akár „ellenzéki” szavazatával is) pedig legitimálja a rendszert. A másik opció, hogy „hátán kis batyuval, kilábol a népségből”. Vannak persze olyanok is, akik egy darabig még küzdenek (respect!), egészen addig, míg dunántúli mandulafaként el nem fagynak a pannon télben.
*
Így állunk. Tudom, szívmelengetőbb abban hinni, hogy a tüntetések, a petíciók, a pultozás, a kemény hangú parlamenti fölszólalások, a tévés (ál)viták, a dörgedelmes Facebook-bejegyzések egyszer úgyis célt érnek majd, egy rendszer sem tart örökké. Lám, a Kádár-rezsim is összeomlott (nagyvonalúan elhallgatva azt a jelentékeny különbséget, hogy azt egy geopolitikai szisztéma tartotta életben, míg a mostanit kizárólag a magyar nép – előbbi bármikor változhat, utóbbi stabilabb tényező). Aki valóban más rendszert (és nemcsak más urakat) kíván, az viszont jobban teszi, ha hagyja az önámításokat, a tálcán kínált spektákulumot, a „most vagy soha” hazugságát, a „kisebbik rossz” toxikus csábítását. A fecsegő felszínt.
Átgondolni, megérteni, szembenézni – ez ráadásul még mindig csak a nulladik lépés. Amely nélkül azonban elkezdeni sem érdemes.
Nyitókép: a közoktatás helyzete miatt tüntető diákok a budapesti Margit hídon 2022. október 5-én (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon! Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
