„Kiáltsátok velem: le Ceaușescuval!” – megszólal az ember, aki nélkül nem lett volna romániai forradalom
1989. december 16-án a késő délutáni órákban egy temesvári férfiakból álló csoport leállította a villamosforgalmat a belvárosi református templom mellett, a Tőkés László kilakoltatása ellen tüntető tömegben. Egyikük felállt egy villamos ütközőjére és ezt kiáltotta: „Daniel Zăgănescunak hívnak, nem félek a Securitatetől, kiáltsátok velem: le Ceaușescuval!” Először dermedt csend ülte meg a teret. A harmadik próbálkozásra elszabadult a hangorkán, az addigi Tőkés László melletti szolidaritási demonstráció rendszerellenes tüntetéssé alakult, és hat nappal később megdőlt a kommunista diktátor hatalma Romániában. Daniel Zăgănescu most a Válasz Online-nak mesél akkori élményeiről.
– Jól tudjuk, hogy 1989-ben nem először állította meg a villamost a Mária téren?
– Így van. Három éves koromtól gyakoroltam. Éppen a református templommal szemközt laktunk egy bérház első emeletén. Amikor édesanyám nem figyelt rám, rendszeresen elszöktem hazulról, és a villamossínen álltam meg. A szomszédok riasztották anyámat, hogy Zăgănescu asszony, Daniel megint lent van, és állítja meg a villamosokat. Ahányszor sikerült elszabadulni, mindig ez történt. Aztán elköltöztünk a Mária térről, de a sors visszahozott ide, a sínekre.
– Hogy tekintettek a családjában a kommunizmusra?
– Nagyapám még a kommunista uralom előtt a Nemzeti Liberális Pártban politizált. A Képviselőház titkára volt, fiatalon meghalt. Édesapám fizikát tanított a tudományegyetemen. Mindig bömböltette a lakásban a Szabad Európa Rádiót, és nagyon nem szerette a rendszert. Ő volt a családfenntartó, édesanyám a háztartást vezette. Négy nővérem volt és egy öcsém. Miután a kétéves öcsémet a család szeme láttára halálra gázolta egy teherautó, édesanyám Isten karjaiba vetette magát. Áttért a pünkösdista hitre, és nagyon vallásos lett. A neoprotestáns egyházakat pedig üldözte a rendszer. Apámat meg is fenyegették, hogy ki fogják rúgni a tanügyből. Emlékszem, hogy beszélték otthon, mi lesz, ha megélhetés nélkül marad a család. Édesanyámat azonban nem lehetett megingatni a hitében, nem lehetett eltávolítani a gyülekezetétől.
– Volt konkrét találkozásuk a Securitáteval?
– A Securitateval nem emlékszem, a rendőrséggel igen. Egyszer édesapám Svájcban élő nővére hozott nekünk egy kötőgépet. Annak hosszú fém pálcái voltak, és úgy néztek ki mint valami antennák. Hosszú ideig ott állt a rendőrautó a tömbházunk előtt rádióantennákkal a tetején, mert azt hitték, valami adóvevő készülékünk van. Próbálták bemérni a jeleket. Apám röhögött rajtuk. De volt olyan is, hogy kétségbe esve jött haza. Azt mondta, hogy el akarta gázolni egy rendőrautó, alig sikerült félreugrania előle.
– Ön is örökölt valamit ebből a családi szellemből?
– Apámtól örökölhettem a hatóságok figyelmét. Akkor teljes foglalkoztatottság volt az országban, kötelező volt dolgozni, nekem azonban nem volt munkahelyem. Mindennel ellenkeztem, ami kötelező volt. Jöttek, kopogtattak az ajtón, hogy ennek és ennek a rendeletnek az értelmében kötelező módon munkába kell állnom. Apám fogadta őket. Kérdezte: mi a baj, lopott? Egyelőre eltartom én – mondta.
Apám mindenáron azt akarta, hogy egyetemet végezzek. De én ezzel is szembe mentem, mert semmit nem fogadtam el, amire kötelezni akartak.
– Milyen jövőt képzelt el magának mondjuk ’89 nyarán?
– Nem gondoltam, hogy változni fog a rendszer. Én akkor 25 évesen is gyermek voltam. Tán még most is az vagyok… Író, költő barátaim voltak, jártam a filharmónia próbáira. A művészvilágban éreztem jól magam. Otthon a szállás, a kaja megvolt, és alkalmi munkákat vállaltam, amiből kijött a sörre való.
– Mit tudott Tőkés Lászlóról akkoriban?
– Elsősorban Borbély Zoltán barátom szállította az információkat róla a körünkbe. Tudtuk, hogy ellenálló. Ismert volt a neve, és szorítottunk neki anélkül, hogy személyesen ismertük volna.
– Érezte, hogy a levegőben van a rendszerváltás szele?
– Nem, és nem is hittük, hogy ez megtörténhet. Látszott, hogy az emberek szerencsétlenek, a hangulat nagyon nyomott. De mi szabadszájúak voltunk. Azt is hiszem, azért nem vett őrizetbe minket a Securitate, mert tudták, hogy semmi mást nem szedhetnek ki belőlünk azon kívül, amit nyíltan elmondunk egy-egy sörözésnél a Cina vendéglőben.
– December 15-én először gyűltek össze az emberek a református templom elé. Tőkés László hívta őket, hogy legyenek tanúi az igazságtalan kilakoltatásának. Mit tudott erről?
– Mi akkor is a Cina vendéglőben voltunk a megszokott helyünkön Radu Galeával, Ion Monorannal, Nelu Crăciunnal, és Borbély Zolival. Zoli el-eltűnt, aztán visszajött, és hozta az információkat arról, hogy tömeg gyűlt össze a parókia elé. De nem lehetett arra gondolni, hogy ennek komoly következményei lesznek. Aztán hazamentünk.
– Petre Moț, Temesvár polgármestere már 15-én este megjelent a helyszínen, és engedményeket tett. Megígérte, hogy megszűnik a parókia ostromállapota, beengedik az orvost Tőkés László várandós feleségéhez, beüvegezik a parókia korábban bedobált ablakait. Másnap visszatért, és próbálta a készségét mutatni a helyzet rendezésére, de nem ígérte meg, hogy Tőkés László kilakoltatása elmarad, márpedig a tömeg ezt az ígéretet várta tőle. Erről is tudomást szereztek?
– Akkor azt beszélték, hogy ha Tőkés Lászlót elviszik innen, ki fogják nyírni. Egy ember életéért kellett küzdeni. Én nagyon tisztelem Tőkés Lászlót a harcáért, de bárkiért, aki harcolt, és akinek az élete veszélybe került, harcolni kellett. Számomra mindig az ember, a személy számított.
– Hogyan került a tüntető tömegbe 16-án?
– Valamikor déltájban ismét a Cina vendéglőben találkoztunk. Megint Zoli hozta a híreket, hogy éppen mi történik Tőkésnél, aztán elhatároztuk, hogy odamegyünk, és megnézzük. Délután négy óra után értünk oda. Két-háromszáz ember lehetett akkor a parókia előtt, csendben várakoztak. Az úton álltunk meg, autók alig jártak. Egy adott pillanatban Tőkés László megjelent az ablakban, és arra biztatta a jelenlévőket, hogy menjenek haza. Én ezt úgy értelmeztem, hogy óvni akarta az embereket, akik ott voltak. Felelősséget érzett értük, mert könnyen letartóztathattak volna akárkit.
– Hogyan jutottak el a villamos megállításáig?
– Egy idő után kezdtünk unatkozni. Mi úgy tekintettük, hogy Tőkést azért kell megvédeni, mert ő a rendszer ellen van, tehát akik Tőkést védik, tulajdonképpen azok is a kommunizmus és a Ceaușescu-rezsim ellen vannak. Aztán jött egy villamos, a Józsefváros felől. Eleve nagyon lassan közeledett, mert emberek tucatjai álltak a síneken. Így el lehetett kapni az oldalán lecsüngő kötelet, amivel le lehetett húzni az áramszedőt. Mivel nem kapott áramot, már nem tudott továbbmenni.
– Ki húzta le az áramszedőt?
– Hát ott többen is együttműködtünk: Ion Monoran, Borbély Zoli, én. A villamosvezető kinyitotta az ajtókat, aztán elkezdett sírni, hogy mibe keveredett. Zoli beszélt vele. Nagyon udvariasan kérte, hogy szálljon le, és távozzon, nem lesz bántódása. Úgy emlékszem, el is ment, és otthagyta a villamost, így az afféle barikáddá vált. Leállította a teljes villamosforgalmat, mert többi villamos nem tudta megelőzni, így mindegyik kénytelen volt megállni mögötte és kinyitni az ajtóit.
– És a villamosokból leszálló emberek a tüntetés kellős közepén találták magukat…
– Bizony. Gyorsan gyarapodott a tömeg. Én szóltam a barátaimnak, hogy felállok a villamos ütközőjére, és mondok pár szót az embereknek. Erre Mono (Ion Monoran) azt mondta, hogy tegyem, csak ne mondjak semmi olyat, ami alapján azonosíthatnak. Borbély Zoli és Radu Galea vállára támaszkodva álltam az ütközőn, és pont az ellenkezőjét tettem. Azzal kezdtem, hogy bemutatkoztam: „Daniel Zăgănescunak hívnak, és nem félek a Securitatetől. Kiáltsátok velem: le Ceausescuval!” Olyan csend lett, mint a temetőben. Ha valaki leejtett volna egy tűt, az is hallatszott volna. Másodjára is kiáltottam: „Le Ceaușescuval!” Ekkor már ketten-hárman csatlakoztak. Amikor aztán harmadjára kiáltottam, akkor elszabadult a hangorkán, lehullott a bilincs. Egyszerre mindenki kiáltotta, azután már nem lehetett leállítani az embereket. Ekkortól folyamatosan skandálták: „Le Ceaușescuval! Le a kommunizmussal! Szabadságot!”
– Tényleg arra gondolt, hogy meg fog bukni Ceaușescu és a kommunista rezsim?
– Ugyan már. Dehogy.
– Akkor mi jár a fejében?
– Hát akkor csak annyi, hogy legyünk minél többen, maradjunk együtt minél tovább, folytassuk a tiltakozást, amíg lehet. Azt akartam, hogy menjünk együtt a pártszékházhoz, és tüntessünk a rendszer ellen. El is indultunk egy menetoszloppal. A jelszavakat végig skandáltuk, és úgy éreztük, hogy ezzel mindenki fölé emelkedünk, mert lesz-ami lesz, végre kikiabáljuk magunkat.
Már az úton láttam, hogy olyanok is vannak az oszlopban, akik le akarnak téríteni az útvonalról, vagy olyan dolgokat tesznek, amellyel kifejezetten ki akarják provokálni a megtorlást. Gondolom, a Securitate beépített emberei lehettek.
Én végig fegyelmezni próbáltam a tömeget, hogy semmi olyat ne csináljunk, amivel kiválthatjuk a karhatalmi erők erőszakos fellépését. Amikor odaértünk a pártszékházhoz, ott is valaki be akarta törni az ajtót. Odamentem hozzá, hogy figyelmeztessem: ne tegye! Nagyon kemény kötésű pasas volt. Kettőt behúzott nekem, aztán megfogott, és át akart adni a pajzsos rendőröknek. Kiáltotta, hogy engem vigyenek el, de egy adott pillanatban már nem tudott rám figyelni, így kiszabadultam és elszaladtam. Az éjszaka folyamán aztán szétvertek minden tüntetést, sok embert letartóztattak.
– Sikerült meglépnie?
– Igen. Az orvosi egyetem kollégiuma mögött távoztam. Hazamentem, de nem mentem be a lakásba, a becsukott ajtón keresztül szóltam apámnak, hogy bárki keres, mondja, hogy nem látott egy ideje. Egy ismerősömnél aludtam aznap éjjel, aki törvényszéki bíró volt. Neki mindent elmondtam, mert barátomnak hittem. Hónapokkal később tudtam meg édesapámtól, hogy másnap ez az ember felkereste őt, és tízezer lejt (négyhavi átlagos keresetnek megfelelő összeget) kért tőle azért, hogy ne tegyen feljelentést ellenem. Hatezer lej volt otthon. Édesapám mind odaadta.
– December 17-e volt a megtorlás napja. Ezen a napon délután dördültek el az első lövések Temesváron. Hogy élte meg ezt a napot?
– Már reggel elmentem Radu Galeához. Azt mondta: eddig is csináltunk hülyeségeket, de ezért a tegnapi főbűnért meg fognak ölni bennünket. Nincsen menekvésünk.
– Próbáltak elbújni a hatóságok szeme elől?
– Nem. Egyáltalán nem féltem. Bementem a városközpontba, ott ingáztam a Mária tér és a központ között. Észrevettem, hogy két alak folyton a nyomomban van, nem is leplezték, hogy engem figyelnek, de nem foglalkoztam velük. Egyszer csak katonai egységek jelentek meg és parádézni kezdtek. Hazafias dalokat énekelve díszlépésben vonultak fel a Máriától a központig. Ez fordulópontja volt az eseménysornak. Nagyon felbőszítette az embereket. Mi van? Parádéztok? Erőt akartok demonstrálni? Fenyegettek? Nagyon feszült volt a hangulat. De arra senki nem gondolt, hogy a hadsereg bele fog lőni az emberekbe. Aztán a parádézókat kivonták, más katonai egységek jelentek meg. Borbély Zolival találkoztam. Egyszer Zoli kérdi: jössz velem? Nem tudtam mit akar, mentem. A városháza és a Capitol mozi között katonák sorfala állta el az utat. Odamentünk. Zoli egyenként szembeállt mindegyik katonával és addig nézett a szemébe, míg az le nem sütötte a szemét. Amikor ez megtörtént, akkor továbblépett a következő elé. Nagyon erős, átható tekintete volt.
– Nem szóltak rá?
– Egyetlen szó sem hangzott el, és bizony elég sokáig tartott, mert volt vagy negyven katona, és mindegyik sorra került. Döbbenetes volt.
– És mindez pár órával azelőtt, hogy lőni kezdtek volna Temesváron. Ezek a katonák is lőttek?
– Nem tudom, hogy ők voltak-e, de onnan is lőttek, ahol ők sorakoztak. Körülbelül két órával később szólaltak meg a fegyverek a városban. Előbb a Szabadság téren, majd a központban is. Sokan gyülekeztek az ortodox katedrális lépcsőjén. Én is ott álltam a tömegben. Hallottuk a fegyverropogást, de nem hittük el, hogy képesek ránk lőni. Azt sem tudtuk, honnan lőnek. Egyszer azonban előttem összeesett egy fiú. Nem tudom, meghalt-e, de ez tudatosította, hogy ott teljesen védtelenek vagyunk, nincs hová bújni. Menekülni kellett. Egy barátommal a katedrális mögötti parkba futottunk. Ott vastag törzsű tölgyek vannak, két közelálló fa mögé bújtunk. Láttam, hogy jön egy páncélozott jármű, és az ebből kilőtt lövedékek felpattannak az aszfaltról.
A barátom állította, hogy vaktölténnyel lőnek, és felállt, el akart menni. Én ráugrottam, és letepertem. Pont akkor fúródott az előtte levő fába egy golyó. Lepattintotta a fa kérgét.
Na ekkortól már nem kellett bizonygatni, hogy itt éles tölténnyel lőnek. Aztán elmentem egy másik barátomhoz, aki a Nap negyedben lakott. Ott ki-kimentünk az erkélyre és elkiáltottuk, hogy le Ceaușescuval! Ez hallatszott más tömbházakból is. De hallatszott a puskaropogás is. Éjjel indultam hazafelé.
– Nem volt veszélyes?
– De. A főtéren az Opera előtt tankok álltak. Ezek mellett akartam elmenni, de a bokorsövény mögül katonák ugrottak elő, és lehasaltattak, fegyvert szegeztek a fejemhez. Egyik megkérdezte a fölöttesét, hogy lelőjön-e. Az azt felelte, hogy ne. Kérdezték: hova megyek. Mondtam, hogy a szüleimhez a Circumvalațiunii negyedbe. Mondták, hogy menjek a katedrális felé, és a főtér ottani sarkán a Lacto bár mellett forduljak a Circumvalațiunii negyed irányába. Azt is mondták, hogy semmiképp ne a közbe eső kis utcán az Eminescu könyvesbolt mellett forduljak jobbra, mert ott biztosan lelőnek. Már majdnem a sarokig jutottam, amikor lőni kezdtek rám. A Helios képzőművészeti galéria betört ablakán menekültem be, és egy beton oszlop mögé rejtőztem el. Amikor kidugtam a fejem az oszlop mögül, rögtön dörögni kezdtek a fegyverek. Sötét volt. Csak egy óra múlva vettem észre, hogy másvalaki is van a galériában egy másik oszlop mögött. Ő mondta, hogy egy harmadik személy is van a teremben, akit lelőttek. Bizonyára már nem élt. Én a meglőtt embert nem láttam. Aztán nagy nehezen sikerült kijutni, és tovább haladni hazafelé. Pár száz méterrel tovább, jött egy terepjáró, és abból is lőttek, így a gyermekkórházba is be kellett menekülnöm. Ott is eltelt legalább egy óra, míg továbbindulhattam.
– Nem gondolt arra, hogy meghalhat, vagy hogy a történteknek súlyos következményei lehetnek önre nézve?
– Akkor nem gondoltam effélékre. Azokban a napokban tele voltam adrenalinnal. De évekbe telt azután, míg lecsillapodtam. Egy-két évig még minden éles zajra, akár egy tapsra is összerezzentem. Később, mikor Ceaușescu hatalma már megdőlt, de az utcai harcok még folytatódtak, Zolinak adtak fegyvert. Én is kértem, de azt hiszem ő szólt, hogy nekem ne adjanak.
– Használta volna?
– Azt hiszem, használtam volna azok ellen, akik lőttek ránk. Mert az annyira felháborító volt, hogy ott vagy puszta kézzel, és azt skandálod, hogy „erőszakmentesen!”, ők meg lőnek rád.
– Mi történt a következő napokban?
– A napok már egy kicsit összefolynak előttem. Annyi biztos, hogy a következő napokban több éjszakát is kint töltöttem, a katedrális előtt, többször is az apám hozott ételt nekem. Egyszer, amikor hazamentem az apám azt mondta, hogy a nővéreim nagyon félnek, és el kellene mennem velük Nagyváradra, Mimi nővéremhez. Ő oda ment férjhez. Ez talán 18-án, vagy 19-én volt. Lőttek a városban. Délután aztán felültünk a vonatra, én másnap jöttem is vissza, a szerelvény üres volt. Engem is marasztaltak Váradon, de nem tudtam ottmaradni. Édesapám azt mondta: hagyjátok visszajönni, ha azt érzi, hogy itt a helye. Tulajdonképpen áldását adta rá, hogy harcoljak, legyek részese az eseményeknek. Bátor volt, de kijelentette: nem éli túl, ha még egy gyerekének valami baja esik.
– Büszke volt önre?
– Igen. Mondta is később, hogy ő egy életen át dolgozott a tudomány területén, és mintha nem is létezne. Tőle is mindenki felőlem érdeklődik. Te, fiam, tíz perc alatt többet tettél mint én egy életen át – mondta.
– Hogyan magyarázza, hogy nem tartóztatták le?
– Ha nem mutatkoztam volna be 16-án, lehet, hogy letartóztatnak, de így tudták, hogy ki vagyok. Azt gondolhatták, ezt hagyhatjuk még, ez biztos későbbi áldozatunk. Sokszor nem is tudod, hogy melyik a jobb stratégia.
– Sokan azt mondják, hogy a titkosszolgálatoknak meghatározó szerepük volt kommunizmus megbuktatásában, a forradalmi események kibontakoztatásában. Ha ez így volna, a titkosszolgálatokat kellene keresnünk a Tőkés-párti szolidaritástüntetés rendszerellenes tüntetéssé alakításánál is, hiszen ez igazi fordulópontja volt az eseménysornak. Mit szól ehhez?
– Én sem tudtam, hogy mit csinálok, hogy mi lesz a következő lépésem, nemhogy a szolgálatok. Engem soha nem gyanúsítottak meg a titkosszolgálatokkal való együttműködéssel. Lehet, hogy itt voltak Tőkésnél a titkosszolgálatok emberei, de amikor én felléptem a villamos ütközőjére, nem tudtam ezt. Lehet, hogy őket is megleptem. Nem számítottak arra, amit tettem.
– Milyennek látja ma a saját szerepét a temesvári forradalomban?
– Bűntudatom volt egy időben, mert annyi fiatal adta az életét az ideálokért. Néhányukat ismertem is. Kimentek az utcára, és nem tudták, hogy mi történhet velük. Írtam is néhány verset róluk. Nekem a szikra kipattantásában volt részem, de a tömeg nélkül semmit nem tehettem volna. Azonnal folytatták, amit elkezdtem, és mindenki azt érezte, hogy védenie kell a másikat. Ott olyan hangulat volt, hogy mindannyian minden további nélkül az életünket adtuk volna. Olyan tisztasága volt az akkori fellángolásnak.
– A tény, hogy akkor bemutatkozott, sokak emlékezetében megmaradt. A nevét is sokan megjegyezték. Mégsem vált a forradalom jelképes alakjává, egyetlen interjút sem olvastam önnel. Miért?
– Más országok megbecsülik, tisztelik azokat, akik tettek valamit. Itt sokszor szégyelled is megemlíteni, hogy ott voltál, mert a politikusok lealacsonyítanak, haszonélvezővé tesznek. Talán öt-hat interjút adtam az elmúlt 33 évben, a leghosszabban a BBC élő adásában beszéltem az élményeimről.
– Kikérte a Securitate önről készített feljegyzéseit?
– Voltam egyszer Bukarestben a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanácsnál, hogy kikérjem a nagyapám és az apám dossziéját; előbbit ideadták. Az enyémet nem is akarom látni. Talán azért lenne érdekes, hogy eszembe juttasson egy-két történetet. De nagyjából tudom, hogyan viselkedtem. Az pedig nem hiányzik, hogy megtudjam: ez is besúgó volt, meg amaz is. Nem érdekel. ’89 után egy ismerősöm a Román Hírszerző Szolgálat temesvári főnöke lett. Egy reggel utánam szaladt az utcán. Röhögve kérdeztem: mi van, tán le akarsz tartóztatni? Nem, csak szólni akartam, hogy olvastam a dossziédat – válaszolta. Hozzátette: az nem is dosszié, hanem regény.
Nyitókép: Daniel Zăgănescu portréja (fotó: Válasz Online/Gazda Árpád)
Ez az interjú nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon! Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
