Végül a tudomány győzött: alapművet írtak az Árpád-korról a Kásler Miklós miatt felállt kutatók
Az Árpád-kori magyar történelemről egy csomagban hozzáférhető legteljesebb tudást tartalmazza a karácsony előtt pár nappal bemutatott reprezentatív kötet, amelyben kilenc hónap kényszercsúszás után napvilágot láttak a tavalyi székesfehérvári kiállítás katalógusából Kásler Miklós belenyúlása miatt eltávolított vagy önként kivonult történészek, régészek és más szakemberek írásai. A Magyarságkutató Intézet végül nem jött ki jól a balhéból: saját kötetéhez a korszak legfontosabb kutatói nem adták a nevüket, a jelek szerint elvesztették a László Gyula Kutatóközpont és Archívum nevű tagintézményüket, és még L. Simon László is odaszúrt nekik Az Árpádok országa bemutatóján. Dupla könyvismertető és háttér.
Magyarországon bizonyosan, de talán világszinten is újszerű minőséget produkált a Királyok és szentek című tavalyi székesfehérvári időszaki kiállítás: nemhogy egy, de rögtön két darab katalógus is született hozzá. Úgy ráadásul, hogy a kettő között lényegében nincs szerzői átfedés, más adta ki, más írt hozzá előszót, a tartalom is igencsak eltér, ellenben a tárlatot mindkét könyv saját magáénak vallja. Ezen túl még egy közös pontot találunk: egyik kötet sem jelent meg időben, csak a Királyok és szentek bezárására, illetve hónapokkal utána.
A sok furcsa körülmény nem a véletlen műve. A Válasz Online olvasói jól ismerhetik a sztorit, melyet egy nap híján pontosan egy évvel ezelőtt jelentettük meg: 2021 decemberében Kásler Miklós akkori EMMI-tárcavezető egy miniszteri levélben – átnyúlva a szerkesztők és a szerzők feje fölött – utasítást adott a tárlatot kísérő tanulmánykötet átdolgozására, valamint új kurátorcsapat felállítását és az évek óta kész kiállítási forgatókönyv „átgondolását” kérte. A példátlan eljárás belső fórumokon azonnal felháborodást szült, a legtöbb kutató kivonult a projektből. Mire cikkünk megjelenésével az ügy nyilvánosságot kapott, már biztos volt, hogy a tanulmánykötet (katalógus) nem készül el a tervezett formában. Huszonöt szerző közös közleményben rögzítette: kiállnak egymásért, és szeretnék, ha kutatási eredményeik egymás mellett jelenhetnének meg, ebbe pedig nem fér bele, hogy egyes témákat és szerzőket személyesen a miniszter húz ki a lényegében kész munkából.
Cikkünk után otromba és a témához mindenképpen méltatlan utóvédharc vette kezdetét. A Magyarságkutató Intézet (MKI) lapunkat és a nekünk nyilatkozókat „ordas hazugsággal” vádolta, a Magyar Nemzet hasábjain pedig a Nem a muszlimokról szólt az Árpád-kor című cikkben védte a hóhér becsületét, utalva arra, hogy a Kásler-féle koncepció szerint ki akarják hagyni a nem keresztény népekről szóló részt a kiállításból. (Ez végül teljesült: az Árpád-kori muszlim és zsidó népességre – magyarázó feliratok hiányában – a falvak és városok anyagában elrejtett tárgyak utaltak csupán.) A Magyar Nemzeti Múzeum (MNM) szakemberei helyére lépő új kurátor, Makoldi Miklós a Demokratában a szolidaritásból visszakozó tudósok politikai motivációira célozgatott, az MKI-s beszélő fejek az M5 Ez itt a kérdés című műsorában újra és újra az akadémiai szférát sértegették és vádolták hazafiatlansággal, az „igaz múlt” elhallgatásával. Mindeközben a Demokrata nem volt hajlandó közölni az érintett kutatók közleményét, Kásler Miklós miniszter viszont március 15. alkalmából „újságírói tevékenysége elismeréseként” Táncsics Mihály-díjat adott a hetilap munkatársának, az összes Királyok és szentek kiállítással kapcsolatos cikk szerzőjének, aki korábban alufóliasisakos összeesküvés-elméletek és a gyűlöletbeszéd határát súroló írások megjelentetésével vétette észre magát a közéletben. Lapunk az EMMI-től nem díjat, hanem helyreigazítási pert kapott, melyet azonban jogerősen megnyertünk.
Az MTA–MNM kötete
Ilyen körülmények között ment le tehát március és szeptember között az Aranybulla kiadásának 800. évfordulójára időzített Királyok és szentek kiállítás. Sokáig az is kérdéses volt, megjelenhet-e, és ha igen, milyen formában az Árpád-kori tanulmánykötet. A háttérben szerencsére több „tudományos erőközpont” is bejelentkezett a kiadásra a Maróth Miklós-féle Eötvös Loránd Kutatási Hálózattól az MTA-ig, végül a lehető legjobb konstrukció született: közösen adta ki az eredetileg (mármint a Magyarságkutató belépése előtt) a tárlat koncepcióját és forgatókönyvét kidolgozó Magyar Nemzeti Múzeum és a Magyar Tudományos Akadémia, melynek Filozófiai és Történettudományok Osztályát az Árpád-kor legmagasabb szintű kutatója, Zsoldos Attila vezeti. A kötetet Ritoók Ágnes és Simonyi Erika (MNM Régészeti Tár) szerkesztette, ami megfelel a Kásler-intervenció előtti terveknek.
A karácsony előtt nem sokkal bemutatott Az Árpádok országa könyv valóságos kárpótlás a sok rosszért, amit a benne megjelenő kutatók kényszerűen átéltek. Nemcsak ők lehetnek elégedettek, hanem az olvasó is. Nem egyszerű kiállítási katalógusról van itt szó, sokkal többről:
630 oldalas reprezentatív album ez több száz fotóval, térképekkel, rekonstrukciós rajzokkal, elképesztően gazdag tartalommal a honfoglalás előtti Kárpát-medencétől az egyházszervezés kérdésein át az Árpád-kori fegyvertörténetig és a várépítészetig, pecséthasználatig, kódexekig és szertartáskönyvekig, valamint a sztyeppei és muszlim jövevények világáig. A könyv „létrejötte arról ad példát valamennyiünknek, hogy nincs az a hullámverés, mely zátonyra futtathatná a tudomány hajóját, ha a fedélzeten az elszánt jóakarat az úr” – írja a bevezetőben Zsoldos Attila, diszkrét utalásként az előzményekre.
A kötet 29 tanulmányt tartalmaz 27 kutató tollából; a szócikkekkel és tárgyleírásokkal együtt 80 szerző írt bele. Tudományos szempontból a névsor kikezdhetetlen. Néhány példa: Földváry Miklós István a hagyományos liturgia és egyházzene egyik legavatottabb magyar kutatója (és művelője), Madas Edit akadémikus, irodalomtörténész, a középkori kódexek szakértője, a régészek közül a korszak tárgyalásánál nehezen megkerülhető Révész László és Szőke Béla Miklós, a történészeknél a szintúgy „alap” Árpád-koros Thoroczkay Gábor és a fő Aranybulla-monográfiát jegyző Zsoldos Attila. Nem a Magyarságkutató könyvében, hanem itt jelentkezett két tanulmánnyal Szabados György történész, aki korábban az MKI-be tagozott László Gyula Kutatóközpont és Archívumot vezette. A régészlegenda nevét viselő intézetet a kormány 2017 végén hozta létre 80 millió közforintból Szabados vezetésével, de később betagozták a Magyarságkutató alá. A László Gyula Kutatóközpont információs oldala egészen a közelmúltig az MKI honlapján volt olvasható, de mostanra eltűnt onnan, ahogy Szabados György neve is. Minden jel szerint megszakadt az együttműködés a kutatóközpont és a Kásler-féle intézet között. (Hogy mi történt pontosan, azzal kapcsolatban kérdést küldtünk a Magyarságkutatónak, de cikkünk megjelenéséig nem kaptunk választ. Ha ez változik, frissítésben jelezzük.)
Az az egyszeri olvasó is örülhet, akit nem nagyon érdekelnek a tudományos rangok és mozgások, egyszerűen csak megalapozott dolgokat akar olvasni a 10-13. századi magyar történelemről. Az Árpádok országa a folyóirati szakszövegeknél olvasmányosabb munka, a rengeteg illusztráció és a gondos szerkesztés miatt pedig kifejezetten szép. Szenthe Gergely régész meggyőzően azonosítja benne az avar továbbélés nyomait, leszögezve, hogy avar csoportok „a korai magyar időszak népesedési alapját szolgálhatták”. Wolf Mária régész írásából (és a mellékelt fotókból és rajzokból) az olvasó megérti, hogyan épültek az ispáni várak (földdel feltöltött favárak voltak), illetve kiderül az is, hogy a magyarság a 11. század előtt egyáltalán nem épített várakat. (A kései várépítészetet Feld István mutatja be.) Végh András történész levezeti, hogy a zsidó jelenlét már az Árpád-házi fejedelmek országában is egyértelműen adatolható, de arra egyelőre nem lehet válaszolni, ez a kapcsolat a honfoglalást megelőzően is fennállt-e. Rózsa Zoltán régész tanulmánya ehhez hozzáteszi a muszlim jelenlétet, melyet a 12. századi orosházi telep rendkívül izgalmas és rejtélyes leletanyagán keresztül ismerhetünk meg.
Ezek csupán mozaikok a tényleg roppant gazdag kötetből, melyben még a tudományos viták nyomai is fellelhetők. Szőke Béla Miklós régész például felveti, hogy „a magyar honfoglalás nem a hagyományosan elfogadott módon, egyszeri alkalommal zajlott le a 9. század végén, hanem időben hosszan elnyújtva, szinte észrevétlenül […] és a folyamatnak csak a záróeseménye lehetett a 895 körüli honfoglalás”. A tágabb témáról szóló, Révész László által jegyzett tanulmány viszont 895 és 902 közé teszi a magyar megtelepedést. A vitatkozó közeg megfér ugyanazokon a lapokon.
Az MKI kötete
A Királyok és szentek „másik katalógusa”, a Magyarságkutató Intézet által gondozott kiadvány a tárlat zárónapján, augusztus 31-én jelent meg. Ez a vállalkozás jóval szerényebb: 18 tanulmány, 350 oldalon, minimális képanyaggal és minimalistára vett belívekkel.
Egy-két társszerzői krediten kívül ebben a könyvben senkit sem találunk meg az eredeti szerzőgárdából, ebből következően az összkép tudományosan gyengébb; a korszak tekintélyes kutatói egyszerűen nem adták a nevüket ehhez a kötethez.
A szerzők több mint egyharmada az MKI valamilyen munkatársa/igazgatója, és bár a többségnek van doktori fokozata, pont a kurátor-szerkesztőnek, Makoldi Miklósnak nincs. A munka kétségtelen előnye a „társadalmiasítás”: az egész letölthető az MKI honlapjáról pdf-ben.
Így aztán bárki gyorsan meggyőződhet róla, hogy az MKI-s kötet tartalmilag nagyjából véletlenszerűen egymás mellé pakolt tanulmányhalmaznak tűnik. Egy írás a hospesjogokról, egy III. Béla és Antiochiai Anna nyughelyének 1848-as megtalálásáról, aztán a magyar–bizánci kapcsolatokról, Boldog Özsébről – és így tovább. Kronológiai rendet, szintetizáló megközelítést csak nyomokban látni. Nem arról van szó, hogy az olvasó ne találna ebben a kötetben is megalapozott tudásanyagot (Kőfalvi Tamás történész a hiteleshelyek releváns kutatója, de említhető Lukács László néprajztudós munkája is), ám hiányzik a kötőanyag és sok fontos részlet is: építészetről, várakról, településfejlődésről, udvari reprezentációról vagy magáról a Szent Koronáról például nincs külön fejezet, ami egy magát átfogónak mondó Árpád-koros kiadványnál mindenképpen hiányosság.
Ettől még találunk ambiciózus dolgokat a könyvben. A Magyarságkutató Intézet – társasházkezelői múlttal igen, szakirányú végzettséggel nem rendelkezdő – főigazgatója mindjárt az előszóban eldönti az avar-magyar folytonosság kérdését, és csak idézőjelesen beszél a magyar honfoglalásról, mely szerinte inkább „hatalmi területi átvétel”, rokon népek közepette. Horváth-Lugossy Gábor a könyvbemutatón is odatette magát. Arról beszélt, hogy kiadványuk a „keresztény nemzeti egységet” szimbolizálja, pedig megjelenése viszontagságos volt, mert „nagy zajt csaptak” a „kereszténységellenes és a nemzetellenes” erők, de a kialakult összetartást nem sikerült megtörniük. „Keresztényi, politikai, tudományterületi és szakmai összefogás született, csak így jöhetett létre a kiállítás és a legújabb tudományos eredményeket összegző könyv az Árpád-korról” – hangzott el Székesfehérváron, a Királyok és szentek kiállítás záróeseményén, helyi politikusok és egyházi vezetők jelenlétében.
Az üldözési mániás tónusnak annyi alapja biztosan van, hogy a Magyarságkutató öles léptekkel tart a szektásodás felé: A pozsonyi csata filmes fiaskóval a komolyan vehető tudományos intézetek, a kiállításbotránnyal a normális együttműködésre képes műhelyek közül írták ki magukat. Pozícióik gyengültek azzal is, hogy az intézmény atyja, Kásler Miklós május óta nem miniszter, az általa vezetett EMMI is megszűnt, a területeit öröklő Csák Jánostól pedig távol áll a tudomány és a nemzeti neurózis határterületén bűvészkedő őstörténeti vonal. (Melyet persze a kormány politikai okból teljesen elengedni sosem fog.) Sokatmondó, hogy Az Árpádok országa kötet előszavában a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója, L. Simon László egyetlen szót sem ejt a Magyarságkutató Intézetről mint a kiállítás társszervezőjéről, és a könyvbemutatón még finoman oda is szúrt egyet: „A magyarságkutatás elsőrendű terület az MNM számára, ezért az intézmény a kutatások élvonalába kíván kerülni. Az Árpádok országa című kötet létrejötte a garancia arra, hogy az intézmény tudományosan megkérdőjelezhetetlen” – mondta a december 15-i alkalmon.
Meglátjuk, hogy ez a bizonyos „élvonalba kerülés” jelent-e majd pozícióharcot a megcsappanó kulturális források körül. Lankadatlan érdeklődéssel várjuk azt is, hogy kiderüljön: Kásler Miklós kiesése a kormányzati struktúrából milyen következménnyel jár a Magyarságkutató finanszírozására nézve.
Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon! Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
