Lopott szépség – így öli meg a mesterséges intelligencia a művészetet
„A rosszul értelmezett progresszió hasznos hülyéi most is magasba emelhetik zászlajukat, hogy micsoda demokratizálódást jelent, hogy valaki néhány kattintással Picasso lehet. Csakhogy van itt egy apró szépségpötty: a valódi Picasso küzdelmekkel, tragédiákkal, nem mellesleg meg mérhetetlen sok, a mesterségbeli tudás gyarapítása érdekében feláldozott munkaórával teli élettörténete nélkül hiába várnák a mesterséges intelligenciára magukat rávető tömegek, hogy a képernyőjükön testet öltsön a lopott szépség.” Vendégszerzőnk grafikusszemszögből világítja meg a problémát, amely zenei- és szövegalkotók életét is megkeseríti majd az elkövetkező években. P. Szathmáry István vázolja azt is, miért teljesen más ez a történet, mint anno mondjuk a könyvnyomtatás feltalálása.
„Ellenséges parancsot, téves információt kaptam /
Önállóan működöm, most már én vagyok a program”
(Bikini)
Az év végi nagy összegzésekből a grafikusok, illusztrátorok vagy a szélesebb értelemben vett kreatív szakma képviselői sem maradhattak ki. Szokás ilyenkor az év közben készült legjobb munkákat megosztani a közösségi média különböző felületein. 2022 végén azonban felfigyeltem egy eddig szokatlan jelenségre, mely lassan mintázatként állt össze a szemem előtt. Az általam követett grafikusok és illusztrátorok a munkáik és a személyes vonatkozású fotóik mellett vagy helyett egymás után osztottak meg egy némiképp baljóslatú, komor és fenyegető képet. Ezen fekete alapon fehér, a jól ismert piros stop-jellel áthúzott AI felirat virít, alatta szöveg: No to AI Generated Images. Nem a mesterséges intelligencia (MI) által készített képekre.
Gyanítom, a jelenségre – egyelőre – kevés figyelem esik, és ez nem meglepő. Valljuk be, a tény, hogy 2022-ban az egyik nagy nemzetközi képmegosztó oldalon a hús-vér alkotók munkái mellett már az MI által készített „alkotások” is helyet kapnak, és ezzel beszállnak a vásárlók kegyeiért folyó küzdelembe, nyilvánvalóan még csak meg sem fodrozza a szélesebb közvélemény amúgy könnyen felkorbácsolható, hullámzó felháborodásoktól tajtékos érzelemtengerét.
Sőt, nyilván akadnak majd szép számmal, akik a fejlődés üdvös jeleként üdvözlik a fejleményt, hiszen mennyivel egyszerűbb lesz pár kattintással megrendelni egy grafikát, hangulatfestő illusztrációt vagy logót az mesterséges intelligenciától (illetve a mögötte álló piaci szereplőtől). Meg olcsó is, még annál is olcsóbb, mint amikor a cégvezető unokatestvérének a tollaslabda-edzője rajzol logót, akiről köztudott, hogy „sokat számítózik”. Meg aztán nem kell az érzékeny, a saját tekintélyes egója sáncai mögött duzzogó művésszel egyezkedni, nincs pofavágás, mindenféle művészi autonómiával való előhozakodás meg ez az egész kreatív hiszti. Hogy örült volna, mondjuk, II. Gyula pápa, ha a Sixtus-kápolna mennyezetét egy szűkszavú algoritmussal festhette volna ki a nagyszájú és folyton dühbe guruló Michelangelo helyett! (Megjegyzem, a mesterséges intelligencia mint elképzelés egyik első megálmodója Albertus Magnus, más néven Kölni Albert avagy Nagy Szent Albert volt, akinek a legenda szerint sikerült androidot építeni, amely alkalmas volt mindenféle házimunkák elvégzésére. Csak aztán Aquinói Szent Tamás a mester halála után szétrombolta. Áldassék a neve ezért is!)
Nehéz elkerülni, hogy az ember megcsontosodott kultúrpesszimista vészmadárnak látszódjon, ha a láthatóan elkerülhetetlen fejlődés hátulütőit és vészterhes következményeit ostorozza. Végtére is, mi baj lehet abból, ha az MI komponál meg egy képet? Hiszen az emberi tudás alapján hozza létre!
Hát éppen ez a baj. Hogy itt a látszólagos progresszió leple alatt elkövetett kollektív rablóhadjáratról van szó. Élősködésről. Hiszen a program azt használja fel „inspirációként”, amit korábban élő személyek megalkottak. Figyel és tanul.
Továbbmegyek, mert az MI-művészetben érdekeltek sem állnak meg az emberi tisztesség határainál: nem csak plagizálásról (megengedőbben: újrahasznosításról) van itt szó, hanem esetenként akár hullarablásról is. December elején jelent meg cikk az ARTnews oldalán arról, hogy nem sokkal váratlan és időelőtti halála után „feltámadt” Kim Jung Gi, a neves dél-koreai grafikusvirtuóz. A páratlan technikai felkészültsége és fotómemóriája miatt nemzetközileg is rajongott, számos rendezvényen a közönséget elképesztő rajztudásával élőben rabul ejtő művész tavaly október elején, negyvenhét éves korában halt meg, miközben New York-ba tartott, ahol újabb kiállítása nyílt volna. Az ARTnews cikkében arról olvashatunk, hogy alig pár nappal a tragikus esemény után egy korábban játékfejlesztőként dolgozó francia, aki 5you néven van jelen az interneten, olyan digitális eszköz segítségével, amelyet egy nyitott forráskódú MI-generátor alapján fejlesztett, Kim Jung Gi-grafikákat hozott létre. (A képek nem érik el a halott művész színvonalát, de egy kevésbé avatott szem ezt nem feltétlenül értelmezi így, a stílusjegyek tényleg mutatnak némi azonosságot). Indoklása szerint ez egyfajta „főhajtás”, hommage volt a részéről az elhunyt felé, egyúttal másokat is arra biztatott, hogy használják kényük és kedvük szerint az eszközt. Andy Warhol itt szúrna be három mosolygó dollárjelet.
Túl azon, hogy önmagában milyen viszolyogtató és ízléstelen ez a történet, arra a korántsem elhanyagolható tényre is ráirányítja a figyelmet, hogy a fentiekhez hasonló fejlesztések – különösen, ha a jogalkotók figyelmét tartósan elkerülik – milyen káros, és attól tartok, helyrehozhatatlan rombolással fenyegetik bizonyos, már most is meglehetősen halvány határvonalak meglétét. Maradva a fentebb említett példánál: hogyan összegezhető és védhető ezek után egy alkotói életmű? Mennyire áll arányban a parazita programíró erőfeszítése mindazzal a biográfiai előzménnyel, amelynek köszönhetően az általa leutánzott alkotó azzá vált, aki; vagyis egy széles körben rajongott, mesteri tudással felvértezett művésszé?
Persze a rosszul értelmezett progresszió hasznos hülyéi most is magasba emelhetik zászlajukat, hogy micsoda demokratizálódást jelent, hogy valaki néhány kattintással Picasso vagy Basqiat lehet. Csakhogy van itt egy apró szépségpötty: a valódi Picasso, Basqiat és Kim Jung Gi küzdelmekkel, nem egyszer tragédiákkal, nem mellesleg meg mérhetetlen sok, a mesterségbeli tudás gyarapítása érdekében feláldozott munkaórával teli élettörténete nélkül hiába várnák az MI-re magukat rávető tömegek, hogy a képernyőjükön testet öltsön a lopott szépség.
És még valami (bár az itt következő kiegészítés maga megérne egy sokkal hosszabb fejtegetést). Olyanokat fenyeget ez az átalakulás, akik egyébként sem számítanak a szociodarwinista küzdelem csúcsragadozói közé. Nálunk meg különösen nem. Magyarországon a széles értelemben vett grafikusi szakma (ideértem az alkalmazott grafikusokat, tehát többek között az arculat- és formatervezőket éppúgy, ahogy a könyvillusztrátorokat vagy a webdizájnereket) mindenféle lobbiérdeket nélkülöző, jórészt magányos szamurájok sokszínű gyülekezete. Ritkán (szinte soha) nem olvashatunk a jó dizájn társadalmi hatásairól, nem keseregnek cikkek a magyar illusztrátorok elképesztő alulfizetettségén. (Utóbbihoz csak annyit, hogy első komolyabb könyvillusztrációs munkámért nagyjából olyan összeget kaptam, mint a legutolsó megbízás esetében. A két dátum között több mint egy évtized telt el.) Nincs nemzeti dizájnstratégia, ahogy nem létezik a Magyar Illusztráció Múzeuma sem.
A magyar grafika és tipográfia pedig megállja a helyét nemzetközi összehasonlításban. De ezt is csak akkor vagyunk képesek elhinni, amikor erre valaki külföldről figyel fel. Azon kevesek, aki ismerik a nevét, például kedvtelve emlegetik fel, hogy egyszer Picasso, aki nem éppen szerénységéről volt híres, ezt mondta: ha két grafikus neve marad fenn a világon, akkor az a kettő Picasso és Szalay Lajos lesz. Ha csak egy név, akkor Szalay. Ehhez képest mi van elnevezve nálunk Szalayról? Az emberről, aki annyira meghatározta a magyar grafika történetét, hogy túlzás nélkül lehet beszélni Szalay előtti és utáni korszakról. Külföldön talán többen ismerik. Már csak azért is, mert itthonról elüldözték. De említhetném azt az esetet is, amikor pár éve Serge Bloch hazánkban járt az általa illusztrált Biblia magyar kiadása kapcsán, és elmondta: Réber László nélkül nem lenne az a művész, aki. Mondjuk legalább Réber emlékét a székesfehérvári Hetedhét Játékmúzeum példás gondossággal ápolja. És ha már Réber: szeretjük literátor nemzetként elképzelni magunkat, a jól megírt mondatok és lélekforraló verssorok népének, de vajon például Réber nélkül mennyire lennének örkényesek Örkény páratlan egypercesei? (Üdítő kivétel volt felfedezni, hogy A gyanútlanság vége című, nemrég megjelent esszékötetében György Péter külön írást szentelt ennek a hihetetlenül gyümölcsöző írói-grafikusi együttműködésnek). Mennyire lenne Lázár Ervines nélküle a Négyszögletű Kerek Erdő? Nyilván túlzok (nem annyira egyébként), csak arra kívántam rávilágítani: egészséges és sokrétű könyvkultúra nem létezhet jól képzett és megbecsült vizuális közreműködők nélkül, és akkor a nyomdász szakmáról és a hagyományosan magas színvonalú magyar könyvtervezésről (Kner Izidor nevét nem lehet eléggé hálatelt szívvel elrebegni) még nem is beszéltem.
Kesereghetnék tovább, de talán a lényegi mondanivaló így is kitüremkedett a szövegből: egy érdemén alul becsült, megalázó honoráriumokért dolgozó szakmát fenyeget a mesterséges intelligencia által generált képek forradalma. És ne legyen igazam, de lesznek kiadók (nálunk és máshol is), akik majd az újdonságot ünnepelve jelentetik meg az első, kizárólag MI által illusztrált mesekönyvet. És lesznek, akik megveszik, nem gondolva végig, hogy hány évbe telik egy humán létezőnek eljutni oda, hogy kialakuljon a saját, összetéveszthetetlen stílusa, és mennyi ideig tart lemásolni azt a gépnek. Elárulom: egyetlen ezredmásodpercről van szó utóbbi esetében. Most még talán fel sem tudjuk fogni, hogy amint elhalkulnak az első diadalkiáltások, amelyek arról szólnak, hogy a művészet immár tényleg mindenkié, mi marad ránk vizuális kultúraként.
Nem olyan forradalom zajlik épp a szemünk előtt, amilyen a könyvnyomtatás elterjedése volt. Az valóban demokratizálódást hozott, a gondolatok árucseréjének addig nem látott virágzását. Szakmákat, új tudásformákat, szélesedő horizontot. Most egy pitiáner és etikátlan üzleti lépés következményeivel nézhetünk szembe.
Hajlamosak vagyunk a mesterséges intelligencia általi fenyegetettséget amolyan terminátoros-apokaliptikus módon elképzelni. A Skynet életre kel, halomra lövik teremtőiket a robotok vagy éppen elemet készítenek az emberekből, Neo meg repkedhet olyan igyekezettel, mint gyerekkorunkban Maja, a méhecske. A szomorú igazság az, hogy az apokalipszis kevésbé látványos. Éppen ezért ijesztő. Ahogy Milan Kundera írta (Réz Pál fordítása): „Amikor egy jelenség a távolból jelzi tulajdon közeli eltűnését, sokan észrevesszük ezt, esetleg sajnáljuk is. De amikor a haláltusa csaknem véget ért már, másra szegezzük tekintetünket. A halál láthatatlan lesz. A folyó, a fülemüle, a mezei ösvények egy ideje eltűntek az ember fejéből. Már senkinek sincs szüksége rájuk. […] De ha egyszer az elveszítette igényét a költészetre, vajon észre fogja-e venni eltűnését? A vég nem egyetlen apokaliptikus robbanás. Talán nincs is békésebb dolog, mint a vég.”
Legyünk békétlenek! Ezt kívánom a grafikusoknak.
Nyitókép: a szerző, P. Szathmáry István Hommage à M. C. Escher c. grafikája
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon! Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
