A népe sorsáért haragvó király – rendhagyó gondolatok Tamás Gáspár Miklósról
Örököse és egyik utolsó nagy képviselője volt annak a hagyománynak, prófétai értelmiségi szerepfelfogásnak, amit egy másik nagy erdélyi, Szabó Dezső képviselt a két háború között, és amely apjára, az erdélyi újságíró Tamás Gáspárra is nagy hatást gyakorolt. E párhuzam természetesen hatalmas eszmetörténeti paradoxon. Papp István nekrológja.
A két világháború közötti Erdély talán legjobb, szabadelvű napilapjában, a Brassói Lapokban egy fiatal novellista és újságíró, később a kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója, az Igazság és az Utunk című erdélyi lapok belső munkatársa első szárnypróbálgatásainak egyikét olvashatták. Nem túlzás azt mondani, hogy egy nemzedék nyilatkozott meg rajta keresztül:
„Amikor Szabó Dezső nevével találkozom, diákkori lázaim és lázadásaim, álmaim és vágyaim, a kölyök-évek legszebb emlékei elevenülnek. Az ő látásán keresztül folytak belém legelőször a világ dolgai, hogy a székelyudvarhelyi sárból eszméljek és eszméltessek. Benne láttam a férfit, az örökösen lázadót, a soha meg nem alkuvót, a magyar élet robosztus újraépítőjét. […] A magyar nyelv csodálatos himnuszai áradtak felém írásaiból. Pázmány, Csokonai, Petőfi, Arany, Móricz és Ady mellett magyarul soha szebben nem írtak. Mint népe sorsáért aggódó haragvó király, gyujtó szavakkal ostorozta a »népek tengerében« halálraszánt és önmagában szunnyadó magyarságot, ő, az írófejedelem.”
Fenti sorok írója Tamás Gáspár. A 23 éves, székely paraszti ősökkel büszkélkedő szabómester fia lobogó fehér inges ifjúként Szatmáron ismerkedett meg a helybeli zsidó kórház ápolónőjével. A két ifjú kommunista, a román nemzetállam két elnyomott kisebbségének sarja hamarosan összekötötte életét, s az ő frigyükből született Kolozsvárott Tamás Gáspár Miklós. Bizonyára sokat írnak majd filozófusi munkásságáról, közírói működéséről, politikai gondolkodásáról. Ennek sok-sok nálam avatottabb szakértője akad. Most, a gyász óráiban csupán arra vállalkozom, hogy számba vegyem, kinek az örökségét vitte tovább a rettenthetetlen republikánus, akitől látszólag oly távol állt címbe emelt király szerepe.
Amikor a hagyományokról oly könnyen lemondó, s a szokásokat, ünnepeket, az ősök útjának folytatását oly könnyen elhagyó korunkban helyünket keressük, mindig kiemelkednek azok, akik képesek voltak továbbvinni valamilyen nemes szerepet, amely mélyen gyökeredzik a magyar múltban. S hangozzon bármilyen meghökkentően, mély meggyőződéssel vallom, hogy
Tamás Gáspár Miklós az egyik utolsó nagy alakja annak az értelmiségi hagyománynak és szerepnek, amelynek édesapja is szuggesztív hatása alá került.
Igen, Szabó Dezső volt az, akinek alakját, műveltségét, szenvedélyét, ellentmondásait, dühét, népszeretetét TGM vitte tovább. Mindez természetesen hatalmas eszmetörténeti paradoxon, hiszen hogyan lehetne a magyar fajvédelem, illetve a radikális jobboldal, élete bizonyos időszakában virulens antiszemita prófétája a magyar demokratikus baloldal legjelentősebb mai gondolkodójának eszmei őse, bármilyen tekintetben is?
Először is: mindketten Erdély hajdani fővárosának neveltjei, a kolozsvári életérzés, a Bethlen-bástya, a Házsongárdi temető, a Szent Mihály-székesegyház vagy éppen a Bánffy-palota, ugyanakkor Bálint Tibor kolozsvári munkásnegyedeinek, a Hóstátnak vagy Dávid Ferenc unitárius szellemének közvetítői. S ha már Kolozsvár, akkor mindenkinek eszébe juthat a Farkas utcai református eklézsia gyönyörű temploma, ahová az 1960-as évek elején a kamasz Tamás Gáspár Miklós nem egyszer elballagott, hogy meghallgassa László Dezső lelkipásztor prédikációit. Igen, TGM-et, mint nem egy esetben az illegális kommunista mozgalom gyermekeit, így Nádas Pétert vagy ifjú Rajk Lászlót, kálvinista hit szerint keresztelték. Éppen ezért számos alkalommal végigment a hajdani református kollégium épületéhez vezető utcán, amely a II. világháború után Szabó Dezső nevét viselte, s az ifjúsági bibliaórákon meghallgatta Az elsodort falu írójának, legközelebbi kolozsvári barátjának és hívének, az előbb említett László Dezsőnek tanításait. Az utcát 1964-ben Gaál Gáborról, a Korunk marxista folyóirat legendás szerkesztőjéről nevezték el, akinek tanítványa, Bretter György azután TGM egyik mestere lett. S hamarosan Tamás Gáspár Miklós egyik meghatározó tagjává vált annak az új erdélyi értelmiségi nemzedéknek, amelyet olyan nevek fémjeleztek mint Szőcs Géza és Ágoston Vilmos, Molnár Gusztáv vagy Cs. Gyimesi Éva. Jórészt fiúk lázadtak apáik ellen.
Ám térjünk vissza TGM és Szabó Dezső életének párhuzamaihoz. Mindketten mély franciás műveltséggel bírtak, s meglepő módon
mindketten megegyeztek volna abban, hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség az a hármas jelszó, amelyből közéleti gondolkodásunk során ki kell indulnunk.
Ezt talán aligha kell a marxista TGM esetében bizonygatni, de Szabó Dezső sokat idézett jelszava, a „Minden magyar felelős minden magyarért” is úgy folytatódott, hogy „minden ember felelős minden emberért”, ahogyan az a hármas jelmondatból következik. S abban is közösek, hogy mindkettejük életében sok éles fordulat történt, megtagadva, vagy legalábbis átírva korábbi életszakaszukat. Hiszen Szabó Dezső volt a Nyugat egyik vezető esszéistája és kritikusa, a polgári radikálisok s a Tanácsköztársaság híve, majd radikális fajvédő, s végül a magyar út teoretikusa is. TGM életében búcsút mondott a konzervativizmusnak, a liberalizmusnak, jobboldalnak és baloldalnak, volt marxista és nacionalista, látszott világpolgárnak és szűkkeblű, érzéketlen teoretikusnak, a nyugatos gondolat felkent papjának és élete vége felé a fennálló Nyugat elszánt kritikusának. Ne kerteljünk, sokan tartották Szabót, éppen úgy, mint Tamást köpönyegét gyakran forgató közéleti szereplőnek.
S tegyük hozzá, folytatva a hasonlóságok sorát, mindketten az elmélet emberei voltak, a politika gyakorlati oldala iránt kevés érzéket mutatva. Életük végén mindkettejüket fiatal hívek sokasága vette körül, mindkettejük nevét ismerte mindenki, aki a politika iránt érdeklődött, s bizonyos tulajdonságaik kiváltották még az ellenfeleik elismerését is.
Mégis, mi az, ami miatt azonosnak érzem Szabó Dezső és Tamás Gáspár Miklós szerepét? Két ok folytán. Egyrészt mindketten, bármely pillanatban szembe mentek bármilyen tekintéllyel, tengelyt akasztottak akár saját barátaikkal is, nem tisztelve címet, hivatalt, rangot. A finom irónia, a maró gúny, a fölényes szellemi tekintet mindkettejük írásaiból kiolvasható. S persze bőven akadtak bántó, általánosító, igaztalan mondataik. Igaz, hogy kettejük közül TGM tudott bocsánatot kérni, nem is egyszer, ha vétett, míg ez a képesség nem volt Szabó Dezső sajátja.
Ugyancsak összekötötte őket az a szerep, hogy az értelmiségnek felelőssége van, felelősséggel tartozik annak a közösségnek, a magyar népnek a sorsáért, amelynek részese.
Vegyük észre, hogy ugyanaz a hevület munkált bennük: a tudás révén kiemelkedők erkölcsi kötelessége az iránymutatás. Igen, valahol nagyon mélyen az athéni arisztokratikus demokrácia szelleme ez.
Sokan mondják, hogy TGM szívesen beszélgetett sorban álló munkásokkal vagy orvosnál várakozó nyugdíjas, vidéki asszonyokkal. Szabó Dezsőről halála után legszebben, 20-25 év távlatából is a Rákóczi téri vásárcsarnok zöldségesei, kofái, hentesei, kenyeresei beszéltek. Mindketten nagyon szívesen ütköztek felfelé a hatalmasokkal, s őszinte együttérzéssel fordultak lefelé, a hatalom nélküliek irányába. Talán sokan emlékeznek rá, milyen meglepő empátiával írt TGM Csurka Istvánról. Azt hiszem, azokban a sorokban is azok a gondolatok rezonáltak, amelyeket székely édesapja a 30-as évek végén az akkori idők magyar bölényéről, Szabó Dezsőről megfogalmazott. Igen, számomra TGM volt az utolsó próféta, aki őszintén szerette a magyar népet. Ez a történet alighanem örökre véget ért.
Nyitókép: TGM a Talpra Pécs! elnevezésű demonstráción a pécsi Széchenyi téren 2015. március 15-én (fotó: MTI / Sóki Tamás); zárókép: Heti Válasz archívum, 2013
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
