Nem volt tévedhetetlen, de viszonyulási pont volt – végső búcsú Duray Miklóstól
Ült a csehszlovák diktatúra börtönében, nagy erkölcsi tekintélyű vezetője lett a felvidéki magyaroknak a rendszerváltás idején, aztán háttérbe szorult, elmagányosodott, el-elveszett a modern világ kihívásai között. Ma temetik Duray Miklóst. A Válasz Online felkérésére egykori párttársa, Csáky Pál, Szlovákia volt miniszterelnök-helyettese (1998-2006) és az MKP volt elnöke (2007-2010) írt nekrológot.
2022. december 30-án, súlyos betegség után elhunyt Duray Miklós szlovákiai magyar politikus. Halála sok magyart megérintett, főleg olyanokat, akik odafigyelnek a nemzetpolitikai történésekre. A végtisztesség pillanatában arról igyekszünk most szólni, hogy Duray pályája két, egymással ugyan összefüggő, de egymástól jól el is különíthető részre osztódik. Ezt persze nem ő intézte így, hanem a történelem.
Az 1945-ben Losoncon született Duray Miklós először fiatal egyetemistaként mutatta meg magát a hatvanas évek második felében, a pozsonyi József Attila Ifjúsági Klub vezetőjeként, majd Duka Zólyomi Árpáddal együtt 1968-ban megalapították a kérészéletű Magyar Ifjúsági Szövetséget. Maga Duray néhány interjúban úgy tekint vissza erre a korszakra, mint a felvidéki magyar közösség ügyei iránti elköteleződés kialakulásának időszakára. A komolyabb vállalás azonban bő évtizeddel később találja meg: aláírja a cseh ellenzékiek Charta 77 nevű kiáltványát, amiért az akkori csehszlovák politikai rendőrség célkeresztjébe kerül. Onnan már nem tud és nem is akar szabadulni: a kádári Magyarország körül az összes, magát szocialistaként aposztrofáló politikai rendszer a felszín alatt eléggé nacionalista volt. A csehszlovák is. A nyolcvanas évek elején Prágában szovjet mintára kitalálták, hogy a kisebbségi iskolákban bizonyos tantárgyakat a többség nyelvén kellene tanítani – mondván, hogy a diákok úgy jobban el tudják sajátítani az államnyelvet. Az akkori csehszlovákiai magyar értelmiség ezt a lépést a kisebbségi nyelvű oktatás felszámolása felé tett lépésnek tekintette, s emiatt a Csemadok, a csehszlovákiai magyarok akkori kulturális szervezete is tiltakozott az állam és a párt vezetőinél.
Szülők tízezrei írtak alá tiltakozó leveleket, s a hatalom meghátrált: bosszúból azonban finom retorziókat léptetett életbe csehszlovákiai magyarok ellen. Duray Miklóst pedig, aki a tiltakozások egyik élharcosa volt, két alkalommal, 1983-ban és 1985-ben be is börtönözte. Ő társaival együtt ráadásul már 1978-ban megalakította a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságát, amelynek a nyolcvanas évek végéig fő szóvivője volt. Ez azt jelentette, hogy névvel és címmel vállalta az illegális szervezet dokumentumainak nyilvánosságra hozatalát és hitelesítését, amiért a hatalom még jobban megorrolt rá.
Duray ebben az időszakban szerzett nevet és szimpátiát a világ magyarsága előtt, és sokan máig az akkori elkötelezett magatartása miatt tartják őt példaképnek.
Ekkor szerzett nevet magának Magyarországon is. 1984. június 6-án például Cseres Tibor, Csurka István és Mészöly Miklós közös nyilatkozatban tiltakozott Duray Miklós bebörtönzése ellen, s részt is vettek az első bírósági tárgyalásán. 1983-ban Amerikában megjelent Kutyaszorító című kötetéhez Csoóri Sándor írt előszót, maga a kötet és az előszó is komoly társadalmi viharokat gerjesztett.
Ez tehát az a Duray, akire sokan szeretettel és tisztelettel emlékeznek, mint olyan hozzáállás hordozójára, amelyen a (cseh)szlovákiai magyar közösség megmaradása nyugszik. Ezt a korszakát mindenki elismeri, a pozitív képet csak néhány pötty árnyékolja be: főleg a Janics Kálmán, Püspöki Nagy Péter, A. Nagy László és Duray Miklós közötti viszonyrendszer. Miután mindannyiukat személyesen ismerem, s mindannyian el is mondták a saját verziójukat a nyolcvanas évek bizonyos történéseiről, számomra egyértelmű, hogy a politikai rendőrség játszott velük gusztustalan játékot, szembe is fordítva őket egymással. Ettől függetlenül tény, hogy például Janics Kálmán írásban is cáfolta Duray több állítását ebből a korszakból (Kutyaszorító című könyve bizonyos megállapításait is), ehhez később többen csatlakozva állítják, hogy Duray nem minden állítását lehet szentírásnak venni: Miklós hajlamos volt az utólagos misztifikálásra. Püspöki Nagy Péternek, A. Nagy Lászlónak, Tóth Károlynak és Öllős Lászlónak is voltak kritikus megszólalásai vele kapcsolatban – ám ezek a tények nem akadályozták meg őket abban, hogy a kilencvenes években, a kommunista rendszer bukása után politikailag úgy-ahogy együttműködjenek. Annak ellenére, hogy Szlovákiában három magyar politikai párt versengett egymással abban az időben, s a fenti személyiségek különböző pártokban tevékenykedtek.
Egy másik Duray-arc rajzolódik ki viszont az 1990 utáni történésekből. A jelek szerint az ő esetében is beigazolódott az az axióma, hogy
más tulajdonságok szükségeltetnek egy diktatúrában való kemény ellenálláshoz és megint mások egy plurális demokráciában való vezető szerep betöltéséhez.
Duray Miklós 1990 márciusában alakította meg társaival az Együttélés Politikai Mozgalmat, amely eredeti céljait tekintve szerette volna összefogni az akkori Csehszlovákia minden kisebbségét, s biztosítani azok jogainak védelmét. Duray alkalmasnak látszott egy ilyen indíttatású vezérszerepre, a fentiek miatt óriási előnnyel indult mindenki előtt, s komoly tekintélye volt a cseh és a szlovák demokratikus politikusok előtt is. Ám ő volt az első, aki 1989 decemberének eufórikus viszonyai között szembetalálkozott a realitásokkal. Az USA-ból való hazatérése után a szlovákiai magyar antikommunista szervezet (amely egy nappal a hasonló cseh és szlovák szervezetek előtt alakult meg Vágsellyén) javaslatára az újonnan létrehozandó Nemzeti Egyetértés Kormányába kisebbségi és emberjogi miniszternek javasolták, amely javaslattal egyetértett a szlovák antikommunista szerveződés, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalom vezetése is. Ám a csehek puha hozzáállásán, illetve a szlovák kommunisták és nemzetiek ellenállásán megbukott a dolog: Durayból nem lett miniszter. Sokan feltették azóta a kérdést, merre csordogáltak volna a szlovákiai magyar politika ügyei, ha Duray akkor megkapja a posztot. A tények viszont egyértelműek: Csehszlovákia már 1990 végén belesodródott egy belső politikai válságba, amelyből már nem tudott kilábalni, s amely az ország szétválásával végződött.
Eme folyamat része volt a szlovák nacionalizmus tobzódása is, amely akkor elsősorban a legerősebb magyar politikai mozgalmat, az Együttélést vette célba, s annak elnökét, Duray Miklóst. Velük szemben 1998-ig a karaktergyilkosság minden eszközét bevetették úgy, hogy az Együttéléstől minden kisebbség eltáncolt, s az végül is magyar nemzeti liberális párttá vált. A népszerűségük viszont a kezdeti nyolc százalékról két százalék alá zuhant 1998-ra, s Duray Miklós támogatottsága is a minimumra csökkent. Megjegyzendő, hogy
a támadásokból kivette a részét a magyarországi és a szlovákiai magyar liberális sajtó is, s az egész folyamat mögött kitapintható a magyarországi MDF-SZDSZ szembenállás hatása is.
Az persze nem állítható, hogy Duray és párttársai nem követtek el hibákat a kilencvenes években. Többször előfordult, hogy Miklós pártelnökként helytelen kijelentést tett, s utána ahelyett, hogy megmagyarázta volna nyilatkozata értelmét, a tolmácsot tette felelőssé az úgymond rossz fordítás miatt. Rosszul mérte be a csehszlovák válság mélységét is, 1992-ben a szövetségi parlamentbe jelöltette magát, majd utána két évig komoly frusztrációkkal küzdött, miután megszűnt parlamenti mandátuma.
Érdekes, hogy Vladimír Mečiar politikájával és a szlovák államépítéssel kapcsolatban igyekezett toleráns maradni, remélvén, hogy a szlovák kormánypolitika ezt honorálni fogja. Nem ez történt, s a durva magyarellenes politika a három magyar pártot egyre inkább az egységesülés felé szorította. A szlovákiai magyar liberálisok ebben az időszakban Duray világképének elavult voltát emlegették, mondván, nem tud világnyelveken, így a gondolkodása is beszorul a provincializmusba, nem érti a modern világ történéseit, s így értelemszerűen nem is tudja magát és közösségét elhelyezni azokban. Sokan olyan tábornoknak tartották, aki szorgalmasan mindig az elmúlt háborúra készül. Ez a tény okozta, hogy 1998-ban, a pártegyesítéskor a neve fel sem vetődött pártelnökként. Maga is tudta, hogy egy titkos szavazáson nem kapna többséget. Ebben az időszakban Duraynak konfliktusai lettek a Magyarok Világszövetségében is, s az egységes szlovákiai magyar pártban, az MKP-ban is fokozatosan háttérbe szorult. Az MKP ugyanis 1998-ra besodródott a politikai centrumba, s ott kategorikus nemekkel nem lehetett érdemleges politikát folytatni. A párt kormánypárttá vált, s az új szerep értelemszerűen politikailag aktív szereplőket igényelt.
Háttérbe szorulása azonban nem jelentette teljes politikai ellehetetlenedését. Alternatív szervezeteket épített (pl. Szövetség a Közös Célokért), az MKP-n belül is megvolt a csapata, azt karban is tartotta. A politikai érzéke és tisztánlátása továbbra is az egyik legjobb volt, az ő köre kezdeményezte 2007-ben a váltást a párt élén amiatt, mert a párt mögött egy veszélyes, korrupcióval is gyanúsított gazdasági csapat nőtte ki magát. A 2009-es pártszakadáskor szilárdan az elvi, magyar nemzeti oldalon állt, s ilyen szempontból iránytű maradt haláláig. Budapesten továbbra is sokan adtak a szavára, nem véletlenül vállalt aktív szerepet a 2000-2002 közötti nemzetpolitikai folyamatokban, de a 2004-es népszavazási kampányban is.
A „magyarnak maradni, az összmagyarságban gondolkodni és azért aktívan cselekedni” gondolatkör erőteljes hordozója volt élete végéig. Prága/Pozsony mellett az erőteljes Budapestre tekintés híve volt, ám az az igazság, hogy ez a pólus a szlovákiai magyarok esetében már 1950 táján megváltozott.
A szlovákiai magyarok számára Budapest volt az igazodási pont és a remény helye az ötvenes évek elejéig, ez azonban a negyvenes évekbeli magyarellenes retorziók és a későbbi politikai enyhülés hatására megváltozott. 1968-ban a szlovákiai magyarok többségükben már hazaküldték a magyar katonákat, s Prágával vállaltak szolidaritást.
Ez a megállapítás azt is magyarázza, miért vált Duray fokozatosan egyre magányosabbá. Ez persze nem jelenti, hogy a fenti tény indokolná élete, munkássága iránti tiszteletünk csökkenését: a modern világ egyébként is rohamosan változik, egyre nehezebbé téve a klasszikus nemzeti kisebbségek életét, s ebben a folyamatban az olyan statikus elképzelések, amelyeket Miklós a sajátjainak vallott, egyre elszigeteltebb helyzetbe kerülnek. Ám ezzel a megállapítással is vigyázni kell: ha az általa is vallott origó megkérdőjeleződne (magyarnak maradni, magyarként élni, gondolkodni és cselekedni a külhoni közegekben is), az a kisebbség eltűnésének veszélyét erősítené fel. Üzenetének tehát valós tartalma van ma is, ám nem az általa képviselt statikus, bezárkózó, hanem a modern világ hatásaira is reagálni képes dinamikus formában: magyarnak maradni, de aktívan reagálni a szlovák, román, szerb közegre is.
Duray Miklós nem volt tévedhetetlen, itt-ott politikai délibábokat is kergetett, de viszonyulási pont volt mindenki számára, akinek fontos a nemzeti megmaradás. Életműve tiszteletet érdemel.
Nyitókép: Facebook
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
