Román polgármester tiszteleg a lemészárolt magyarok emléke előtt – mit mutat a nagyenyedi példa?
1849. január 8-án, nem sokkal éjfél előtt az Axente Sever vezette román parasztsereg rátört a dél-erdélyi Nagyenyedre. A január közepéig tartó vérengzésben a város mintegy nyolcszáz – többségében magyar – polgára halt meg. Ma a városkában utca és iskola viseli Axente Sever nevét, utóbbi udvarán szobra is áll. A lakosság mintegy 15 százalékát kitevő magyarság idén ötödik alkalommal tartott fáklyás felvonulást a gyászos évfordulón. És: idén is ott volt közöttük Iulia Adriana Oana Badea, a város polgármestere. A Válasz Online ott volt az emlékezők között és az Erdély-szerte pozitív példaként emlegetett nagyenyedi román-magyar megbékélésről tájékozódott, meglátván annak a határait is. Riport.
A Kolozsváron kiadott Honvéd napilap 1849. január 25-i számában írta: „Enyed meg van semmisítve, ki van a városok sorából törölve. (…) A város alig egy pár házat kivéve, le vagyon égetve és a szó teljes értelmében véve általán mindenéből kiprédálva, mi a rablók előtt bármely csekély beccsel bírt; mit használni e vad csorda sehogy se tudott, halomra hordván meggyújtotta. Jelenleg halálcsend uralkodik Enyednek utczáin, s egyedül az ártatlanul lemészárolt magyarságon elhízott ebek ugatása szakasztja félbe a borzasztó hallgatást, ha olykor valamelyik szerencsétlen az éhen halás kínjai közepette, végső elkeseredésében elég bátorságot érez magában az erdőből haza térni.”
Az újságcikket Egyed Ákos történész közölte az Erdély 1848-1849 című könyvében. Amint az akadémikus a könyvben leírta: Erdély és Magyarország egyesülését 1848-ban jogilag ugyan kimondták, de a gyakorlatban a folyamat nem fejeződött be. A Habsburg-kori fejedelemség idejéből fennmaradt intézmények egy része tovább működött. Az erdélyi császári haderő például egyenesen Bécsből kapta az utasításokat. A Nagyszebenben székelő Puchner Antal generális bécsi utasításra a román népfelkelőket bízta meg az erdélyi magyar nemzetőrség lefegyverzésével, a magyarok azonban ellenálltak. Így az erdélyi forradalom polgárháborúvá alakult át, mely rengeteg civil áldozatot követelt. Nagyenyedről 1849. január elsején vonult ki az osztrák katonaság, mely Simion Prodan román prefektust nevezte ki a város parancsnokának. A várostól keletre Axente Sever román prefektus serege állomásozott, a várostól nyugatra Simion Prodan serege gyülekezett. Prodan nyolcadikán este több román vezérrel együtt vacsorán vett részt a városban, amelyen a város polgársága próbált egyezségre jutni a román felkelőkkel.
Axente Sever serege a Maros jegén átkelve, Prodant is meglepve támadott. Az álmukból felvert enyedi polgárok a házaikba betörő fosztogató, gyújtogató, lövöldöző haddal találták szembe magukat.
Sokan a parasztsereg áldozataivá váltak, mások hiányos öltözetben menekültek a mínusz húsz fokos hidegben és a környező erdőkben halálra fagytak.
Amint Egyed Ákos korabeli forrásokra hivatkozva írja: az 5000 lakosú kisvárosnak mintegy 4200 magyar, 600 román és 200 német lakosa volt. Nyolcszázra becsülik a vérengzés halálos áldozatainak a számát. Holttesteiket egy a várfal melletti meszesgödörbe gyűjtötték össze, ott földelték el. A történész a Válasz Online kérdésére azt mondja, az osztrák General Commando utasítása volt, hogy a várost katonailag el kell pusztítani. A parancs értelmében azonban csak azt kellett volna megakadályozni, hogy onnan magyar katonai akció indulhasson. A szakember megjegyzi: a hadviselés akkori szabályai szerint sem lett volna szabad irtóhadjáratot indítani a polgári lakosság ellen, de ezt egyik fél sem tartotta be. A történész szerint Alsó-Fehér vármegyében sorozatban történtek ebben az időszakban a magyar polgári lakosság elleni hasonló atrocitások, így a nagyenyedi vérengzés e folyamat részének tekinthető. Ennek ellenére az enyedi tragédia mértéke mindenkit megdöbbentett. Axente Severnek később bíróság előtt is felelnie kellett az enyedi vérengzésért, de az osztrák hatóságok végül nem ítélték el. A román forradalmár később Nagyenyedtől alig 23 kilométerre, Boroskrakkón élt, és gyakran eljárt az enyedi vásárba. A város lakói felismerték, de nem bántották. Magas kort megérve, 1906-ban halt meg Brassóban.
A nagyenyedi magyarság évtizedek múltán ocsúdott. Csak 1904-ben, Kossuth Lajos halálának tizedik évfordulóján kezdeményezte a helyi Kossuth Lajos Asztaltársaság, hogy jelöljék meg emlékművel a vértanúk közös sírját. A kezdeményezés nyomán a várfalra kívülről térplasztikát építettek, amely kriptabejáratra emlékeztet. Az emlékhelyre egyetlen felirat került: a vérengzés kezdetének dátuma. Aztán jött az első világháború és a trianoni döntés, az emlékezés újabb évtizedekre a templomokba és a szívekbe költözött.
Nagyenyed a kommunista Romániában ipari várossá alakult. Vasipari vállalata az ország kohóinak gyártott gépeket, és több ezer munkást foglalkoztatott. A környező falvakból a városba költöztetett embereknek 1967 és 1975 között lakótelepek épültek. A négyemeletes panelekből felépített III. Mikrorajon tömbháznegyedet a köznyelv ma is Mikró 3-nak nevezi. A negyeden végigkanyargó utcát Axente Severről nevezték el. Itt épült fel a 3-as számú I-VIII osztályos iskola is, mely – immár a rendszerváltás után – 1993-ban vette fel Axente Sever nevét.
Az iskola honlapja népszónokként, az erdélyi románok öntudatra ébredésének lelkes harcosaként, illetve Avram Iancu, „a hegyek királya” közeli munkatársaként mutatja be a névadót. Nem esik szó arról, hogy mi köti Axente Severt Nagyenyedhez. A névadó mellszobrot is kapott az iskola kertjében. A merengő tekintetű szakállas férfit ábrázoló életnagyságú szobor szokatlanul széles alapzatra került: mintha állítói nagyobb alkotásra számítottak volna, vagy több hősnek is helyet készítettek volna a kőlapon. Az Axente Sever utca tömbházairól lerí a szegénység. A falakról helyenként lehullottak a dekoratív elemek, pereg a vakolat. A lakók közül néhányan egyénileg burkolták hőszigetelő lapokkal a lakrészük külső falait, némelyik ablakban vagy erkélyen zászlót lenget a szél. A tömbháznegyedben semmi nem utal az évfordulóra.
Nagyenyeden nem lehet úgy áthaladni, hogy az embert meg ne legyintse a történelem szele. Az országút a Bethlen Gábor Kollégium és a vártemplom épülettömbje között halad el. A kollégium tavaly ünnepelte fennállása 400. évfordulóját; a Bethlen Gábor fejedelem által eredetileg Gyulafehérváron alapított iskolát csaknem fél évszázaddal később, a tatárdúlás után költöztették Nagyenyedre. Az iskola épületeit többször lerombolták, újraépítették. A jelenlegi, 19. századi épületegyüttes jóval nagyobb városoknak is büszkesége lehetne. A vártemplomot a hatalmas szögletes tornya emeli ki a környezetéből. Az 1222 és 1239 között épült toronyról lerí, hogy eredetileg védelmi célokat szolgált, csak később építették össze a templommal. Enyeden székelt egykor az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke is, éppen a város 1849-es pusztulása késztette a püspökséget arra, hogy székhelyét Kolozsvárra költöztesse.
A vérengzés 174. évfordulójára szervezett megemlékezés a kollégium udvarán, a mártírok emlékművénél kezdődik a ködös, nyirkos sötétségben. Közel százan hallgatják az emlékező beszédeket, sokan fáklyát tartanak a kezükben. Szőcs Gyula Kálmán budapesti orvos, a kollégium támogatója, Nagyenyed díszpolgára azt hangsúlyozza: az enyedi magyarságnak meg kell mutatnia, meg kell ismertetnie magát. „Aki ismer minket, az nem fél. Aki nem ismer, az fél, aki pedig fél, az agresszív is lehet.” A város román polgármestere, Iulia Adriana Oana Badea arról beszél, hogy a történelem leckét adott, amelyet meg kell érteni, hogy jobbak lehessünk, hogy jobb jövőt építhessünk. Lőrincz Helga alpolgármester megemlíti, 174 évvel ezelőtt tájékozatlan embereket vezettek félre azok, akiknek érdekeik voltak, és ez történik ma is. „A mi dolgunk, hogy ne engedjük, hogy félrevezessenek” – jelenti ki. Szőcs Ildikó, a Bethlen Gábor Kollégium igazgatója szerint arra kell emlékezni, hogy egyetlen éjszaka alatt le lehet rombolni, amit az elődök nehéz munkával felépítettek. Az igazgató kitér arra is, hogy Nagyenyeden jó érezni, hogy többségnek és kisebbségnek közös dolgai vannak.
Mind az iskolaigazgató, mind az alpolgármester románul is megköszöni a normalitást a polgármester asszonynak, azt, hogy Nagyenyed a román–magyar együttélés pozitív példájává válhatott.
A fáklyás menet a sétatéri diákemlékművet útba ejtve kanyarodik vissza a vár felé. A diákemlékműnél Ladányi Árpád Csaba, az RMDSZ Fehér megyei szervezetének elnöke mond beszédet. Ő már nem teljesen elégedett az együttélés nagyenyedi modelljével. Arra is kitér, hogy a román–magyar megbékélés akkor válhatna teljessé, ha a gyilkosokat nem magasztalnák nemzeti hősként. „Számunkra kegyeletsértéssel ér fel az, hogy Axente Severnek Nagyenyeden szobrot állítottak, és utcát neveztek el róla. Remélem, hogy román barátaink ezt mihamarabb meg fogják érteni, és eljön a megemlékezésnek az a napja is, amikor nem kell azt is megemlíteni, hogy Axente Sever neve nem szerepelhet utcanévtáblákon, szobrokon vagy iskolákon” – jelenti ki.
A fáklyás menetben Oana Badea polgármester asszonyt faggatjuk. Azt mondja, akármennyi történelmet is olvasnánk, nincs meg a képességünk arra, hogy teljesen megértsük az akkori helyzetet. Nem tartja helyesnek azt a nézetet, hogy „ne nyalogassuk a sebeket, forduljunk csakis a jövő felé”. De azt is hozzáteszi: „nem lehet háttal haladni a jövő felé”, a megismerésnek a jövő építését kell szolgálnia. A kérdésre, hogy mennyire ismerik Nagyenyeden a város történetének e tragikus fejezetét, úgy vélekedik, hogy megvan erről a tudás. Oana Badea nem a tudástól fél, hanem a történelem félreértelmezésétől. „Ahhoz, hogy békésen élhessünk, és mindegyik etnikai, vallási közösség építhesse a jövőjét, meg kell ismernünk egymást, és tekintettel kell lennünk egymás sebeire” – mondja.
Tiltakozik, amikor azt említjük, akár a politikai konjunktúra következményének is lehetne tekinteni, hogy Nagyenyeden a Nemzeti Liberális Párt (PNL) és az RMDSZ koalíciója vezeti a várost és jó az etnikumközi viszony. Úgy véli: az emberek megértésének fontosabb szerepe volt ebben. Megemlíti, hogy tanügyminisztériumi államtitkárként egykor maga írta alá azt a jelentést, amellyel EU-s forrásokból indulhatott el a Bethlen Gábor Kollégium felújítása. Hozzáteszi: egyetlen más enyedi iskola felújítására sem pályázott akkor a város, és nem lett ebből gond. De említi azt is, hogy az édesanyja a kollégiumban tanított román nyelvet és irodalmat, és ő is az udvarban működő óvodába járt egykor. Matematikai tudását pedig később Kováts tanár úr alapozta meg. Gyerekkora óta élénk volt tehát a kapcsolata a magyar közösséggel. Kérdésünkre, hogy visszafordíthatatlannak látja-e az enyedi pozitív folyamatot, kis gondolkodás után válaszolja: „A mi képességünkön múlik, hogy megvédjük, amit elértünk, mert a történelem megmutatta, hogy egyes helyzetekben felléphetnek egyensúlyzavarok, amelyek tönkretehetik azt, amit öröknek hittünk”. Arra a kérdésre, hogy nem nézik-e rossz szemmel a pártjában a magyarokkal kialakított jó kapcsolatot, kijelenti: előbb futott be szakmai karriert, és csak azután került a politikába. Így a pártjának nagyobb szüksége van az ő szakértelmére, mint neki a pártra. Hozzáteszi: soha nem rótták fel a magyarbarátságát. Azt viszont határozottan állítja, szerepe van a jó viszonyban annak, hogy Enyeden majd minden fontos tisztséget nők töltenek be. „Elképzeli, hogy a fiam tavaly olyan lányt vett feleségül, akinek magyar az édesanyja? Lőrincz Helga alpolgármester fia pedig idén román lányt fog feleségül venni. A nők képesek ezekben a dolgokban a normalitást látni” – jegyzi meg.
Beszélgetésünk óhatatlanul az enyedi magyar intézmények avatóünnepségei felé kanyarodik, amelyeken a polgármester asszony az identitás megőrzésének fontosságáról, a nemzeti összetartozásról beszélő magyarországi vendégek társaságában szólalt fel. Oana Badea kérdésünkre elismeri, voltak olyan beszédek is, amelyeknek nem örült. „Nekünk is vannak olyan történelmi eseményeink, amelyek idézésével szélsőségesekké válhatnánk. De azok más történelmi helyzetben történtek. Én nem félek Romániában az ország hat százalékát kitevő magyar lakosságtól. És nem is építhet semmit az, akinek ilyen félelmei vannak. Sokkal inkább félek a románok gyengéitől” – jelenti ki a polgármester asszony.
A beszélgetés során a román–magyar együttműködés határai is kirajzolódnak, amikor arra kérdezünk rá, hogy mit szól Ladányi Árpád Csaba RMDSZ-elnök felvetéséhez, mely szerint nem illő, hogy Enyeden utca, iskola viselje Axente Sever nevét. Azonnal a perre hivatkozik, amellyel az osztrák hatóságok felmentették a felkelővezért az enyedi vérengzés felelőssége alól. Oana Badea azt is megjegyzi, hogy a névadások az ország törvényeit tiszteletben tartva történtek, így nincs ok ezeket bolygatni. Aztán érezvén, hogy kissé feszültté vált a beszélgetés, viccel próbálja oldani: a román Ion a magyar Istvánnal találkozik, és leken neki két pofont. István magyarázatot kér, mire Ion azt mondja, ti, magyarok öltétek meg Vitéz Mihályt, Havasalföld, Moldva és Erdély első egyesítőjét. István megrökönyödve válaszolja, hogy igen, de az 1601-ben történt. Mire Ion: lehet, de én most tudtam meg.
„Enyeden a 2000-es években sikerült normalizálni az etnikumközi kapcsolatokat” – emlékszik vissza Rácz Levente, aki 2001 és 2009 között töltötte be az RMDSZ Fehér megyei szervezetének elnöki tisztségét. Mint említi: 2004-ben sikerült áttörést elérni, amikor először lett magyar alpolgármestere a városnak.
Ugyan a magyarság az akkor 29 ezres városban a lakosság 16,5 százalékát tette ki, nyelvi jogok pedig a törvény értelmében csak 20 százalék fölött illették meg a közösséget, az önkormányzat 2005-ben mégis elfogadta, hogy a város határába többnyelvű helységnévtábla kerüljön.
Rácz Levente azt is fontos bizalomerősítő lépésként említette, hogy a polgármester nem támadta meg a bíróságon a Bethlen Gábor Kollégium épületeinek a 2004-es visszaszolgáltatását a reformátusok számára egy olyan időszakban, amikor Erdély-szerte a román polgármesterek annak a lehetőségeit keresték, hogy miként lehetne önkormányzati tulajdonban és a román nyelvű oktatás szolgálatában tartani a magyar egyházak iskolaépületeit. Később a református egyház megegyezett az önkormányzattal, hogy 25 évre elengedi az épület bérleti díját, ha a város pályázati úton megszerzi a felújítás költségeit. Nagyenyed 2010-ben nyert csaknem ötmillió eurós EU-s pályázatot az épület felújítására. A forrásokat a román és a magyar kormány egészítette ki, így 2016-ban immár a 21. század követelményeinek megfelelő épületben kezdődhetett kollégium tanéve.
Szőcs Ildikó iskolaigazgató mindezt azért is fontosnak tartja, mert a város két román iskolája még mindig vár a felújításra. „Sikerült olyan kapcsolatot kialakítani, hogy nem kegyelemből kapunk valamit, hanem tiszteletből. Nem próbáltuk még ki, hogy milyen lesz, ha nincs politikai konjunktúra. De bízunk benne, hogy az együttműködés megszokássá válik, és túléli a konjunktúrát” – nyilatkozza az igazgatóasszony, aki egyben a város önkormányzati képviselője is. Megemlíti: nagy kihívást jelent az iskola számára, hogy megnyerje a vegyes családokban születő gyermekeket. Hozzáteszi, elidegenítenék az ilyen gyermekeket, ha például Axente Severt kezdenék szidni az iskolában. A történelmi tényeket azonban igyekeznek megismertetni. „A megemlékezés arról is szól, hogy aki eljön, abban megerősödik a közösséghez tartozás élménye, a többségiek pedig, akik meglátják a fáklyás menetet azt mondják: ni, a magyarok megint összetartanak. Az pedig, hogy ők ilyennek látnak bennünket, visszahat a magyar közösségre is” – magyarázza Szőcs Ildikó.
Ezt tartja a leglényegesebbnek Szőcs Gyula Kálmán is, aki öt évvel ezelőtt kezdeményezte a fáklyás felvonulást. A budapesti orvos azt a vágyát hangoztatja, hogy a 175. évfordulóra nagyobb arányban vonják be a román közösséget a megemlékezésbe. Szerinte erre az ad lehetőséget, hogy a vérengzésnek még több áldozata lett volna, ha az enyedi románok nem mentik a maguk lehetőségei szerint a város magyar lakosságát. Szőcs Gyula Kálmán megjegyzi, apai dédnagyapja révén maga is nagyenyedi származású, tágabb családja 23 tagja nyugszik a várfal melletti tömegsírban. „Cél a megmaradás, az árkok betemetése, az, hogy ne egymásban lásson ellenséget a két közösség” – jelenti ki az orvos. Ha ez Nagyenyeden ilyen tragikus előzmények után sikerül, a példa ötletet, erőt adhat más, szerencsésebb közösségeknek is.
Nyitókép: megemlékezők fáklyával vonulnak Nagyenyeden 2023. január 8-án, az 1849 januárjában a román népfelkelők által elkövetett vérengzésre emlékezve (fotó: MTI/Kiss Gábor)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
