Egy család széthullása: Harry herceg botrányos memoárja meg nem dönti, de varázstalanítja a monarchiát
Megdöntötte az eladási rekordokat és hetekig uralta a lapok címoldalát Harry herceg önéletrajza, amely példátlan betekintést enged a brit királyi család életébe. A botrányon túl a könyv meglepően őszinte portré egy fiúról, aki soha nem tudta feldolgozni édesanyja tragikus halálát – vagy megbocsátani azt, hogy másodiknak született. A Windsorok olyannak látszanak, mint bármelyik család a maga nagyon hétköznapi belső viszályaival és problémáival. Pont ez az, amit a királynő megbocsáthatatlannak tartott volna.
Milyen jó, hogy ezt már nem érhette meg, hangzik el gyakran, amikor egy idős ember halála után olyasmi történik, amiről sejtjük, hogy a látványa fájdalmas lett volna a számára. A sóhaj rég volt olyan indokolt, mint Harry herceg memoárja esetében: tényleg jó, hogy a királynő ezt már nem érte meg. Kedvenc unokája viselkedése az utolsó években sok fejfájást okozhatott II. Erzsébetnek: a sussexi herceg és felesége, Meghan egyre romló megítélése, megdöbbentő távozásuk Kaliforniába, amit a média Megxitnek nevezett el, valamint az Oprah Winfrey-nek adott, sértett páros interjú ország-világ előtt nyilvánvalóvá tette a család belső megosztottságát. Harry jó előre beharangozta, hogy mindez csak kezdet, hiszen megállapodott a Netflixszel egy dokumentumsorozat készítéséről, és azt is belengette, hogy egy nyersen őszinte önéletrajzi könyvben mond el mindent magáról és családtagjairól. Végül a sorozat viszonylag ártalmatlan lett, a memoár viszont valódi bombaként robbant: hetekig anyagot szolgáltatott az újságoknak a monarchiáról szóló negatív sztorikhoz, ráadásul Harry promóciós interjúk sorát adta a legbefolyásosabb amerikai médiaszemélyiségeknek Anderson Coopertől Stephen Colbertig. Ezekben az interjúkban megint csak nem kímélte rokonait, sokszor még erősebben fogalmazott, mint a könyvben.
A Spare címet viselő memoár minden eladási rekordot megdöntött. Az első héten 3,2 millió példány fogyott el belőle, ezen belül az Egyesült Államokban 1,6 millió, Nagy-Britanniában pedig 400 ezer. A Guinness hivatalosan is megerősítette, hogy az első napi eladás megdöntötte a korábbi világrekordot a nonfiction kategóriában, amit Barack Obama 2020-ban megjelent, negyedik könyve, az Egy ígéret földje tartott. Harry elérte, amit akart: az egész világ rá figyelt. Hogy mit gondolt volna erről a királynő, aki még csak egy interjút sem adott soha életében, nem tudjuk, de azért sejthetjük. Harrynél látványosabban senki nem szakított a vezérelvvel, amely évtizedek óta meghatározta a brit királyi család és a nyilvánosság viszonyát. A királynő szigorúan tartotta magát a stratégiához, amit még a szülei véstek kőbe: „Sose panaszkodj és sose magyarázkodj”. Gyerekei, menyei és unokái erre nem mindig voltak képesek, de olyat, mint Harry, még senki nem művelt.
Összehangolt, kitartó médiatámadást intézett egész családja és tulajdonképpen a monarchia intézménye ellen.
Harry tagadta, hogy kifejezetten a királyság megdöntése lenne a célja, és azt állította, csak azt akarja elérni, hogy az intézmény megváltozzon, de nehéz elképzelni, hogy mi más lehetne az elégtétel számára saját és felesége sérelmeiért. A bocsánatkérés, amit apjától, III. Károlytól és bátyjától, Vilmostól követel, valószínűleg csak nagyon rövid időre elégítené ki.
Erre a helyzetre, a család soraiból érkező belső támadásra, az intézmény nem volt, nem is lehetett felkészülve. Éppen ezért a válasz egyelőre a hallgatás: sem hivatalos formában, sem magánemberként nem reagált senki Harry vádjaira, a család célkeresztbe vett tagjai mind a szokásos protokoll szerint látják el feladataikat, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Noha a brit közvélemény jelentős része azt követeli, hogy Harryt fosszák meg a sussexi hercegi címtől, a király egyelőre ellenállt ennek a nyomásnak, és a kiszivárgott hírek szerint inkább fia kiengesztelésére törekszik. Senki nem tudja, hogy Harry és Meghan kapnak-e meghívót a májusi koronázásra, és hogy elmennek-e, ha igen. Harry megszólalásaiból arra lehet következtetni, hogy ottlétüket a követelt bocsánatkéréstől tette függővé.
Hogy ez a reakció bölcsen visszafogott vagy reménytelenül gyenge és régimódi, az idő döntheti el.
Harry memoárja jelentősen ártott minden családtagja népszerűségének. Legjobban bátyja, Vilmos és sógornője, Katalin elfogadottsága csökkent: 8, illetve 7 százalékkal. A könyvből is ők ketten jönnek ki legrosszabbul, ami sokak számára meglepő volt, mert inkább azt lehetett várni, hogy Károly és második felesége, Camilla lesznek a célkeresztben. Ehhez képest kiderült, hogy Harry jelenleg legjobban a testvérét utálja, akit egy helyen úgy emleget: „szeretett bátyám és ősellenségem”.
A brit közvélemény számára mindez azért is meglepő és szomorú felfedezés, mert Diana két fiáról van szó, akiket gyerekkorukban különösen erős kapcsolat fűzött össze, véd- és dacszövetségük fiatal felnőttként is sokáig megmaradt. Harry memoárja ezt a képet visszamenőleg is árnyalja, és azt állítja, hogy a szeretet mellett erősen jelen volt a vetélkedés, a versengés is a két fiú között kezdettől fogva. Mindezt Harry visszavezeti a királyi család hierarchiájára: a heir és a spare, vagyis az örökös és a második fiú, a „tartalék” mérgezett kapcsolatára. Olyan generációkon átívelő minta ez, amely hírhedt módon meghatározta Károly és öccse, András yorki herceg kapcsolatát, valamint korábban VIII. Edvárd és VI. György (a királynő nagybátyja és apja) viszonyát is. Sőt, Harry szerint Erzsébet és húga, Margit kapcsolata is hasonló volt: „Időnként, ahogy idősebb lettem, eszembe jutott, hogy én és Margó néni akár barátok is lehettünk volna. Annyi közös volt bennünk. A két másodszülött. Viszonya Nagyival, nem volt pontosan analóg az enyémmel Willyhez, de elég hasonló. A fortyogó rivalizálás, az intenzív versengés (amit jórészt az idősebb testvér provokált), nagyon is ismerősnek tűnt.”
A király és a királyi család egészének megítélését a könyv érdemben nem befolyásolta, Harryét és Meghanét viszont igen: 7, illetve 5 százalékot vesztettek a népszerűségükből. Harry, aki házassága előtt még a család legkedveltebb tagjai közé tartozott, Nagy-Britanniában régóta meglehetősen népszerűtlennek számít, most azonban Amerikában is kezd ellene fordulni a közvélemény, sőt a progresszív médiaelit tagjai közül is egyre többen kritizálják. Amennyiben csak a népszerűségi mutatókat nézzük, a fiatalabb generáció viszálykodása leginkább nekik maguknak ártott. Csakhogy Vilmos és Katalin elfogadottsága jóval magasabb szintről esett valamelyest vissza, mint Harryé és Meghané. A walesi herceg és hercegné még mindig a királyi család legkedveltebb tagjai, és a britek 68 százaléka szerint jó uralkodó válik majd belőle.
Mindebből úgy tűnik, hogy a memoár olyan kézigránát lett, ami Harry kezében robbant fel, és legtöbbet neki magának ártott, elsősorban azért, mert Harry és Meghan elsődleges referenciaközege ma már Amerika és azon belül is Hollywood, ahol eddig egyfajta progresszív ikonnak tekintették őket. A családi szennyes gátlástalan kiteregetése és Harry látható bosszúvágya azonban ebben a közegben is visszaütött. A könyv egyértelmű üzleti sikere ellenére egyre homályosabbnak tűnik, hogy mégis milyen pályát futhat be Harry és Meghan a média világában, és miből lehet tartósan finanszírozni kaliforniai életüket. A családdal való szakítás után a herceg azt hangoztatta, hogy saját lábra állnak, és önálló karriert építenek. Csakhogy egyre inkább úgy látszik, hogy a Sussex-házaspár egyetlen valódi terméke a saját történetük, amit pár év alatt számtalan formában és médiumban meséltek el. Ez a sztori kimerülőben van, és végtelen számú bőrt már biztosan nem lehet lehúzni róla. Hosszabb távon mindez bizonytalanná teszi a Sussexek amerikai jövőjét. És persze felmerül az a kérdés is, hogy a házasságuk vajon kibírja-e, ha a hollywoodi celeblét álma végül szertefoszlik.
És mégis: ha nem is várható, hogy Harry támadásaiba beleremeg a királyság intézménye, a memoár azért valódi, mélyre ható károkat okozott.
Elsősorban azért, mert túlzott betekintést engedett a kulisszák mögé, és ezzel megfosztotta a monarchiát a titokzatosság varázsától, ami a modern világ viszonyai között nélkülözhetetlen az intézmény fennmaradásához. Az elvarázstalanodás veszélye ráadásul egy olyan pillanatban jelentkezik, amikor a monarchia egyébként is fordulóponthoz érkezett: a királynő halála korszakhatár, és az a magától értetődő, kikezdhetetlen tisztelet és közszeretet, ami II. Erzsébetet övezte, nem öröklődik át automatikusan a koronával együtt a következő nemzedékekre. Ebben a helyzetben egy kicsinyes sérelmek miatt civakodó, diszfunkcionális család látványa végső soron az alapokat kezdi ki, márpedig közkedveltség nélkül tartósan egyetlen modern monarchia sem maradhat fenn.
Harry memoárja valóban őszinte könyv, és kifejezetten közeli, élethű képet fest főhőséről meg a család tagjairól is. Ez valószínűleg a ghostwriter, J. R. Moehringer érdeme, aki korábban saját önéletrajzával futott be (a könyvből George Clooney készített filmet), és Andre Agassi teniszsztárnak is írt már hasonló könyvet. Harryról egyszerre nehéz elhinni, hogy ezt a könyvet saját maga képes lett volna megírni, ugyanakkor a hang, amit olvasás közben hallunk, valóban az ő hangja: Moehringer tudta, hogyan őrizheti meg a herceg karakterét és a történet személyességét. A memoár legerősebb része Harry gyermek- és fiatalkoráról szól, Diana haláláról, a feldolgozatlan gyászról, édesapjához fűződő ellentmondásos viszonyáról, a bentlakásos iskolákról és a balmorali nyaralásokról.
Harry végtelenül indiszkrét, bőven kiszolgálja az olvasó pletykaéhségét. Az általa sokat kárhoztatott bulvárlapok húsz év alatt nem tudtak hozzájutni annyi szaftos családi titokhoz, mint amit a Spare rejt. Indiszkrét magával és másokkal szemben is. Megtudhatjuk például, hogyan vesztette el a szüzességét kamaszfiúként egy pub mögött a mezőn egy idősebb, lóimádó nővel, aki úgy bánt vele, mint egy „fiatal csődörrel”, és egy gyors menet után a fenekét megpaskolva „elküldte legelészni”. Megtudhatjuk, hogy apja mindig magával vitte felnőttként is azt az ütött-kopott, ezerszer megfoltozott játékmackót, amely segített neki átvészelni a kegyetlen tinédzser éveket a gordonstouni katonai iskolában, ahol kíméletlenül szivatták az osztálytársai. („Willy és én egyetértettünk abba, hogy Papa jobbat érdemel. Bocsánat, Mackó, de Papának kellett egy rendesebb társ” – teszi hozzá, mintegy magyarázatként, hogy miért fogadták el végül az anyjuk helyét elfoglaló Camillát. Gyilkos mondat.)
Megtudhatunk mindent, de tényleg mindent arról, hogyan érte fagyási sérülés Harry péniszét, milyen tünetei voltak a problémának, és hogyan kezelte ugyanazzal az ajakbalzsammal, amit egykor Diana használt. Az utóbbi sorok olvasása kizárólag Freudnak okozott volna örömöt, egyértelműen „too much information”, ahogy mondani szokás. Harry azonban kitárulkozik. „A péniszem közügynek számított, és némi érdeklődés övezte a közvéleményben. A sajtó kiterjedten foglalkozott vele” – indokolja ironikusan, hogy miért osztja meg ezt a részletet is a világgal. De valójában Harry narcisztikus személyiség, akinek meggyőződése, hogy minden érdekes az emberek számára, ami vele történik. Az ilyenek általában jó memoárszerzők.
A szövegen sok helyen látszik az évek óta folytatott pszichoterápia hatása, Harry meglepően önreflektív tud lenni, miközben érződik, hogy ebben azért rengeteg munkája van.
És kifejezetten jó szeme van az emberekhez, még ha ez a tekintet elég kíméletlen is. Bátyján, Vilmoson valószínűleg most már örökre rajta ragad az a néhány kegyetlenül éles sor, amit a frogmore-i kertben, nagyapja temetése utáni családi találkozójuk kapcsán írt: „Ránéztem Willyre, alaposan szemügyre vettem, talán először gyerekkorunk óta. Végigmértem: szokásos elítélő arckifejezését, amely mára az alapállása lett felém, riasztó kopaszodását, ami előrehaladottabb az enyémnél, híres hasonlóságát Mamához, ami az idővel megfakult. Ahogyan öregszik.”
Családtagjairól adott jellemzései szenvtelenek és nagyon is életszerűek. Károly herceg kapcsán felnőtt megértéssel közelít a szülőhöz, aki magára maradt két kamaszodó fiúval, miközben még mindig a saját magánéleti boldogságát kereste: „Nem mintha Papa ne lett volna mindig távoli. Körüllengte annak levegője, hogy valahogy nem állt egészen készen a szülői szerepre – a felelősségre, a türelemre, a rászánt időre. Még ő is, bármilyen büszke ember, elismerné ezt. Ráadásul arra, hogy egyedülálló szülő legyen? Papát nem ilyen fából faragták. De el kell ismerni, hogy megpróbálta.” Máshol kifejezett pszichológiai éleslátással ír arról, hogy apja részben azért nem tudott olyan szülő lenni, mint amilyenre szüksége lett volna, mert túl idősen vált apává, és már hiányzott belőle az a lendület, ami egy mozgásigényes, kalandvágyó fiúgyereket megragadott volna. És valószínűleg abban is igaza van, hogy Károly és ő túlságosan eltérő karakterek voltak ahhoz, hogy igazán megértsék egymást.
Harry egyáltalán nem titkolja, hogy nem értelmiségi alkat: a könyvek helyett fiúként is inkább a sport érdekelte, az olvasás kifejezetten taszította, Etonban az oktatás túl magas követelményeket állított elé, és nagyon megkönnyebbült, amikor kiderült, hogy apja nem várja el, hogy egyetemre menjen. Jellemző, hogy a könyvhöz választott William Faulkner mottót is az interneten találta, és ezt a tényt nem is próbálja eltitkolni. Úgyis mindenki tudja, ő nem az a típus, aki Faulkner-regényeket búj. „A múlt soha nem halott. Nem is múlt el. Amikor nemrég felfedeztem ezt az idézetet a BrainyQuote.com-on, szíven ütött. Arra gondoltam, ki a fasz ez a Faulkner? És mi köze hozzánk, Windsorokhoz.”
Ennek a fiúnak egy olyan apa, aki Shakespeare szenvedélyes rajongója, és hosszan képes idézni a stratfordi bárdtól – messze nem ideális. Egyik félnek sem. Károly mégsem jön ki rosszul a könyvből, mert egyértelmű, hogy tényleg megpróbált szerető szülője lenni Harrynak, és a jelenlegi rossz viszony ellenére a herceg utólag is meghatódva gondol vissza az olyan gesztusokra, mint amikor apja minden este feljött a szobába, hogy lefektesse, és amikor kilopózott, résnyire nyitva hagyta az ajtót, mert Harry félt a sötéttől. A Spare-ből kirajzolódó kép Károlyról egy kissé gyenge, érzékeny, önmagával elfoglalt, de jószándékú és szeretetteljes embert mutat. Aki a családi hagyománynak megfelelően szinte egyáltalán nem mutatja ki az érzelmeit, kerüli az érintést, mint ahogy azt a nagyszülők, a királynő és Fülöp is tették saját gyermekeikkel.
És ez az érintéskerülés, a mélyen brit felső osztálybeli irtózás az érzelmek – legalábbis a pozitív érzelmek – kimutatásától, az egyik kiváltó oka lesz annak a kínos, kicsinyes viszálynak, ami szinte kezdettől megmérgezte Meghan Markle kapcsolatát Vilmossal és Katalinnal, és végül a Megxithez vezetett. Meghan kaliforniai közvetlenséggel közeledett választottja testvéréhez és annak feleségéhez, azt hitte, a távolságtartást csak az idősebb családtagok várják el. Kulturális különbség, állapítja meg Harry, és ebben bizonyára igaza van, mégis csak a kezdeti nehézségeket magyarázza, azt nem, hogy idővel miért nem találták meg egymással a hangot. Noha az eseményeket csak Harry beszámolójából ismerjük, azért az kiderül, hogy Vilmosék Meghant összeférhetetlennek, követelőzőnek találták, és nem tartották helyesnek, ahogy közös irodájuk munkatársaival bánik.
Harry pontosan leírja azokat a feszengős találkozásokat, rossz légkörű estéket, amelyek a két házaspár között lezajlottak. A memoár második fele egy család széthullásának szomorú története, egy olyan családé, ami korábban sem működött ideálisan, teli volt meg nem értéssel és feszültségekkel, de mégis erős szálak fűzték egymáshoz a tagjait. Abban a viszálykodásban, ami a négy fiatal között már Harry és Meghan esküvője előtt elkezdődött, ezek az érzelmi szálak fokozatosan elszakadtak, és a családtagok idegenné váltak egymás számára. Olyan idegenekké, akik kétségbeesetten próbálnak átkiabálni a másikhoz az egyre növekvő szakadékon keresztül, mindegyre a saját igazságukat igyekeznek a másik fejébe verni, arcába vágni, áttörni az értetlenség falait. Mindhiába. Harry említést tesz egy hetvenkét órás üzenetváltásról Vilmossal, amelynek során oda-vissza próbálták egymásnak elmagyarázni, hogy mi a bajuk, de egy lépéssel sem jutottak közelebb. „Mintha nem is egy nyelvet beszéltünk volna. […] Nem tudott többé kapcsolódni hozzám – nem tudott elviselni” – állapítja meg szomorúan.
Erről szól az a hírhedt jelenet is, ami valószínűleg legtöbbet ártott a memoárban elmeséltekből Vilmos megítélésének: egy veszekedés hevében meglökte Harryt, aki ráesett a kutyatálra, ami eltört alatta. „Üss meg, jobban fogod érezni magad” – kiabálta neki, arra emlékeztetve, hogy fiú korukban rendre verekedésekkel vezették le a feszültséget egymás között. „Csak te fogod jobban érezni magad, ha megütlek. Kérlek… menj el” – válaszolja Harry. Szörnyű jelenet, egyike azoknak az utolsó nagy csattanásoknak, amikor a család tagjai megpróbálják valamilyen módon kezelni a Meghan érkezésével kialakult helyzetet.
Hogy pontosan mi történt, miért rombolta le a család nyilván ingatag érzelmi egyensúlyát ez a házasság, az Harry elmeséléséből nem derül ki. Ha Meghanról van szó, Harry korábbi éleslátásának, humorának nyomát sem találjuk. Meghan a memoárban leginkább szentként, földre szállt angyalként jelenik meg, és ami a legijesztőbb, egyfajta visszakapott Dianaként. Olyan Dianaként, akit meg kell óvni attól, hogy megismétlődjön a múlt, akit meg kell védeni az életére törő sötét erőktől: a sajtótól és a palota hivatalnokaitól. Hiszen Harry mély és megingathatatlan tapasztalata, meghatározó életélménye: a sajtó öl. A sajtó gyilkos vérebek hada. Vérebeké, akik egészen a kemény betonpillérig űzik a gyönyörű, imádott Mamát. Harry gyűlölete az újságírók iránt nem ismer határokat. Rebekah Brooks, a News of the World főszerkesztője például azt a minősítést kapja, hogy „fertőzött fekély az emberiség seggén”, mert cikket íratott a fiatal Harry füvezéséről, Dan Wootton a Daily Mailtől „szomorú kis alak” – és még sorolhatnánk.
Ez az a pont, ahol Harry pszichotikussá válik, és ahol minden józan mértéket elveszít. Ahol a szerethető fiatalember helyét átveszi egy végtelenül dühös, körkörösen mindenkivel hadakozó, paranoid, vádaskodó ember, akivel láthatóan nem lehet együtt élni, ha egyszer ellenségként azonosított. A memoárnak nyilvánvalóan nem az a célja, hogy hősét ilyennek mutassa, de a könyv szerzője szándékától függetlenül azt is érthetőbbé teszi, miért érezhették úgy Harry legközelebbi családtagjai, hogy testvérük, fiuk, sógoruk, unokájuk egyszerűen megőrült.
Nem kell ahhoz pszichológusnak lenni, hogy meglássuk az eredetét annak a vörös ködnek, ami Harry agyát megülte
amint néhány kritikus cikk megjelent Meghanról, és a palota nem volt hajlandó sajtóhadjáratot indítani. Károly bölcs tanácsa – „Drága fiam, ne olvasd őket” – számára megbocsáthatatlan árulás: az apja fél a bulvársajtótól, vagy egyenesen a kegyét keresi. Sőt, a még szörnyűbb gyanú: esetleg az apja kommunikációs emberei hintették el ezeket a negatív történeteket, hogy Meghant lejárassák. Esetleg Károly maga is részese a gaztettnek.
Amikor Camilla józan kedvességgel azt tanácsolja Meghannak, engedje el a füle mellett a negatív szalagcímeket, mert mindenki, aki újonnan érkezik a családba, átesik ezen a fázison, Harry ebből csak annyit hall meg: hogy meri magát ez a nő Meghanhoz hasonlítani? Ez a nő, aki elfoglalta Diana helyét? Camilla Harry képzeletében valódi gonosz főkonspirátorrá alakul, aki kezdettől fogva összeépült a bulvármédiával, hogy elfogadtassa magát jövendő királynéként, és lejárassa Harryt. Talán már a kínos kamaszkori ügyeket, a(z egyébként megalapozott) drogfogyasztási vádakat is ő dobta oda csontként az újságíróknak. És a végén, a Meghan-ügyek végső szakaszában már Willy is áruló lett, átállt az oldalukra, hátba szúrta a testvérét. Pont ő, aki legjobban tudhatná, Diana másik fiaként…
Mindennek láthatóan és érzékelhetően nincs sok köze a valósághoz. Ezek a konspirációk valószínűleg kizárólag Harry agyában léteznek, ott azonban rémisztően, teljesen valóságosak. Menekülniük kellett, Meghan veszélyben volt, valós, fizikai veszélyben. Még egyszer nem történhet meg az, ami a tizenkét éves Harry-val történt: Meghant nem vehetik el tőle. „Nem látsz tisztán, Harry” – állapítja meg szomorúan, fejét csóválva Vilmos és Károly a reménytelen frogmore-i beszélgetés végén. „Pedig ők nem látnak tisztán” – szögezi le Harry megingathatatlanul.
És ez minden jel szerint az út vége: a pont ahol minden tartós kibékülés illúzió csupán.
A könyv egy pontján Harry egy távoli őséhez hasonlítja magát, egy régi Henrik herceghez, akit száműztek, de visszatért, és mindenkit legyőzött, megsemmisített. Harry nem nagy ismerője az angol történelemnek, saját bevallása szerint teljesen hidegen hagyta kamaszként családja múltja, és amikor az etoni történelemtanár az osztály előtt kijelentette, hogy származása miatt ismernie kellene a régi királyokat, kikérte magának az ilyen zaklatást. Ezen a ponton azonban csak egy régi Henrikre utalhat: IV. Henrik királyra, aki a száműzetésből hazatérve megdöntötte unokabátyja, II. Richárd trónját. Meg is ölette aztán. „Rokon lélek velem, mondhatnák egyesek. Ha más nem, névrokonom.”
Harry és Vilmos viszonyában határozottan van valami Shakespeare-drámába illő azon a ponton, ahova eljutottak. Ötszáz évvel ezelőtt ebben a helyzetben a másodszülött fiú sereget gyűjt a bátyja ellen, hogy megvédje felesége becsületét, megütköznek valahol, és egyikük holtan marad a csatatéren. A 21. században azonban a rózsák háborújában már nem folyik vér, a győzelmeket nem sáros angol mezőkön, hanem tévéstúdiókban és a közvélemény-kutatásokban aratják. De emberi tragédiák most is történnek.
Nyitókép: Alessandro Bremec / NurPhoto via AFP
Ez a cikk nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
