A nyírfakéreg – miért nem bűnösök, akik mészárszékre küldték magyarok tízezreit?
„Hisz ki is felelt volna ezért? A kormányzó úr őfőméltósága? A miniszterelnök úr? A honvédelmi miniszter úr? A vezérkari főnök úr? Nem, egyikük sem volt felelős, pláne nem bűnös, amiért magyarok tízezreinek hullái rohadtak szét az orosz sztyeppén, lefagytak a kezek, a lábak, esetleg a táborokban felütött betegségek következtében fiúk, apák, férjek és fivérek maradtak ott. Olyan méltatlan lenne leírni, hogy az akkori magyar politikai elit belevitt egy országot egy abszolút értelmetlen háborúba. Nem kell erről ilyen élesen beszélni. Sokkal jobb a hadtestek számát, a tankcsapdák mibenlétét, az utánpótlási nehézségeket emlegetni. Ez kellemesen távol tartja a fájdalmat. A hideget, a nyers húst, az ordítást, a vért, a rettegést.” A Donnál 80 évvel ezelőtt kezdődött katasztrófáról szóló múlt heti vitánk után Papp István történész megdöbbentően közel hozza a tragédiát – saját családja történetén keresztül. Bivalyerős szöveg.
Azt mondják, Sanyi bácsi volt a leghuncutabb, legvidámabb a kilenc testvér közül. Rendkívül segítőkész embernek tudták: bármikor segített a szomszédoknak eső elől behordani a kukoricát, kiásni az újonnan épített ház alapját vagy éppen befogni a lovakat, s hazahajtatni a tanyáról a nehéz búzászsákokkal. De leginkább az maradt meg róla, hogy milyen örömmel jött húsvét hétfőjén locsolni. Szépen felöltözött, kikente-fente magát, megpödörte kis bajuszát, a kabátja hajtókájára friss ibolyát tűzött, s bepördült a házunk udvarára, kicsapva a verőcét. Jöttem, hugi! – mondta mosolyogva nagymamámnak, s már rá is zendített, ahogy a lakodalmakban szokta: Én kis kertész legény vagyok / Rózsavízzel locsolgatok…
Ám 1976 húsvétján hiába várták.
×××
A Csíkszereda szót Sanyi bácsinak köszönhette a család. 1941 tavaszán vonult be e derék székely városba, távol szülőföldjétől. Ő volt a legidősebb fiú, nagymamám bátyja, aki dédnagyapám nevét viselte. Erős, markos, jó mozgású parasztlegény. Mindig szívesen viccelt a születési dátumával, ami majdnem csupa kettesből állt: 1922. második hó 22-én született. Amikor elindult Csíkszereda felé, még nem tudta, hogy meddig marad ott. Akkor még hazatért. 1942 nyarán azután ismét hadba vonult, ám ekkor már búcsúzott valakitől. A szomszéd tanyában éltek Simonék, s Böske, az alig 14 éves szotyka, már epekedve nézte az ifjú Sándort. Úgy váltak el egymástól, hogy ha megjön a legény a háborúból, megtartják a kézfogót.
Sanyi bácsi valahol az orosz fronton szolgált, négy testvére közül ő volt ez egyetlen, aki tiszti rangot kapott, vagy talán csak tiszthelyettesit a szolgálati szabályzat vagy címtár szerint: őrvezető lett. Azután hadifogságba esett, valamikor 1943 folyamán. Hogy a Don-kanyarban vagy Kurszk mezőin, azt nem őrizte meg a családi emlékezet. Gyerekkoromban már azon is vitatkoztak, hogy Szaratov vagy Tambov volt az a város, melynek táborában Sanyi bácsi raboskodott. Sokáig semmi hír nem jött róla, hiába járt át Simon Böske, aki már 16 éves lánnyá serdült, a szomszéd tanyába Szilágyiékhoz. Sanyi bácsi után még három testvére vonult be a háborúba.
Dédnagyapám maradt otthon a tanyában, a legkisebb fiúval, s a lányokkal, köztük nagymamámmal. Az öreg Szilágyinak az adott reményt, hogy egy cigányasszony állítólag megjósolta: mind a négy fiú haza fog térni. Meg a legenda szerint három feleséget, s száz esztendőt jövendölt. (Ebből csak az utóbbi nem vált valóra, dédnagyapám 95 évesen aludt egy fonott karosszékben, miután egy júliusi ebédkor nehéznek találta a görögdinnyét.) Ám a fiúkról még mindig nem érkezett semmi hír. Pedig
ők, mind a négyen a mezőtúri Felsőrészről, a Bihari-tanyából úgynevezett nemzetfenntartó elem voltak. Meg a magyarság rezervoárja. Ők ennek sajnos nem voltak egészen tudatában, arra inkább emlékeztek, hogy három kislány és egy kisfiú testvérük halt meg egy éves kora előtt.
A szülők persze nem tágítottak, s makacsul ugyanazt a nevet adták a családban: így tulajdonképpen nagymamám a 2. Eszter lett, húga pedig a 2. Erzsébet. Mihályból viszont csak egy született, úgy mondták, hogy gyomorszájszűkülettel, s mivel műtétre és kórházi kezelésre nem volt pénze a családnak, így nagyjából hat hetesen éhen halt. Apró sírhalom őrizte egy ideig az emlékét a Felsőrészi temetőben.
Amikor már senki sem számított rá, megmagyarázhatatlan, isteni csoda folytán Tambovból (mi lehetne más, hiszen Örkény is így írta) megérkezett egy levél, hogy élek s jól vagyok. Sanyi bácsi adott hírt magáról, egy nyírfa kérgét tépte le, s kivágott belőle egy téglalap formájú darabot, megcímezte, s a „levél” nem tudni, hogyan, de hazaérkezett. A család és Simon Böske repesett az örömtől, hogy él ifjú Szilágyi Sándor.
Ők nem keresték, ki a felelős hadifogságért. Hisz ki is felelt volna érte, hogy négy parasztfiú a hazaért harcolt több száz kilométerre az otthonától? A kormányzó úr őfőméltósága? A miniszterelnök úr? A honvédelmi miniszter úr? A vezérkari főnök úr? Nem, egyikük sem volt felelős, pláne nem bűnös, amiért magyarok tízezreinek hullái rohadtak szét az orosz sztyeppén, lefagytak a kezek, a lábak, esetleg a táborokban felütött betegségek következtében fiúk, apák, férjek és fivérek maradtak ott. Olyan méltatlan lenne leírni, hogy az akkori magyar politikai elit belevitt egy országot egy abszolút értelmetlen háborúba. Nem kell erről ilyen élesen beszélni. Sokkal jobb a hadtestek számát, a tankcsapdák mibenlétét, az utánpótlási nehézségeket emlegetni. Ez kellemesen távol tartja a fájdalmat. A hideget, a nyers húst, az ordítást, a vért, a rettegést. Néha eszembe jutott, vajon milyen hideg is lehetett az orosz télben. Emlékszem, hogy gyerekkori disznóvágások alkalmával odafagyott a kaparó kés a rácshoz, s amikor hirtelen felkaptam, fájt a kezem a hideg vastól. Mi lehetett akkor, ott, napokon keresztül, a kietlen orosz sztyeppéken.
×××
Sanyi bácsi utolsóként tért haza négy testvére közül. 1948. október 23-án tartotta meg esküvőjét Simon Böskével, aki hat évet várt rá. Ha ma késik egy email-re a válasz, már türelmetlenek vagyunk. 1949. október 23-án megszületett legidősebb lányuk, később még másik kettő. A tanyán maradtak, később Sanyi bácsi a Bercsényi Miklós Termelőszövetkezeti Csoport fogatosa lett. Jó kedélyét, eredendő vidámságát megőrizte, sokszor danolt nagyapámmal, hívták fővélynek, keresztapának. Úgy mondják, hogy Sanyi bácsi néha túlságosan is a pohár fenekére nézett. Néha feltört belőle valami furcsa szomorúság. S akkor mesélt a fogság esztendeiről. Aztán átmenet nélkül abbahagyta, hiszen beilleszkedett a társadalomba. 1976 húsvét vasárnap délután valaki zörgetett az utcai ablakon. Simon Böske volt az, Sanyi bácsi felesége, anyukámnak csak Bözsike néni. Anya itthon van? – ennyit kérdezett. Később Anyu arra emlékezett, hogy nagyapám gyorsan biciklire pattant, s kétségbeesve indult a Szilágyi-tanyába. Sanyi bácsit a padláson találta, egy kötélen lógva. Már a megdermedt testet vágta le. 54 évet élt. A temetésén apja, a dédnagyapám, aki elsőszülött, legkedvesebb fiát gyászolta, keményen odavágta a Sanyi bácsit sirató asszonyoknak, lányoknak: Ne ríjjatok! Kibírta a háborút, kibírta a fogságot, mér nem bírta az életet?!
Nyitókép: Katonai sisak egy kopjafán az urivi áttörés 77. évfordulója alkalmából tartott megemlékezésen a pákozdi Don-kanyar Emlékkápolnánál 2020. január 12-én. (fotó: MTI/Vasvári Tamás)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
