Régi tévedéseket öntenek betonba – a vári építkezések új hulláma
Toronydaruk erdeje jelzi, hogy gőzerővel zajlik a Budai Vár több, rég eltűnt épületének visszaépítése. Van köztük több egykori minisztérium, hivatali épület és magánpalota is. Amiben közösek, hogy a második világháború után mindegyiket azért bontották le, mert úgy látták, hogy túlméretezettségük miatt nem illenek a Várba: elnyomják a régebbi polgárházakat, kis palotákat, és konkurálnak magával a Királyi Palotával is. Most, hogy betonvázuk lassan az eredeti magasságban tornyosul, újra átélhetővé válik, miért tartották ezeket a 20. században a Vár megrontóinak. Bónusz: a monstrumokhoz ragaszkodnak ugyan, de csak addig, amíg nem a miniszterelnök hivatala elé kellene építeni. Onnantól már nem olyan fontos a sokat hivatkozott hitelesség sem.
„Érintetlen maradt a dísztéri honvédszobor, a második budai ostrom szabadságemléke is. De körülötte az ódon Vár megrontói, a négy-öt emeletes épületmonstrumok rendre kiégtek, megomlottak. A hivalkodó külügyminisztérium, melynek falai közt 25 év hebegő Talleyrandjai, a magyar külpolitika titkok nélküli szfinkszei diplomatikus körültekintéssel dolgozták ki Magyarország tönkretételének csalhatatlan módszerét, csakúgy, mint a honvédelmi minisztérium, ahol egy vert sereg Werth vezére akart tengelyt akasztani a világgal – kiégett, gúnyos romhalmaz.”
Zolnay László régész, a Budai Vár háború utáni helyreállításának kulcsfigurája írt így arról, mit érzett 1945 késő tavaszán, a szétlőtt kormányzati negyed, a „magyar Pompéi” romjai között bolyongva. A Világ című lapban megjelent Siralmas séta a budai várban című írása keserű, kíméletlen szöveg. Milyen is lett volna: a romok megtestesítették az akkor huszonkilenc éves Zolnay számára azt a zsákutcát, totális csődöt, ahova az előző évtizedek politikája vezetett. A remélt szép új világ csak ezeknek a minisztériumi romoknak az eldózerolásával születhetett meg.
Így is történt: a cikk megjelenése utáni évtizedekben a Budai Vár lassú, elhúzódó helyreállítása során a dualizmus korának nagyszabású kormányzati épületeit jórészt elbontották, vagy legalább visszabontva, leegyszerűsítve igyekeztek őket beilleszteni a Várnegyed gondosan restaurált, középkori-barokk házai közé, mint a Szentháromság téri Pénzügyminisztériumot, amelynek Rados Jenő 1949-ben lebontotta a tornyait és díszes középső részét, gazdagon tagolt tetejét. A döntés, hogy a volt kormányzati negyed romos épületeit lehetőség szerint eltüntetik, át volt itatva politikával, de megfelelt a helyreállítást vezető modernista építészek szakmai meggyőződésének is, hogy ezek a nagyszabású középületek nem képviselnek valódi művészi értéket. Ítéletük sok tekintetben igazságtalan volt, különösen a legfontosabb épület, a volt Királyi Palota esetében: a Hauszmann-féle palota modern átépítése a historizmus egyik legnagyszerűbb alkotását tüntette el a városképből.
A háború utáni ítélet esztétikai és politikai értelemben is sommás volt: összemosta a dualizmust, a Horthy-korszakot és a fasizmust, szemétdombra dobta az egész historizmust. Fülep Lajos, a 20. század első felének legnagyobb hatású művészetfilozófusa 1948-ban megjelent vitairatában (Egy nagy lehetőség Budapest és az ország újjáépítésében) radikálisan elutasította az egész korszakot, ahogy nevezte, a kapitalizmus építészetét: „Mert hát utánzat az egész, rossz és értelmetlen utánzat.” Ítélete nemcsak a palotára és környezetére vonatkozott, hanem az egész historizáló Budapestre, amit ma annyira szeretünk: a bérházakra és az Országházra, a Nagykörútra és a múzeumokra, mindenre, ami az építészet nemlétének időszakában felépült. Fülep azt sajnálta, hogy az ostrom utáni gyors helyreállításban a megsérült épületek többségét eredeti stílusban hozták helyre. Annyira károsnak, bűnösnek tartotta az előző korszakot, hogy úgy vélte, Budapest szinte megérdemelte a pusztulását.
Habár Fülep elutasításában a kortársak közt is szélső értéket képviselt, a Várban a következő évtizedekben tényleg mindent bontottak vagy gyökeresen átalakítottak, ami a kiegyezést követően épült. Éppen ezért érezhették úgy nagyon sokan, hogy a Nemzeti Hauszmann Program első szakasza egyfajta történelmi igazságtétel volt, amely eltűnt szépségeket adott vissza Budapestnek: a Szent István-termet, a Lovardát, a Főőrséget és a Stöckl-lépcsőt. A termet is magában foglaló déli összekötő szárny helyreállítását a Válasz Online is sikeres kísérletnek tartotta, amely példát mutathat abban, hogyan lehet a Hauszmann-féle palota többi részét helyreállítani. Több okból is kevésbé sikeresnek tartottuk a Csikós-udvar helyreállítását, a középkori nyugati várfalat eltakaró rámparendszer visszaállítását pedig túlzásnak, de azt, hogy a Lovarda és a Főőrség esetében a palota építészetileg értékes kiegészítő elemei jöttek vissza, nem vontuk kétségbe. Ezek bontása 1950-ben és 1971-ben jó példája volt annak, hogy a háború utáni helyreállítás tervezőinek sokszor egyáltalán nem volt igazuk, amikor a historizmus emlékeit kiradírozták a Várból.
De nem is mindig tévedtek.
Ha az ember felsétál a Hunyadi János úton a Dísz térre, a Várhegy legkeskenyebb pontjára, ahol a természetes magaslat egy keskeny nyereggé szűkül, megérti, hogy miről beszélt Zolnay, amikor az épületmonstrumokat az ódon Vár megrontóinak nevezte. Megérti, mert a rég elbontott Külügyminisztérium újra ott magasodik a Dísz tér sarkán, mellette pedig a palotát újra kitakarja a Honvéd Főparancsnokság hatalmas tömbjének váza. A feljárat az egykori Vízi kapu helyén szűk katlanná változott: ezt a nem túl kellemes téri hatást utoljára a romok közt sétáló Zolnay és kortársai tapasztalhatták. Ha pedig továbbmegyünk a palota felé, a Szent György téren újabb, minden eddiginél nagyobb betonépítmény tornyosul, József főherceg rég lebontott palotája. Csupa olyan ház, amit a várostörténet rajongóin kívül szinte mindenki elfelejtett az elmúlt évtizedekben, most azonban a Nemzeti Hauszmann Program második hullámában újjászületnek. Ezekről lesz szó a továbbiakban (és nem a Királyi Palotáról, amelynek rekonstrukciója szintén folytatódik hamarosan a kiürített A épület átépítésével).
Érdemes leszögezni: a régi-új épületeket nem lehet betonvázuk alapján megítélni, amit most látunk, valóban csak a puszta csontváz, amire idővel felkerül az architektúra, a tégla-, kő- és vakolatborítás. A gazdagon díszített, historizáló épületek sokkal vonzóbb látványt fognak nyújtani ennél, mint ahogy a Főőrség és a Lovarda is kifejezetten ijesztően festett, amikor még csak a betonvázuk állt. A jelenlegi állapot egyedül a tömbök mérete, magassága, léptéke tekintetében irányadó, a végleges összhatás más lesz. De a méret, magasság és lépték ebben az esetben mégis csak a városépítészeti dilemmák fő forrása: ezekkel a házakkal mindig is az volt a baj, amekkorák és ahol álltak, nem az, hogy milyen volt a kiképzésük vagy az ornamentikájuk (legalábbis általában).
A most visszaépített épületek jelentős dualizmus kori mesterek alkotásai: a Honvéd Főparancsnokságot Kallina Mór tervezte 1895-97-ben neoreneszánsz stílusban, a Külügyminisztériumot (eredetileg a Vöröskereszt Egylet székháza) Hauszmann Alajos (és Hültl Dezső) 1901 és 1903 között, József főherceg palotáját Korb Flóris és Giergl Kálmán 1902 és 1906 között. Kallina a legkevésbé ismert a névsorból. Becsületes bérpaloták és a Budai Vigadó tervezője volt, akinek a Honvéd Főparancsnokság és az egykor mögötte állt Honvédelmi Minisztérium a főműve. Hauszmannt a kor legnagyobb építészének tartották Ybl után, Korb és Giergl pedig elsősorban a pesti Klotild-palotákról és a Zeneakadémiáról lehetnek ismerősek. Érdekes módon a három közül Kallináé volt a legjobb épület: a HM-tömb mindkét tagja kifejezetten harmonikus hatású, méltóságteljes, arányos – csak éppen hatalmas – építmény volt, a legjobb Andrássy úti paloták színvonalát hozta. Abból a szempontból is ez a két térre néző épületkomplexum a legérdekesebb, hogy a dualizmus korszaka valójában nem hagyott hátra túl sok kifejezetten erre a célra épült minisztériumi palotát. A nagy építkező korszak pont az igazi magyar kormányzati negyedet, a budapesti Whitehallt nem alkotta meg, a tárcák sok esetben régebbi vagy bérelt épületekben működtek. Ebben szerepet játszhatott az a bizonytalanság is, ami a helyszínnel kapcsolatos, és amit most sikerült szintén újrateremteni.
Kezdettől fogva két koncepció küzdött ugyanis egymással: az egyik a Várba, a Királyi Palota közvetlen közelébe szánta a kormányzati épületeket, ennek jegyében vásárolták meg a miniszterelnöknek a Sándor-palotát, és költöztették be meglévő hivatali épületekbe a belügyet és kezdetben a pénzügyet is, ami csak a 20. század elején kapta meg azt az elképesztően túlméretezett, neogótikus csatahajót a Szentháromság téren, amit most szintén visszaállítanak eredeti formájára. A másik elképzelés a Lipótvárosba, az új Országház közelébe szánta a minisztériumokat, ennek jegyében épült fel a kor második, kifejezetten államigazgatási célú középülete, a Kossuth téri agrárminisztérium 1886-87-ben. Az első dualizmus kori minisztérium viszont a Honvédelmi volt, amelynek Szent György térre néző, neoreneszánsz palotáját 1879 és 1881 között emelték. Az impozáns épületet azonban szinte azonnal bővíteni kellett hátrafelé egy újabb szárnnyal 1889-90-ben, majd a tömböt befejezve a millennium évében elkészült a komplexum harmadik eleme, a Dísz térre néző Főparancsokság is. Mindhárom tervezője Kallina volt, és elmondhatjuk, hogy a dualizmus kori magyar állam hatalmi reprezentációjában ez az épületegyüttes kiemelt szerepet játszott (ennek minden bizonnyal az volt az oka, hogy a közös hadsereg mellett létező önálló magyar honvédség jelentőségét hangsúlyozni akarták). Hogy a régmúlt magyar katonai dicsőséget hirdető, attikáján Árpád, Hunyadi János, Zrínyi Miklós és Nádasdy Ferenc szobrával díszitett minisztérium épülete előtt ne a gyűlölt Hentzi tábornok, az 1849-es osztrák várvédő szobra álljon, csak 1899-re sikerült elérni.
A háborúban megsérült épületeket több lépésben bontották el: a régebbi minisztériumi szárnnyal kezdték, a Főparancsnokság viszont egészen az 1960-as évek elejéig a főpárkány magasságáig állt, legalábbis a középső, timpanonos részen, bár az 1956-os fotók tanúsága szerint ennek felső része már csak kulissza volt, az épületet az első emeletig visszabontották. Végül 1963-ban ezt a csonkot is tovább bontották, csak a földszintet megtartva. Ebből lett az a torzó, amelynek kiegészítése megoldhatatlan problémát jelentett a kortárs építészetnek: több tervpályázat sem hozott meggyőző eredményt, sőt egy rózsaszín, lebegő kiegészítés terve a 2000-es évek elején egyenesen közfelháborodást keltett. Az idővel műemléki védettséget kapott csonkot végül konzerválták, és 2012 és 2014 között védőtetővel lefedve helyreállították, használhatóvá tették. 2015-ben nagy Csontváry-kiállítást rendeztek benne, ekkor a nagyközönség is megcsodálhatta valóban nagyvonalú, elegáns belső tereit, előcsarnokát és díszlépcsőházát. Az utóbbi időben a Várkapitányság használta irodaként. A földszinti torzó léte a Honvéd Főparancsnokságot valamelyest megkülönbözteti a másik két visszaépítéstől: ez az építkezés felfogható olyan műemlékhelyreállításnak, ahol a rekonstruált kiegészítés jóval nagyobb, mint a megmaradt eredeti épületrész – de mégis csak van benne eredeti is. A torzóval kapcsolatban a modern kiegészítésre kiírt pályázatok kudarca három utat hagyott nyitva: (1) megtartani háborús mementóként, az ostromban kapott golyónyomokkal, tanúfelületekkel; (2) teljesen lebontani, mint ahogy a környék többi épületével tették (e mellett még a 2000-es években is érveltek, például Skardelli György, aki úgy látta, hogy a földszint „mindent lerúg magáról”); vagy (3) visszaépíteni eredeti formájában.
A Dísz téri Külügy nagynevű tervezője ellenére sokkal szerényebb kvalitású alkotás, a saroktelek formája, elhelyezkedése sem volt alkalmas tekintélyes középület elhelyezésére. Valójában nem is volt eredetileg középület: a Vöröskereszt Egylet építette saját székházának három régi polgárház helyén, egyike volt tehát azoknak a magánépítkezéseknek, amelyek ebben az időben szintén nagy lendülettel zajlottak a Várban, és különösen a Szentháromság tér és a Dísz tér közötti szigettömbben a Vár addigi léptékétől idegen, „nagykörúti” jellegű bérházak építésével bontották meg a városkép harmóniáját. Egy ilyen bérház váltotta fel a Honvéd-szobor mögötti, finom arányú Marczibányi-palotát 1910-ben, és épült egy hasonló a Dísz tér túlsó sarkán, a Fehérvári kapu mellett is (ennek földszintjén van a Korona cukrászda). Ezeknek a bérházaknak az építése valójában azt jelezte, hogy a dualista korszak a Várnegyeddel sem bánt volna kíméletesebben, mint Pest nyomtalanul eltüntetett óvárosával: a folyamat azonban szerencsére később indult el, és nem tudott végigmenni.
A Budai Vár védelmének szükségessége pont ezeket a bontásokat és építkezéseket látva fogalmazódott meg, de nem éppen a szocializmusban, hanem még bőven a Horthy-korszakban: 1928-ban hozott intézkedést a Fővárosi Közmunkatanács arról, hogy a Várnegyedben legfeljebb 15,5 m épületmagassággal legfeljebb kétemeletes házakat szabad építeni. Egy korábbi, 1912-es szabály még 21 métert és három emeletet engedélyezett, azelőtt pedig semmilyen speciális korlátozás nem vonatkozott a Várra. A most visszaépített tömbök mindegyike bőven kilóg az 1928-as limitből. „A Várban történtek hibák, a Vár azonban a maga egészében még megmenthető” – írta Siklóssy László Hogyan épült Budapest? című, a Közmunkatanács tevékenységét bemutató könyvében. Egyértelmű, hogy a hibákat a korábbi túlméretezett épületekre érti. Ebből a gondolatból egyértelműen következett, hogy amikor az ostromban az egész városrész súlyosan megrongálódott, a léptékhibásnak tartott házakat igyekeztek eltüntetni és a Vár sziluettjébe visszasimítani, hogy abból tényleg csak a hangsúlyos épületek, a Királyi Palota és a templomok emelkedjenek ki.
A háború után a bérházakat is egy-egy szinttel visszabontották (például a Korona cukrászda háza esetében), homlokzatukat leegyszerűsítették. A Honvéd-szobor mögötti házat teljesen modern lakóházzal váltották fel. Észrevehető, hogy az elhibázottnak tartott magánépítkezéseknél ugyanazt az eljárást követték, mint a középületeknél, mert a problémát is ugyanabban látták: méretük, léptékük rátelepszik a környezetre, nem engedi érvényesülni a sokkal értékesebb, döntően egyemeletes középkori-barokk-klasszicista lakóházakat. És nehéz lenne tagadni, hogy ebben a modernista helyreállítóknak igazuk volt: az az építészet, ami a Nagykörúton a helyén van, a Várnegyedben egyszerűen disszonáns.
Ez a disszonancia érződik a Vörös Kereszt Egylet négyszintes, két kupolás sarokpalotáján is, amely előtt ráadásul soha nem volt megfelelő tér: oldalával fordult a Dísz tér felé, főhomlokzata a Színház utca torkolatára nézett. Az egylet saját helyiségei, gyűlésterme mellett eredetileg tizenöt bérlakás volt benne, és ide költözött a horvát-szlavón-dalmát ügyekért felelős tárca nélküli miniszter hivatala is (de csak bérlőként, 1917-ig). A sarokházból 1920-ban lett Külügyminisztérium (ez a tárca a Monarchia idején nem létezett), és 1923-ban tetőtérbeépítéssel bővítették, homlokzatát átalakították. Az épület súlyosan megsérült az ostromban, a háború után készült fotók hatalmas belövést mutatnak a déli oldalán. 1948-ban lebontották, de a foghíjtelekkel nem kezdtek semmit, a rendszerváltás után sokáig népművészeti vásár foglalta el. A 20. század második felének műemlékes szemlélete nem engedte meg, hogy az alig néhány évtizeddel korábban lebontott polgárházakat vagy a Bécsi kapuhoz hasonló Vízi kaput rekonstruálják, pedig talán ez lett volna legjobb megoldás.
Végül a legkevésbé sikerült épület pont a legnagyobb: József főherceg Szent György térre néző, kéttornyú palotája, a hozzá kapcsolódó kerttel, amit a Szent György utca felől magas kerítésfal határolt két díszes kapuval, és a Dísz tér felőli oldalon egy félköríves, pártázatos istállóval vagy garázzsal, amit időnként luxusistállóként emlegetnek sajátos megjelenése miatt. Az egész épületegyüttes megjelenése – sajátos. Farbaky Péter művészettörténész, a palota kutatója úgy fogalmazott, hogy „ez is a Várnegyed azon épületei közé tartozott, amelyek túl nagyra sikerültek, mint a honvédelmi tömb vagy az Országos Levéltár, […] diszharmonikus méretű épülettömeg jelent meg velük a Budai Várban”. De még ezen túl is: az épületben van valami meglepően parvenü, pedig építtetőjénél, Habsburg József főhercegnél előkelőbb megbízót tényleg nem lehetett volna találni a korabeli Magyarországon, és a palotát kifejezetten saját fővárosi otthonának építette (a fia, József Ágost főherceg családjával 1944 teléig valóban itt is lakott). Ennek ellenére az épületnek mind a külső kiképzése, mind az egyébként pompázatos, üvegtetővel fedett vesztibülje egy kicsit olyan, mintha egy hirtelen meggazdagodott terménykereskedő adott volna megbízást az építészeknek arra, valósítsák meg álmai palotáját, és ezek az álmok elég szertelenek lettek volna. Farbaky Péter szerint: „pedig jó építészpáros volt [a tervező], a Zeneakadémiára nem lehet azt mondani, hogy rossz épület, de talán a kötöttségek miatt vagy itt nagyon beleszólt [a munkájukba] az építtető, nem lett harmonikus épület”.
A 20. század közepének a Várral foglalkozó építészei még keményebben fogalmaztak. Gerő László 1951-ben a palota „ízlést sértő, kiabáló architektúrájáról” írt, Zolnay kissé megértőbben – mivel bontása már biztos volt – azt mondta róla 1969-ben, hogy „új korában sem volt szerencsés emléke a szecessziónak. Eklektikus falköpenyei, üres, funkciótlan, hivalkodó tornyai egy pompás barokk-kori palotára épültek rá”. A megvetés, amit korszak a palota iránt érzett, egy emlékezetes akcióban is megnyilvánult: 1967-ben a tűzoltóság a romos, halálra ítélt épületet szándékosan felgyújtotta egy oktatófilm forgatása kedvéért. A József főhercegi palota az, ahol leginkább biztosra vehetjük, hogy bontása mögött ízlésbeli, esztétikai érvek húzódtak meg. Czagány István művészettörténész, aki az 1950-es, 1960-as években kitartóan küzdött azért, hogy a barokknál későbbi korok emlékeit is becsüljék meg a Várban, felemelte a szavát ezért az épületért is. De nem a Korb-Giergl-féle tornyos változatért, hanem a korábbi, klasszicizáló késő barokk Teleki-palotáért, ami ott rejtőzött ennek a hivalkodó épületnek a köpenye alatt. A szecessziós architektúrát, a kertet és „luxusistállót” ő is bontandónak tartotta.
Akárcsak az eddig említett épületek, József főherceg palotája is korábbi, a Vár léptékéhez jellegéhez jobban illő házak helyére épült. Előzményét Teleki-palotának nevezték, de valójában nem nemesi rezidencia volt, hanem tekintélyes, kétemeletes bérház, amit Teleki József gróf épített az akkor még nagyrészt üres területen, a Királyi Palota előterében 1789-ben Anton Fisches pozsonyi építésszel. Teleki a katonaságtól vette meg a telket, amelyen csak egy felhagyott ágyúállás volt, és a környéke is elég kopár képet nyújthatott a polgárváros utolsó, szerény házaival, több nagy, sivár kaszárnyával és a palota előtti formátlan, rendezetlen térséggel. Teleki azonban észrevette, hogy ez a város egyik legjobb fekvésű és a palota közelsége miatt minden bizonnyal értékessé váló része, ezért az akkori pest-budai átlagnál sokkal jobb színvonalú lakásokat épített az új, U-alakú bérházban (a források 11 többszobás lakást említenek).
A Teleki-féle bérházat 1850-ben az állam vette bérbe a Helytartói Hivatal számára, és hét évvel később a kincstár meg is vásárolta a Teleki családtól. 1869-ben átesett egy kisebb bővítésen, majd a Honvéd Főparancsnokság székhelye lett. A magyar honvédségnek József főherceg volt akkoriban a parancsoka, így került kapcsolatba az épülettel, amit 1892-ben megvett a kincstártól. Akkor már tudni lehetett, hogy a Főparancsnokság számára felépül az új székház a Dísz téren, ezért a főherceg magánrezidenciának szánta a régebbi hivatali épületet. Amit azonban sajnos nem tartott meg eredeti formájában, hanem jelentősen kibővített nyugati irányban, a várfal felé (az új szárnyban volt a nagy, három ablakos táncterem), és északra is, ahol megvette a szomszédos négy, középkori eredetű polgárházat, a Fehérvári kapu melletti, lebontott kaszárnyák telkét, és mindent elbontva létrehozta nagy magánkertjét (a palota új kapuja is innen, a kertből nyílt, nem az utcáról). Senki másnak nem volt a királyon kívül a Várban ilyen kiterjedésű rezidenciája.
A József főherceg-féle építkezésekkel a 20. század elején ugyanaz a léptékváltás játszódott le a Szent György tér nyugati oldalán is, mint amit az előző esetekben láthattunk. És ahogyan ott, úgy itt is ehhez a túlzó léptékhez tér vissza a rekonstrukció az eggyel korábbi, valóban vári jellegű beépítés helyett. Pedig a háború után legalább itt volt esélye annak, hogy egy jobb megoldás szülessen. Czagány István két kollégájával 1953-ban elvégezte a sérült József főhercegi palota falkutatását, és bebizonyította, hogy az épület déli és északi szárnya teljes magasságában az eredeti Teleki-féle házzal azonos (a földszinten 65, az első emeleten 50, a második emeleten 40 százalékban barokk falakat talált), és kiderült az is, hogy az előző épület tagozatai lefaragva megvannak a historizáló köpeny alatt. Czagány másfél évtizedig harcolt azért, hogy ennek alapján a Teleki-féle palotát hitelesen helyreállítsák, és ha sikerrel járt volna, ma a Sándor-palotához hasonló, nyugodt, szép klasszicista épület díszítené a Szent György teret, amit senkinek eszébe sem jutna átalakítani.
De nem járt sikerrel: a Gazdasági Bizottság 1959-ben és 1963-ban még a műemlék helyreállításáról döntött, 1966-ban viszont teljes egészében bontandónak mondta ki. Ezt követte a szándékosan gyújtott tűz, és végül az épület eldózerolása. A palota lebontásával jóval több veszett oda egyetlen épületnél: az egész Szent György tér megszűnt létezni. Északi oldala már a Honvédelmi Minisztérium lebontásakor kilyukadt, most pedig egyetlen hatalmas pusztaság állt elő a nyugati oldal mentén is a palotától a Dísz térig. „A Teleki-palota és az Őrség épület lebontása következtében – az előbbi már folyamatban van – a nyugati oldalról nézve, a Dísz tértől a palota Oroszlános kapujáig terjedően olyan fél kilométer hosszú városképi szakadás fog keletkezni, amelyre itt a török hódoltság óta nem volt példa. Ez Magyarország első számú, műemlékileg védett területének – a budai Várnak – egész történeti városszerkezetében jóvátehetetlen kárt fog okozni” – írta Czagány kétségbeesetten 1967-ben.
A bontás valóban megoldhatatlan problémát állított elő a Királyi Palota előterében. A Szent György tér nyugati oldala helyén keletkezett pusztaságot a következő évtizedekben építőanyagok lerakataként használták, a luxusistálló helyén pedig aszfaltozott parkolót hoztak létre a turistabuszok számára. Az 1990-es évek végén aztán az egész területet feltárták, ekkor került elő egy középkori kútból, a Teleki-palota pincéjéből a híres Anjou-kori trónkárpit, a Budapesti Történeti Múzeum nemzetközileg is jegyzett középkori textilművészeti kincse. A területtel viszont nem tudtak mit kezdeni, pályázatokat írtak ki, beépítési tervek születtek (például Zoboki Gábor ide helyezte volna el az új Nemzeti Galériát), és 2008-ra a Várgondnokság a feltárt romok egy részének konzerválásával, helyreállításával a pincékben bormúzeumot hozott létre. A várfal mellett új sétányt nyitottak, és megtekinthetővé tették a területen talált középkori zsidó rituális fürdőt, mikvét is. Ez a régészetileg és örökségvédelmileg kielégítő megoldás azonban nem kezelte az urbanisztikai katasztrófát: nem adott új beépítést.
Most a probléma bizonyos értelemben megoldódik az 1944 előtti állapot visszaállításával: a Szent György tér nyugati oldalán megint lesz egy tekintélyes méretű épület, ami innen valóban hiányzott, csak éppen messze nem a terület legjobb korszakát fogja tükrözni. Hogy mennyire nem, elég megnézni a fenti képeslapot, ami nem a sokszor mutogatott Szent György téri oldalt ábrázolja, hanem azt a nézetet a Tóth Árpád sétány felől, ahonnan legjobban látszik, mennyire zavaros, diszharmonikus, nyugtalan összhatású épületegyüttes volt József főherceg rezidenciája, és milyen kevéssé illett a Várhoz. Ez kapjuk vissza újra, noha voltak most is, aki amellett érveltek, sokkal jobb megoldás lenne a Teleki-palota 1902-es átépítés előtt változatának rekonstrukciója. Varsóban, az óváros híres háború utáni újjáépítése során tudatosan korrigálták azokat a hibás városépítészeti beavatkozásokat, amelyek megtörték a barokk-klasszicista városkép harmóniáját. De még a Hauszmann Programban sem mindenhol ragaszkodtak az 1944-es állapotokhoz, hiszen a Külügyminisztérium esetében az 1923-as átalakítás előtti változatot rekonstruálják. Itt sokkal indokoltabb lett volna a 20. századot megelőző korszakhoz visszanyúlni, mégsem tették. Közben az épülő, hatalmas épületegyüttes funkciójáról egyelőre semmit nem lehet tudni, de a pompás belső terek visszaállítása miatt az emberben felmerülhet a gyanú, hogy előbb-utóbb valamilyen közjogi méltóság rezidenciája kerülhet ide.
A Szent György tér nyugati oldalánál már csak az északi problémásabb. Joggal gondolhatnánk, hogy itt is az 1944-es állapotok rekonstrukcióját célozták meg, egyrészt Kallina Mór Honvédelmi Minisztériumának már említett szimbolikus jelentősége és a József főhercegi palotáénál sokkal magasabb kvalitása miatt, másrészt azért is, mert az üres telek beépítése mostanra megkerülhetetlen kényszerré vált. Ameddig a Honvéd Főparancsnokságból csak a földszinti torzó állt, hátrafelé néző, sokáig egy ponyvával letakart tűzfala kevésbé volt zavaró (bár természetesen az ország egyik legfontosabb teréhez teljesen méltatlan látványt nyújtott). Most már azonban teljes magasságában áll a rekonstruált, eredeti magasságára felhúzott épület – és ez hátrafelé egy 22,5 méter magas tűzfalat jelent. Ez néz most a Királyi Palotára és a Sándor-palotára.
A Várkapitányság nagyon sokáig egyáltalán nem volt hajlandó elárulni, hogy mégis hogyan akarják ezt a tűzfalat eltakarni, mit építenek elé, csak azt tették világossá, hogy szó sem lehet az egykori Honvédelmi Minisztérium rekonstrukciójáról. Azzal érveltek, hogy ez túlságosan megváltoztatná a Szent György tér kialakult szerkezetét, és ráülne a középkori Szent Zsigmond-templom feltárt alapfalaira. Kétségtelen, hogy a kibővített minisztérium óriási, a Vár léptékéhez nem illő méretű épület volt, de ugyanez elmondható azokról is, amiket visszaépítenek, nem utolsó sorban magáról a Honvéd Főparancsokságról. A József főhercegi palota és kapcsolt részei teljes egészen középkori maradványokra, pincékre épülnek, ezért a Szent Zsigmond-templomra hivatkozó magyarázat sem tűnt egészen őszintének.
A városi pletyka tudni vélte, hogy a valódi ok egészen más: Orbán Viktor miniszterelnök nem akarja, hogy a visszaépített tömb eltakarja a Karmelita bejáratát és homlokzatát. A Miniszterelnökség számára átalakított egykori hivatali épület ugyanis valaha nem a Szent György térre nézett, hanem a szűk Színház utcára, és ez a helyzet állna ismét elő, ha hitelesen visszaépítenék a minisztériumot. A feloldhatatlan dilemmát 2021 decemberében egy egészen bizarr megoldással akarták kezelni: a minisztériumot trapéz alakban összepréselve építették volna vissza, mintha csak valaki kétoldalról satuba fogta, és gnómmá nyomorította volna Kallina Mór alkotását. A nem túl nagy lelkesedéssel, egy lakossági fórumon bemutatott látványterv óriási felháborodást váltott ki, de nemcsak a visszaépítések szokásos ellenzői, hanem a Hauszmann Program hívei körében is. Történelmi hitelesség nélkül ugyanis a visszaépítések hivatkozási alapja válik érvénytelenné, és az egész projekt elveszti a létjogosultságát: ha nem történelmi rekonstrukció zajlik, akkor végülis bármit lehet építeni a Budai Várban. És a trapéz pont úgy is nézett ki, mint egy bármi: a történeti építészet bizarr paródiája.
A felháborodás hatására a trapézt szerencsére ejtették, ami az önkorrekció ritka példája a programban, és egy évvel később, tavaly karácsonykor új megoldással álltak elő, aminek már az építési engedélyezése is elindult. Íme:
Első ránézésére, szemből olyan, mintha a Honvédelmi Minisztérium rekonstrukciója lenne, oldalról, a Szent György utca felől azonban látszik a különbség: az építmény mindössze két ablaktengely széles. Az egykori minisztérium nagy, kétudvaros tömb volt, mélyen benyúlt a térre, egészen a Sándor-palotáig, oldala már az első, kisebb változatban is tizenegy tengely hosszú volt, ami később tovább nőtt. Éppen ezért nem lehet rekonstrukcióról beszélni a fenti terv esetén, inkább csak tűzfaltakarásról, afféle kulisszáról.
A Várkapitányság a jelek szerint ahhoz továbbra is ragaszkodik, hogy a minisztérium tömbje nem épülhet vissza, még esetleg abban a formában sem, hogy az egykori első ütem, a tizenegy tengelyes legyen „hátratolva” a tűzfalra, ami már épületszerű léptéket jelentene, és betudható lenne az egykori palota első változata rekonstrukciójának, még ha nem is pontosan az eredeti helyén. Az okokat csak találgatni lehet. A fenti kéttengelyes toldalék még pont szabadon hagyja a Karmelita kapuját, de ha nem akarunk rosszindulatúak lenni, akkor azt is gondolhatjuk, hogy a Honvéd Főparancsnokság kupolakilátójából nyíló kilátást védik ezen a módon (a rekonstruált épületen ugyanis a kupola nem palafedésű lesz, mint eredetileg, hanem üveghéjas, és kilátóként fog szolgálni). Akárhogy is: a rekonstrukció hitelessége ezen a ponton súlyosan csorbul, és nemcsak az oldalhomlokzat miatt. A főhomlokzat sem tud az eredetivel azonos lenni. Ennek megértéséhez szemügyre kell venni a tömb eredeti és tervezett méreteit:
A minisztérium homlokzata majdnem nyolc méterrel volt rövidebb a Főparancsnokság tűzfalánál, ugyanis a hatalmas telek trapéz alakban enyhén szűkült. A sárgával jelzett új toldalék, ami a tűzfal takarására hivatott, nem lehet azonos az eredeti homlokzattal, hiszen hosszabb. Ezt a tervezők egy-egy plusz ablak beszúrásával oldották meg, amitől a homlokzat elvesztette eredeti, nemes arányait, és kissé meghízott (érdemes összehasonlítani a látványtervet és az eredeti képeslapot feljebb).
Kétségtelen, hogy a minisztérium pótlása a Hauszmann Program Achilles-sarka volt kezdettől fogva, hiszen itt valójában nincs jó megoldás. A kéttengelyes toldalék azonban csak esztétikailag elfogadhatóbb a trapéznál, ugyanúgy hitelességi válságot, és a program saját maga elé szabott céljainak megkerülését jelenti. A háború előtti állapotok rekonstrukcióját mindaddig vaskövetkezetességgel hajtják végig – még az olyan gyenge, túlméretezett, a Várból a legkevésbé sem hiányzó épületek esetében is, mint a Külügyminisztérium vagy a József főhercegi palota – ameddig az nem sért másfajta érdeket. Ám a hitelesség feláldozható, amikor a Karmelita előtt megjelenne egy épületfal.
Nyitókép: a Dísz tér az épülő Honvéd Főparancsnoksággal és a Külügyminisztériummal (Vörös Szabolcs / Válasz Online)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
