Ismétli magát a történelem? – a finn-orosz háborúhoz hasonlóan érhet véget az ukrajnai agresszió
Feltűnőek a hasonlóságok Oroszország mostani ukrajnai és 1939-40-es, finnországi háborúja között. Noha nyelvrokonaink az ukránokhoz hasonlóan vitézül helytálltak az agresszióval szemben, a nemzetközi támogatás sem volt elegendő a döntőnek bizonyult orosz anyagfölénnyel szemben. A finnek megőrizhették függetlenségüket, területük jelentős részéről lemondani voltak kénytelenek, s a Szovjetunió, majd Oroszország befolyást gyakorolt külpolitikájukra. Nem lehettek például a nyugati katonai szövetségi rendszer tagjai – ezen éppen a mostani ukrajnai orosz agresszió miatt változtatnának. NATO-tagságukat azonban az a Magyarország akadályozza, amely annak idején még katonákat is küldött az oroszok elleni önvédelmi harchoz. Történelmi nagykép.
A nálánál kisebb és gyengébb szomszédos államot Oroszország biztonsági kockázatként azonosítja, majd mondvacsinált okokra hivatkozva lerohanja. A megtámadott gyengébb fél bátran védekezik; az előzetes tervekkel ellentétben Oroszország nemhogy a fővárost nem tudja menetből bevenni, de véres anyagháborúba bonyolódik, amelyben hatalmas veszteségeket szenved. Dávid és Góliát küzdelme megmozgatja a nemzetközi közvéleményt, a kis országba Nyugat-Európából áramlik a hadianyag, sőt az önkéntesek is. Az orosz hadsereg végül tanul a hibáiból, a fegyverszállítmányok nem ellensúlyozhatják a nagyhatalom nyomasztó túlerejét: a kisebbik állam végül kénytelen békéért folyamodni. Noha államiságát megőrizheti, kénytelen lemondani területének 9 százalékáról.
A jelenkori valósággal való minden hasonlóság nem pusztán véletlen műve.
A fentebb leírt eseménysor a békekötés kivételével vonatkozhatna a mostani orosz-ukrán háborúra is, pedig egy jóval korábbi történetet elevenít fel.
A Szovjetunió 1939 decemberében rohanta le Finnországot. A véres, úgynevezett téli háborút követően a két fél békét kötött, amelynek napjainkig ható következményei lettek. Finnország a számára megalázó békét követően 15 hónappal a náci Németország oldalán hadba szállt a Szovjetunió ellen, hogy visszaszerezze elcsatolt területeit: például az akkor az ország második legnagyobb városának számító Viipurit, oroszul Viborgot. Miután Finnország szembesült azzal, hogy Németország elveszíti a háborút, 1944-ben fegyverszünetet kért a Szovjetuniótól, amely az erő pozíciójából diktált északnyugati szomszédjának. Az 1947-es párizsi béke megerősítette az 1940-es szovjet-finn egyezményt: az akkor elfoglalt (majd a világháború alatt a finnek által visszafoglalt) területek szovjet kézen maradtak, Moszkva fontos haditengerészeti támaszpontot kapott és beleszólást Finnország belügyeibe. Helsinki szerencséjére azonban nem következett be a Közép-Európában jólismert szovjetizálás, Finnország független polgári demokrácia maradhatott és gazdasága is megúszta az államosítás, kollektivizálás „áldásait”. Ennek azonban ára volt: Finnország nem vehetett részt a Nyugat-Európa háború után újjáépítésére szánt amerikai hitelprogramban, a Marshall-segélyben. A hidegháború során ki kellett maradnia a nyugati szövetségi rendszerből, így nem lett a NATO tagja sem. Ez az állapot még a Szovjetunió összeomlása után is fennmaradt, miközben Finnország (éppen a nagy keleti szomszédtól való félelem miatt) máig bivalyerős hadsereget tart fenn, és nem szüntette meg a sorkatonaságot sem. A helyzet Ukrajna orosz megtámadása után változott meg, amikor is Finnország Svédországgal együtt hivatalosan is kérvényezte a katonai szövetséghez valós csatlakozást. A két északi államot a NATO tavaly júniusi madridi csúcsán hívta meg tagjai közé, ám a 30 tagállamból kettő, Magyarország és Törökország mondvacsinált okokra hivatkozva máig nem ratifikálta a csatlakozást.
Mint látni fogjuk, a téli háború számos eleme visszaköszön ma is. Van valami, ami azonban a hadtörténeti párhuzamoknál is fontosabb, nevezetesen, hogy miként végződhet a konfliktus.
A mai ukrajnai háborúhoz leginkább hasonlító korábbi európai összecsapás lezárása ugyanis jelzi: hiába a nemzetközi támogatás, fegyverszállítás, hosszú távon mégis nagyon nehéz ellensúlyozni Oroszország erőfölényét.
Tavaly ősszel Herszon felszabadítása után az ukrán döntéshozókat és sok európait elöntött az optimizmus. Sokak számára elérhető közelségűnek tűnt az ukrán győzelem, s úgy látszott, a 2014-15-ben Oroszország által elfoglalt területek (Krím-félsziget, donyecki és luhanszki „népköztársaságok”) visszavétele is lehetséges. Ezt az optimizmust az orosz hadigépezet lassú, de könyörtelen előrehaladása miatt felül kell vizsgálni. Legalábbis erre utal az Ukrajna legfőbb támogatójának számító Egyesült Államok értékelése. A Politico értesülése szerint például az amerikai Védelmi Minisztérium a Szenátust nemrég tájékoztató illetékesei úgy látják, „valószínűtlen”, hogy Ukrajna képes lenne visszafoglalni a Krím-félszigetet.
Még tovább ment Mark Milley tábornok, az amerikai Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsának elnöke, aki szerint nagyon nehéz lesz „ebben az esztendőben kiűzni az oroszokat Ukrajna minden megszállt területéről.” A CIA igazgatója, Willam Burns pedig jelezte, az elkövetkező hat hónap döntő fontossággal bír majd Ukrajna jövője szempontjából. Alighanem a készülő nagy orosz offenzívára utalt, amelyet ukrán források szerint Moszkva a háború kirobbanásának február 24-i évfordulójára tervez – még mielőtt a csatatérre érkeznének a NATO-tagországok által felajánlott nyugati harckocsik.
Az ukrán háborús kilátások reálpesszimista megközelítésével párhuzamosan az Egyesült Államokban is megszaporodtak azok a hangok, amelyek szerint tárgyalóasztalhoz kellene ülni, merthogy a csatamezőn egy mindent eldöntő ukrán siker egyre valószínűtlenebb. A részben a Védelmi Minisztérium által finanszírozott befolyásos agytröszt, a RAND Corporation szerint egy elhúzódó konfliktus nem szolgálja az Egyesült Államok érdekeit. Friss elemzésük szerint habár Washington egyedül nem tudja befolyásolni a háború hosszát, lépéseket tehet afelé, hogy a konfliktus tárgyalásos lezárása közelebb kerüljön.
Az életéért küzdő Ukrajna számára persze nehéz tárgyalni úgy, hogy a fejéhez pisztolyt tartanak.
Hiába maradna meg finn mintára önálló államisága, az ukrán közvélemény aligha emésztené meg, hogy az irtózatos emberáldozatok és pusztítás ellenére újabb területekről kellene lemondania.
Márpedig Oroszországnak láthatóan ez a minimumcélja, s ebben is megáll a párhuzam az 1939-1940-es téli háborúval. A szovjet vezetésben ugyanis a harmincas évek második felében megerősödött a szándék a cári Oroszország által elveszített területek visszaszerzésére. Akárcsak Vlagyimir Putyin orosz elnök, aki a Szovjetunió felbomlását a „huszadik század legnagyobb geopolitikai katasztrófájának” nevezte, és az elmúlt években mindent elkövetetett a „közel külföld”, azaz az egykori szovjet tagállamok befolyásolására és dominálására. Sztálin támogatóra lelt Hitlerben. A világtörténelem talán két legundorítóbb rendszere, a náci Németország és a kommunista Szovjetunió által 1939. augusztus 23-án aláírt Molotov-Ribbentrop paktum titkos záradéka a balti államokat szovjet érdekszférába sorolta. A második világháború kitörését követően a szovjet vezetés „kölcsönös segítségnyújtási szerződés” elfogadására kényszerítette a balti államokat, október közepére pedig lezajlott Észtország, Lettország és Litvánia teljes megszállása.
Az első világháború előtt a cári birodalomba tartozó Finnország sem kerülhette el sorsát: Leningrád védelmének biztosítására Sztálin területcserét akart kierőszakolni Finnországtól, ám a követelt dél-karéliai zóna átadását Helsinki elutasította. Ezt követően, a világháború kirobbanása után, 1939. november 30-án üzent hadat a Szovjetunió a kis államnak. Akárcsak a mostani orosz támadásnál, 1939-ben is úgy vélték Moszkvában, hogy gyorsan elsöprik a védőket.
A Vörös Hadsereg vezetői azt ígérték Sztálinnak, hogy december 21-ére, a diktátor születésnapjára Helsinkit megszabadítják a „fasiszta megszállástól”.
Tavaly februárban előre megírt hírügynökségi győzelmi cikknél anno egy fokkal komolyabb kulturális termék jelezte az orosz magabiztosságot: Dmitrij Sosztakovics zeneszerzőtől rendeltek a leendő győzelmet ünneplő darabot. Ahogy az egykori Molotov-Ribbentrop-paktumot és Lengyelország náci Németországgal közös lerohanását relativizálja és saját biztonsági érdekeivel magyarázza a mai orosz vezetés, úgy a finn-orosz háborúval kapcsolatban is igyekszik a felelősséget a megtámadott félre hárítani. Vlagyimir Putyin 2013-ban azt mondta, az invázió azért indult, hogy kijavítsa a „hibás” határokat: a függetlenségét 1917-ben kikiáltott Finnország határa ugyanis 20 kilométerre húzódott Leningrádtól/Szentpétervártól.
Tíz évvel ezelőtti beszédében az orosz elnök arra is utalt, hogy a támadás elején vezetői hibák miatt a Vörös Hadsereg hatalmas veszteségeket szenvedett, de aztán Sztálin mozgósítása „megéreztette a szovjet állam erejét Finnországgal.” Nem is kérdés, hogy ki volt az erősebb fél. A finn hadsereg körülbelül 250 ezer katonából állt, mindössze 30 harckocsija és 130 repülőgépe volt, miközben a támadók egymillió embert, háromezer tankot és 3800 repülőgépet mozgósítottak. A finnek azonban ügyesen fordították előnyükre, hogy tökéletesen ismerték a terepet.
Akárcsak a mostani háború kezdeti szakaszában az ukránok, a finnek is kerülték a frontális támadást, inkább kis csoportokban az ellenséges vonalak mögé szivárogtak, és állandó támadásaikkal szétzilálták a lomhán mozgó nagy szovjet csapattesteket.
A taktika hatékonynak bizonyult, miközben a finnek 25 ezer embert vesztettek, addig a szovjeteknél 160 ezer katona esett el. A finn leleményesség nem ismert határokat, tömegesen alkalmaztak egy olyan fegyvert, amit aztán az 1956-os pesti srácok is használtak az orosz harckocsik ellen. Vjacseszlav Molotov szovjet külügyminiszter a Finnország megtámadását követő nemzetközi felháborodás élét azzal próbálta elvenni, hogy közölte: a szovjet gépek nem bombákat, hanem élelmiszercsomagokat dobnak az „éhező finn dolgozóknak”.
Válaszul a finn fekete humor a házilag barkácsolt bombákat a külügyérről nevezte el. Mondván, ez éppen annyira ital, mint amennyire élelmiszerek a városaikra dobott bombák – így született meg a Molotov-koktél, a benzinnel töltött üveg, amely meggyújtva kitűnő tankelhárító eszköznek bizonyult.
Akárcsak 1956-ban Budapesten vagy most Ukrajnában, az orosz katonákat akkor is hazugságokkal ösztökélték harcra: a fogságba kerültek arról beszéltek, hogy „a finn dolgozókat akarták megszabadítani a kapitalisták rémuralmától.”
A nemzetközi közösség reakciója is hasonló volt a mostanihoz. Világszerte felháborodást váltott ki a szovjet agresszió, amit 1939 decemberében XII. Piusz pápa is elítélt.
Számos ország hadianyaggal sietett a megtámadott finnek segítségére: a britek és a franciák például repülőgépeket, illetve lőszert, az Egyesült Államok tízmillió dollárt küldött.
Még a tűz alatt álló lengyelek is ígértek segítséget, igaz, eltaposásuk miatt már nem tudtak katonákat küldeni. Mások viszont élőerővel is támogatták a finnek önvédelmi harcát: észt, norvég és svéd kontingens érkezett Finnországba. Az egyik legjelentősebb – igaz, későn, nem sokkal a fegyverszünet előtt érkező – csapatot éppen Magyarország biztosította. Hazánkban is komoly rokonszenv kísérte a finnek önvédelmi harcát, akiket már csak a Horthy-korszakban hangsúlyosan ápolt nyelvrokonsági kötelékek miatt is osztatlan rokonszenv övezett. A Teleki-kormány a közérzületet meglovagolva önkénteseket toborzott, képzett ki és küldött Finnországba.
Richly Gábor történész tanulmánya szerint nagypolitikai okai is voltak a magyar támogatásnak. Budapest a finnek támogatásával a mielőbbi revízió veszélyeztetése nélkül bizonyíthatta politikájának három, nyugaton jól csengő jellemzőjét: a szovjetellenességet, a Németországgal szemben őrzött önállóságot, valamint az áldozatokra is kész igazságosságot. A budapesti finn követségen 25 ezren (!) jelentkeztek önkéntesnek, a parlamentben pedig az ellenzéki szociáldemokrata képviselő Malasits Géza felszólalásában jól összegezte a társadalmi közhangulatot: „Ez a drámai harc mindannyiunk lelkét megrezegteti, mert olyan hatalom igyekszik a derék, demokratikus finn népet letörni, amely bennünket is letört 1849-ben… Hasonlóképpen most Finnországban ugyanazok az erők igyekeznek a finn népet szabadságától, természeti kincseitől megfosztani, hogy a muszka óriás hatalmi körét tovább terjeszthesse ki…”
Egyértelmű volt a magyar sajtó hozzáállása is. A Magyar Nemzet például akkor habozás nélkül a megtámadott gyengébb felet támogatta a szovjetorosz imperializmussal szemben és már december közepén helyszíni riportokban tudósított a harcokról.
Lovászy Péter jegyzetíró a finn rádiót hallgatva elégikus hangulatban számolt be az ellenállásról: „A finn rádió most üzeneteket közvetít a bevonultaknak. Egy Koskinen nevű tartalékosnak, aki most valahol Karjalában harcol a túlerővel, hazája szabadságáért, Häme tartomány egyik kis falucskájában fia született. Talán 20 év múlva őneki kell harcolni a szabadságért…”
A gondosan válogatott, kiképzett, majd hatalmas kerülővel északra küldött 360 fős magyar zászlóalj végül nem szagolt puskaport, mert nem sokkal a harcok márciusi lezárulta előtt érkezett Finnországba. A pszichológiai hatás mégis hatalmas volt: az egész finn társadalom hálás volt a segítségért. Az önvédelmi harcot vezető Mannerheim marsall március 24-i napiparancsában érzelmes hangon köszönte meg a magyar szerepvállalást: „Ti, dunamelléki vérrokonaink, szintén meghallottátok csatakürtjeink távoli hangját, és többezer éves távollét után a magyar kard ismét ütésre emelkedett a finn testvérek védelmében.”
A különbség ezen a ponton bizonyosan jelentős. Akármi mi is lesz a szomszédunkban dúló háború végeredménye, ilyen köszönet most Ukrajna részéről teljesen indokolatlan lenne.
Nyitókép: finn civilek orosz bombázókat néznek az 1939-40-es téli háború idején (fotó: AFP/TT News Agency)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
