„Nincs már titkom, amit ne mondhatnék el” – politikáról viszont többé nem beszél a 80 éves Jordán Tamás
Keresztény, konzervatív családból indult, a liberális értelmiség emblematikus személyisége (majd egyesek szerint árulója) lett. Mérnökként végzett és bár a színművészetire sosem vették fel, színészként élte le az életét. Amióta az egykor befelé forduló gyerek a rivaldafénybe lépett, ember nem tolmácsolja nála jobban József Attilát. Jordán Tamással 80. születésnapja alkalmából beszélgettünk. Interjú.
– Fiatalon híresen jó emlékezőtehetsége volt, de mostanában már saját bevallása szerint egyre nehezebben megy a szövegtanulás. A gyerekkorából mennyire emlékszik?
– Kevés dologra. Egyre inkább cserbenhagy a memóriám, amire ékes bizonyíték, hogy a 80. születésnapom alkalmából rendezett ünnepségen, amikor egykori kaposvári színészbarátaim, Pogány Jutka, Molnár Piroska, Bezerédi Zoltán és Máté Gábor a negyven évvel ezelőtt Kaposváron futó darabok szövegeiből olvastak fel nekem, egyet sem ismertem fel. Pedig annak idején mindben szerepeltem. Vannak homályos emlékeim arról, amikor 2-3 évesen addig dédelgettem a frissen világra jött kiskacsákat, míg egytől egyig meghaltak a kezeim között. Ez Magyargencsen történt, ahová a háború elől menekültünk, miután nagyapám bútorgyárát lebombázták. Öten voltunk testvérek. Sok gombfoci- és focimeccsre emlékszem abból az időből, de az egyik legélesebb emlékem az, hogy apámmal és az öcsémmel kint voltunk a Sztálin-szobor ledöntésénél. Akkor már 13 éves voltam, Kossuth-címereket ragasztgattunk a teherautók szélvédőjére és mindig kaptunk valamit cserébe, egy csirkét vagy egy kiló krumplit… Addig nagyon hittem azt, amit az iskolában tanítottak. Büszke voltam arra, hogy nálunk szocializmus van és nagyon örültem, hogy pillanatokon belül kommunizmus lesz. ‘56 volt az, ami kijózanított. Amikor láttam a Sztálin-szobor ledöntését és azt az eufórikus örömöt, amihez hasonló, akkor úgy gondoltam, csak a Bastille lerombolásánál lehetett, láttam, ahogy az idegenek összeölelkeztek és mindenki boldog volt, az fantasztikus hatással volt rám.
– Otthon nem mondtak azelőtt semmit a rendszerről?
– Otthon csönd volt, nem volt szabad tudnunk semmiről. Mivel a családom tagjai köztudottan és a hatalom számára tudottan voltak reakciósok (egyik nagyapám polgármester-helyettes volt, a másik gyáros, apám gyárigazgató), ha politizáltak, minket kirekesztettek ebből, nehogy olyanokat mondjunk az iskolában, amiről ők beszélgettek.
Több évtized távolából merem mondani, hogy egy kicsit szégyelltem a szüleimet. Nem értettem, hogy lehet, hogy nem ismerik fel, hogy a szocializmus útja, amin vagyunk, jó. Pedig érthető volt, hiszen a rendszer mostohán bánt velük, Rákosi alatt kitelepítették a család egy részét, a gyárat elvették.
Én viszont tízéves gyerekként, mivel jó tanuló voltam, hittem, amit az iskolában tanítottak és rózsaszínben láttam a világot. Az eufória azonban olyan mélyről jövő volt ‘56-ban, hogy meggyőzött.
– Azután nyíltabbá vált az otthoni kommunikáció?
– Pár napig. A forradalom napjai után a legsötétebb bosszúállás időszaka következett és mindenki újra hallgatásba burkolózott.
– Valaha elmondta a szüleinek, hogy szégyellte őket?
– Nem.
– Szigorú keresztény neveltetést kapott. Amikor kitalálta, hogy színész lesz, volt ellenállás otthon?
– Nagyon jó szellemben neveltek minket. Annak ellenére, hogy nagyon nem akarták, hogy az legyek, természetesen nem szóltak bele ebbe. Apám csak azt mondta, amit nekem is tudom kellett volna, hogy úgyse vesznek fel a színművészetire. Mivel tudta, hogy a matematika és én borzasztó jóban vagyunk, azt javasolta, hogy adjam be a jelentkezésemet a Műegyetemre.
– Nem csak beadta, el is végezte, földmérő mérnök lett. Csak mert az apja azt mondta, Műegyetem?
– Nekem mindegy volt. Ha akkor apám azt mondja, a jogra jelentkezzek, oda felvételiztem volna, a szívem mélyén úgyis csak színész akartam lenni. Már iskolás koromban eldöntöttem. Hihetetlenül zárkózott, befelé forduló, félelmekkel teli kisfiú voltam, szerintem normális, hogy egy ilyen kisfiú más akar lenni.
– Csak ez ritkán szokott ennyire jól sikerülni.
– Mindez tudat alatt történt. Már elmúltam 40 éves, amikor a kaposvári évek alatt rájöttem, hogy miért is választottam ezt a pályát. Gyerekként egyáltalán nem tudtam beszélni, nem voltak magánhangzóim, csak mássalhangzóim, azok is torlódtak. Nem lehetett érteni, amit mondtam. Aki egyáltalán megértette, hogy azt mondom, színésznek akarok menni, tele volt megdöbbenéssel és kétkedéssel. Én viszont a színészetben láttam meg az ellentétét annak, amilyen életre készültem. Elkezdtem úgy vágyakozni a színészetre, hogy nem is tudtam, milyen a színház. Mindössze két-három előadást láttam addig, nem is ez volt rám hatással, hanem az, hogy a színész egy emelvényen áll, fény esik rá, mindenki hallgatja és nyilván nincs egy csepp gátlása sem. Akkor azt hittem, egy színész nem szorong, pedig ez egyáltalán nincs így.
– Más színészek lehet, hogy szoronganak, de ön látszólag nem sűrűn. Úgy tűnik, játékosan fogja fel, ami mások vállát mázsás teherként nyomja. Ez alkati kérdés?
– Én is nagyon sokára vetkőztem le a pánikszerű félelmemet. Emlékszem, Kaposváron játszottam, elmúltam 40 éves már, jegyzett színész voltam, amikor egyszer annyira izgultam, hogy azt gondoltam, orvost kell hívni. Akkor leültem a tükör elé, nagyon koncentráltan néztem a tekintetemet és elmagyaráztam magamnak, hogy nem szabad izgulni, mert akkor minden tönkremegy. Végigvettem minden lehetőséget, meggyőztem magam arról, hogy ha megbukok, akkor se történik semmi. Több mint negyven percet beszéltem magamhoz és azt hiszem, nagyon jó mondatokat találtam saját magam számára, mert attól kezdve nem izgultam többé. Ezt nem igen szokták elhinni, pedig megesküszöm, hogy így volt.
– Tehát a saját korlátai ledöntéséhez nem volt szüksége pszichológus segítségére, ahogy például József Attilának, akivel annak idején annyira tudott azonosulni?
– Merem vállalni azt az ostoba devianciát, hogy én nem hiszek a pszichológiában, egy picit sem. Tévedhetek, de ez egy makacs döntés.
József Attilában sem azt szerettem, hogy beteg, hanem azt, hogy minden verséből kristálytisztán ki lehet olvasni, hogy olyan, mint mi. Fél az élettől, kisebbrendűséggel küzd, szorong, nem találja a helyét, hihetetlenül áhítozik a szeretetre.
– Kétféle ember mond nemet a pszichológiára: az egyik, aki azt is tagadja, hogy a lélekkel egyáltalán dolga van az embernek, de ön ezek szerint a másik, aki tudja, hogy van munka abban, hogy harmóniába kerüljünk önmagunkkal és a világgal, de a megoldást nem kívülről reméli. A színház segített ebben az önterápiában?
– Nem annyira az előadások katarzisa, inkább a csapatba tartozás, az együtt gondolkodás, a munka sikere az igazán erős támaszai ennek a lelki fejlődésnek.
– Sokszor elmondta, a családtagokkal, barátokkal szemben milyen szemérmes. Hogy lehet, hogy az interjúkban viszont könnyen megnyílik?
– El kellett, hogy múljak 60 ahhoz, hogy elkezdjek fecsegni magamról. Nincs már olyan titkom, amit ne mondhatnék el.
– Bálint Andrással, akivel 72 éves a barátsága, s akivel általános iskolás koruk óta együtt készültek a pályára, most közös műsorban mesélnek a múltról. Rég érett ez az előadás?
– Mindenkinek lehet olyan barátja, akivel, bár eltelhetnek hónapok, évek is, hogy nem találkozott, amikor összejönnek, ott folytatják, ahol azelőtt abbahagyták. Mi is így vagyunk egymással. Sokszor összekötött minket a sors. Amikor ő volt a Radnóti Színház igazgatója, négy szerepet játszottam, három darabot rendeztem ott. Ő pedig jött hozzánk játszani, amikor a Nemzeti Színházat igazgattam, de szerepeltünk együtt tévéjátékokban, filmekben is. Évtizedek óta mindig mondogattuk, hogy kéne valamit kettesben is csinálnunk, aztán egy éve, tavasszal úgy gondoltuk, itt az idő: most, hogy Budapest 150 éves és Molnár Ferenc köztudottan Budapest szerelmese volt, az ő írásaiból csináltunk egy estet. A molnári szövegfolyamot időnként megszakítva pedig elmeséljük a mi 72 évünket is, különböző tematikákban.
– Bálint András azok közé tartozik, akik nem fordultak el öntől, amikor a Nemzeti Színház igazgatását elvállalva „árulóvá” vált sok barátja szemében?
– Persze. Egészen sajátos helyzet, ahogy ez a barátság létezik. 1997-ben, amikor eldöntötte a kormány, hogy épít egy Nemzeti Színházat az Erzsébet térre, őt kinevezték igazgatónak. 1998-ban viszont, amikor kormányváltás történt és a baloldal által tervezett Erzsébet téri színház helyett úgy döntöttek, hogy felépítik a Schwajda György, Orbán Viktor, Siklós Mária nevével fémjelzett épületet a Soroksári úton, Bálint Andrásnak útilaput kötöttek a talpára. Amikor jött a hír, hogy Görgey Gábor kulturális miniszter megpályáztatja az igazgatói posztot, föl se merült bennem, hogy el kéne indulnom érte. Viszont éppen akkor zajlott a második Pécsi Országos Színházi Találkozó, a város tele volt színészekkel, akik sorba jöttek oda hozzám azzal, hogy pályázzam meg. Mivel a Merlin Színház, aminek akkor az élén álltam, nagyon sikeres volt, hasonlóan a POSZT-hoz, ami szintén az én szellemi gyermekem, úgy gondolták, hozzám méltó kihívás lenne. Mindaddig azonban nem is gondoltam erre komolyan, amíg Horgas Péter díszlettervező el nem hozta nekem a Nemzeti Színház alaprajzát, amin jól látszott, hogy a Dunára néző oldalon van egy szabadtéri színpad. Péter azt mondta, ha azt be tudnánk építtetni, lenne ott egy 160 fős, technikával csodálatosan felszerelt terem, ahol folytathatnánk a Merlint, ami egyébként folyamatos anyagi gondokkal küzdött. Akkor leültem Bálint Andrissal egy kávézó teraszára és megpróbáltam rávenni, hogy pályázzunk együtt. Úgy gondoltam, ő igazgatná a hagyományos színházat, én pedig ezt az agóra, illetve fórum bűvszavakkal körülírható helyet, a Merlin folytatásaként.
Biztos vagyok benne, hogy mindazt a politikai és művészi elszigeteltséget, ami körülvette a Nemzeti Színházat, pár hónap alatt felmorzsoltam volna.
Olyan eseményeket csináltam volna, mint a Merlinben, ahol mindenki ott akar lenni. Az építészt, Siklós Máriát még sikerült meggyőznöm, ő megtervezte a beépítést, de azon bukott el a dolog, hogy ez 300 millió forintba került volna, a miniszter pedig a többi döntéshozóval együtt nem vállalta be azt, hogy a nem tudom, hány milliárdból frissen átadott Nemzeti Színházra még ennyit rá kelljen költeni.
– Az igazgatást végül egyedül vállalta el, amiért megbélyegezte a saját politikai oldala. Meglepte ez a reakció?
– Tudomásul vettem. Tudom, hogy ilyen a világ: aki egy kicsit kidugja a fejét, azt rögtön elkezdik támadni. Tudtam, hogy ebből bajom lesz. A legjobb barátaim, az értelmiség színe-java megbélyegzett és kirekesztett ezért. Olyan erős volt a liberális összefogás a Nemzeti Színház épületével szemben, hogy ellenem fordultak. Nem szemtől szembe, de újságcikkekben, üzenetekben a szememre hányták, hogy legitimáltam az új épületet, vagy egyszerűen csak hiába hívtam őket, nem jöttek oda játszani, rendezni, mert szerintük megbontottam egy politikailag zárt, belső közösséget.
– Ön büszkén vallja, hogy a színházakban, amelyeket vezetett, távol tudta tartani a társulatoktól a politikai szekértáborharcot, amibe ma a Színház és Filmművészeti Egyetemen lényegében beleszocializálódnak a fiatal hallgatók. Távol lehet így tartani majd a politikát egy társulattól?
– Én tavaly április 3-án elhatároztam, hogy nem teszek politikai nyilatkozatokat. Erről csak annyit mondhatok, hogy ami az SZFE-n politikailag, szakmailag és emberileg történik, az kétségbe ejt.
– Ha politikai szemszögből nem is kommentálja, legalább azt mondja meg, érzelmileg túl van a fő művének nevezett szombathelyi Weöres Sándor Színház igazgatói székének elvesztésén?
– Nem elvesztettem, hanem nem pályáztam meg újabb 5 évre! Kívülről nézve így is későn hagytam abba, 78 éves voltam akkor, és bár fájdalmas volt ennek a szép időszaknak a lezárása, de tudomásul tudtam venni azt, hogy meg kellett történnie.
– Istennel hányadán áll most?
– Hiszem az Istent, de többet kell bizonyítania, hogy nekem ez könnyű legyen. Én igyekszem eleget tenni neki. Azt gondolom, hogy, ahogy József Attila is írja, „van Isten, de vigyáz magára”.
Az egyházat mint intézményt nagyon nem szeretem, de sok papot kedvelek. Például Várszegi Asztrikot, akitől nagyon szép videóüzenetet kaptam a születésnapomra. Nem az egésszel van bajom, de mint fociőrült, nagy fájdalom ért, amikor 1953-ban az egész ország a rádió előtt ült és végigizgulta a 6:3-as meccset, minket pedig eltiltottak ettől és hittanórán kellett ezalatt részt vennünk.
– Valló Péter születésnapi köszöntőjében az önt jellemző érthetetlen és a józan ésszel szembemenő bizakodást emelte ki, mint legjobb tulajdonságát. Mostanában miben bízik?
– Rendíthetetlenül optimista vagyok! Nem keddről szerdára, hanem kicsit hosszabb távon. Abban bízom, hogy ennél a világnál, amelyben most élünk, lehet jobb is!
– Édesanyja a 103. életévében, édesapja 97 évesen ment el. Ez elég szép reményekre jogosítja fel.
– Szokták mondani… Csak hát én a génekkel azért nem úgy bántam, ahogy ők…
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
