A globális kapitalizmus már összeomlott, csak még nem vettük észre? Geopolitikai világvége-víziók nyomában
2019 volt az utolsó jó évünk, azóta krízisből krízisbe csöppenünk, ráadásul ezek csak egy mélyebb válság tünetei, amiből nincs visszaút. Vagy mégis? A járvány, infláció és háború árnyékában óriási népszerűségre tettek szert a globális összeomlást vizionáló világmegfejtések, amelyek szerint a szabad és biztonságos kereskedelemre épülő, páratlan fejlődést és anyagi jólétet hozó globalizáció 1945 óta íródó története véget ért. A geopolitikai apokalipszis egyik fő lovasa Peter Zeihan amerikai geopolitikai szakértő, aki szerint most pár évtizedre elzárkózó, elöregedő és elszegényedő blokkokra szakad a világ, Kína összeomlik, Európa vegetálni fog, az Egyesült Államok viszont nyer. Górcső alá vettük Zeihan tavaly óta bestseller világvége-vízióját – és bár elgondolkodtunk rajta, kétségbe nem estünk.
Az elmúlt néhány évben két szó határozta meg a nyugati gazdasági, politikai és társadalomtudományos diskurzust: a polikrízis és a deglobalizáció. A Financial Times által a 2022-es év szavának választott polikrízis hétköznapi nyelven azt jelenti, hogy csőstül jön a baj: a COVID, Oroszország Ukrajna elleni agressziója, az egyre égetőbb klímaválság, az amerikai–kínai nagyhatalmi torzsalkodás. A deglobalizáció pedig korszakhatárt jelöl: a II. világháború óta fennálló világrend, a sok szempontból bírálható, de a világ nagy része számára gazdasági fejlődést és materiális jólétet eredményező globalizáció végét, ami a többi válsággal együtt megy végbe, részben azok okozójaként, részben pedig azok folyományaként. A deglobalizáció szó a járvány előtt évente átlagosan 850-szer szerepelt a Dow Jones amerikai pénzügyi kiadó adatbázisában, tavaly több mint 7000-szer.
A pesszimista tábort olyan személyiségek erősítik, mint Nouriel Roubini iráni származású amerikai közgazdász, aki azzal érdemelte ki a „Dr. Végzet” becenevet, hogy megjósolta a 2008-as pénzügyi világválságot. A megafenyegetések kora című, tavaly novemberben jegyzett esszéjében például a leggyakrabban emlegetett veszélyek mellett fél a mesterséges intelligencia munkahelyekre gyakorolt fenyegetésétől és az adósságválságtól is, de ezekkel egy szinten említi a protekcionizmus visszatérését, a kereskedelmi háborúkat és az amerikai–kínai gazdasági szétválást (decoupling). Évek óta kongatja a vészharangot a deglobalizáció miatt számos kutató mellett a Wall Street több meghatározó alakja, például Larry Fink és Ray Dalio, akik a világ vezető vagyonkezelő cégét (Blackrock), illetve fedezeti alapját (Bridgewater Associates) irányítják, vagy épp a Financial Times vezető újságírója, Rana Foroohar.
A világvége csak a kezdet?
A krízisnarratíva egyik vezető képviselője Peter Zeihan amerikai geopolitikai elemző, akinek tavaly megjelent – magyar kiadásra egyelőre még váró – kötete, The End of the World Is Just Beginning (A világvége csak a kezdet) tavaly hónapokon át szerepelt a New York Times üzleti bestsellerlistájának élmezőnyében, és idén év elején visszatért oda. A szerző az utóbbi hetekben végigturnézta a leghallgatottabb angol nyelvű podcastokat és YouTube-csatornákat, köztük a világ jelenleg első számú podcastere, Joe Rogan műsorát, és egyfajta geopolitikai Greta Thunberggé avanzsált: ellentmondást nem tűrő magabiztosággal és rendkívül plasztikusan vázol fel egy többnyire riasztó jövőképet.
A párhuzamok ezzel persze véget is érnek, hiszen a tizenéves svéd klímaaktivistával szemben Zeihant még nem kapta fel a fősodratú média, másrészt komoly háttérrel bír a szakterületén: tizenkét éven át volt alelnöke és vezető elemzője a világ egyik vezető hírszerző cégének, a kormányoknak és nagyvállalatoknak tanácsokat adó Stratfornak, és ő maga sem tudja, hányszor tartott előadást amerikai hírszerzőknek Langley-ben, a CIA központjában.
És most azt állítja, hogy a globalizációnak, ahogy azt eddig ismertük, vége van.
Felmerülhet a kérdés: ez miért baj? A magyarországi közbeszédben – jobbról és balról egyaránt – a leggyakrabban kritika tárgyaként, sőt szitokszóként kerül szóba a globális kapitalizmus. A munkaerő nemzetközi kizsákmányolásának és a természet kirablásának gonosz mechanizmusa, amely ellehetetleníti a jövő nemzedékek életfeltételeit, hallhattuk. Zeihan szerint azonban ennek a rendszernek köszönhetjük modern életünk szinte összes anyagi vívmányát.
Azt, hogy egy fejlett nyugati ország szupermarketében ma átlagosan 40 ezer árucikk érhető el (a 20. század elején ez a szám 200 volt), de azt is, hogy az az eszköz, amelyen az olvasó ezt a cikket olvassa, több száz cég több száz határátlépést magába foglaló, komplex, mégis harmonikus együttműködése során jött létre, miután az alapanyagait Közép-Ázsiában vagy Latin-Amerikában bányászták, alkatrészeit Tajvanban gyártották le német vagy közép-európai gépeken, dél-koreai vagy amerikai tervek alapján, hogy aztán Kínában szereljék össze és amerikai operációs rendszert telepítsenek rá.
Zeihan szerint minden, amit közvetve vagy közvetlenül elfogyasztunk, a műtrágyától a gázolajon át a ruháinkig, a globalizációnak köszönhetően áll rendelkezésre nagy választékban, viszonylag olcsón és megbízhatóan.
A rendszer artériáját pedig a közlekedési hálózatok alkotják, azon belül is elsősorban a tengeri szállítás: a kambodzsai rizzsel, ukrán gabonával, ausztrál bauxittal megrakott óriási teherhajók és a még nagyobb kontenérhajók, amelyek laptopjainkat, autóinkat, tévéinket hozzák-viszik.
Amerika, a világ csendőre
A könyv narratívája szerint a globalizáció nem spontán alakult ki 1945 után, hanem mert az Egyesült Államok így intézte. Tengeri kereskedelem korábban is létezett, de az áruk nem globálisan keringtek, hanem birodalmakon belül. Az indiai tea, a jamaikai cukor és az ausztrál gyapjú hatalmas távolságokat tett meg, de brit hajókon, brit kikötők között. Egymással viszont rivalizáltak a birodalmak, így a világgazdaság összességében zéró összegű játszma volt.
Ez változott meg 1945-ben, amikor a II. világháborúból domináns gazdasági és katonai hatalomként kikerül Egyesült Államok új világrendet hozott létre. Ez volt az 1944 nyarán megalapozott úgynevezett Bretton Woods-i rendszer, amelynek központi eleme a szabad kereskedelem. A résztvevők lemondtak a birodalmi kereskedelmi blokkokról, a gyarmati piacokhoz való kedvezményes hozzáférésről, a védővámokról. Cserébe Amerika garantálta a biztonságot: haditengerészete járőrözött a világ óceánjain, és azóta is biztosítja a tengeri hajózás biztonságát – ezért terjedhettek el a mai szuperméretű konténerhajók, amelyek 16-szor nagyobbak, mint 1945-ös társaik, míg az egységnyi rakományra vetített költségeik negyedakkorák.
Az új világrendbe bárki beszállhatott, ha teljesített két feltételt: gyűlölte a szovjeteket (vagy úgy tett), és engedte, hogy Amerika határozza meg a külpolitikáját. A rendszerhez mindenki csatlakozott, aki számított: a régi szövetségesek, mint Nagy-Britannia és Franciaország, a régi ellenségek, mint Németország és Japán, az erőforrásokban gazdag fejlődő országok, mint Szaúd-Arábia és Irán – a hetvenes években még a kommunista Kína is. Míg korábban egy országnak élelemmel, energiával, nyersanyagokkal és ipari munkásokkal is kellett bírnia, hogy gazdaságilag sikeres legyen, az új rendszerben elég volt egy dologban igazán jónak lenni – a többit kereskedelem útján is be lehetett szerezni.
A globalizációs kalandnak nem mindenki azonos szintről vágott neki, és az egyes országok rendkívül eltérő ütemben fejlődtek. Volt, amelyik nem is tudott belőle profitálni. Ám ez a rendszer mégis lehetővé tette, hogy a világ legszegényebb országai közül több felemelkedjen a legfejlettebbek közé, ahogy tette azt Dél-Korea, vagy a kétszáz évnyi iparosodást négy évtizedbe sűrítő Kína, amely a világ műhelyévé és szuperhatalommá vált. A kereskedelem részesedése a világ GDP-jéből 20-ről 60 százalék fölé nőtt 1960 és 2017 között, miközben maga a globális GDP 500 dollár/főről 12 ezerre emelkedett, és globálisan 50-ről 10 százalék alá csökkent a szegénységi küszöb alatt élők száma.
Nyertesek és vesztesek
A rendszer annyira jól ment, hogy az Egyesült Államok a gazdasági fronton nyerte meg a hidegháborút, és ezzel végső soron elérte a rendszer létrehozásának eredeti célját. Amerika a Szovjetunió bukása után is fenntartotta a rendet, sőt, a ’90-es évek „hiperglobalizációnak” is nevezett időszakában kapcsolt igazán turbófokozatra a világgazdaság integrációja. Ehhez már a volt szovjet blokk országai is csatlakozhattak.
Na, ennek van most vége. Nem a COVID és nem az ukrajnai háború miatt, bár ezek felgyorsítják és láthatóbbá teszik a deglobalizációt, hanem egyrészt azért, mert Amerikának már nem áll többé az érdekében fenntartani, másrészt azért, mert a globális demográfiai folyamatok miatt a világgazdaság kifogy az emberekből és így a lendületből is.
Miért nem áll érdekében Amerikának tovább fenntartani a rendszert? Egyrészt mert a kőzetrepesztéssel kiaknázott palagáznak és palaolajnak köszönhetően sikerült kivívnia energiafüggetlenségét, nincs már rászorulva a közel-keleti szénhidrogénekre. Szerencsés földrajzi adottságai révén élelmiszerben is képes az önellátásra, és ha hozzávesszük Kanada nyersanyagait és Mexikó olcsó munkaerejét, akkor mindene megvan ahhoz, hogy megálljon önállóan a lábán.
Másrészt azért, mert az amerikai politika a globalizáció ellen fordult. Mint láttuk, a világ nagy vonalakban nyert az 1945 utáni világrenddel, az egyetlen csoport, amelyik veszített, a fejlett nyugati országok ipari munkássága volt. Rozsdaövezetek alakultak ki, ám míg Európában a jóléti államok szociális hálója valamelyest képes volt tompítani a leépítésekből fakadó társadalmi feszültségeket, Amerikában nem, ezért a rozsdaövezetek népe a protekcionizmus felé lökte az amerikai politikát. Ez 2016-ban Donald Trump elnökké választásában csúcsosodott ki, aki Amerika újraiparosítását és Kína elleni kereskedelmi háborút hirdetett. Joe Biden pedig – minden ideológiai különbség ellenére – ezt folytatja. Zeihan szerint még hatékonyabb is, mivel a Trump által sokszor csak belengetett vámokat és korlátozásokat adminisztrációja keresztül is viszi.
Demográfiai összeomlás küszöbén
A másik ketyegő bomba Zeihan szerint a világ küszöbön álló demográfiai összeomlása. A globalizációnak köszönhetően anyagilag gazdagodó és urbanizálódó társadalmakban – hol korábban, hol később – de szinte mindenhol esésnek indult a gyerekszám és emelkedett a várható élettartam. A korábban piramis alakú korfák – sok gyerek, kevés öreg – jó esetben oszlopszerűvé váltak, vagyis az újabb generációk nagyjából annyian voltak, mint az előzőek, a társadalmak újratermelték magukat, nem növekedtek, de nem is csökkentek. Ez ideális a gazdaságnak.
Rossz esetben viszont a korfák feje tetejére állított piramissá váltak, vagyis az újratermelési szint alá süllyedt a termékenység, a társadalmak elöregedtek. Ez viszont rossz a gazdaságnak, és így a globalizációnak is.
Az idősek eltartása anyagi teher a kisebb számú aktív korú népességnek. Kevés a munkaerő és kevés az aktív fogyasztó, így csökken a kereslet a fogyasztási cikkekre és az importra, ráadásul kevés a fiatal vállalkozó, akik alapesetben az innovációt hajtják.
A demográfiai összeomlás rémképe – amit több híres ember, például Elon Musk is magáévá tett – Zeihan szerint általános jelenség, az iparosodás és urbanizáció eredménye, de egyes országokban egyedi tényezők is súlyosbíthatják, például a posztszovjet blokkban a rendszerváltás utáni összeomlás és az elvándorlás, vagy Kínában a korábbi egykepolitika. A következő évtizedekben mindenesetre egymás után omlanak majd össze az egyes országok népességei, ahogy nyugdíjba mennek az utolsó népes generációk. A 2020-as években Kína és Japán, Oroszország és Ukrajna, Németország és Olaszország, Ausztria, Belgium és Hollandia, a 2030-as években Brazília, Spanyolország, Lengyelország, Ausztrália, Görögország vagy Magyarország, a 2050-es években pedig olyan, ma fiatalnak hitt országok is, mint India, Indonézia, Mexikó, Törökország, Marokkó vagy Irán (ha folytatódnak a jelenlegi trendek).
Az egyes országokat és régiókat nem egyformán érinti majd a globalizáció visszaszorulása. Ahol relatíve egészséges a korfa, és nem annyira alacsony a születésszám – ilyen az Egyesült Államok, Franciaország, Svédország és Új-Zéland – jobban megússzák majd, és azok is, amelyek természeti adottságaik révén többé-kevésbé képesek az önellátásra. Különösen pesszimista Zeihan Kínával kapcsolatban, amely kizárólag a globális kereskedelembe való integráltságának köszönheti fejlettségét, különösen rosszak a demográfiai kilátásai, ráadásul élelmiszerből, élelmiszerinputból (például műtrágyából) és energiából is óriási importra szorul, így akár éhínségekkel is számolnia kell.
Oroszország helyzete kettős: a globális értékláncokból való kiszakadása évtizedekkel veti vissza az orosz gazdaságot, demográfiai adatai a legriasztóbbak közé tartoznak, viszont természeti erőforrásai révén legalább fázni és éhezni nem fognak a lakói. Az orosz energiától és nyersanyagoktól való elszakadás viszont Európának is fájdalmas lesz, és nem lesz könnyű fenntartania a jóléti rendszereket sem az egyre kevesebb aktív korú és egyre nagyobb nyugdíjas réteggel. Alapvetően azonban mindenhol befelé forduló, a világpiac helyett maximum regionális partnerekkel kereskedő, elöregedő országokkal lesz tele a világ, és le kell mondanunk a globalizáció nyújtotta anyagi javakról.
Nem eszik olyan forrón
Zeihan állításait azonban érdemes fenntartásokkal fogadni. Gondolatmenete tetszetős, de sokszor leegyszerűsítő. Gondolatébresztő szerző, de jósként nincs jó rekordja: Kína összeomlását immár 2010 óta vizionálja „a következő évtizedre”. Sok állítását az empirikus adatok nem igazolják: semmi sem utal arra, hogy kalózok lepték volna el a nemzetközi vizeket, vagy hogy az Egyesült Államok valóban izolacionista fordulatra készül és feladná a világpolitikai szerepét – Ukrajna bőkezű támogatása az orosz invázió kezdete óta például épp ennek ellenkezőjét jelzi. De ha így is lenne, számos más haditengerészet képes a hajózási útvonalak és fojtópontok nyitva tartására.
A deglobalizációs narratívát általában is támadják azzal, hogy az adatok nem igazolják. Való igaz, az árukereskedelem GDP-hez viszonyított arányának növekedése 2008 óta megállt. Csakhogy érdemben nem is csökkent. Sőt, a COVID alatti megtorpanás után a vártnál gyorsabban visszapattant – a Szuezi- és a Panama-csatornán 2021-ben rekordmennyiségű áruforgalmat bonyolítottak le.
Niall Ferguson brit–amerikai történész szerint a deglobalizáció délibáb, noha a globalizáció csúcspontja valóban 2007 körül lehetett, most sem összeomlás zajlik, csak egy alkalmazkodás a változó körülményekhez. A globalizáció átalakul, de megmarad – amíg az iPhone-t Kaliforniában tervezik és Kínában gyártják, addig nem kell aggódni.
Eközben egyes szolgáltató szektorok nemzetközi kereskedelme, főleg a digitális szolgáltatásoké kétszámjegyű növekedést produkál. Miközben bizonyos stratégiai iparágakban, mindenekelőtt a chipgyártásban Európa és Amerika is erőteljes lépéseket tesz a gazdasági szuverenitás érdekében a saját gyártókapacitások kiépítése felé, összességében nem látunk óriási iparhazatelepítési hullámokat.
Mások arra hívják fel a figyelmet, hogy bármi is legyen egy ország hivatalos politikája, a gazdasági trendeket nem kormányok, hanem sok ezernyi önálló aktor – vállalkozás, fogyasztó, munkavállaló – egyéni döntései határozzák meg, akik továbbra sem ellenségei a haszonnak, és így a szabad kereskedelemnek sem. A hazatelepülés helyett sokkal elterjedtebb céges stratégia az ellátási láncok egyszerűbbé tétele és diverzifikálása fennakadások esetére. És azt látjuk, hogy még egy gazdasági kapcsolatokat szétszakító háború sem a kereskedelem visszaszorulását, hanem inkább átrendeződését hozza – Európa máshonnan vesz energiát, Oroszország másnak adja el.
A legfőbb kritika Zeihannal szemben, hogy a földrajzra és a demográfiára redukálja a világ működését, és érzéketlen politikai, történelmi és ideológiai tényezőkre. Ezzel nincs egyedül, ez elmúlt években igencsak divatba jött a földrajzi determinizmus mint geopolitikai megközelítésmód. Zeihan mellett neves művelői tartozik Tim Marshall brit újságíró, olyan, magyarul is megjelent könyvek szerzője, mint A földrajz fogságában és A földrajz hatalma, illetve Zeihan volt Stratfor intézetes kollégája, Robert D. Kaplan, A földrajz bosszúja című kötet írója.
A földrajzi determinizmus kritikusai szerint az ember és a világ bonyolultabb ennél az egydimenziós megközelítésnél, arról nem is beszélve, hogy megközelítésük végső soron legitimálja Vlagyimir Putyin olyan típusú érveit, hogy ugyanis Oroszországnak természetes határokra van szüksége a fenyegető nyugati inváziótól. Erre persze válaszolhatják azt, hogy pont a háború megindítása mutatja meg, hogy a geopolitikai megközelítésmód igenis kiválóan alkalmas modell a valóság leírására és egyes vezetők viselkedésének magyarázatára, ezért van létjogosultsága a társadalomtudományban.
Még akkor is, ha ami következik belőle, nem túl vonzó.
Nyitókép: konceptuális klímakatasztrófa-illusztráció (fotó: AFP/Science Photo Library/Victor Habbick Visions)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
