Miben reménykedjünk, amikor nincs már remény? – vitaindító a magyar ellenzék programjáról
Lehrstück Mária emlékének [1]
Közállapotaink Erdoğan Törökországával, Lukasenka Belaruszával kerültek egy színvonalra azzal a lényeges különbséggel, hogy a magyar társadalom semmi jelét nem mutatja annak az eltökéltségnek, amellyel ezek a népek szembefordultak elnyomóikkal – állapítja meg Lányi András. Majd felteszi a kérdést: ilyen körülmények között minek van még értelme az ebbe beletörődni nem kívánók számára? Válaszképpen a filozófus-író vázolja is egy lehetséges ellenzéki program körvonalait. Kifejezetten vitaindítónak szánva írását: a Válasz Online a Lányi által javasoltak közül többeknek megküldte a cikket még megjelenés előtt. Válaszaikat a későbbiekben közöljük.
Ellenzéken olyan csoportosulást értek, amely nem éri be a kormány eljárásainak bírálatával, és célja nem pusztán a hatalom megszerzése, hanem az uralom rendjének átalakítása. Ebben az értelemben ellenzék ma Magyarországon nem létezik, tehát programja sem lehet.
A hely, ahol ön áll
A nagy szovjet tömbből kiolvasztott kelet-közép-európai kisállamok számára 1989 után kétféle út kínálkozott:
- alkalmazkodni a globális cégbirodalmak és pénzügyi hálózatok által diktált új világrend követelményeihez (ami a hozzánk hasonló, gyarmati sorból felszabadult országok számára teljes kiszolgáltatottságot jelentett: a természeti és kulturális erőforrások gyors felélését és kimerítését, egyenlőtlen nemzetközi csereviszonyokat, a társadalom kettészakadását);
- e cseppet sem virtuális veszélyek elleni védekezés reményében (és élve az ismerős csatlósszerep kínálta lehetőségekkel) fenntartani és megerősíteni az állami tekintélyuralom és bürokratikus abszolutizmus térségünkben hagyományos rendjét.
Orbán Viktor sikerének titka, hogy e kettőt egyszerre valósította meg. Uralma azonban csak addig volt kikezdhetetlen, ameddig a „kettős hódoltság” állapota nem vált tarthatatlanná: egyidejű függőségünk az európai multiktól, uniós pénzforrásoktól egyfelől, a keleti despotikus rendszerektől és az orosz energiaforrásoktól másfelől.
A harmadik út, a civil társadalom önrendelkezésén alapuló demokratikus fejlődés útja nálunk járhatatlannak bizonyult. A megkésett és felemás hazai polgárosodás erői nem tudták kiheverni a huszadik század során, különféle kényuralmi rendszerekben elszenvedett vérveszteséget. (A polgári elem, elsősorban a fiatalok menekülése Magyarországról ma is tart, ez napjaink egyik legtragikusabb folyamata.)
Közállapotaink Erdoğan Törökországával, Lukasenka Belaruszával kerültek egy színvonalra. Azzal a lényeges különbséggel, hogy a magyar társadalom semmi jelét nem mutatja annak az eltökéltségnek, amellyel ezek a népek szembefordultak elnyomóikkal.
Ellenzéki program: kinek?
A létező ellenzék ismételt választási kudarcáért a vélekedők egy része a pártok elhibázott stratégiáját okolja: hogy lehetnének sikeresek, ha nem képesek összefogni? Vagy ellenkezőleg: hogy áldozhatták fel hitelességüket a színlelt összefogás kedvéért? Aki nem a pártokat, az pedig a népet hibáztatja: „megtévesztett”, „szolgalelkű”, „ezeknek ez kell”. Amiben a bírálók egyetértenek, hogy olyan ellenzéki üzenetre lett volna szükség, amely alkalmas a kormánypárti választók meggyőzésére. Ez lesz az első tévedés, amit szemügyre veszünk. Ilyen üzenet ugyanis nem létezik.
A kormányra leadott szavazatok mögött ugyan többféle, egymástól különböző indítékot találunk, de a többség többségének preferenciáit semmiféle „üzenet” nem ingathatja meg.
Ide soroljuk mindenekelőtt azokat, akik a NER-ben megtalálták a számításukat. Az eszközökben nem válogató s a pénzzel bőkezűen bánó orbáni társadalompolitika százezreket tett a párthűbéri rendszer haszonélvezőjévé: az új oligarchia beszállítóit, jószágigazgatóit, strómanjait és szolgaszemélyzetét. Nem is beszélve a főnök jóindulatától függő, gyors karrierben reménykedő tudatlan ifjú bürokraták hadseregéről.
Náluk is szilárdabb (csak az évek múlásával fogyatkozó) támasza Orbán uralmának a rendszerváltásban csalódott Kádár-kori kisemberek sokasága. Ők az igazi Orbán-hitűek. Egy kis nyugdíjemelés és a vezér útmutatása arról, kit kell gyűlölni, hogy sanyarú sorsunkért kit okoljunk – ennyi nekik most már bőven elég. Elhasznált testük-lelkük még egy kiábrándulást nem viselne el.
És akkor nem beszéltünk még azokról, akik, törik-szakad, a mindenkori szélsőjobbra szavaznak: Torgyán és Csurka népéről és az ő gyermekeikről hetedíziglen. A politikában számukra biztos tájékozódási pont a „keresztény nemzetinek” nevezett program, amit a trianoni trauma után kárpótlásul kreáltak a deklasszált, meghasonlott, önbecsülésükben sérült, a lelkük mélyén hitetlen tömegek számára. Most végre azt kapják, amit mindig is szerettek volna kapni.
A fenti három csoport azonban jelentős mértékben átfedi egymást, ezért támogatásuk a Fidesz–KDNP győzelméhez nem lenne elegendő. A mérleg nyelvének szerepét a „jobbközépnek” nevezett szavazók jelentik, akik Orbánt és rendszerét a kisebbik rosszként, egyre kelletlenebbül választják. Nem azért, hanem annak dacára, hogy magukat konzervatívként azonosítják, tehát nincs, nem is lehet közük a jogállam rendjét felforgató jobboldali radikalizmushoz. Azonban a kilencvenes években elegük lett az állítólagos baloldal által proklamált vadkapitalizmus rendszeréből. A globalizáció farkastörvényeiért se lelkesednek, és nem vonzza őket az identitáspolitikai handabandázássá züllött kortárs liberalizmus sem. Politikai vezércsillaguk Gyurcsány Ferenc: ameddig őt ott látják az ellenfél táborában, tiszta lelkiismerettel voksolnak Orbán Viktorra.
Azt állítom, hogy ez a tábor – a szavazók nagyjából 15 százaléka – szívesen csatlakozna szinte bármilyen új kezdeményezéshez, amely túlmutat posztkommunista jelenünk szánalmas alternatíváján: azon, hogy legyen nálunk is minden úgy, ahogyan nyugaton van (volt talán, valamikor), vagy legyen úgy, ahogyan itt Horthy Miklós korában volt (sohase volt).
Mindebből az következik, hogy ha valaki ellenzéki programon töri a fejét, programjának – bármilyen hihetetlen – először magát az ellenzéki szavazótábort kellene megnyernie ahhoz, hogy a kisebbségből egyszer majd többség legyen. Itt talán könnyebb is a dolga, mert a politikai liberalizmus eltántoríthatatlan hívei (a ballibtől a neokonig) ma már aránylag kevesen vannak, a hithű (poszt- és neomarxista) baloldaliak pedig még kevesebben – egyelőre. Vagyis az ellenzéki oldal híján van mindenféle politikai programként értelmezhető mondanivalónak. Hiszen épp ez a legnagyobb baj vele.
A médium mint üzenet. A program nulladik pontja
Jelenleg nincs semmiféle „élcsapat”, se „minta”, amelynek követésére az ellenzék híveket toborozhatna. Parlamenti jelenlétének haszna kimerül abban, hogy az elégedetlenséget a rendszer keretein belül tartja. Új politikai kezdeményezések kiindulópontja ebben a helyzetben csakis a civil önvédelem és spontán önszerveződés lehet. Ebből messzemenő következmények adódnak a politikai kommunikáció módjára, szerkezetére és irányára nézve.
Vegyük végre észre: már régóta nem az a kérdés, hogyan juttassuk el a Megfelelő Üzenetet a célközönséghez. Nincs Megfelelő Üzenet. Szép számmal akad ellenben figyelemreméltó vélemény, támogatásra érdemes próbálkozás, példamutató helyi közösség, amelyekről nem értesül a nagyközönség. Hány helyi környezetvédő csoport, pedagógiai reformműhely, alternatív vallási közösség, élelmiszer-önrendelkezésre, rövid ellátási lánc kiépítésére vállalkozó szervezet, irodalmi és művészeti társaság számára jelentene azonnali segítséget és megerősítést, hogyha tagjaik legalább egymás tevékenységéről tudomást szereznének, és mondanivalójuk szélesebb körben válna ismertté?
Magától értetődik, hogy ennek a célnak a lényegében egyirányú helyett egy mindenirányú kommunikációt szolgáló hálózat felelne meg. Kevésbé nyilvánvaló, sokak számára bizonyára elfogadhatatlan, hogy ezt az úgynevezett közösségi média működése inkább akadályozza, mintsem előmozdítaná. A hírözönben magányosan bukdácsoló internethasználóhoz még akkor is rossz eséllyel jutnak el a kattintásvadászati versenyben szükségképpen vesztes, kishatókörű civil üzenetek, ha tudatosan válogatja médiapartnereit. Még kevésbé érzi, hogy ez utóbbiak valami olyasmiről tudósítanák, amiben ő maga is tevékenyen részt vehetne. A „felhasználóbarát” internet ugyanis korántsem semleges: a vélemények ellenőrzésének, rangsorolásának és befolyásolásának önműködő rendszerét teremtette meg, amely ellenállhatatlanná teszi a nagy információforrások túlhatalmát. Az új, valóban alternatív nyilvánosság megteremtésére a web2 alkalmatlan. Nem számítógép-terminálokat kellene összekötni ugyanis. Hanem embereket.
A demokratikus nyilvánosság hagyományos szerkezete a tömegmédiától abban különbözik, hogy a távoli forrásból származó üzenet nem közvetlenül jut el a közönséghez, hanem ellenőrizhető helyi „alközpontok” közvetítésével. A világban keringő hírekhez és véleményekhez ki-ki a maga számára mértékadónak tekintett, illetékes vagy tekintélyes vagy egészen egyszerűen csak ismerős személyek közvetítésével jut, velük érintkezve maga is résztvevője lesz a párbeszédnek, melynek során az új üzenet elsajátított tudássá, cselekedetek indítékává válhat.
A helyi (munkahelyi, szakmai, kulturális) nyilvánosság újjáélesztésének ma nincs alternatívája. Ez élő, személyes kapcsolatok hálózatát jelentené, amelynek az internet-összeköttetés csak kiegészítő, ma már persze nélkülözhetetlen része.
Aki kísérletet tesz erre, szinte leküzdhetetlen nehézségekbe ütközik. Ez azonban ne ejtse kétségbe: máris rátalált a kibontakozás legfőbb akadályára; megtudta, miről kell szólnia programja legelső mondatának. A szabadság kicsiny köreinek helyreállításáról és összekapcsolásáról. Felelős részvételről, decentralizált hatalomról, autonóm közösségek alulról felfelé építkező rendszeréről. A társadalmi ellenőrzés helyreállításáról a közhatalmi intézmények és piaci szereplők felett. Hogy lehessen és érdemes legyen politizálni. Minden egyéb csak ez után válhat programmá a szó politikai értelmében.
A negatív program
A történelemben minden valamirevaló politikai mozgalom valami ellen szerveződött. A felháborodás lényegesen nagyobb mozgósító erővel rendelkezik, mint a világmegváltó tervek és politikai programok. Mégis, a NER botrányos külpolitikája, jövőnket felemésztő gazdaságpolitikája, a nagy ellátórendszerek, különösen a közoktatás tönkretétele és a nemzet vagyonát eltulajdonító Fidesz-kleptokrácia gátlástalansága eddig csak a mindenkori közvetlen kárvallottakat késztette tiltakozásra, és a létező ellenzék sem tudott politikai tőkét kovácsolni a bűnös visszaélések leleplezéséből. Bármivel magyarázzuk ezt – az ellenzék hitelvesztésével, a társadalom közönyével, kommunikációs hiányosságokkal –, annyi bizonyos, hogy egy ellenzéki kezdeményezés fogadtatása mégiscsak azon múlik elsősorban, hogy mit ellenez. Programja is levezethető abból, hogy miképpen magyarázza, amit ellenez.
Felismeri-e például azt, hogy az Orbán-klán nem „lop és rabol” (dehogynem, ezt azonban megszoktuk), hanem államosít. Példátlanul rövid idő alatt, a szemünk láttára épült ki az új párthűbéri rendszer, amelyben minden vagyon, minden tudás és minden közintézmény az uralkodóé, aki
az üzleti adásvétel látszatára immár alig ügyelve egyre újabb tartományokat hajt uralma alá, kormányzásukat pedig kipróbált híveire bízza.
Hogy a hajdanvolt úri Magyarország népszínműbe illő díszletvilágának restaurálásánál is nagyobb baj, ami a hagyományőrző giccsparádé hátterében zajlik: a magyar közigazgatás és jogrend példátlan arányú felforgatása, egészen a működésképtelenségig; ezen belül mindenfajta önkormányzatiság és közalkalmazotti függetlenség megsemmisítése, pusztán azért, hogy a napi érdekeket szolgáló kézivezérlés útjából elháríttassék minden akadály.
Hogy nem az „európai” értékeket kellene számonkérni a kormányzó pártokon (mert ez csak meddő vitára vezet a liberális és az illiberális demokrácia lehetőségéről), hanem a saját állítólagos elveiket: nemzeti érdekeink elárulását és kiárusítását.
Létezik-e harmadik út?
„Nincs harmadik út!” – a hivatásos politikusok kedves eszméje ez. A maguk szempontjából igazuk is van: ha a legitim cél a hatalom megszerzése és megtartása tekintet nélkül bármi egyébre, akkor a politika világa szükségképpen kétosztatú: barátokra és ellenségekre oszlik. Csak „mi” vagyunk és „ők”. A jobboldalon a nemzeti hagyomány Szent Istvántól Petőfi Sándorig, a balon az idegenszívűek: liberálisok, szocialisták, a magyarság ellenségei. Nem is lehetnek mások, mint idegenek, hiszen a haza: mi vagyunk.
Csakhogy a néhai Demokratikus Ellenzék vezetői is hasonlóképpen torkolták le már 1989-ben az okvetetlenkedőket: mit akartok? Itt vagy kapitalizmus lesz, vagy szocializmus, harmadik út nem létezik. Ezzel a felkiáltással egyengették azután a „szocialista” nómenklatúra kapitalizálódásának útját. És lett belőle mégis valami harmadik: klientúrakapitalizmus, (több)pártállam, eredeti tőkefelhalmozás a pártirodákon.
Talán mégsem véletlen, hogy a harmadik út lehetősége nálunk újra és újra felvetődik. Nem függetlenül attól, hogy errefelé a tőkés piacgazdaság és a demokratikus jogállam egyensúlyára törekvő liberális program megvalósításának kísérlete rendre kudarcot vall, de az állami parancsuralom sem képes tartósan berendezkedni Európa eme köztes régiójában (hacsak nem közvetlen külső kényszer nyomása alatt).
Napjainkban ez a harmadikutasság új értelmet nyer. Kapitalizmus és szocializmus ugyanis többé nem létezik.
A marxi elméletnek megfelelő szocializmus a gyakorlatban soha nem is létezett. Hívei vagy lemondtak a kisajátítók kisajátításáról (és valamivel igazságosabbá tették a társadalmat), vagy megpróbálkoztak vele, de az véres és a korábbinál is igazságtalanabb diktatúrákhoz vezetett. Ami pedig a kapitalizmus eredeti, tankönyvi változatát illeti, a politikai és gazdasági hatalomért folyó versengés olyan megatechnológiák elterjedéséhez vezetett világszerte a termelés, a hadviselés és a kommunikáció terén, amelyek elkerülhetetlenné tették a gazdasági, politikai és információs hatalom korábban elképzelhetetlen mértékű összefonódását és összpontosítását a globális hálózatokban és a rajtuk élősködő helyi elitek kezében. Az új helyzet áldozatául esett a politikai közösségek önrendelkezése (népszuverenitás), de a piacok működése is, ami eredetileg egymástól független felek önkéntes megegyezésén alapult. A hálózati társadalomban a termelőeszközök magántulajdona értelmezhetetlenné vált, a tulajdonnal járó felelősség eszméjével együtt. Általában, az új és egyre személytelenebb kényszermechanizmusok működésének logikája a lelkiismereti döntés szabadságának elvén nyugvó erkölcsi világrendet, úgy, ahogy van, illúzióvá tette.
A hagyományos bal- és jobboldal programja tehát az új helyzetre sehogy se illik. A nyugati modell (az üzlet diktál a politikának) és a keleti modell (a politika csinálja az üzletet) közötti „választás” pedig, úgy tűnik, inkább történelmi adottság az egyes nemzetek számára. Következésképpen jobb és bal, Nyugat és Kelet között harmadik útról sem beszélhetünk. A huszonegyedik században a harmadikutasság, ha jelent valamit, a felkínált hamis alternatívák radikális elutasítását jelenti. Aki a régi kérdéseket teszi fel, ne számítson új válaszokra!
Új kérdések, új válaszok
A modern ipari társadalom természetétől elválaszthatatlan a növekedés kényszere, a hódító terjeszkedés és a gyengébb versenytárs tönkretétele. A második ezredfordulón ezek a tendenciák a természet eltartóképességének korlátaiba ütköztek, erre pedig a versengő felek erőfeszítéseik fokozásával válaszoltak. A hatékonyságért (vagyis a haszonért, végső soron a hatalomért) folyó hajsza az emberhez méltó élet természeti és kulturális forrásainak szédítő iramú kifosztásával járt és jár jelenleg is. Az erőszak terjedése, a növekvő létbizonytalanság, a közösségek széthullása és az egyén elszigetelődése ennek a folyamatnak a velejárói. Cégbirodalmak, despotikus rendszerek, pártapparátusok és terrorhálózatok, az új népvándorlás áldozatai és haszonélvezői küzdenek világszerte a túlélésért, ki-ki a maga módján. Többnyire egymás rovására. Erőfeszítéseik eredője
a civilizációs és ökológiai katasztrófa, ami nem valamikor a jövőben leselkedik ránk, hanem már ma is javában tart.
Mérséklésére és kezelésére csak ott van esély, ahol a tiltakozás, a bírálat és az új kezdeményezések egyáltalán szóhoz juthatnak: a demokratikus örökségük maradékát jól-rosszul őrző európai országokban. Nem lehet kérdés, hogy Magyarország helyét ezek között kell megtalálni. Nem mintha illúziókat táplálnánk a nyugati civilizáció jelenlegi állapotával kapcsolatban, hanem éppen azért, hogy tevékeny résztvevői lehessünk az európai intézmények megújításáért folyó közös küzdelemnek. A világpolitikai súlyát részben elveszített szubkontinensnek ez az egyetlen és utolsó esélye, hogy megmentse és végre következetesen érvényesítse elárult alapértékeit: az emberi méltóság tiszteletét, az erőszak elutasítását, elkötelezettségét az életformák sokféleségének fenntartása mellett. Először a saját határain belül: az európai nemzetek együtt ugyanis elég erősek és elég gazdagok ahhoz, hogy kivonják magukat a mostani gazdasági világrend szabta kényszerfeltételek hatálya alól. Ha ez részükről gazdasági, kulturális és politikai stratégiaváltással jár és a társadalmi erőviszonyok eltolódását eredményezné, az eggyel több ok arra, hogy habozás nélkül erre az útra lépjenek. Magyarország egymagában aligha lenne képes erre, Európában azonban rokon törekvésekhez csatlakozhat, többek között olyan területeken is, ahol a jobbító szándék egyik legfőbb kerékkötője jelenleg éppen a magyar kormány ellenkezése.
Az Európai Unió azonban jelenleg túl sok mindenben illetékes és túl gyenge eszközökkel rendelkezik jogosítványainak érvényesítésére. Ennek végső magyarázata valószínűleg abban a feloldhatatlan ellentétben keresendő, ami az alapítók fő célja, a szabadkereskedelem útjának akadálymentesítése és a tagállamok többségének elemi érdekei között feszül. Egyszerre kellene tehát korlátozni illetékességének körét, ahogyan a szkeptikusok szeretnék, és növelni a közös intézkedések hatékonyságát, ahogyan a föderalisták követelik. Befelé: kötelező érvényű közös alapelvek – ezek az emberi méltóság, természeti létforrásaink és kulturális örökségünk védelméről szóljanak – és semmi több. Kifelé: a közös kül- és védelmi politika szilárd intézményi kereteinek megteremtése.
Új irány a magyar külpolitikában? Úgy látszik, igen. Nemcsak a kormány kelet felé tekintő, európai szövetségeseit provokáló eljárásától különbözne, hanem a gazdasági globalizációt ünneplő és az euró bevezetését sürgető ellenzéki pártok nyilatkozataitól is.
Ami a gazdaságot illeti: az ökológiai katasztrófa kikényszeríti az alapfogalmak, gazdálkodás és jólét újraértelmezését. A mostani válságból az az ország fog kisebb áldozatok árán kivergődni, amelyik hamarabb tér át a mennyiségi szemléletről a minőségire, a természeti erőforrások maximális kiaknázásáról azok maximális kíméletére, s törekszik az egyre intenzívebb világpiaci kapcsolatok erőltetése helyett a hazai adottságokhoz rugalmasan alkalmazkodó termelés és a rövidebb ellátási lánc előnyeinek kihasználására.
A „zöld” gazdasági szemlélet egyelőre távol áll valamennyi hazai párt programjától, a gyakorlatuktól még inkább. Érdekeik – külföldi partnereik és támogatóik érdekeltségét is beleértve – garantálják, hogy ez így is maradjon. Ezért a gazdaságpolitika kényes kérdéseiben egy rendszerkritikus ellenzék könnyen kimutathatja mondanivalójának eredetiségét.
Azonban nem politikai programot írunk, csupán annak lehetséges kereteiről elmélkedünk. A pillanat ehhez, ha úgy vesszük, kedvező. A kormány tragikusan rossz válaszokat ad, az ellenzék nem is próbál összefüggő választ kínálni az ország előtt tornyosuló veszedelmekre. A tegnapi receptek kudarcot vallanak az új körülmények között, amelyeket a nyugati civilizáció válsága, a keleti kényuralmi rendszerek egyre fenyegetőbb fellépése, a klímakatasztrófa, az élővilág rohamos pusztulása, a népességrobbanás sújtotta országokból menekülő emberáradat, a közepes fejlettség csapdájába szorult nemzetgazdaság kilátástalan helyzete, a hazai újgazdagok és újszegények között tátongó szakadék mélyülése, a közoktatás és közegészségügy összeomlása, a cigányság társadalmon kívüli helyzete, a népesség elöregedése, a fiatalok menekülése idézett elő.
Nagy keletje van ilyenkor az értelmes, bátor kezdeményezésnek. „Csak” az általános közönnyel és beletörődéssel kell megküzdenie, „csak” a minden független próbálkozást ellehetetlenítő hatalom és a lakájmédiából rájuk zúduló szenny állhatja útját.
De legalább nem kell lépten-nyomon igazolnia magát lejárt szavatosságú politikai és gazdasági doktrínák hívei előtt – mert többé senki se veszi őket komolyan. Sőt, nem is kell színt vallaniuk: „Te most ezekkel balról jössz vagy jobbról?” Nehéz az ilyen-olyan oldaliságot rásütni arra, aki a pedagógus hivatás nagyobb megbecsülését, tanárok és diákok terheinek csökkentését, egy átgondolt, kizárólag pedagógiai szempontokra tekintő oktatási reform kidolgozását kívánja. De az önkormányzatiság vagy a független igazságszolgáltatás helyreállítása, az élőhelyek és a biológiai sokféleség hathatós védelme, az államigazgatásban teremtett káosz felszámolása, a hazai vállalkozások, munkahelyek és munkavállalók érdekeinek képviselete és mindenekelőtt az érintettek bevonása a jövőjükkel kapcsolatos tervezgetésbe és döntéshozatalba sem minősíthető se liberális, se szocialista, se konzervatív követelésnek.
Az ellenzékinek nevezett pártok összefogása tehát nem azért elképzelhetetlen, mintha a programjuk annyira különbözne, hanem éppen azért, mert nem programok, hanem személyes ambíciók, kapcsolatrendszerek, befektetői várakozások és megélhetési szempontok mentén szerveződtek. Az ördög akar velük összefogni!
Olyan pártkezdeménynek pedig se híre, se hamva, amely megragadná a kínálkozó lehetőséget: új, eredeti programmal fordulni a választópolgárokhoz, mit sem törődve a parlamenti ketrecharc egyhangú szenzációival. Hogy ez miért alakult így – az már nem tárgya dolgozatunknak.
[1] Lehrstück Mária én voltam egykor. A magyar ellenzék programja című írásomat jegyeztem ezen az álnéven. A szamizdat Beszélőben jelent meg 1982-ben.
Nyitókép: AFP/Hemis/Sylvain Sonnet
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
