„Nem szabad hazudni” – ötvenezer közül került a világ száz legjobbja közé a magyar természetfotós képe
Két év kényszerű szünet után a naturArt a közelmúltban ismét megrendezte a szakma hazai legjobbjait felsorakoztató Természetfotó Fesztivált, amelyen a résztvevők a legrangosabb világversenyen, az 58. Wildlife Photographer of the Year-en elért magyar sikert is ünnepelték. Magyarországról ezúttal egyedül Potyó Imre képe került be a világ száz legjobb természetfotója közé, amelyeket a 60 világvároson átvonultatott vándorkiállításnak hála közel 50 millióan láthatnak. Aki azt hiszi, egy sikeres képhez csak jó szem és szerencse kell, nagyon téved. A környezetkutatóból lett fotós nemcsak a díjnyertes kép hátteréről, hanem a természetfotózás sok más kulisszatitkáról is mesélt.
Potyó Imre gödi gyerekként a szülei oldalán kezdte járni a Duna-partot, a gödi árteret, a Homokszigetet és a környező erdőket. Már tizenegy évesen, amikor megkapta az első komolyabb távcsövét, a madarászat volt a legkedvesebb kikapcsolódása. Az udvar, a környék, a Duna-part, majd a Dunakanyar, a Börzsöny felfedezésével fokozatosan tágult a látószöge. Csatlakozott a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesülethez, amelynek hamarosan a felméréseiben is részt vett. A gyerekkori érdeklődés idővel elmélyült, kitágult.
– Környezettudományi szakon, természetvédelmi szakirányon végeztem a Szegedi Tudományegyetemen és nyolc évet töltöttem el kutatóként az MTA különböző intézeteiben. Ott találkoztam a párommal, Farkas Alexandrával is, aki a Duna-kutató Intézetben munkatársaival épp azon dolgozott, hogyan lehetne a kérészeket a rajzáskor megóvni attól, hogy a hidak fényei tömeges pusztulást okozva felcsalják őket a vízfelszínről. Mivel láttam, hogy a dunavirág nagyon izgalmas fotótéma, amikor tehettem, a csapatukhoz csapódtam. Született is erről egy közös ismeretterjesztő album – meséli Imre, aki autodidakta módon sajátította el a fényképezés tudományát. Az egyetemi évek alatt olyan Szeged környéki építkezést megelőző hatástanulmányban is részt vett, amely azt volt hivatott felmérni, él-e az adott területen védett faj, de a Börzsönyben is monitorozta a ritkább madárfajokat a Nemzeti Park önkénteseként.
– Vannak olyan fokozottan védett fajok, amelyek érdekében közbeléphetünk. Amikor például néhány évvel ezelőtt a Börzsönyben, a fokozottan védett Csarna-völgyben a kisvasutat fel akarták újítani és meg akarták hosszabbítani, a természetvédelmi őrök és a lakosság tiltakozása nyomán sokan felfigyeltek az így veszélybe került élőhelyre. Mivel hiúzok is élnek ott, az Agrárminisztérium nem engedélyezte az építési beruházást, és megvédte a területet – mondja Imre. Amikor arra utalok, a hozzá hasonló természetvédőkre mostanában a globális problémák miatt szomorú idők járnak, hozzáteszi:
– Ahogy látom, a gazdasági érdek sokszor felülírja a természetvédelmi érdekeket, ezért a legtöbb zöld aktivista világvége hangulatban van, de legalábbis klímaszorongással küzd. Aki viszont egyszer komolyan alámerült már a természet csodálatában, aligha áll át a másik oldalra.
Potyó Imre egyetemi évei alatt jócskán elmélyítette ezt a kapcsolatot. A szegedi szemináriumok helyett nem egyszer a magányos barangolásokat választotta a Börzsönyben, ahová néha napokra is bevette magát. Nagy túrákat tett, március elsején combközépig érő hóban gázolt, gyémántpor-hullást látott, egyre jobban és jobban megismerte az állatvilágot.
– Olyan sok élmény ért, hogy egyszer aztán hatalmába kerített a vágy, hogy megörökítsem mindezt.
Egyre többet kezdtem mesélni barátoknak, szülőknek arról, micsoda élményeim voltak, és szerettem volna nekik megmutatni ezeket. A képek láttán aztán jöttek a jó visszajelzések, így még több energiát fektettem bele, majd egyszer csak azt vettem észre, hogy már előadásokra hívnak – meséli Imre, aki szerint ez nem egy klasszikus útja a természetfotóssá válásnak.
Sokan esemény- vagy portréfotósként kezdik, így szerzik meg a technikai alapokat, aztán megunják a munkájukat, kiégnek, vagy egyszerűen csak késztetést éreznek arra, hogy kimenjenek a természetbe, viszik a tehetségüket, elkezdenek komponálni és rájönnek, milyen sokszínű ez a világ. Az igazán elhivatott természetfotósok azonban a természet szeretetétől indulnak, és előbb-utóbb a légköroptikától kezdve a biológián át tudományosan is elmélyítik a környezetükkel való kapcsolatukat, vallja Imre. Be kell látnunk, van ebben valami: elég, ha a Természetfotó Fesztiválon stand-upoló Radisics Milánra gondolunk, aki, míg a kertjébe járó rókát fotózta, úgy kitanulta a rókák viselkedését, hogy a végén már tőle kérdeztek a vadász barátai. Vagy Máté Bencére, aki ma már úgy ismeri a madarakat, mint kevesen.
Ha épp nem az erdőben bóklászik, Potyó Imre estéi is azzal telnek, hogy a világ legnagyobb tudósainak könyveit olvassa, kutatókkal levelezik, külföldi cikkeket búj. – A tudósok próbálják a legutolsó részletig feltárni a világ működését és olyan gyönyörűen tálalják, hogy az ember el sem hiszi, hogy ilyen létezik. A tudomány elképesztően szórakoztató és bámulatos dolgokat tár elénk. Egyetlen levélről száz oldalt lehet teleírni.
Engem az is lenyűgöz, ha lefekszem a földre, felemelek egy levelet, alánézek, és tudom, hogy az a tenyérnyi terület tele van kis gombafonalakkal, páracseppekkel.
Ha belenézek egy ilyen páragömbbe az iszonyatosan erős nagyítású optikámmal, 0,2 mm-es fonálférgeket látok benne tekergőzni, amelyekből százezer is élhet egy négyzetméternyi talajon. De ha belegondolunk, hogy a testünkben másodpercenként százmillió anyag cserél helyet a sejtfalon keresztül, vagy hogy egy galaxisban százmilliárd csillag van, az agyunkban több tízmilliárd idegsejt, mindezt föl se tudjuk fogni – mondja elragadtatva a tudósok visszaellenőrizhető és újból rekonstruálható eredményeitől.
A képen, amellyel viszont ő nyűgözte le a világ legpatinásabb természetfotó-pályázata, a Wildlife Photographer of the Year zsűrijét, éppen egy meg nem ismételhető jelenség látható. Egy véletlenül arra tévedő könnyű fuvallattól ugyanis szabályos csigaformába tekeredtek a pöfeteggomba éppen kilőtt spórái, amelyeket egy fejlámpával megvilágítva kapott le a természetfotós, kísérteties hatást keltve. A „Csigaszellem” című felvétel olyannyira elnyerte a bírák tetszését, hogy nem csak a „Highly Commended” címmel, de azzal is jutalmazták, hogy a legjobb versenyműveket összegyűjtő album hátoldalára tették.
– Az ilyen pályázatoknak köszönhetően nagyszerű dolgok történnek az emberrel. Ausztráliából megkeres valaki azzal, hogy kitenné a születendő gyermeke szobájába az egyik képemet, hogy az aztán a csillagok között repkedő kérészeimet nézegetve csodálkozzon rá majd a világra. Vagy hogy Németországban egy színház balettelőadásainak jelmezeihez az én alkotásaimon repkedő dunavirágok szolgáltatják az inspirációt. Ahhoz is a pályázatok segítettek hozzá, hogy a davosi világgazdasági fórumon részt vevő száz kormányfő és ezer nagyvállalati felsővezető többek között az én fotóm alatt beszélgettek és hoztak döntéseket a globális kihívásokról – mondja Potyó Imre. Hozzáteszi: vannak, akik csak azért fotóznak, hogy versenyezhessenek, ők azonban többnyire egy-két év után megsértődnek és emiatt ki is hullanak. Az ilyen fotósok általában más munkájára építik a sikereiket, beülnek például a Máté Bence által épített szuper lesekbe, készítenek egy-két jó képet, kapnak pár díjat is, aztán csodálkoznak, hogy miért nem folytatódik a sikerszéria a gyorsan egysíkúvá váló portfóliójuk körül.
A természetfotózás életmód, legalábbis ez körvonalazódik mindabból, amit Imre mesél erről a világról. Több ága van ennek a tevékenységnek. Vannak például nagyvadfotósok, kifejezetten tájfotósok vagy komoly makrofotósok. Vannak pénzes emberek, akik lesekből vagy workshopokon fotóznak, és vannak olyan kísérletező hajlamúak is, akik inkább alkonyatkor, este járják az erdőt, fényekkel, derítésekkel próbálkoznak és csalétkekkel igyekeznek elérni, hogy besétáljon az általuk kiszemelt állat az objektívjük elé. És vannak persze olyanok is, akik ezeket a sikeres úttörőket másolják.
– A folyamat elején ennek is megvan a helye, de tudni kell továbblépni. Ha látsz egy jó képet egy nagy fotóstól, nem az a jó, ha megpróbálod ugyanazt lemásolni, hanem az, hogy ha feltüzel, akkor az így kapott energiát a saját témádra fordítod
– mondja Imre, aki egyébként a királyréti Hiúz Ház munkatársaként nemcsak gyerekcsoportokat vezet, de természetfotózást is tanít az érdeklődőknek. Magyarországon két nagy természetfotós pályázat van. Az év természetfotósa címet Imre kétszer nyerte el, négyszer lett a Varázslatos Magyarország fődíjasa, és mindkét pályázaton zsűrizett is. Itthon nagy reflektorfényt kapnak ezek a pályázatok, de jelentőségükön messze túlmutat a londoni székhelyű Wildlife Photographer of the Year, amelyen körülbelül 50 ezer kép közül választják ki a száz legjobbat, s ahonnan magyarként a történelemben először Máté Bence hozta el a fődíjat a színes leveleket cipelő levélvágó hangyákat ábrázoló Árnyjáték című képével.
Hogy mennyire szabad beleszólni a természet működésébe egy jó fotó érdekében, arról nagyon határozott álláspontot fogalmaz meg a szakma. – A WPY nagyon komolyan ellenőrizte, tényleg ott voltam-e a gombánál, nem téptem-e le, nem vittem-e haza, werkfotókat kértek arról, hogyan történt a spóraszórás – mondja Imre, aki abba is beavat, hogy ellentétben a legtöbb gombával, amelyek folyamatosan eregetik a spóráikat, a pöfetegeknél kell valami külső nyomás, ami a folyamatot elindítja. Ha például a gomba kalapjára csöppen egy esőcsepp, még intenzívebb a kilövellés. – Akkor etikus a manipuláció, ha lemásoljuk azt, ami a természetben tényleg megtörténik, itt például az esőcseppet imitáltam egy pöccintéssel, így serkentettem kilövellésre a gombát. Az már nem férne bele, ha a fotó kedvéért elkapnánk egy ürgét és feltennénk egy faágra, ahová amúgy jószántából sosem ugrana fel – magyarázza Imre.
Ilyen és ennél még cifrább dolgok is előfordultak már a természetfotózás történetében. Megtörtént, hogy egy ugrás közben lefotózott farkasról utólag kiderült, hogy idomított állat volt, és az is, hogy kicipelt valaki egy kitömött hangyászt egy biolumineszcens termeszvárhoz és háttérben a csillagos éggel lefotózta. Valamelyik szakértőnek ütött szöget a fejében, hogy már látta ugyanilyen pozícióban ezt az állatot, mire kiderült, hogy a kép helyszínétől nem messze, egy parkban van kiállítva a kitömött hangyász. Itthon is nagy botrányt kavart már egy-egy eset. Azokat a díjakat, amelyeket ezekkel a képekkel nyertek a fotósok, vissza is vették, nagy felháborodástól övezve.
– Az etikai szabály az, hogy azt kell megörökítenünk, amit láttunk a saját szemünkkel, amiről tudjuk, hogy egy létező jelenség, csak nincs időnk harminc évig ott ülni, míg újra megismétlődik. A lényeg, hogy nem szabad hazudni és túlrendezni a valóságot – összegzi Potyó Imre, aki úgy tapasztalta, az állatokat a mesterséges fények, a vakuvillanás többnyire nem zavarja. Ha elsőre szokatlannak is találják, a tapasztalat azt mutatja, hogy könnyen megszokják és nem tartja őket távol.
– Tudni kell a határt, nem szabad betolni mondjuk egy borz odújának bejáratához a felszerelést, mert az nagyon félénk állat és egyszerűen eltűnhet. Egy kisegér várának több kijárata is van, úgyhogy ő nagyobb biztonságban érezheti magát, ha belépünk az életterébe, és a neki kitett táplálék általában felülírja az elsődleges félelmet. Az a lényeg, hogy ne zargassuk hosszú időn át az állatot, az érzékeny állatokra pedig kifejezetten figyeljünk – fogalmaz Imre, majd az utómunkákat illetően még hozzáteszi:
– Aki komolyan veszi a természetfotózást, az utólag sosem vesz el és sosem tesz hozzá képi elemeket a fotóhoz, tehát nem retusál. De vágni, szaturációt emelni, fényerőt beállítani, korrigálni, élességet húzni lehet és kell is. A nagy pályázatok bekérik az eredeti RAW állományt, és ezzel megnézik, hogy utólag mennyit és hogyan módosítottunk a felvételen.
Potyó Imre most leginkább éjszaka járja a Börzsönyt. Egy kis gombszemű egérkével barátkozik egy bányában, és a körülötte telelő kis patkósdenevéreket lesi, hátha tesznek egy kört a téli erdőben. Igaz, a kulisszák igencsak változnak, a télnek hamarosan vége és az új évszak új kihívások elé állítja a természetfotóst. Az igencsak enyhére sikerült télről beszélgetve megkérdem, rajta is úrrá lett-e a klímaszorongás.
– Ez most nagy divat, ami helyes is, de a probléma már húsz évvel ezelőtt is létezett. Rajtam akkor sem volt, ma sincs klímaszorongás, talán azért sem, mert nincs gyerekem. Azt gondolom, nem tudok jelentős dolgot tenni a klímaváltozás ellen, csak kisebbeket, például tömegközlekedéssel járok. Az én feladatom, hogy minél jobb képeket készítsek, így egyre több helyre jutok el az előadásaimmal, „megfertőzhetek” kicsiket, nagyokat a természet szeretetével és lehet, hogy a megszólított fiatalok valamelyikéből majd olyan kutató lesz, aki komolyan tud tenni a folyamat ellen.
Nyitókép: Végh László
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
