’56 erkölcsi parancsától az oroszoknak drukkolásig – a magyar hintapolitika elviselhetetlensége
A hatalmi médiagépezet nap mint nap a Nyugat ellen hangol, melynek következményeként a magyar közvélemény tetemes része oroszpárti. Mindez olyan konfliktus tőszomszédságában, ahol az agresszort konkrét szovjet nosztalgia fűti, és ahol Sztálin kultusza újra polgárjogot nyer. Vélemény az orosz–ukrán-háború kitörésének évfordulójára.
„A közép-európai népeknek kötelessége, amikor független országot ér katonai agresszió, egyértelműen és világosan beszélni. Szerintem bennünket ’56 miatt különösképpen terhel ez a kötelesség. Amikor egy független államot az oroszok katonai agresszióval megtámadnak, akkor nekünk világosan, egyenesen és helyes erkölcsi alapállást elfoglalva érdemes megszólalni. A tőlünk nyugatra lévő országokban volt az a szokás, legyen akár szó a ’68-ról vagy ’56-ról, hogy az első reakciója a Nyugatnak nem az, hogy azonnal és határozottan elítéli az agresszort, hanem mintegy megértő szimpátiával mentségeket keres a számára, hogy miért tette, amit tett. Ez rögtön össze is zavarja egyértelmű állásfoglalását, mert nem tud a lényegi tényekre összpontosítani. […] A ma bennünket körülvevő konfliktus lényegi ténye pedig úgy hangzik, hogy Oroszország egy másik független állam […] területén katonai akciókat hajt végre. Ez az a tény, amiről nekünk véleményt kell kialakítani, minden más csak mellébeszélés, önfelmentés és a szocializmus itt maradt erkölcsi relativizmus maradványa.”
Ki mondta, mikor mondta?
A feladvány egy éve nehezebb lett volna, azóta több helyen idézték, hogy bizony Orbán Viktor szavai ezek. 2008 nyarán, a szárszói konferencián hangzott el (videó itt), válaszul Oroszország Grúzia elleni agressziójára.
Tekintsük ezt kiindulópontnak.
Tizenöt év alatt sok víz folyt le Dunán, Volgán, ’56 erkölcsi parancsa, fogalmazzunk úgy, elhomályosodni látszik. Érdemes felidézni, hogy egy évvel ezelőtt, az orosz támadás napján a magyar kormány az utolsó pillanatig próbálta kerülni az agresszió kifejezés kimondását, és ameddig csak lehet, ukrán válságról beszélt. A miniszterelnök 2022. október 23-i Twitter-posztjában általános alannyal (nem) írt arról, kik verték le a forradalmat és szabadságharcot hatvanhat évvel ezelőtt. Vége nincs a magyar kormányzati sajtóban megjelenő, Oroszország jogos biztonsági érdekéről lamentáló írásoknak.
Két héttel ezelőtt aztán határponthoz érkeztünk. „Én nem találkoztam olyan emberrel ebben az országban, aki, ha vesz egy mély lélegzetet, akkor nem mondja ki, hogy igen, ő az oroszoknak drukkol. […] Igen, én is az oroszoknak drukkolok. […] Az USA ótvaros latorállam, Oszáma bin Ládent 2011-ben egy terrorkülönítmény lemészárolta, elképesztően mocskos, jogtalan, erkölcstelen, szemét terrorakció volt.” A sokat idézett Bencsik András-szövegben nem is a beszélő az érdekes, hanem hogy ezek a szövegek a kormányzat központi csatornáin mennek. A Magyar Nemzet tolta tovább: az Európai Unió a „gonosz birodalma”, a NATO „veszélyt jelent Magyarországra”.
Valószínűleg nincs még egy ország a világon, amelynek vezető kormányzati újságjában és televíziójában, annak vezető műsorában állami pénzből eltartott figurák bolsevik lendülettel szidják a saját szövetségi rendszerüket, valamint olyanokat mondanak, hogy „az oroszoknak drukkolok”.
Orbán Viktor száját természetesen semmi ilyesmi sem hagyta el. Hogyan is hagyta volna? Hiszen az agressziót elítéltük, a Moszkva-ellenes szankciós csomagokat mind megszavaztuk, az évértékelő előtt/után vezető fideszes politikusok a térfigyelő kamerának is lenyilatkozták, hogy az EU- és NATO-tagság magyar érdek, a nyugati szövetségi rendszerhez tartozunk. Az ellenzéki pártok által Orbán-bábnak csúfolt Novák Katalin ukrán nemzeti színekben oroszozott, és egészen Kijevig ment, hogy elmondja, Putyin felelőssége kristálytiszta.
Magyarország immár egy éve ennek az ízléstelen játéknak az áldozata. Orbán Viktor rendszere egyik kézzel továbbra is Nyugatra tart, a másikkal Moszkva felé rángat.
Megszavazzuk a szankciókat → teleplakátoljuk az országot, hogy ellenezzük a szankciókat. Elmondjuk, hogy a nyugati szövetségi rendszer része vagyunk → finanszírozunk egy komplett médiagépezetet, mely alpári módon szidja a nyugati szövetségi rendszert. „Nem a mi háborúnk” → „magyarok halnak meg a háborúban”. Kezet fogunk Volodimir Zelenszkijjel Brüsszelben → direkt a legrosszabb fotót posztoljuk róla. Nem életszerű, hogy Oroszország fenyegetné Európa biztonságát → kell egy pufferállam Magyarország és Oroszország közé.
A lengőtekézésnek időközben ára lett, mégpedig hatalmas. Kellemetlen igazság, de el kell mondani, hogy Bencsik Andrásnak egy dologban igaza van: 2023-ra oda jutottunk, hogy a kormányt választó többség a háború dolgában vele ért egyet. Teljesen életszerű, hogy „nem találkozik olyannal”, aki így vagy úgy, de ne az oroszoknak drukkolna. Az összes létező felmérés nagyon magas orosz szimpátiát mutat, de minimum azt, hogy a hazai közmegítélésben nincs érdemi különbség agresszor és áldozat között. A Fidesz-szavazók erős többsége szerint „Oroszország jogosan lépett fel, hogy megvédje érdekeit” (kutatás a háború kitörése után nem sokkal), a magyar internetfelhasználók csaknem fele mérsékelten, további egyharmada erősen oroszpártinak tekinthető (Kantar-felmérés tavaly őszről), nem is beszélve a Moszkvát célzó szankciók elutasítottságáról, mely nagyot nőtt a kormányzati kampány hatására. Amikor egy fideszes politikus leírja, hogy „Ruszkik, haza!”, olyat kap a saját kommentelő közönségétől, amit egyhamar nem tesz zsebre. Magyarország (több felmérés szerint) második legerősebb ellenzéki pártja, a Mi Hazánk tagja és képviselőjelöltje együtt tüntet a Thürmer-féle kommunistákkal Oroszországért (!) a Nyugati téren.
Itt érkezünk vissza 1956-hoz. Igaza van (volt) az értelmezésnek, mely szerint Magyarország minimum 67 éve, de inkább 1849 óta különös érzékenységgel kell, hogy figyeljen minden történelmi eseményt, amikor Oroszország egy nála kisebb országot próbál leigázni. Legyen az akár Ukrajna, ahonnan hazánkat számtalan sérelem érte a 20. századtól a közelmúltig.
Ez a színfalak mögött valószínűleg Orbán Viktort is foglalkoztatja, és a dilemmát nem sikerült feloldania. Tavaly október 23-i beszédében azt mondta, hogy „ha a Nyugat nem árul el bennünket”, 1956-ban „sikerrel járhattunk volna”. Mit jelent az „árulás”? Azt, hogy
Magyarország pont azt a segítséget nem kapta meg, amit Ukrajna most megkap. Az árulás vádjával paradox módon éppen a miniszterelnök igazolta, hogy jogos a megtámadott segítése.
Tavaly ősszel azt is mondta, „a mi Zelenszkijünket felakasztották az 56-os forradalom után” – utalva Nagy Imrére. Ha az ukrán elnököt a kivégzett magyar miniszterelnökhöz mérjük, akkor a kormányzati médiagépezet miért öblöget nap mint nap a nevével, címkézi bohócnak, latornak, bűnözőnek?
További kellemetlen igazság, hogy amikor a hatalmi médiagépezet a nyugati szövetségi rendszerünk ellen hangol, az messze nincs előzmény nélkül. Évtizedes munkával ültették a magyar (fogalmazzunk úgy) néplélekbe azokat a magvakat, amelyeket most az Origótól a közmédiáig locsolnak. „A »Nyugat« ma: […] Amerika vezetését követő tábor, a kizsákmányolás, a háborús gyújtogatás, a népek és nemzetek szabadságát és függetlenséget lábbal tipró nemzetközi tőke tábora. A »Kelet« ma: a népek és nemzetek függetlenségéért, a békéért harcoló […] tábor.” Ezek a sorok nem a tegnapi Magyar Nemzetben, hanem az 1950-es Szabad Népben jelentek meg. Tucatjával, sőt százával sorakoznak az ehhez hasonló írások a kommunista diktatúra időszakának sajtójában.
Az igazán rémisztő, hogy a mai, jobboldalinak nevezett hatalmi sajtó keménymagja erre a „szellemi hagyományra” építve nyugatozik és érvel közvetve vagy közvetlenül amellett, hogy Moszkva jogos biztonsági igényeinek megsértése mégis csak súlyosabb dolog, mint tömegsírokba ölni civileket, illetve a hazájukat védő katonákat.
A végső, ugyancsak kellemetlen igazság, amellyel a háború kitörésének első évfordulóján szembe kell néznünk: a magyar közvélemény jelentős része úgy oroszpárti és nyugatellenes, hogy a moszkvai agressziót nem is burkolt szovjet nosztalgia fűti. Volgográdban Sztálin-szobrot emelnek, Vlagyimir Putyin beszédei tele vannak a Szovjetuniót dicsőítő szlogenekkel, több orosz támadó alakulatnál vörös zászló van. Nyitóképünk nem illusztráció: ez a Sztálin-fejet ábrázoló plakát 2023 Oroszországában a valóság.
Tavaly október 23-ra hosszú interjút készítettem Vjacseszlav Szereda orosz hungarológussal, többek között ezt mondta: „A mai orosz mainstream értékelés szerint Sztálin erős vezető volt, aki akkor volt kegyetlen, amikor annak kellett lennie. […] A sztálini típusú vezetést rehabilitálják: az időben és eszközökben szinte korlátlan hatalmat. Ehhez pedig az is hozzátartozik, hogy el kell hallgatni vagy bagatellizálni a sztálini idők egyes bűneit.” Nigel Jones történész írja a Spectator című konzervatív lapban: manapság az oroszokat arra kondicionálják, hogy Sztálinra csak mint a Nagy Honvédő Háborút megnyerő vezetőre gondoljanak, ne pedig arra a gyilkosra, aki eleinte szövetkezett Hitlerrel (Molotov–Ribbentrop-paktum), és saját embereinek millióit küldte halálba. Felelős volt egy mesterséges éhínségért, a szintén több milliós áldozattal járó holodomorért. Pikáns módon – írja Jones – Putyint személyes szálak fűzhetik a nagy diktátorhoz: apai nagyapja, Szpiridon Putyin egykor Sztálin szakácsa is volt, ő maga pedig a KGB egykori tisztjeként a Sztálin által létrehozott ördögi rendszerben szocializálódott.
És még valami: Putyin szerint Kárpátalja bizony ősi orosz föld. Egy éve minden korábbinál élesebben látjuk, milyen tervei szoktak lenni a szerinte épp ősi orosz földnek tartott területekkel. Akik a kormánypárt berkeiben vagy uszályában magukról egyébként fennen hirdetik, hogy magyar nacionalisták, ezen valamiért nem akadnak fenn. Az ellenfél nem Putyin. Az ellenfél Joe Biden amerikai elnök kormánya – amint az a héten Orbán Viktor szájából elhangzott.
A magyar hatalmi kommunikáció legcinikusabb húzása, hogy mindenkit, aki a minimális gesztusoknál jobban ítéli el az agresszor Oroszországot, háborús héjának kiált ki. Holott az egyetlen háborús héja az egész történetben a Kreml és vezetése. Carl von Clausewitz azt vallotta, hogy a háború a politika folytatása más eszközökkel. Ami Ukrajnában történik, nem más, mint Vlagyimir Putyin politikája.
Nyitókép: Sztálint ábrázoló óriásplakát Volgogradban, 2023 februárjában (fotó: AFP)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
