Kicsi zöld emberek a Földről – Béndek Péter hozzászólása Lányi András vitacikkéhez
Az Orbán-Gyurcsány rendszer teljesen más logika, folyamatok és érdekek alapján működik, mint ahogy Lányi elképzeli – állapítja meg Béndek Péter. A politikai filozófus szerint mindazok, akik nem látják, hogy Orbán hatalmának alapja bizony tudományos kutatásokon és eredményeken alapul, súlyosan naivak, illetve engednek annak a cinizmusnak, ami a mindentudó hazai közéleti értelmiség jellemzője. A kulturális változásra képesítő rendszerváltás esélye Béndek szerint gyakorlatilag: nulla. Válaszok a Válaszon – első rész.
Egyetértőleg idézem fel Lányi András sorait a magyar ellenzék lehetséges programjáról szóló vitacikkéből. „A harmadik út, a civiltársadalom önrendelkezésén alapuló demokratikus fejlődés útja nálunk járhatatlannak bizonyult. A megkésett és felemás hazai polgárosodás erői nem tudták kiheverni a huszadik század során, különféle kényuralmi rendszerekben elszenvedett vérveszteséget. (A polgári elem, elsősorban a fiatalok menekülése Magyarországról ma is tart, ez napjaink egyik legtragikusabb folyamata.) Közállapotaink Erdoğan Törökországával, Lukasenka Fehéroroszországával kerültek egy színvonalra. Azzal a lényeges különbséggel, hogy a magyar társadalom semmi jelét nem mutatja annak az eltökéltségnek, amellyel ezek a népek szembe fordultak elnyomóikkal.”
Feltehetőleg igaza van Lányinak abban is, hogy Orbán táborát nem lehet megingatni (a közjóra vonatkozó) ésszerű üzenetekkel, mert másképp kötődnek a vezérükhöz. Lányi ennek ellenére talál egy csoportot, a jobbközép szavazóknak azt a szerinte 15 százaléknyi táborát, amely csak jobb híján szavaz Orbánra, leginkább Gyurcsány ellenében, és „szívesen csatlakozna szinte bármilyen új kezdeményezéshez, amely túlmutat posztkommunista jelenünk szánalmas alternatíváján: hogy legyen nálunk is minden úgy, ahogyan nyugaton van (volt talán, valamikor), vagy legyen úgy, ahogyan itt Horthy Miklós korában volt (sohase volt).”
Leszámítva a leegyszerűsítéseket Lányi választási szociológiájában, a hazai polgárosodás gyengesége és – ahogy írja – a posztkommunista (vagy inkább az utóbbit történetileg és kulturálisan is magába foglalva, de a problémáink gyökerét még korábbra helyezve posztfeudálisnak is nevezhető) jelenünk valóban súlyosan nehezedik a politikai képességeinkre és lehetőségeinkre. Ez – teszem hozzá – ad absurdum fel is menti az ellenzéki pártokat a programtalanság vádja alól, hiszen ami teendő van ebben az országban, az jóval túlmutat egy pártrendszer keretein. Az első kétségem Lányival kapcsolatban az, hogy érti-e pontosan az eddig rekonstruált álláspontjának értelmét, mivel a cikkében legalábbis nem vonja le a konzekvenciát. Sajnáltam, mikor a cikket olvastam, hogy a
kellő (eszmei) radikalitású kulturális-szociológiai felismerése hamar ideologizálásba fulladt.
Hogy világos legyek: népünk és országunk problémái sem kritikailag, sem – pláne – egy társadalomszervező program, politikai bölcselet, változásra vonatkozó tanácsadás érdekében (nevezzük bárhogy, aminek alapvonalaival Lányi kacérkodik) nem értelmezhetők ideológiai klisékben. Az, hogy a rendszerváltozás óta mégis nagyjából ezt tesszük, és az értelmiségnek erre futja, véleményem szerint a legfőbb oka a rendszerváltást, illetve a hazai modernizáció utóbbi 35 évét átjáró kudarcosságnak. Az értelmiség nem lát a saját pályáján. Szemben olyan elődeivel, mint Széchenyi, Eötvös József, Németh László, Szekfű, Bibó (nem érdekesek most ezeknek a diagnózisai), visszatérően megadja magát a politikai értékrendszereknek és érdekeknek. Míg az említettek erkölcsi és szakmai integritást vittek a politikába, kortársaink (tisztelet a kivételnek, ha van ilyen) politikai könnyűséggel és népszerűségkereséssel ütik el megoldandó évszázados közös ügyeket.
Lányi szerint most van ideje és helye egy jó politikai programnak, mert az ellenzéki pártoknak nincs ilyen. És ő – bár szabadkozik – vázol egy ilyet, kiindulva a szélesen értelmezett liberalizmus táborának megfogyatkozásából és a marxista baloldal alig létező befolyásából. Kérdés, milyen autonóm szerveződésre képes egy olyan társadalom, amely ezeknek az egykor uralkodó ideológiáknak a helyébe léphetne – amely „az” üzenet helyett a pluralizmus révén, ahogy Lányi elképzeli, a valóságot tenné politikai mondanivalóvá. Mire lenne képes, ugye, ha egy létező korábbi keretét elég könnyen elengedte ennek a pluralizmusnak a 2010-et követő években? Teljesen egyetértek abban, hogy a nyilvánosság szükséges „szerkezetváltozása” – visszatérése legalább oda, ahol 2010 előtt tartott, de valójában a civil (tehát nem politizáló) létünknek egy még sokkal pregnánsabb állapotát kitűzve – elengedhetetlen a lassú regenerálódás elindulásához; nem véletlenül tartja egyik elsődleges feladatának a mai rezsim a nyilvánosság centralizálását, felosztását, a helyi média és kezdeményezések megszállását vagy marginalizálását. A korrupció mellett ez uralma fenntartásának legfontosabb eszköze. Ez felismerésnek nem új – új az lenne, ha Lányi módszert adna arra, hogy hogyan lehet kijutni a mai helyzetből. Ezzel azonban adós marad.
A rendszerkritika kedvenc pozitív fogalma a „kell”. Ha kell, hát kell. Hogy miként lesz ebből „van” – na, ott legendás az elakadás.
Lányi cikkét végig belengi a kritikai értelmiségi kétszáz éve jól ismert hozzáállása a világhoz: jelenségek azonosítása és kellő képzelőerővel való visszavezetése általában a kapitalizmus, a modernség és/vagy az uralom forrásvidékeire, ideértve – némi inkoherenciával – a jelenség megokolását magával a jelenséggel (pl. a kapitalizmus az oka az egyenlőtlenségnek, mert egyenlőtlenségnek nevezünk valamit, ami a kapitalizmus körülményei között van), ami így önmagában is problematikus érveléssel társul, viszont nem követi az érvelésből következő megoldási javaslat. Pláne ennek politikai megvalósítási módszere.
Az abortív rendszerkritika ráadásul némi bulvárintellektualizmussal párosul, ami a szavakat lazán, a következtetéseket sehogy, az ideológiai projekciókat viszont gazdagon alkalmazza. Így: „Felismeri-e például [az ellenzék] azt,” – kérdezi Lányi – „hogy az Orbán-klán nem lop és rabol (dehogynem, ezt azonban megszoktuk), hanem államosít. Példátlanul rövid idő alatt, a szemünk láttára épült ki az új párthűbéri rendszer, amelyben minden vagyon, minden tudás és minden közintézmény az uralkodóé, aki az üzleti adásvétel látszatára immár alig ügyelve egyre újabb tartományokat hajt uralma alá, kormányzásukat pedig kipróbált híveire bízza.”
Ehhez ennyit tennék hozzá: nem, nem államosít, hanem az államot privatizálja, kiszervezi. Se állam, se a Fidesz mint modern demokratikus párt nincs az orbánizmusban forráskezelőként, pláne tulajdonosként. Forrásbehajtóként vannak. Párthűbéri rendszer sincs, mert a hűbériség éppen nem azt jelenti, hogy „minden vagyon, minden tudás és közintézmény” (sic!) az uralkodóé. A hűbéri rendszer kölcsönös szolgálatokon és kötelezettségeken alapult. (Magyarországon nem is nagyon honosodott meg, ilyen régről fakadnak a problémáink.)
Mármost ez – a rendszerkritikai fantázia a bulvárintellektualizmussal találkozva – még egy jó lap hasábjain is szét tud verni egy gondolati ívet. Ez is történik Lányi András munkájával. Az az egyébként védhető álláspont, hogy bal- és jobboldal már nincs (persze van, mert amíg a politika diszkurzív, addig az van, amiről beszélünk a politikában), és új kérdéseket kellene feltenni, önmagában érdeklődésre tarthatna számot, ami el is tartott bennem, míg meg nem kaptam az új kérdéseket. Amik már viszonylag régiek (ti. forrásuk a „zöld gondolat”), viszont – a magyar politikumról és ennek több évszázados torzulásairól beszélve – irrelevánsak. Amit Lányi a liberalizmus és az óbaloldal elparentálásaként megfogalmazott, az a posztmodern „zöld” gondolatra még inkább érvényes egy antimodernista Magyarországon.
Társadalom- és politikaszervező erőként a zöld gondolat belátható ideig kevés szavazatra számíthat, ha egyébként a klíma és a természet szimbolikusan ott is áll mellette.
A valóságban a „zöld gondolat” sikere végül a piaci (eladói és vevői) viselkedésen fog múlni, aminek alakításában persze jól jön tömegmozgató ereje. Azon, hogy a kritikus tömeg mikor teszi magáévá az egyéb érdekei mellett – akár ezekkel szemben – a klíma, a természet, a lokalitás, a pluralizmus szempontjait. Erre nyilván a leggazdagabb államokban kerülhet a leghamarabb sor, amint az események tanúsítják, mert itt van a legkisebb félnivalójuk a polgároknak a jövőtől, itt biztosított a megélhetésük, a jogaik, a személyes biztonságuk. Mert a természetvédelem: luxus. Maga a gondolati alapja – hogy ne sajátítsuk ki, ami körülöttünk elérhető, ne alakítsuk át a természeti erőforrásokat és ne termeljük meg, amire szükségünk van – abszurd egy bizonyos életszínvonalon alul és a jelen helyett a jövő biztonságát óvni kívánó értelmi-érzelmi beállítottság nélkül. Jó, ha ezt tudja minden aktivista – akik nem véletlenül nem Pakisztánból és Tanzániából kerülnek ki.
Ehhez képest az, amit Lányi már egy forradalmi brosúra nyelvén ír, már kívül esik a komolyan vehető állítások körén. „A hatékonyságért (vagyis a haszonért, végső soron a hatalomért) folyó hajsza az emberhez méltó élet természeti és kulturális forrásainak szédítő iramú kifosztásával járt és jár jelenleg is. Az erőszak terjedése, a növekvő létbizonytalanság, a közösségek széthullása és az egyén elszigetelődése ennek a folyamatnak a velejárói. Cégbirodalmak, despotikus rendszerek, pártapparátusok és terror-hálózatok, az új népvándorlás áldozatai és haszonélvezői küzdenek világszerte a túlélésért, ki-ki a maga módján. Többnyire egymás rovására. Erőfeszítéseik eredője a civilizációs és ökológiai katasztrófa, ami nem valamikor a jövőben leselkedik ránk, hanem már ma is javában tart.”
Az igazság ezzel szemben az, hogy az emberiség komplex hálózatokban él, amelyek üzemeltetésében a technológiának, piacnak, a pénznek és az antropológiai jellemzőinknek – elsősorban a biztonság iránti vágynak, ideértve ennek hipertrófikus megnyilvánulását, a hatalomvágyat – folyamatos koordinációs szerep jut, ami a társadalmak folyamatos átalakulásával jár, ilyen meg olyan fenyegetéseket hozva létre, amelyeket aztán más fenyegetések váltanak fel. Mindig van mitől félni, de ennek a koordinációnak még csak elméletileg sem ismeri senki az alternatíváját, nemhogy érdemes volna ilyet a gyakorlatban megreszkírozni. Az egész nem a modernség, pláne nem a kapitalizmus kérdése. Ezeket senki nem akarta, senki nem választotta, ellenben absztrakt logikaként működnek, amelyben a lázadók is szerepet játszanak (lásd erről TGM rendszerkritikai œuvre-jét). Hanem az emberiség kérdése.
Csakhogy ez az emberiség egyre kisebb arányban nélkülöz és egyre boldogabb. Ha valaki úgy véli, mindezt a jövő „felélése árán” teszi, azaz a premisszáit a jövőbe helyezi, és onnan fogalmaz meg elvárásokat a mának, az a lehető legrosszabb politikai stratégiát követi. Az emberek – a pszichéjük legöregebb beidegződési alapján, amelyekben az állatokkal osztozunk – nem szeretnek félni, és az előbbi miatt nem is meggyőzhetők arról, hogy féljenek, majd ennek szellemében cselekedjenek. Sőt olyanok is vannak szép számmal, akik racionálisan tudnak érvelni e félelmek ellen. Például azokkal a változásokkal, amelyek éppen a „zöld” gondolat organikus, emészthető ütemű elterjedésével épülnek be a közgondolkodásba, összhangban a technológiai fejlődéssel.
Semmi szükség olyan disztópikus radikalizmusra, amelynek nincs sem igazolható gondolatvilága, sem politikai eszközei.
Kétségtelen, hogy a világunk bonyolult, és mindenféle jelenség tetten érhető benne. Vannak, amelyek veszélyként leselkednek, vannak, amelyek embermilliárdokat emelnek ki a szegénységből. Az írástudó feladata ezek között az igazságot közelítve tartható egyensúlyt keresni az értelmezésben. Amikor azonban az írástudó ledobja láncait és nem tud parancsolni a benne ágaskodó (meglehet, jó szándékú) ideológusnak, nos, akkor kell egyet hátra lépni és elővenni Bendát meg Babitsot. Különben az marad, hogy a remélt megoldássá a vágyak válnak: „az európai nemzetek együtt ugyanis elég erősek és elég gazdagok ahhoz, hogy kivonják magukat a mostani gazdasági világrend szabta kényszerfeltételek hatálya alól. Ha ez részükről gazdasági, kulturális és politikai stratégiaváltással jár és a társadalmi erőviszonyok eltolódását eredményezné, az eggyel több ok arra, hogy habozás nélkül erre az útra lépjenek.” És innen irány a forradalom, a „csakazértis”. A Lányi-írás logikai váza ennyi: állíts fel egy disztópiát, majd oldd fel egy utópiával, amit tegyél minden (politikai) cselekvés mércéjévé. A cselekvés valós kontextusát, az adott politikai közösség kompetenciáit és vágyait pedig nagyrészt hagyd figyelmen kívül.
A forradalmi gondolkodással viszont sok baj van, mint tudjuk. Legelsősorban nem ad politikai megoldásokat, tehát ennyiben Lányi egy platformra kerül a bírált ellenzékkel: az egyik ezért, a másik azért válik irrelevánssá. Lányi gondolatai semmit nem segítenek az ellenzéknek, nem mintha ez igényelne ilyet.
A magyar írogató értelmiségnek az a fixációja, hogy akármilyen minőségében szüksége van rá a politikának, nem több, mint kádárista megrögzöttség. Nem osztunk, nem szorzunk ebben az ügyben.
Az Orbán-Gyurcsány rendszer ugyanis teljesen más logika, folyamatok és érdekek alapján működik, mint ahogy Lányi elképzeli.
Első kormányának veresége után Orbán Viktor szisztematikusan kereste az „örök hatalom” elixírjét Magyarországon, és ennek egyik – ha nem „a” – legfontosabb fejezete a magyar nép történeti, szociológiai és politikai kulturális összetételének feltérképezéséből állt. Mindazok, akik nem látják, hogy Orbán hatalmának alapja bizony tudományos kutatásokon és eredményeken alapul, súlyosan naivak, illetve engednek annak a cinizmusnak, ami a mindentudó hazai közéleti értelmiség jellemzője. A cinizmussal csak a tevékenységük kudarcossága vetekszik. (A kevés kivételek egyike Csizmadia Ervin.) Nagyon leegyszerűsítve a kérdést: a magyar politikai kultúra gerince olyannyira erős, hogy korrumpálni tudta az összes politikai rendszerét a 20. században. Orbán ezért eleve a korrupcióra épített. A korrumpálás itt csak másod-, harmadlagos értelemben jelent anyagi korrupciót (mutyit, „jég hátán”-mentalitást). Elsősorban nem is jogelkerülő, kiskapus, megegyezéses, összekacsintós ügymenetet jelent. Hanem a rendszerek eresztékeiben való életet, amit feldicsérve túlélési képességnek, még nagyobb glóriával csendes vagy passzív ellenállásnak nevezünk. A korrupció a rendszer alatti létet jelenti, ami viszont a rendszert erősíti egy darabig, mert nem opponálja azt világos határvonalak mentén (viszont a külpolitikai, gazdasági okokból való ellehetetlenülése esetén azt meg se védi, hanem átvált az aktuális nyerő erőhöz, hogy aztán azzal szemben találja meg az el- és kibúvás útjait).
A korrupció az alacsony közösségi kompetencia, az egoizmus és a familiaritás eszköze. Többszáz éves „fejlődés” eredménye. Ez a plasztikus, tehát tartalommal való feltöltésre váró etnicizmussal (tehát a nacionalizmus előtti közösségi tudattal) megspékelve folyamatosan modulálható. Ezt teszi Orbán. Ekként identitást ad a máskülönben csak passzív, eresztékekben élő társadalomnak. Olyan erőt jelent ez a politikai kultúrában, ami egyszerre autentikus, a nép törzsének valós képességeit tükrözi, és programozható, mert politikai érdekű kitöltése arra vár, aki megértette és a kulcsszavait birtokolja. Ismerve az ország állapotát, teljes bizonyossággal állítható, hogy ennek az algoritmusnak az érvényesülését az objektív létfeltételekkel szembeni destruktivitása sem akadályozza.
A magyar nemzet önfelszámoló: területileg, életminőségben, létszámban, életkedvben.
Ezt az egész kérdést persze az ellenzék sosem tanulmányozta, mert az ellenzéknek a mai állapotában ez nem is érdeke. Az Orbán-Gyurcsány rendszerben valódi politikai ellenzék gyakorlatilag nem létezik. A kulturális változásra képesítő rendszerváltás esélye gyakorlatilag: nulla.
Nyitókép: Tarr Béla: Sátántangó (1994)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
