„Ez tiszta szürrealizmus! 1844-ből! És nem ezeket tanítják” – Margócsy István Petőfi valódi értékéről
„Egyszer mindenki volt Petőfi, egyszer mindenki lesz” – írja Szilágyi Ákos költő. Petőfi Sándor már óvodáskorunktól közösséghez tartozásunk egyik jelszava, később a nemzet hősének neve, még később utca, tér, szobor. Margócsy István irodalomtörténésszel, a Petőfi emlékezete című tavaly megjelent szöveggyűjtemény szerkesztőjével a hatalmas kultusz működéséről és az „igazi” Petőfi megismerésének lehetőségeiről már a Válasz Online Podcastjában is beszélgettünk, most pedig Jenei Gyöngyvér interjúját lapunk és A Szív együttműködése keretében közöljük.
− Amikor legutóbb megnéztem a Petőfi Irodalmi Múzeum állandó kiállítását, két tárgy ragadott meg: Madarász Viktor Petőfi halála című festménye, amely úgy ábrázolja a költőt a segesvári csatatéren, mint az Olajfák hegyén agóniában fohászkodó Krisztust, és Szendrey Júlia jegygyűrűje, amely egy monstrancia közepén függ. Jól gondolom, hogy ez a szentségkép még az irodalmi kultuszokban is kirívó jelenség?
− Valóban ritkaság. A 19. század végére kialakult kultusz szerint Petőfi képviseli a magyar nemzet küzdelmét, sorsát, bukását és remélhetőleg a feltámadását is. A millennium kapcsán elképesztő mennyiségű mű, elsősorban vers született, amelyben Petőfit párhuzamba állítják Jézussal. Van egy ötvenoldalas könyv, amely Petőfi életének minden egyes mozzanatában a krisztusi élet pillanatait véli fölfedezni. Akármilyen groteszkül hangzik, még a házasságában is. Halála ötvenedik évfordulójára írta Jókai az Apotheosis című verset, ami Petőfi istenülését mutatja be hatalmas retorikával – ez legalább nem keveri bele a keresztény teológiát −, ugyanakkor megszületett egy olyan vers is, amelyben Petőfi fölmegy az Úrhoz, és a mennyekben az Úr nem engedi vissza a földre, csak verseit hagyja, hogy leszivárogjanak a gyarló emberek közé, és az isteni üzenetet közvetíti majd velük. Számomra ez ízléstelenségig menő mértéket ért el akkor. De a kultusz nem tisztán keresztény vonatkozásaiba szintén hihetetlen dolgok kerültek a millennium körül. Hogy szoros kapcsolatban ábrázolták Magyarország védasszonyával, a Patrona Hungariae-val, a magyar történelem nagyjaival, Árpáddal, horribile dictu Attilával, ez abban az időszakban nem volt kiütköző. Ez volt Petőfi transzcendenciájának fő időszaka, a későbbiekben ez mondhatni teljesen szekularizálódott, és csak történelmi hatása és kultusza lett időnként csúcsra járatva.
− Amit a politika is alaposan kiaknázott.
− Csak két példát mondok. 1956-ban a Petőfi Kör, ami nagyon nagy szerepet játszott a forradalom előkészítésében, jelszavakat adott ki az október 23-i tüntetésre. Természetesen tizenkettőt. Nagyon konkrét politikai követelések szerepelnek köztük, a 11. pont pedig az, hogy „Éljen Petőfi ifjúsága!” Ez azért csodálatos, mert ez egy teljesen értelmetlen mondat. Most a fiatal Petőfit dicsérjük, vagy azt, hogy Petőfi fiatalon halt meg, vagy Petőfi nemzedékét, vagy mi vagyunk Petőfi ifjúsága? Semmi értelme nincs a mondatnak, és ez a nagyon okos társaság mégis beteszi, mert van politikailag mozgósító ereje. A rendszerváltáskor én kultusztörténészi érdeklődésből rengeteg népgyűlést végigjártam, minden politikai pártnál. Az MDF-nek volt egy nagygyűlése a Nemzeti Múzeum előtt, és ott állt mellettem egy szegény öregasszony, aki nem nagyon figyelt oda, hogy mi történik, és egyszer csak megbök engem, hogy „szóljon mán nekik, hogy gyüjjön a Nemzeti dal!” Ezek a berögződések nem fognak elmúlni.
− Mennyire ágyazhatott meg ennek a kultusznak Petőfi költészete és viselkedése? Elképzelhető, hogy ő maga is ilyesmire vágyott?
− Amit az emlékezésekből, dokumentumokból ki lehet következtetni, az alapján nagyon hiú, mondhatni exhibicionista volt, és rendkívül élvezte, ha sikere volt. Páratlan sikere is volt a maga korában, költőként és emberként is. Hiszen nagyon alacsony származású volt, ha nem is szegény sorba született, de pár évig csavargóként kellett élnie. Nem volt diplomája, családi vagyona, mindent magának kellett csinálnia, és megcsinálta, amire borzasztó büszke volt, ezért időnként olyan nyilatkozatokat tett, amelyek szerénynek éppen nem mondhatók. Belejátszott ebbe az is, hogy március 15-én a szerepe rendkívül látványos és ismét sikeres volt, ráadásul olyan akció kapcsán, amire régen vágyott, tehát hogy költészete révén megmozdítsa a tömeget. A Nemzeti dal hihetetlen sikere és mozgósító ereje példátlan a magyar irodalomban. Más kérdés, hogy Petőfi az összes márciusi ifjúval együtt 1848 nyár elejére már kipörgött a politika irányításából, az egy hamis mítosz, hogy ő végig a vezető figurák között lett volna. De az öntudata megmaradt. A magyar politikusokhoz című versben például azt mondja, hogy ti, politikusok „Tanuljátok meg, hogy a költő / Az istenség szent levele, / Melyet leküld magas kegyében / Hozzátok, gyarló emberek”. Tehát a költőket kiválasztott emberfajnak tekinti, és isteni elhivatottságból nyilatkozik, ezért tanácsadóként működhet a világban való politizálást illetően is.
− Mit szóltak ehhez a kortársai?
− Egyrészt tudjuk, hogy a kritikai recepcióban nagyon élesen bírálták, durván támadták, másrészt dicsőséges elismerő leírásokat is kapott. A konzervatív, magas irodalom azt mondta, hogy ezzel a népies nagyotmondással, ezzel a túlságosan szubjektív önkiteregetéssel nem illik föllépni, ilyet csak műveletlen, még azt is mondták, paraszt csinál, mások meg azt mondták: te vagy a nép képviselője, végre egy őszinte hang, te kimondod mindazt, ami mindannyiunk lelkében ott vibrál. Van egy csodálatos, bár kéziratban maradt dokumentum: Vasvári Pál beszéde, amit ’48 tavaszán, feltehetően Sándor napra írt. Ebben azt mondja a huszonéves ember huszonéves barátjának: „Tebenned a nagy világszabadság apostolát tiszteljük mindannyian.” Nem tudjuk, hogy ez a beszéd eljutott-e Petőfihez, de miért ne jutott volna el, és minden bizonnyal Petőfi kihúzta magát, és azt mondta, hogy „köszönöm, Pali”.
− Elválasztható Petőfi mint költő a kultusz teremtette alaktól? Egyáltalán megismerhetjük-e a személyiségét a költészetén keresztül?
− Petőfi személyiségét természetesen nem tudjuk megismerni. A költemények nem közvetlen, hogy úgy mondjam, pszichoanalitikus lenyomatai a lélek működésének, az emlékezések pedig, amelyekből hihetetlen mennyiség van, bizonyos értelemben teljesen megbízhatatlanok. Ezek már akkor születtek meg, amikor Petőfi kultusza teljes gőzzel működött. Ezért mindenki valahogy úgy emlékszik vissza, hogy egy groteszk példával éljek, hogy „amikor együtt labdáztunk az iskola udvarán, Sándoron már akkor is látszott, hogy a szabadságért fogja föláldozni életét”. Az emlékezők nem tudták elkülöníteni a nagyszabású kultuszt attól, ami saját személyes élményük volt. Az anekdota szerint amikor a hetvenéves Jókai Mórtól kertészkedés közben megkérdezte egy újságíró, hogy ugyan mondja el most már, milyen volt az a Petőfi, Jókai azt mondta: „Hát, borzalmas.” Aminek volt egyébként alapja, mert Petőfi elég csúnyán bánt Jókaival, amikor az beleszeretett a színésznő Laborfalvi Rózába. Jókai sosem bocsátott meg Petőfinek, ezt mégis nagyon elkülönítette az emlékezésekben. Egy másik példa az egyetlen Petőfi-fénykép története. A Júlia halála után, tehát az 1860-as évek végén előkerült dagerrotípiát egyszerűen nem fogadták el, mondván, hogy ez nem felel meg a bennünk élő ideálnak. Mert mégiscsak egy melankolikus értelmiségi nézett vissza ránk, nem pedig egy „életemet a hazáért” típusú hős.
− Hogyan lehet ennek dacára foglalkozni vele?
− Az irodalom szakmai leírása félig-meddig érintetlen a kultusztól. Petőfi komolyan vett költői megítélése mindig is téma volt, például ha Ady Endre és Babits Mihály ismert vitájára gondolunk arról, hogy milyen költői jellem volt Petőfi – az a költészetéről szólt, nem pedig a kultuszról. Petőfi roppant érdekes, mozgékony és ellentmondásos életművet hagyott hátra, ráadásul azt kell mondanunk, hogy töredékes életművet. Hihetetlen érzékeny költészetet bírt művelni nagyon sokféle lelki szituációban, és rettenetesen erős volt a hatása az utána következő nemzedékekre. Nagyon kevés olyan költő van a magyar hagyományban, akinek a hatástörténete ilyen erős lett volna – bár ez a költészetének csak egy részét érintette, a népies és a politikai részt. Az olyan versek, mint a Beszél a fákkal a bús őszi szél…, nem hatottak termékenyítően, valószínűleg azért, mert nagyon erős újító hatással éltek. A kapcsolatok intimitása nem nagyon volt abban az időben elfogadott irodalmi téma. Az igen, hogy a költő rajong a hölgyért, lába alá helyezi a szívét, de hogy „ülj ide mellém”, az olyan típusú intimitás volt, amit a korabeli költészet illemszabályai nem nagyon toleráltak. A Szeptember végén nem is jelent meg Petőfi életében.
− Mit tart a legnagyobb értéknek Petőfi költészetében?
− Nagyszerűek a nyelvi gesztusai, amiket nagyon sokszor úgy jellemeznek, hogy leegyszerűsítette a korabeli irodalmi nyelvet. Van ebben igazság, de az egyszerűség nem jó szó. Az a hasonlat például, amivel Az apostol kezdődik, nem egyszerű, és pláne nem népies: „Sötét a világ, mint a kibérlett lelkiismeret”. Itt az érzéki tapasztalatot hasonlítja egy erkölcsi absztrakcióhoz, nem pedig fordítva, ami a konvenció volt. Petőfi olyan merész költői képeket alkalmazott, amik szintén se nem népiesek, se nem egyszerűek. Számomra az egyik legszebb a Tündérálom című versből: „Sötétkék csillag volt az ő szeme, / És szemöldöke fekete szivárvány” – hát ez abszurdum. Vagy a Cipruslombokból: „Mi szép, mi szép volt a halotti ágyon! / Mint hajnalban ha fényes hattyu száll, / Mint tiszta hó a téli rózsaszálon: / Lengett fölötte a fehér halál”. Ez tiszta szürrealizmus 1844-ből! És nem ezeket tanítják. Vagy milyen eszelős vicc van a primitívnek föltételezett Megy a juhász szamáron című versben: „Nagy a juhász, de nagyobb boldogtalansága”. Hát ez micsoda? A boldogtalanság kilóg belőle? Ez ugyanolyan groteszk, mint amikor a végén fejbe vágja a szamarát bánatában. Tőlem Petőfinek a radikális politikai versei erősen távol állnak, én nem óhajtanám felakasztani még a királyokat sem, és nem szeretem, bár értem és értékelem az állandó végítéletjóslatait, hogy jön a vérözön, és abból majd kifejlődik valami. Ez teljes mértékben a keresztény apokaliptikára van felhúzva, ami a ’48–49-es versekben is megjelenik. Azt is elismerem, hogy Petőfi mint fiatal, mondjuk így, nagyszájú avantgárd költő, nagyon sokszor odavágott egy-egy verset, ezek között elég sok másod-, sőt harmadosztályú produkció is előfordul.
− Nényei Pál nemrég hasonlóan nyilatkozott Petőfi költészetéről, hozzátéve, hogy ha az ember a történelmi alakkal kezd foglalkozni, „rendkívül meg tudja utálni”. Lehet tudni arról valamit, hogy mennyire volt szerethető Petőfi?
− Az emlékezések fele azt mondja, hogy borzasztó jó barát, szívélyes ember, aki rendkívül indulatos és öntudatos volt, és ezért barátait is könnyen megsértette. Egy egységes Petőfi-alkatot nehéz lenne kivenni ebből. Nényei nyilatkozatához annyit még hozzá lehet tenni, hogy Kemény Krisztián hadtörténész a Petőfi, a „Király” című tanulmányában is hasonló ítéletet fogalmaz meg. Petőfi ’48–49-es katonai hősiessége szintén a kultusz terméke. Azért ment el katonatisztnek, mert ott rendes fizetést adtak. Hozzátenném, hogy Petőfi volt az első figura a magyar irodalomban, aki csak az irodalmi honoráriumokból meg tudott élni feleségestül, gyerekestül. De ez a harcok kitörésével megingott. Elment katonatisztnek, de a katonaságba beilleszkedni, az képtelenség volt számára. A történeti irodalom úgy tartja számon, hogy a gonosz tábornokok mindig megbántották szegényt, holott legtöbbször ő nem tett eleget a kötelességének. ’48 novemberében a debreceni katonaságot otthagyva hazament a terhes Júliához. Ez nagyon derék dolog, csak van egy kicsi szépséghibája. A század megkapta a menetparancsot, hogy menjenek Bácskába a szerbek ellen harcolni. Ő meg, századosként, szépen elindult haza, és írt egy levelet, hogy kérem szépen, utólag tessék engem szabadságoltatni. Sőt, ha akarjuk, Petőfi halála maga is parancsmegtagadás. A tábornok azt mondta: „Őrnagy úr, itt marad Marosvásárhelyen.” Őrnagy úr fölült a szekérre, elment a csatatérre, ahol lekaszabolták. Persze azt hozzá kell tenni, hogy Petőfi el tudta varázsolni az embereket. Nagyon jelentős figurákkal volt nagyon szoros kapcsolatban. És ha azt a szörnyeteg Bem tábornokot meg tudta szelídíteni a maga számára, abban az is szerepet játszik, hogy ha kellett, akkor nagyon kedves tudott lenni.
− A szibériai Petőfi legendájáról szóló Kiss József-tanulmány, mely a Petőfi emlékezete című kötetben is szerepel, azzal zárul, hogy „a szent csontok felfedezésének vágyát csak a mű felfedezése olthatja ki”. A bicentenárium programjaiban lát arra lehetőséget, hogy újrakeretezzük a Petőfi-képünket?
− Petőfi valóban annyira benne van a magyar közbeszédben, hogy mindenki tud róla nagyon sok mindent, mindenkinek nagyon komoly véleménye van, a szövegektől teljesen függetlenül. Ez annak a következménye, hogy a Petőfiről való diskurzus mindig az ő életéről, jelleméről, alkatáról beszél, nem pedig a versekről. Nagyon kevés fog itt átmenni, mert ahhoz tényleg az kellene, hogy a versek értelmezése domináljon. Kénytelen vagyok azt mondani, hogy ez nem Petőfi-kérdés. Petőfi nem a legjobb, nem a legfontosabb magyar költő. Egyike a sok nagyon fontos, nagyon nagy költőnek. Nem az a kérdés, hogy mit gondolunk Petőfiről, hanem hogy mit gondolunk a költészetről. De az egy komoly kérdés, hogy miért gondoljuk azt, hogy Petőfiről másképpen kell gondolkodni, mint Babits Mihályról vagy Tandori Dezsőről. Mert az, hogy a magyar költészet ikonjává vált, egy társadalomtörténeti kérdés. Ezzel nagyon komolyan számot kell vetni. Nincs olyan politikai vezetés, ami megengedhetné magának, hogy a kétszázadik évfordulón ne rendezzen hatalmas cirkuszt. Muszáj Petőfi-filmet, operát, rendezvényt csinálni, slam poetryben Petőfiből ellenzéki, lázadó költőt formálni, de ez mind arra megy ki, hogy a rátapadt ikonikus és szimbolikus jelentéseket mozgósítsuk, nem pedig arra, hogy olvassuk Petőfit.
Nyitókép: Valuska Gábor / A Szív
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
