A fájdalmas Madonna és Orbán Viktor – egy eldobandó érem két oldala
Popsztárok őrjöngéseivel ritkán foglalkozunk e hasábokon, az egymásnak beszólogatós bulvárcsetepaték helye ugyanis: a bulvár. A Válasz Online pedig nem az. Mégis: erről az írásról egy popsztár tehet. Igaz, már éppen egy hónapja annak, hogy Madonna megjelent a Grammy-gálán, de ami ott történt és ami utána következett, esszenciálisan mutatja meg, hol tart ma a Nyugat, mi benne a csúf – ám azt is, mi benne a szép és reménykeltő. S hogy nekünk, magyaroknak hol a helyünk benne. A tanulságok messze túlmutatnak hát a vakuvillanásnyi hisztérián. Ezeket igyekszünk levonni ebben az írásban. Vélemény.
Február 5-én este a ’80-as, ’90-es évek elsőszámú popdívája lépett az idei Grammy-gála színpadára Los Angelesben. Madonna ezúttal nem énekelt, még csak nem is playbackelt, csupán jelölteket harangozott be. Mégis ő váltotta ki a legtöbb reakciót, ráadásul azonnal. A közvetítést nézők ugyanis rögtön az arca állapotán kezdték köszörülni a nyelvüket. Merthogy az szinte felismerhetetlen volt a plasztikai műtétektől. Eddig a történet persze teljesen érdektelen, ám a dilivonat nem állt meg néhány ezer kósza kommentelőnél – felpattant rá Madonna is, és elrobogott egészen a végállomásig.
„Megtiszteltetés volt számomra, hogy bemutathattam Kim Petrast és Sam Smith-t a Grammy-gálán. Eredetileg az utolsó díjat terveztem átadni, az év albumáért járót, de sokkal fontosabbnak tartottam, hogy én mutassam be az első transz nőt Grammy-gálán – ez történelemi pillanat!” – kezdte az ügyre reagáló válaszbejegyzését, majd üstöllést azon kezdett keseregni, hogy tartalmas beszéde („ami arról szólt, hogy adjunk hálát az olyan művészek rettenthetetlenségéért, mint Sam és Kim”) helyett sokan az arcával foglalkoztak. Amelyet természetesen csak a teleobjektív torzított el, ahogy bárkiét eltorzítaná. „Ismét az ageizmus és a nőgyűlölet célpontja lettem, amely áthatja világunkat. Olyan világ ez, amely nem értékeli a 45 év feletti nőket, úgy érzi, meg kell büntetnie őket, ha továbbra is erős akaratúak, szorgalmasak és kalandvágyók maradnak”. De – hála az égnek – Madonna szívesen vállalja „az úttörő munkát, hogy a mögöttem álló összes nő könnyebben éljen az elkövetkező években”.
Íme: egyetlen posztban a nyugati mainstream liberális progresszió összefoglalása – amely egyúttal annak tökéletes paródiája is.
Történelmi pillanat, hogy transz nőt jelöltek Grammyre? Egy zenei díjra? Mégis mi köze van annak, hogy jó-e a dala, ahhoz, hogy minek tartja magát? Aztán: a transz Petras és a „nembináris” Smith duójának rettenthetetlensége? Mihez kellett az a nagyon ünneplendő, halált megvető bátorság, mégis? Hogy felénekeljenek egy dalt? Ki tiltotta ezt nekik, miféle akadályt kellett leküzdeniük a popbizniszben azért, mert úgy döntöttek, közhírré teszik, hogy éppen minek képzelik magukat? (Az „éppen” nem szarkasztikus oldalvágás csupán a részünkről: Smith tíz éve még meleg srácként „identifikált”, aztán az elmúlt években rájött, hogy ő inkább „nembináris”, azaz se nem férfi, se nem nő – vagy mindkettő egyszerre. Ahogy kedve tartja. Attól fogva el is várja, hogy ne a férfiakra használatos személyes névmással utaljanak rá, meg persze ne is a nőivel, hanem a semleges „they, them”-formát használják, akik a szájukra merik venni.) Az álelnyomottak ünneplése után a dollármilliárdos díva aztán maga is belebújik a kötelező áldozatszerepbe: megvádolja a gonosz világot nőgyűlölettel és ageizmussal – hisz’ nyilvánvalóan ezért támadják. Mert nő, mert elmúlt 45 és mégis bátor, megalkuvást nem tűrő (hősszerep és áldozatszerep egyszerre – bravúros). A szebb napokat látott díva gyorsan valamilyen identitás védősánca mögé ugrott tehát, hogy fel se vetődhessen: azért köszörülték rajta a nyelvüket sokan, amit magával, az arcával – tett.
Madonna arca így mindenesetre tökéletes jelképe a liberális progressziónak. Nincs okunk kételkedni abban, hogy ezen eszmei áramlat képviselői is valami nagyon szépet akarnak – csak aztán túl gyakran ez lesz belőle. Valami torz, természetellenes és erőszakos. Az eredeti cél ellentéte. Holott milyen szép is a gondolat, hogy fogadd el önmagad, hogy ne folyton mások elvárásainak megfelelve éld az életed! Hogy 64 évesen is lehetsz szép! Csakhogy ennek éppen az ellentéte történik, amikor valaki húszévesnek akar látszani ennyi idősen. (Mennyi megfelelési kényszer, valóság- és ön-el-nem-fogadás van emögött!) Aztán megsértődik, ha a nyilvánvaló ténnyel szembesítik: nem sikerült. Holott nem is sikerülhetett: lehet utópiákat építve tagadni a valóságot egy darabig, de az előbb-utóbb mindenképp bekopogtat.
Ez persze még mindig csak néhány Michael Jackson és Madonna személyes tragédiája lenne, nem lenne érdemes sokat foglalkozni vele. Csakhogy a valóság görcsös tagadása és az ebből fakadó kódolt sikertelenség szükségszerűen frusztrálttá, ennélfogva agresszívvé teszi eme eszmeáramlat képviselőit. Magától értetődően következik hát belőle a betiltás kultúrája – amely viszont már mindenkit érint. Minket, magyarokat is – csak éppen kevésbé direkten, inkább a rá adott kormányzati reakció formájában. (Ami, lévén éppúgy identitásőrület, a liberális progresszióval egylényegű. De erről kicsit később.)
Az eredeti, szép és fontos gondolatból, hogy senkit se érhessen hátrány a neme, a származása, a vallása (stb.) miatt, hogy tehát ezekre, magánügyeire hivatkozva ne lehessen kizárni közösségi jogai gyakorlásából, az lett, hogy az egyénnek nem a tettei számítanak, hanem az identitása. Például: a héten esküt tett DK-s parlamenti képviselő esetében szörnyülködjünk azon, hogy pártelnöke, Gyurcsány Ferenc letapizta gratuláció közben, vagy hogy Orbán Viktor nem fogott vele kezet – s hogy ez milyen ronda „szexista”, „ciszheteró”, macsó tempó. Szóval ezen szörnyülködjünk haladó elmével, egy nőt lássunk, akivel férfiak valahogy bánnak: ne pedig egy politikust lássunk, aki offshore-ozott és hazudott erről. A nemzetközi helyzet persze ennél jóval tovább fokozódott már: identitások sora nőtt ki a földből, eljutva odáig is, hogy minden nemi identitás társadalmi konstrukció csupán – ezért egyenlően kell kezelni, ha valaki nőnek érzi magát, azzal, aki szintén, annak ellenére, hogy hímvesszeje van. A „nő” ettől fogva tehát már csak valami önként választott identitást jelent, nem biológiai tényt – utóbbi persze attól még létezik, ezt azért a társadalmi igazságosság vértolulásos harcosai sem tudták teljesen letagadni. Ezért aztán kitalálták ezen furcsa személyek megjelölésére a „menstruátor” szót. Tényleg
olyan lett az egész, mint egy Monty Python-film, s csupán azért kevésbé szórakoztató, mert ez a valóság.
Amelyben könyvégetés és bojkott lesz a jussa annak, aki szóvá meri tenni: „volt az a szó… ne, vagy… nyű, vagy ní… megvan: nő!” És hogy az elég jól leírta ezeket a bizonyos embereket. J. K. Rowling, a Harry Potter egyébként feminista írója követett el egy ilyen Twitter-bejegyzést, s kapta meg rá rögtön a „transzfób” bélyeget. Ami nagyjából az eretnek mai megfelelője ebben az igazságharcos kultúrkörben. Ahogy egyébként vallásként működik az egész mozgalom a maga dogmáival – és indexre helyezési gyakorlatával.
Utóbbira számos példa van: dalszövegek, könyvek esnek áldozatául a savonarolai buzgalomnak. Minthogy a vallási szigorral szövegeket kémlelők jellemzője ma is az, hogy képtelenek értelmezni a humort, az iróniát, s mindent szó szerint vesznek, a Rolling Stones például nem játszotta legutóbbi turnéján Brown Sugar című klasszikusát – merthogy nőjogi meg BLM-es aktivisták szerint sértő az elhurcolt, megerőszakolt feketékről énekelni. A Beatles is megkapta nemrég, hogy vállalhatatlan a Run For Your Life című dal, mert azt énekli benne John Lennon: inkább látja holtan a lányt, mint mással. (Az irónia értelmezése tényleg nem szokott menni, nem esett le ezúttal sem, hogy itt éppen az őrületig fokozódó féltékenységet teszi nevetségessé a szerző. Éppen azt, hogy a lírai én tulajdonaként kezeli a nőt.)
Ezeket a dalokat persze nem tiltották be, ahogy a Winnetou-t sem Németországban – csak éppen utóbbi gyerekváltozatát visszavonta a kiadó, merthogy sztereotípiákat terjeszt, amelyek sérthetik az indiánokat. A James Bond újrakiadásában pedig átírtak ezt-azt, nehogy érzékenységeket sértsen. S hogy mi minősült rasszista szövegnek az Élni és élni hagyni című klasszikus krimiben? Az író, Ian Fleming eredetileg úgy írta le egy kocsma nem kizárólag, de nagyrészt feketékből álló közönségét, hogy az „liheg és röfög, mint disznók a vályúnál”. Ezt erre változtatták az „érzékenységügyi szerkesztők” (ilyen pozíció tényleg létezik): „Bond érezte a vibráló feszültséget a teremben”.
Nem jártak jobban Roald Dahl gyerekkönyvei sem, amelyek megkurtításáról a Telegraph közölt részletes cikket február végén. Az érzékenységekre ügyelő szerkesztők kihúztak a könyvből mindent, ami arra utalt, hogy egy szereplő, mondjuk egy kisegér, kövér. Ha bőrszínről volt szó, akkor is kihúzták, hogy „fehér”, ha az illető egyszerűen csak elfehéredett. De még a két fekete traktor sem maradhatott fekete: traktor lett belőlük. Színekre és kövérségre tehát nem szabad utalni irodalmi műben. (A Charlie és a csokigyárban eredetileg az umpa-lumpák feketék voltak, de erre már jobb nem is gondolni, azt a csorbát már régen kiköszörülték.)
Ez a gyakorlat éltesebb olvasóinknak ismerős lehet a szocializmusból: akkoriban az Egri csillagokból húztak ki néhány „Istent”, vagy versekből Romániát, nehogy a szintén szocialista szomszéd érzékenységét sértse, de itthon nem ütötte még fel a fejét újólag a könyvek cenzúrázása. Csupán Tóth Krisztina költő vetette fel két éve, hogy Jókai nem megfelelő női szerepeket mutat Az arany emberben, ezért ki kellene venni az iskolai olvasmányok közül. Akkor is jeleztük, hogy elfogadhatatlan ez a megközelítés, valamint felvillantottuk azt is:
a progresszív identitásőrjöngés és a retrográd identitásőrjöngés nem egymás ellentétei, hanem ugyanannak az éremnek a két oldala.
Dúró Dóra könyvdarálása látványosabb volt ugyan, mint egy író néhány interjúmondata, de a mögötte húzódó gondolat ugyanaz: ami nekem nem tetszik, az én identitásomnak, a szerintem helyesnek nem felel meg, az ne legyen hozzáférhető más számára sem.
A liberális progresszióra adott retrográd reakció tehát nem visszaállítja a normalitást, hanem elmélyíti a válságot. Egészen konkrétan a nyugati civilizáció válságát. Az ugyanis arra a megegyezésre épül, hogy a törvények vonatkoznak mindenkire egyformán, egyéni hiteit, hiedelmeit, értékrendjét viszont senki nem kényszerítheti rá a többiekre. Se a vallását, se az életmódját. Mindenki részt vehet a neki tetsző meneteken, legyen az körmenet vagy pride, de nem akarhatja a másik betiltását csak azért, mert az ő hitvilágával az nem fér össze. A tolerancia ennyit jelent. Nem kell szeretni a másikat, csak el kell viselni, békén kell hagyni – cserébe azért, hogy minket is elviselnek és békén hagynak. Amikor tömegek nem értik ezt és elvitatják más tömegek létjogosultságát, akkor tehát az alapok kerülnek veszélybe. Márpedig az amerikai feketék több mint negyede szerint a fehér bőrszín „nem oké”. És pepitában: amikor néhány hete a Pink Floyd szivárványosra változtatta a profilképét, rögtön tömegek estek a zenekarnak, amiért nyomja a „buzipropagandát”. A sudribunkó kommentelők képtelenek voltak értelmezni az 50-es számot és azt a szivárványt: azt, hogy 50 éve jelent meg minden idők egyik legnagyszerűbb lemeze a zenekartól. A Dark Side of the Moon. Amelynek borítóján prizma töri a fényt szivárványosra. 1973-ban nem volt abban semmilyen identitáspropaganda, nem is lehetett – a szivárványzászló csak öt évvel később lett a melegmozgalom zászlaja. Az identitáspolitikai küzdelem azonban annyira elharapózott mára bal- és a jobboldalon egyaránt, hogy tömegek zsigeri reakciója volt az alaptalansága miatt nevetséges, mégis rengeteg rosszat ígérő hörgés. Őrületet ugyanis nem ellenirányú őrület gyógyít: az efféle reakciótól csak az őrület lesz egyre elterjedtebb.
Terjedéséért pedig idehaza nem csupán műkedvelők és fasisztoid ellenzéki pártocskák tesznek meg mindent: nálunk egyenesen a teljhatalmú állampárt tette meg az identitásküzdelmet tevékenysége fő céljának. A működés módja nagyon hasonló, Orbán Viktor sem követ más stratégiát, mint Madonna a Grammy-gálán. A recept: vegyél egy csoportot, hirdesd elnyomottságát és ebből következő kivételességét és felsőbbrendűségét, nevezd meg, kik fenyegetik, kiktől kell félnie, aztán tetszelegj megmentőjükként. Csak míg Madonna a gonosz világpatriarchátus által fenyegetett „transz nők” meg a 45 feletti nők, addig Orbán a hanyatló, aberrált Nyugat által fenyegetett keresztény magyarok, „magyar életmódot” folytatók hőseként tetszeleg. A csoporthoz való tartozás rögtön értékként tételeződik mindkét esetben, a másmilyen csoporthoz tartozás meg bűnként.
Persze van különbség is, és nemcsak az, hogy Madonna legalább megkereste a pénzét és csupán a véleménynyilvánítás jogával él, míg Orbán adófizetők pénzét költi és törvényeket hoz az identitásharc jegyében. A fő különbség abból fakad, hogy Orbán politikus: az általa „védett” csoport még annál is kevésbé rendelkezik fix kontúrokkal, mint egy nembináris genderqueer. Mert mégis,
mi az a „magyar életmód”? Valaki definiálta, az hogyan néz ki pontosan? Nem. Ennek ellenére gond nélkül törvényjavaslatba írják, mint olyasvalamit, aminek a megvédéséért küzdenek, s aminek megsértéséért mostantól feljelenthetik egymást az emberek önkormányzatnál, állami szerveknél.
A Semjén Zsolt és Varga Judit által beterjesztett javaslatban a „magyar életmódot” veszélyezteti például, ha valaki vitatja a „házasság és család alkotmányjogilag elismert” szerepét, idetartozik továbbá „a gyermekek megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges védelem és gondoskodás, valamint születési nemének megfelelő önazonossághoz való jogának kétségbe vonása” is. (Ennek idézése is fizikai fájdalommal jár, és nem tartalmi okokból: bárcsak a hős magyarvédők a magyar nyelv elemi szabályaival tisztában lennének! Az imént idézett mondat így ugyanis sajnos semmivel sem szebb, mint Madonna arca.) A törvényszövegben észrevétlen öngólt is lőnek a beterjesztők: implicite kodifikálják, hogy létezik nem születési nem is, azzal viszont adósaink maradnak, hogy megtudjuk, milyen az a magyar életmód. Ennél egy átlagos Kövér László-megszólalás is többet segít: szerinte például annak ünnepe a disznóvágás. A törvényjavaslat szövegében mégsem szerepel, hogy feljelenthető, aki a disznóvágás nemzetiünnep-jellegét kétségbe vonja. Hát hova lesz így a magyar?
A magyar életmódról persze beszélhetnénk statisztikák alapján is: több itt az elhízott és túlsúlyos felnőtt, mint a normális testsúllyal rendelkező, Európában egyike vagyunk a három legelhízottabb országnak. Világszerte az első tíznek. Ennek, valamint „a létezés magyar minőségét” szem előtt tartó módon lerohasztott egészségügyünknek „hála” Európa-bajnokok vagyunk rákhalálozásban, magasvérnyomás-betegségben, szív- és érrendszeri betegségekben. Ilyen tehát a magyar életmód. Korai végét is ez hozza el – sokkal nagyobb arányban, mint az más EU-országokban szokásos.
Így kerül emberéletekbe, magyar emberek életébe minden áldott nap, hogy a politikai hatalom megtartásához elég az egyébként teljesen tartalmatlan identitáspolitikai csatározásban elfoglalt, viszont következetesen és bármi áron fenntartott pozíció. Hogy elég hozzá az érzelemkeltés, amely feleslegessé is teszi a valóságról folyó beszédet, akár élet-halál kérdések megvitatását is. A valósággal kialakított viszony nagyon hasonló a liberális progresszióéhoz: csak míg az harcosan tagadja azt (nincsenek is biológiai nemek), addig a retrográd reakció egyszerűen nem vesz róla tudomást. Teljesen mindegy, hogy a magyar életmód a valóságban halálos és egészségtelen, ameddig kifejtetlen szlogenként a különlegesség érzését adja és csoportképző erőként működik.
A csoporthoz tartozni pedig önmagában elég ahhoz, hogy jó ember legyél. Ha a NER része vagy, akkor mászkálhatsz buzibulikba daddy-szerepben, esetleg dughatsz ötvenes, nős családapaként alig huszonéves ikreket bérelt jachton. Mindegy, mit teszel. Amíg a szélesebb nyilvánosság számára nem derül ki, addig jó fideszes vagy, azaz természetszerűleg jó magyar és jó keresztény. Nem a tettek számítanak: csakis az identitás, a csoporthoz tartozás.
S noha messziről úgy látszhat, hogy az identitásőrület és a rá adott reakció a Nyugat sajátja (utóbbi ugye egyenesen az elnöki székbe repítette Donald Trumpot Amerikában), a mi hazai változatunk mégis inkább a keleti típusba sorolandó.
Az identitásalapú hatalommegragadást mint kampánytechnikát ugyan az amerikaiaktól tanulta el a Fidesz, ám az amerikai republikánusok csak álmodozhatnak olyan teljhatalomról, amilyen itthon van. Vagy amilyen Putyinnak van.
Aki úgy tetszeleg a kereszténység és a nemzeti meg a „hagyományos értékek” nemzetközi védelmezőjének szerepében, hogy közben muszlim csecsenekkel lövet halomra keresztény ukránokat. Mindegy, a valóság nem számít: ha putyinista vagy, akkor jó orosz és jó keresztény vagy. Ismerős.
Míg tehát a nyugati progresszív identitásőrület terjedése inkább agresszív, ellentmondást nem tűrő, de gyakran egymással is civakodó, különféle befolyásos mágnások által finanszírozott vallási csoportok befolyásszerzéséhez hasonlít, addig a keleti változat központosított, államvallásszerű. Ennélfogva a megoldás sem utóbbi típusból kerül ki. A megoldás, a vonzó alternatíva lehetősége továbbra is a Nyugat sajátja: éppen a nagyobb szabadságfok, a kevésbé központosított rendszer miatt. Nem, nem a Trump-félék, nem a Qanon-hívő Capitolium-foglalók őrjöngése a megoldás: erről fentebb már beláttuk, hogy ugyanaz az identitásnyomor ez is, csak pepitában. S hogy akkor mégis mi? A válaszhoz e hatalmas kitérő után kanyarodjunk most vissza február 5-e estéjére, arra a bizonyos Grammy-gálára!
Történt ott ugyanis más is, nem csupán madonnai értelemben vett jóemberkedés. Nem is csak a transz-nembináris duó nyert díjat azon a nagyon hanyatló Nyugaton. A valódi meglepetést az év daláért járó díj jelentette azon az estén. Azt ugyanis Bonnie Raitt nyerte. Egy 73 évesen, plasztikázatlanul, természetességében is szép, teljesen önazonos dalszerző-énekes-gitáros. Raitt olyan gigaprodukciók elől vitte el a díjat, amilyen Beyoncé, Adele, Taylor Swift és Harry Styles. A saját dalával ráadásul (Just Like That), amely szintén nincs plasztikázva. Nem 48 szerzője és producere van, hanem: Raitt maga az. Nem hangminták kavalkádja, hanem lényegében ének és akusztikus gitár (plusz némi basszus, enyhe orgona és kis elektromos gitár). Dallal, amelynek szövegét valóságos emberi történet ihlette – súlyos és szép történet.
A Grammy-bizottság döntése olyannyira forradalmi volt, hogy maga a díjazott sem nagyon hitte el, hogy nyert, a mainstream pop rajongói meg kiakadtak: Raitt – na, ő tényleg kapott ageista, a korán élcelődő beszólásokat, „bármelyik insta-posztomon több lájk van, mint ahányan ezt a dalt meghallgatták”-kommenteket. Ezt nyilván látták előre a bizottság tagjai is, mégis vállalták, hogy eltérnek a papírformától. Döntésükkel az alkotást, a minőséget, a szépséget és a teljesítményt helyezték vissza az ezeket megillető polcra. Nem a liberális progresszió ellen lázadtak fel. Dehogy! Nem valami konföderációs zászlót lengető déli bandát tüntettek ki tüntetőleg. Éppen ezért szép ez a történet. Mert a döntnökök kívül kerültek az identitáspolitikai adok-kapokon – rádöbbenve, hogy ott is van élet. Sőt, ott van csak igazán. Ahogy nem címkéző, hanem gyümölcsöző hagyomány is ott van. Raitt amerikai népzenére (country- és blues) alapuló zenéjéből ez teljesen egyértelmű is.
A Nyugat tehát nem csak a válságjelek összessége. Ez is a Nyugat: gyönyörű hagyományokra épülő, teremteni és alkotni, önmagát kifejezni képes emberi civilizáció és kultúrkör. Amelynek olyan tagjai is vannak szép számmal, akik nem szemellenzős hörgésre képesek egy Pink Floyd-borító láttán, hanem ismerik a lemezt, amely megérinti őket. Mi, magyarok is részei vagyunk ennek a hagyománynak, kultúrkörnek.
Maradva csak a popzenénél: nekünk is vannak idén 50 éves legendás lemezeink. Az Illés Ne sírjatok, lányok!-korongja vagy az LGT fantasztikus Bummm! című lemeze is idén fél évszázados például. Ezek ugyanannak a nyugaton őshonos növénynek a virágai, amelynek a Pink Floyd-lemezek is. S még olyan időszakban is képesek voltak kibontani szirmaikat, amikor a politika egy vasfüggönnyel éppen a Kelethez csatolt minket. S noha ezzel utóbbi most is próbálkozik, a vasfüggöny ma már (ma még?) csupán az elménkben létezik. Egyszerűbb tehát lebontani. Csupán egy felismerés kell hozzá. Annak felismerése, hogy az identitáspolitikai kamuharc csak mindkét oldali tábornokai számára kifizetődő, civilizációnk számára viszont nem hoz, csak visz. Hogy jó közösségek és szép teljesítmények attól kellő távolságban, a szabadság talajából nőnek ki legkönnyebben. S azokból lesznek aztán a szép hagyományok.
Ha ezt váratlanul még Grammy-döntnökök is képesek voltak felismerni Los Angelesben – akkor talán nekünk, magyaroknak is menni fog.
Nyitókép: Madonna a 65. Grammy-díjátadón Los Angelesben 2023. február 5-én (fotó: AFP/Getty Images/Frazer Harrison)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
