„Pezsgő ellenzéki társasélet” – észrevételek Lányi András esszéje kapcsán
„A NER hosszú évtizedében élve az ellenzékiségről vitázni – akármilyen előjellel – olyan, mint egy halott felett állva az egészséges bélműködés rejtelmeiről eszmét cserélni. Már csak Gyurcsány Ferenc időtlenül romantikus ölelése maradt nekünk” – írja Ficsor Benedek. A Magyar Hang szerkesztőjének válasza a lapunkban megjelent vitaindítóra.
Tisztelem Lányi Andrást. Irodalmi munkássága okán éppúgy, mint oktatói tevékenysége miatt, ami pedig ezeken túl is állandó csodálattal tölt el, az a fásult elmével nehezen felfogható elkötelezettsége az eleve vesztes ügyek iránt. Talán senki sem fektet annyi energiát a magyar ellenzékiség definiálásába, és így a reménytelen helyzet racionalizáláson keresztüli felmérésébe, mint ő. Harmadik utas filozófiája azonban nemcsak a háború egyre rémisztőbb tapasztalatának tükrében tűnik megvalósíthatatlannak, de még a sosem létezett békeidők közepette is inkább látszott szépirodalmi világépítésnek, mint plauzibilis politikai programnak.
Az utópia a jövőben megteremteni kívánt eszményi – vagy ahhoz közelítő – társadalom modelljét foglalja a szigorú szükségszerűségektől szándékosan eltekintő rendszerbe. Eredeti jelentése szerint „nem-föld”, vagy „nem-hely”, tehát valami olyasmi, ami sosem létezett, és az emberi meghatározottság irányából nézve sosem létezhet. Lányi Andrást egy nem-hely teoretikusaként képzelem el, amint roppant elméletalkotói magányában dolgozik az emberiség megmentéséért.
„Azonban nem politikai programot írunk, csupán annak lehetséges kereteiről elmélkedünk. A pillanat ehhez, ha úgy vesszük, kedvező” – állítja ironikus fénytörésbe a magyar ellenzék programjáról elmélkedő esszéjét a szerző. Azaz a politikai program megalkotásának alapvető feltétele, hogy nem lehet politikai programot írni, csupán annak kereteiről elmélkedni. Ironikus gesztusként értelmezhetjük az időzítésre vonatkozó megjegyzést is, máskülönben könnyen zavarba jövünk. „A kormány tragikusan rossz válaszokat ad, az ellenzék nem is próbál összefüggő választ kínálni az ország előtt tornyosuló veszedelmekre. A tegnapi receptek kudarcot vallanak az új körülmények között” – írja Lányi András, gondolatban már össze is kapcsolva az új recept szükségességét a siker lehetőségével. „Nagy keletje van ilyenkor az értelmes, bátor kezdeményezésnek” – véli, és attól tartok, itt végleg elengedi a magyar társadalom kezét. Vagy egyszerűen csak téved.
Háborús retorikával fel lehet tüzelni egy pusztításra éhes, és meg lehet szégyeníteni egy békés közösséget, de miként reagálnak a közönyösök, az opportunisták és a cinikusok, vagyis miként reagál a magyar társadalom? A kormány militáns fogalomkészlete fegyverropogás nélkül egyszerűen csak feszültséget keltett és félelmet szült, az orosz agresszió hatására azonban a verbális harc a mindennapos önellentmondás csapdájába kerget bennünket.
A biztonság illúziójának elvesztése pedig csak tovább fokozza a zavart, és ez a kollektív neurózis aligha kedvez az ökofilozófiai reformoknak.
Rezsicsökkentés, genderideológia, dollárbaloldal és békemisszió: megnyugtatóan ismerős fogalmak, kijelölik a kényelmes magánháborúk kereteit. De „az önkormányzatiság vagy a független igazságszolgáltatás helyreállítása, az élőhelyek és a biológiai sokféleség hathatós védelme, az államigazgatásban teremtett káosz felszámolása, a hazai vállalkozások, munkahelyek és munkavállalók érdekeinek képviselete és mindenekelőtt az érintettek bevonása a jövőjükkel kapcsolatos tervezgetésbe és döntéshozatalba” olyan implicit felfordulást jeleznek, amelyre semmi szüksége a fantomküzdelembe belefáradt magyarságnak.
„Az ellenzékinek nevezett pártok összefogása tehát nem azért elképzelhetetlen, mintha a programjuk annyira különbözne, hanem éppen azért, mert nem programok, hanem személyes ambíciók, kapcsolatrendszerek, befektetői várakozások és megélhetési szempontok mentén szerveződtek” – foglalja össze az elmúlt tizenhárom évet Lányi András, és megállapításaival nem tudunk nem egyetérteni. Ahogy a komor konklúzióval is nehéz vitatkozni: „Olyan pártkezdeménynek pedig se híre, se hamva, amely megragadná a kínálkozó lehetőséget: új, eredeti programmal fordulni a választópolgárokhoz, mit sem törődve a parlamenti ketrecharc egyhangú szenzációival”. A megvalósítás hiánya ugyanakkor nem feltétlenül jelent elszalasztott lehetőséget, talán inkább a változásra való alkalmatlanság felismerését.
A magyar társadalom zárt rendszerének elfogadása és a saját érintettségünk elismerése mellett nem mondhatjuk azt, hogy a „kormány tragikusan rossz válaszokat ad”. Szügyig állva a hibrid autokráciában, nap mint nap tapasztaljuk, hogy a kormány sikerrel veszi az akadályokat. És ezen a tényen az sem változtat, hogy eközben történelmi bűnöket követ el és felmérhetetlen környezeti és szociális károkat okoz. A politikai elit időben felismerte, hogy Magyarországon a „lejárt szavatosságú politikai és gazdasági doktrinák” nem csupán a legtöbbet hozzák a konyhára, de a „demokratikus” működés alapvető feltételei is egyben. Minél drasztikusabb és rémisztőbb a változás körülöttünk, annál nagyobb szükségünk van belül a veszedelmes eszmékre és módszerekre – tavaly április 3-án újfent megbizonyosodhattunk erről (nem mellesleg végre ismét ülnek fasiszták a Parlamentben!).
A NER hosszú évtizedében élve az ellenzékiségről vitázni – akármilyen előjellel – olyan, mint egy halott felett állva az egészséges bélműködés rejtelmeiről eszmét cserélni.
Már csak Gyurcsány Ferenc időtlenül romantikus ölelése maradt nekünk.
És tágabb kontextusban vizsgálva az ökopolitika esélyeit sem lehet okunk túlzott optimizmusra. Az Európai Unió reformjáról Lányi ezt írja: „Egyszerre kellene tehát korlátozni illetékességének körét, ahogyan a szkeptikusok szeretnék, és növelni a közös intézkedések hatékonyságát, ahogyan a föderalisták követelik.” Ez legalább annyira illuzórikus, mint a magyar kormány „zöld fordulata”. Különösen a bizonytalan kimenetelű és hatókörű háború, az energia- és gazdasági válság, illetve az ökológiai katasztrófa idején nehéz elképzelni az egyszerre befelé és kifelé ható változtatások keresztülvitelét egy olyan gigantikus szervezet esetében, amelynek tagjai azonnal újranyitják a lignitbányákat és felpörgetik a szénerőműveket, amint a potenciális szavazóik fázni kezdenek.
Lányi András mégsem csügged, ha a „szabadság kicsiny köreinek helyreállításáról és összekapcsolásáról” van szó: szerinte ugyanis erről kell szólnia egy majdan megszülető program első mondatának.
Feltéve persze, hogy komolyan vesszük a szerző szavait.
De ha a lábjegyzetben lebuktatott alteregó, Lehrstück Mária „eredeti”, 1982-ben, a Beszélőben megjelent esszéje felől olvassuk a 2023-as változatot – és figyelembe vesszük a „hölgy” beszélő nevét, amely Bertolt Brecht politikailag elkötelezett színházának didaxisát rejti magában –, az inkognitók rétegei közé rejtett irónia óhatatlanul is irodalmi alkotássá emeli a szöveget. Amit akár politikai paródiaként, akár pamfletként, akár társadalomkritikus szatíraként is érthetünk. De semmiképpen sem politikai programként.
És így lesz igazán hátborzongató A magyar ellenzék programja, amely a négy évtizedes távlatok közé szorult szerencsétlen társadalom kilátásait egyetlen pontba sűríti. „Budapesten többé-kevésbé pezsgő ellenzéki társasélet folyik. Önkifejezési vágyunk és a cenzúra hatalmas szamizdatirodalmat teremtett. Magánlakásokon, néha egyetemek, klubok rendezvényein, itt-ott még a folyóiratok hasábjain is kimondhatjuk, amit gondolunk” – írja Lányi András 2023-ban 1982-ben.
Nyitókép: Isza Ferenc / AFP
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon! Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
