„Ez itt nem az otthoni, ellopott valóság” – Brüsszelben dolgozik a színházzal 40 év után szakító Vasvári Csaba
Itthon ismert színész és színigazgató volt, a Vidnyánszky Attila-féle Magyar Teátrumi Társaság alelnöke sok éven át, még korábban a nagyvállalkozó Széles Gábor veje – ezt a hónapot viszont már Brüsszelben kezdte „boldog pályaelhagyóként”, 57 évesen. Vasvári Csaba 40 év után döntött úgy, hogy kiiratkozik a magyar színházi világból, ahol megtapasztalta nemcsak azt, egykori munkatársa hogyan tapossa el egykori egyetemét, de azt is, hogy lehet az ember egyszerre „fasiszta fideszes” és „buzi liberális”. Bár gyászmunkája még tart, nem adta fel a reményt. „Kevés démonnak érdekében állt, hogy nagyon sok embert összekoszoljon, de kevés angyal is elég lehet ahhoz, hogy sok-sok embert tisztára mosson. Akár még egy országot is.” Nagyinterjú putyinistává koszolt választókról, minden hagyományt kiradírozó Vidnyánszkyról, a Nemzetiben hányó bérközönségről, lopásról és buta ellenzékiekről.
– Ekkora hipszterszakállal Brüsszelben?
– Bizony.
– Az ereszektől azért távol tartja magát, ugye?
– Kalandparkban soha ne mondd, hogy soha, de tény: igyekszem elkerülni minden olyan helyzetet, amelynek végén ereszcsatornán kellene menekülnöm.
– Színészként ismert, színházigazgatóként is nevet szerzett – mit keres mégis abban a bűnös városban?
– Boldog pályaelhagyóként 57 évesen megpróbálok valami teljesen újat tanulni, tekintve, hogy a színházművészet Magyarországon ellehetetlenült. Legalábbis nem olyan körülmények között működik, hogy részt tudnék benne venni. Már Szentendrén is nehéz volt, ahol tavalyelőttig igazgattam a teátrumot – ott nem csak az országos, hanem a helyi politika is nehezítette a dolgomat a ’19-es önkormányzati választás után.
– Pikkelt önre az összellenzéki új vezetés?
– Sokadjára éltem át, hogy nem azt nézik, ki vagyok, mit tettem, inkább betesznek egy skatulyába – holott egy Google-kereséssel elég jól képbe lehetett volna jönni felőlem. Ehhez képest az új vezetés egyik főembere azzal fogadott, hogy „Szóval te ilyen fideszes srác vagy, ugye?”
– Végül is… 2008-től a Vidnyánszky-féle Magyar Teátrumi Társaság alelnöke nyolc éven át, a Színházművészeti Bizottság tagja 2018-ig, 2016-ban is fideszes önkormányzat teszi meg Szentendrén színházigazgatónak.
– Ezek szerint ön is csak a felét olvasta el annak, amit kidob a gép. Merthogy ott van az is: a székesfehérvári színházigazgatói székemből is fideszes önkormányzat dobott ki a mandátumom lejárta előtt, 2011-ben. Az sem volt titok, hogy a Magyar Teátrumi Társaság alelnökségéről 2016-ban lemondtam – onnan egyébként már egy évvel korábban is kifele állt a szénám. A Színházművészeti Bizottság éléről le sem kellett mondanom, hiszen pártunk és kormányunk megtette azt a szívességet, hogy 2018-ban újjáalakította – mindenki láthatja, kiket kikre cseréltek le. Abban, hogy egyre inkább úgy éreztem, nem lehet Magyarországon színházat csinálni, erőteljesen benne volt az is, amit a volt egyetememmel, az SZFE-vel művelt a kormány és idősebb Vidnyánszky Attila.
– Akivel ön együtt dolgozott hosszú évekig. Egyszer csak arra ébredt, hogy ez a leuralós, bezúzós tempó mégsem jó irány?
– Dehogy. Drámai módon felgyorsult változásoknak vagyunk szemtanúi, ezért hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy nem volt ez mindig így. Színes gárdával és semmiképpen sem ezzel a hozzáállással indultunk.
– Mára viszont odáig jutott a helyzet, hogy a „belmagyar” színházi hagyomány alig van jelen az SZFE-n, ahol macedón rendező indít osztályt tolmáccsal és a nemzet színházában is ő rendez.
– Meg idősebb Vidnyánszky Attila. Igen.
– Ez a nemzetietlenítés a Nemzetiben művészi koncepció vagy a szükség hozza, mert az Örkény és a Katona művészei nem mennek az SZFE-re és rendezni a Nemzetibe?
– Nem látok bele Vidnyánszky fejébe, azokat az időket pedig, amikor valamelyest beleláttam, vélhetőleg pszichés önvédelmi mechanizmusként önkéntelenül is törli az agyam. Az mindenesetre biztos, hogy amit mi esetleg magyar színházi hagyománynak látunk, azt ő lehetőség szerint erőteljes radírvonásokkal szeretné megszüntetni.
– Mondjuk az idegenlégiósok bevetése az utóbbi évek Nemzetiét látva akár minőségjavulást is hozhat, nem?
– Lehet. Annál Aleksandar Popovski is mindenképpen jobb, mint ha Pataki András indítana osztályt a Színművészetin. A Nemzetiben viszont régen jártam, az nem tudom, milyen volt az elmúlt néhány évben. Utoljára talán A krokodilust láttam ott hat-hét éve. Az a sokk elég is volt.
– Mi sokkolta?
– Az előadás jó volt. Nem az. Sajnos azonban történt a nézőtéren egy kis atrocitás. A karzaton ültünk, ahol elég vegyes, láthatóan nem színházra szocializálódott figurák tenyésztek – amíg átverekedtük magunkat rajtuk, temérdek szagon is át kellett vágnunk. Elvileg persze előfordulhat, hogy valakinek három napig nincs ideje fürödni, vagy átöltözni a joggingból színház előtt, de három liter pálinkát nem feltétlenül kellene a délutáni előadás előtt meginni. Erre már nincs megengedő magyarázat. Főleg nem akkor, ha az illető az előadás közben egyszer csak sugárban ráhány a padlószőnyegre. „Te figyejjé má, a Jóska megin behányt, micsinájjunk, kivigyük?” – reagált erre teljes hangerővel az egyik cimbora. „Haggyad Petikém, be szokott hányni, de maj jobban lesz nemsokára” – válaszolta a másik.
– Hogy kerültek ők oda?
– Buszokkal felvitték őket nyilván, hogy legyen néző. Vagy fizettek nekik, vagy legalább a nézőtérre is bekerült demizson pálinkát intézte az a fideszes kopogtatócédula-gyűjtő, aki a végekről, vagy még messzebbről ezt a csapatot összeszedte. De még ez is előfordulhat, rendben. Ami igazán ijesztő volt: a nézőtéri dolgozók mindezt decens nyugalommal nézték végig. Márpedig ha nekik nem üti át az ingerküszöbüket, hogy az addig is átható pálinkaszagba immár savanyú hányásszag is vegyül a nézőtéren, előadás alatt – az azt jelenti, hogy ehhez bizony szokva vannak. Pedig a színész és a néző együtt csinálják a színházat, úgyhogy innen a minőség alighanem csak felfelé indulhat, valóban.
– Visszatérve a már említett kezdetekhez: nem arról volt szó 2008-ban a Teátrumi Társaság megalapításánál, hogy a „beképzelt pesti” színházi elit ellen megszerveződtek a sértettek, lenézettek a Fidesz farvizén?
– Ezt a történetet sokszor egyszerűsíti erre a média és a kortársi emlékezet anélkül, hogy megnéznék, milyen sértettségek is voltak, s hogy azoknak volt-e alapjuk.
– Volt?
– Mások helyett nem beszélnék, a saját történetemmel szolgálhatok.
– Az pont jó lesz.
– Hosszú lesz. Szirtes Tamás például szétverte a Madách társulatát – először az Uránia mozi hátsó vécéjében játszhattunk jobb sorsra érdemes darabokat mindenféle kommunikáció és marketing nélkül, aztán a Macskáknál gyengébb nézettségre hivatkozva kipucolták a repertoárt. Pedig elég jó korszakot futott akkor a Madách, csak hát Szirtesnek a Macskák után jött a jogdíj a személyes bankszámlára, ami motiválóbb mint egy szakmailag érdekes színház. Szűcs Gábor „Medvével” együtt akkor mentünk inkább Győrbe, később együtt csináltuk az Echo TV-t is, aztán Székesfehérvárra pályáztunk.
– Akkoriban még az apósa volt Széles Gábor? Cikkek sora látta őt amögött, hogy megkapta azt az igazgatói széket.
– Ez a képlet is bonyolultabb. Már nem volt az apósom akkor, de nálunk különben sem úgy ment, mint Mészáros Lőrincéknél, hogy ha van egy válás, onnantól még négy és fél milliárddal többe kerül két méter vasút megépítése Magyarországon. Azóta is jóban vagyok a volt feleségemmel, válásunknak, bár nagyjából egy időre esett, nem volt köze ahhoz sem, hogy az Echo TV-ből eljöttem.
– Annak mihez volt?
– Gábor akkoriban lett kevésbé türelmes az induló Echo TV kezdetekben sokszínű kulturális és politikai tartalmával kapcsolatban. Ehhez. Mire tehát a fehérvári színházat elkezdtem, már két éve elváltunk. Fehérvárhoz kötődik mindenesetre az élmény, amely sokat elmond a szakma helyzetéről.
– Meséljen!
– Vidéki pedagógusszülők gyerekeként, joviális micimackóként én bizony szeretem, ha szeretnek. Jóban is voltam a kollégákkal mindig. Ez aztán egyik pillanatról a másikra megváltozott, amikor megpályáztam a székesfehérvári színházat. A cuki, aranyos, mindenki által szeretett kis Póniból rögtön fasiszta, szélsőjobbos, fideszes féreggé avanzsáltam.
– Kik szemében?
– Régi ismerőseim szemében is. Akkor például Börcsök Enikő és Mácsai Pali volt a két szakmai tag a bírálóbizottságban. Mindkettejükkel jóban voltam. Kérdeztem is tőlük, szerintük milyen a pályázatom. Azt mondták, fantasztikus, mindenképp fognak rám szavazni. Aztán az ülésen tudtommal nemmel szavaztak rám. A politika mindig meghatározta ezeket a döntéseket, nem csak ma van ez így. Csak ma már elkeserítően monokróm a képlet.
– Akkor mégiscsak az történt, hogy ön erre megsértődött és beállt ellenük Vidnyánszky mellé?
– Nem. A Teátrumi Társasághoz azért csatlakoztam, mert elhibázott döntéseket, rossz gyakorlatokat láttam magam körül. Például a Mozaik Művészeti Egyesületet vezetőiként meghívást kaptunk a Hiller-féle előadó-művészeti törvény szakmai vitájára, csakhogy a levezető elnöknek szoci kapcsolatai voltak, így aztán egyszerűen elvették tőlünk a szót, amikor ellenvetéseket fogalmaztunk meg. Pedig borzalmas ötlet ellen érveltünk – volna.
– A társaságiadó-kedvezmény fejében nyújtható támogatások, azaz a kulturális TAO ellen?
– Akkor még az volt az ötlet, hogy jegybevétel és önkormányzati támogatás függvényében járjon az állami pénz. Meg is valósult. Békéscsabán, ahonnan származom, ebből például az lett, hogy onnantól a színház működtette a Gabonamúzeumot. Papíron így a színház önkormányzati támogatása megnőtt, hiszen keresztülfolyt rajta a múzeum pénze, erre hivatkozva lehetett aztán állami pénzt kasszírozni. Nézőszámot is kellett hazudni, úgyhogy a városi kórustalálkozót is a színház szervezte akkor. Ez volt akkor az ötlet, amelyet elleneztünk, de lekevertek minket. Még nem is a TAO, amelyből aztán eleinte néhány ember kétségkívül bénára lopta magát. Persze nem annyira, mint később, és nem annyira, mint a még mindig megmaradt sport-TAO-ból jelenleg.
– Vidnyánszky a kulturális TAO-t aztán eltöröltette. Úgy volt, hogy kézből etetve azért odaadják a szakmának, az évi 37 milliárd többlettámogatásból viszont mára csak 4 milliárd maradt.
– Kár volt. Néhány tolvaj mellett a szakma nagy részének a TAO volt a lehetőség a fennmaradásra. A nyilvánvaló csalókat ki lehetett volna szűrni, a tisztességesek pedig alkothattak volna tovább. De nem ez volt a cél. Az utóbbi időszak kulturális kormányzatainak annyi esze sem volt, hogy megváltoztassák ennek a támogatásnak a nevét. Előadó-művészeti többlettámogatásnak hívják! A kormány körbenéz a minisztériumoknál: „Hol lehetne beszedni a pénzt, amit egyrészt elloptunk, másrészt meg nem jön az EU-s támogatás és el kellene kerülni az államcsődöt?” Nyilván azt veszi el, ami „többlettámogatás” címke alatt fut.
– Az is, nem? Ennyi pénzt, mint az elmúlt évtizedben, kultúrára még sosem költött kormány.
– De hogyan költi? 9,5 milliárdért felújítják például a kaposvári színházat. Mi egy bankrablás egy bankalapításhoz képest? – teszi fel a kérdést Brechtnél Bicska Maxi. Mi egy Déryné-program egy színházfelújításhoz képest? – kérdezhetjük mi. Persze, költenek pénzt a kultúrára, csak ezek jórészt ellopott pénzek egy ellopott országban.
– L. Simon László, Demeter Szilárd, de már a miniszter Csák János is arról beszél, hogy magánmecénások tartsák el a kultúrát, ne az állam. Várjunk tehát arra, hogy Mészáros Lőrincnek fontos lesz a színház?
– Ez sejlik föl. Papíron szerintem támogat is majd kettőt vagy tizenkettőt, a Patyomkin-díszlet mögött meg ott lesz az ukáz, hogy azt a pénzt ennél és ennél a cégnél kell elkölteni kommunikációra. Közben mehet a szöveg, hogy megteremtődött a magyar mecenatúra – úgyhogy el lehet venni azt a maradék négymilliárdot is, amely itt maradt még az átkos előző TAO-rendszerből. A független szférának nem a hetven százaléka hal majd akkor éhen rapid módon, mint most. Így a maradékot is a Dunába lehet lőni kettő perc alatt. Azt hiszem, ilyen körülmények között nem csoda, hogy erőteljes gyászmunkában vagyok. A hivatásomat, amelyre 40 évemet rátettem, el kell gyászolnom és el kell felejtenem. Nem volt jó rádöbbennem, hogy akiktől művészként függsz, azokat egyáltalán nem érdekli, milyen színházat csinálsz. Az érdekli őket, hogy ne legyen belőled baj, hogy jó irányban legyél. Legfeljebb.
– Tartalmilag is beleszólnak a színházba?
– Persze. Jordán Tamás azért nem kapott újabb teljes ciklust Szombathelyen, mert kitalálták róla, hogy a Tótékban a budi falára szegezte Orbán Viktort. A valóságban tudtommal annyi történt, hogy a cseh rendező egy híradókból összerakott filmbejátszással indította az előadást. Azokban meg itthon ugye 60 másodpercből 59 Orbán Viktor. Ez mindenesetre elég volt az igazgató meghurcolásához. Egyébként már nem is kell beleszólni. Működik az öncenzúra.
– Saját példája is van mondjuk Szentendréről?
– Amikor odamentem, olyan polgármesterrel dolgoztam együtt, akinek volt három diplomája, három nyelven beszélt, kultúrember volt, járt a színházba is. Egy apró megjegyzés volt akkoriban városi vezetőtől, hogy a szavazóiknak majd meg kell magyarázni, miért Hernádi Judit játssza nálunk a főszerepet, de ez premier utáni poénkodás volt inkább. Az akkori fideszes városvezetés hagyott dolgozni. Ez változott meg gyökeresen, amikor az összellenzéki jelölt nyert ’19-ben. Az új vezetés komoly káderhiánnyal küzdött, a kulturális központba is olyan emberek kerültek komoly pozícióba, akik boldogabb időkben legfeljebb inasként járhattak volna oda – az új általános ügyvezetőt is ideértve. Az új polgármester meg nemhogy nyelveken nem beszélt jól: kezdetben magyarul is nehezen rakott össze egy mondatot. Viszont mindig ott volt a Biblia az asztalán és annyit azért el tudott mondani, hogy az ő szívében ott lakik a bárány. Ha jól emlékszem, korábban volt már MDF-es, fideszes is. Azoknak a fideszes szavazóknak, akiknek a helyi, liberálisnak számító, európai dimenziókban gondolkodni képes fideszes városvezetés nem volt elég jobbos, ez tetszett és rászavaztak. Szentendrén tehát a Fidesz váltotta le a Fideszt. A helyzet pikantériája, hogy egyébként abból a színházi zsánerből, amelyet én ott vittem, még profitálhatott is volna az ellenzéki városvezetés. Hogy mást ne mondjak: a szabad SZFE utolsó vizsgaelőadása nálunk volt. Még ezt sem ismerték fel azonban.
– Az egyik oldalon fasiszta fideszes lett, a másikon meg áruló?
– Nincs ebben semmi különös. Nagyon könnyű Magyarországon „fideszes fasisztának” és „buzi liberálisnak” lenni egyszerre. Egy skatulyán több címke is elfér.
– Hogyhogy mégis kitöltötte akkor a mandátumát?
– Itt is le akartak szedni az igazgatói pozícióból, meg akarták szüntetni a színház önállóságát is, tavasszal el is indították az átalakítást, de aztán végül ezt is ellassúzták. Eleinte azért vállaltam volna a kvázi-kirúgást, mert egy Covid utáni, megcsúszott városi költségvetéssel és a város elleni kormányzati bosszúval terhelt nehéz helyzetben kötelezettségeket vállaltam rendezők, színészek felé. Nem tehettem meg, hogy veszem a kalapom és cserben hagyom őket, így belementem a megalázó helyzetbe. Csakhogy aztán elindítottuk az évadot, ami pazar volt, remek sajtóval. Addigra megerősödött bennem, hogy nem pusztán engem fokoznának le, hanem a Szentendrei Teátrum elmúlt 50 évét is semmibe vennék a színházigazgatói pozíció megszüntetésével. És végül nekem sem volt sok kedvem ahhoz, hogy tehetséges, bájos, okos emberek helyett buta akarnokokkal kelljen együtt dolgoznom – 55 éves koromra finnyás lettem, úgy látszik, tehát közöltem, hogy a lefokozásba nem megyek bele, ha akarnak, rúgjanak ki. Akkor viszont már olyan kevés volt hátra a mandátumomból, hogy rájöttek: ők is jobban járnak, ha nem lesz hangos a város még egy kultúrbotránytól is. Volt már botrányuk elég.
– A színészetnek is vége, arra is vonatkozik a gyászmunkája vagy csak a színházvezetésre?
– Mindkettőre. Szigethy Gábor mondta talán, hogy a tehetség 90 százaléka arra megy el, hogy megszerezd a helyzeteket, melyekben a maradék 10 százalékot meg tudod mutatni. Én márpedig elég rossz vagyok önmenedzselésben. Ahhoz, hogy szerepeket járjak ki magamnak, olyan helyeken kellene előszobázni… Ehhez semmi kedvem. Tizenöt éve nem iszom ráadásul alkoholt, nem tudom hát végigpiálni az éjszakát ezzel vagy azzal a premierbuli után, hogy utána majd aztán szerepet adjon nekem.
– Művészember és nem iszik?
– A székesfehérvári igazgatói időszak olyan nehéz volt, hogy megelőzendő a mentális szétesést belekezdtem egy meditációs módszerbe – azt viszont csak úgy lehetett, ha egy hétig előtte nem iszol. A meditáció hatása viszont – ez gyorsan kiderült – sokkal jobb mint az alkoholé, úgyhogy folytattam, és nem jutott eszembe újra a pohár fenekére nézni azóta sem. Kikopott aztán a húsevés is, a dohányzás is.
– Jógázik is?
– Mostanában ritkán, de vannak időszakok, amikor igen.
– Buddhista is lett?
– A Krisna-tudat felé orientálódom. És: kifelé a szakmából. Nemcsak fentiek miatt. Azért is, mert olyanok elől vinnék el szerepeket, akiknek nincs lehetőségük máshol újrakezdeni. A még független magyar színházművészet asztalán megmaradt kevéske kenyérmorzsát kapják inkább meg a nálamnál érdemesebbek, tehetségesebbek, fiatalabbak.
– De mégis hogyan került e döntése után Brüsszelbe?
– Többlépcsős folyamat volt. Amikor láttam, hogy nem kívánok, nem tudok tovább a magyar színházi életben megmaradni, az ELTE Innovációs Központjában épp kerestek valakit, akinek van kulturális és vezetői tapasztalata, kapcsolatrendszere. Beküldtem az életrajzomat, több körös interjúfolyamat után pedig megkaptam az állást. Tavaly január óta Társadalmi Innovációs Nemzeti Labor keretein belül dolgozom tehát kulturális innovációs menedzserként. Közben az ELTE bekerült egy EU-s konzorciumba, amely megnyerte a páneurópai szintű kulturális- és kreatívipari innovációs ökoszisztéma-építés lehetőségét. Így az EU-s kitekintés szükségessége találkozott a személyes kíváncsiságommal és elvágyódásommal, megpályáztam egy gyakornoki pozíciót és megnyertem. Tehát három hónapig most itt vagyok gyakorlaton. Az Európai Bizottságnak dolgozom, de az ELTE adja a fizetésem – ami itt azért elég szűkös, de ezt most egyfajta befektetésnek tekintem. Ebben a konstrukcióban hatan vagyunk most kint Magyarországról, öten minisztériumi dolgozók…
– Eddig milyen?
– Csodálatos. Ezért aztán most már valójában nem is a gyászmunka határozza meg az életemet. Hanem az öröm és a boldogság. Nyitottak és befogadók itt.
– Magyarokkal is azok?
– Nagyon. Ez itt nem az otthoni, ellopott valóság. Itt nincs kirekesztés. Kíváncsiság van. A kultúrpolitikai osztályon vagyok. Amikor megérkeztem az első napomon március elején, az osztály vezetője a folyosón várt – az összes kollégával együtt. Vagy harminc ember. Mindenki elmondta, mennyire örülnek, hogy együtt dolgozhatunk… Okos, kedves, segítőkész közeg. Most tehát nem arra fókuszálok, hogy el kell temetni a múltat – éppen arra döbbenek rá, mennyivel jobb helyek vannak a világon. Persze a reményt sem szabad feladni, hogy nálunk is változhatnak a dolgok. Múlt héten például volt itt egy nagy csapatépítő, ahol Volodimir Sheiko, az ukrán kulturális intézet vezetője is előadást tartott nekünk. Elmesélte, hány embert veszítettek el, hány épületet lőttek szét az oroszok – mindezt azzal a nyugodt, de lelkes hittel, hogy mindent újjá fognak építeni. Utána odamentem hozzá az ebédszünetben, beszélgettünk arról, milyen a helyzet náluk, ő pedig érdeklődött, tényleg olyan-e a magyarok érzülete velük szemben, ahogyan az a sajtóból átjön. Biztosítottam róla, hogy nem.
– Azaz hazudott? A felmérések azt mutatják, hogy a kormánypárti szavazók nagy része szerint nem Putyin felelős a háborúért, sokan meg nyíltan neki drukkolnak.
– Nem neki drukkolnak, hanem elhitették velük, hogy neki kell drukkolni. Csakhogy az a kosz, amellyel bekenték ezeket az embereket, nem kopásálló. Ha koszos is az ember, mégiscsak ember – be tud állni a zuhany alá, aztán tiszta lesz. Kevés démonnak érdekében állt, hogy nagyon sok embert összekoszoljon, valóban. Csakhogy ha Volodimir a szétlőtt Ukrajnából nem veszítette el a változásba, újjáépítésbe vetett hitét, hadd higgyek én is abban: kevés angyal is elég lehet ahhoz, hogy sok-sok embert tisztára mosson. Akár még egy országot is.
Nyitókép: Vasvári Csaba
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
