Nemrég még ágyútűzben élt, most Nobel-díjra jelölték – az ukrán költő versei érthetőbbé teszik az elmondhatatlant
Ukrajnában szinte rocksztárnak számít Szerhij Zsadan költő, akinek Hotel Harkiv című kötete most jelent meg magyarul a Jelenkor Kiadónál. A sokáig orosznyelvű Kelet-Ukrajnából származó, ám egyetemista kora óta tüntetően ukránul író költő szürreális-melankolikus költeményei röntgenfelvételnél élesebben mutatják be egy nemzet születését, s a háború szorongató elmondhatatlanságáról pedig már azelőtt tanúskodtak, hogy tavaly februárban megindultak volna az orosz páncéloshadosztályok. Recenzió.
Ukrajna második legnagyobb városa, Harkiv központjában, a húszas években épített „Szlovo” (szó) szövetkezeti házban lakott a Szovjetunió kezdeti időszakában az ukrán kulturális elit színe-java. Írók, költők, színházi emberek, akik egyszerre hittek az új világban és abban, hogy saját nyelvükön építhetik azt. Ám ami kezdetben a kommunizmus értelmiséget megbecsülő gesztusának tűnt, idővel halálos csapdává változott: a harmincas években a sztálini titkosrendőrség egymás után hurcolta el a házból a nemrég még ajnározott művészeket. Miután ukrán falusiak milliói haltak éhen a sztálini parasztellenes politika miatt, a moszkvai birodalmi központ az ukrán kultúrát is el akarta törölni. Az 1936-1938-as nagy tisztogatások idején 223 írót tartóztattak le, jelentős részüket a Szlovo-házból hurcolták el. Míg 1930-ban 259 ukrán írónak jelent meg könyve, 1938-ra csak 36-an maradtak – a többieket kivégezték, száműzték, elmenekültek vagy öngyilkosok lettek.
Harkiv, az ukrán nyelv és kultúra, illetve az előbbieket eltörölni igyekvő moszkvai birodalmi stratégia: ezek a fő témái a legismertebb ukrán költő, Szerhij Zsadan művészetének. A Jelenkor kiadónál Vonnák Diana válogatásában és fordításában megjelent Harkiv Hotel című verseskötete néhol zavarbaejtő, máskor letaglózó, de mindig izgalmas költészetet mutat be a magyar olvasóknak. Zsadan túlzás nélkül az ukrán kulturális élet egyik fenegyereke, aki verset, novellát, esszéket ír, fordít, zenél rockbandájával, aktivistáskodik (2014-ben városa Majdan-tüntetéseinek egyik szervezője volt, amiért oroszbarát szélsőségesek az utcán alaposan összeverték) és krónikása Ukrajna átalakulásának. Jelképes, hogy a költő Ukrajna 1991-es függetlensége idején lett nagykorú.
Eszmélésétől fogva írta korrupt, kaotikus, szegény, de sokszínű és izgalmas hazájáról szóló parafrázisait, szürreális, melankolikus, máskor az életörömtől kicsattanó költeményeit.
Sorait olvasva szinte látjuk magunk előtt Harkiv omló vakolatú tömbházait vagy a környező falvak sárba süppedt viskóit, érezzük a mezítlábas cigaretta füstjét meg a legolcsóbb vodka torokkaparó erejét. Inkább érezzük, mint értjük Zsadan költészetének alaplüktetését, a világok határán egyensúlyozó ország vágyát, hogy bebizonyítsa magának és a külföldnek is létezését, különállását.
Valahogy felnőttél itt, az államok sorközében [részlet]
Valahogy felnőttél itt, az államok sorközében,
menhelyek, monarchák, anarchák, pár zsidó hitközség,
pár köztársaság
a fogaddal visszatartod a nyelved, ha remegne éppen,
a kommunikációról mindig azt tartottad, előjáték az üzlethez,
hogy a szeretteiden túladj, így dobbantottál az első adandó
alkalommal,
bátran megszabadultál a kötéltől, amivel megkötöztek:
ahol túlélni alkalmatlan voltál, a Kelet szakadékát sokkal
nyugatabbra fekvő vasútállomásokkal cserélted fel.
Később, mikor meglőttek a határon, te, aki rég meg kellett
volna fulladj,
mindenáron a tisztának tűnő ég rejtekébe kapaszkodtál,
és a szerencsésen elrejtett aranydukátokba, amelyek a mélybe
húztak,
kutyába se véve a vágyad, hogy a Haza határai közül kitörj.
Tulajdonképpen nem menekülés volt ez, távúszás inkább.
Határőrök voltak mindkét parton, a forgalmat megállították,
és nézték, ahogy téged lassan megfordít az ár,
és keletre tájolja, mint egy templomot, a fejedet.
(1995)
Zsadan már a tavaly februárban kitört háború előtt az egyik legismertebb ukrán értelmiségi volt, de az elmúlt évben tovább nőtt a hírneve: címlapinterjúk, díjak és méltatások jelzik a növekvő nemzetközi elismerést. Mint oly’ sokszor, most is nehéz szétszálazni a művet és a szerepet, hiszen Zsadan nemcsak egy valóban tehetséges költő, de egyben az ukrán ellenállás irodalmi szalonokra, költészeti konferenciákra és könyvkiadókra szabott szimbóluma is.
Bár megtehette volna, de nem menekült el hazájából, sőt visszatért az orosz tüzérség által ostromolt Harkivba, ahol az elmúlt egy évben önkéntesként segítette a nélkülöző lakosságot, a humanitárius segítség szétosztását.
A helytállásnak is szerepe volt a Nobel-díjra való jelölésben; a Lengyel Tudományos Akadémia március elején javasolta a költő elismerését. „Zsadan az egyik legkiemelkedőbb ukrán költő, figyelemreméltó prózaíró, akinek munkáit számos nyelvre lefordították és akinek munkásságát számos díjjal ismerték el. Úgy véljük, megérdemli a Nobel-díjat, költői hangja sok éve különleges helyet foglal el az ukránok szívében. A szabad Ukrajna sok szempontból Zsadan szavaival beszél és gondolkodik, ezért érdemes rá figyelmesen hallgatni. Ma a költő Harkivban él és harcol” – szól a hivatalos indoklás.
A Harkiv Hotel előszavában Osztap Szlivinszkij esszéíró a mi Márai Sándorunkat idézi, aki szerint „a költő az, aki valahol máshol is van.” Zsadanra fokozottan igaz ez, hiszen egyszerre van jelen a sokáig ostromlott Hakrivban és a nemzetközi kulturális térben. Volt ideje feldolgozni a háború élményét, hiszen a véres eseményekről nem most, hanem már 2014-ben írni kezdett, amikor Oroszország először támadta meg Ukrajnát. Az érzékenység kialakulásában nyilván komoly szerepet játszott, hogy a költő szülővárosa, Sztarobilszk Luhanszk megyében található, amelyet oroszbarát szeparatisták már nyolc évvel ezelőtt megpróbáltak ellenőrzésük alá vonni, akkor még sikertelenül. Végül egy éve szállta meg a várost az orosz hadsereg. Zsadan mostanában a drámai helyzethez illő drámai gondolatokat fogalmaz meg. „Ha Ukrajna győz, van valamifajta jövőnk. Ha Oroszország győz, nem lesz irodalom, kultúra, semmi” – nyilatkozta a Kyiv Independent című újságnak tavaly nyáron.
A helyzetből fakadóan érthetően keveset ír – noha gyakran ad interjúkat –, és most elsősorban a segítésre összpontosít. Az idézett interjúban azt is jósolja, hogy a mostani véres események „háború előtti” és „háború utáni” periódusra osztják majd az ukrán irodalmat, de idő kell még ahhoz, hogy új művek lássanak napvilágot, mert a „valóság túl véres, túl nyers és túl közel van.” Zsadan gyakran töpreng azon, hogy a nyelv, a szavak egyáltalán alkalmasak-e arra, hogy leírják és elbeszéljék azt, amit az ember sokszor leírhatatlannak és elmondhatatlannak érez.
Már három éve háborúról beszélünk [részlet]
De most már tudom – mondja – ,
milyen a háború.
Na és milyen? – kérdezem.
Semmilyen – válaszol.
Tapasztalatból beszél: a fogság óta a legtöbb
dologról tapasztalatból beszél.
Vagyis gyűlöletből.
Úgy beszél, hogy jobb nem válaszolni:
úgysem ért egyet.
Kitart a maga igaza mellett,
ezt tartja a legnagyobb erénynek
háborús időkben: kitartani a magad igaza mellett,
tagadni a napot, tagadni
az óceán mozgását.
És így is van:
a háború semmilyen.
Így is beszélnek róla:
jelzők nélkül.
Hogy érezted magad?
Sehogy.
Hogy bántak veled?
Sehogy.
Hogy beszélsz róla?
Sehogy.
Hogy fogunk ezentúl élni az egésszel?
(2017)
Zsadan mindig is ukránul írt, ami a sokáig alapvetően orosznyelvű bal parti Ukrajnában, azaz a Dnyeper folyón túl Moszkva felé gravitáló világban önmagában politikai állásfoglalással ért fel.
Magát „patrióta anarchistának” nevezi. Ami Ukrajnától nyugatra alighanem még a kardigános eszmetörténészek számára is nehezen értelmezhető kategória, Zsadan hazájában az nagyon is létező hagyomány.
A történelemben általában rövid ideig fennálló ukrán államok létrejötte is elválaszthatatlan a világok határán letanyázó, minden hatalom és birodalom ellen hadakozó szabadparaszti-kozáki mentalitástól. A cári Oroszország felbomlása és a Szovjetunió megszilárdulása közötti időben, 1918 és 1921 között a számtalan kérészállam egyike volt Kelet- és Dél-Ukrajnában Nesztor Mahno (követőinek: Mahno bátya) osztály- és államnélküli társadalmat megvalósítani akaró képződménye, amely saját ellentmondásai és a bolsevikok pörölycsapásai miatt esett szét. Emlékezete azonban olyannyira eleven, hogy Zsadan még útinaplót is írt az egykori furcsa képződmény egykori területein tett utazásairól.
Zsadan Oroszországra csak „birodalomként” hivatkozik, felfogása szerint a nagy keleti szomszéd máig gyarmatának tekinti Ukrajnát, amelyet engedetlensége, Nyugat felé tekintése miatt meg akar büntetni. Azt mondja, az oroszok számára elviselhetetlen gondolat, hogy az általuk Oroszország részének tekintett területek nem kérnek belőlük, s az ukránokat alacsonyabbrendűnek, függetlenségre képtelennek tartják.
A minden közép-kelet-európai nép történetéből jól ismert helyzet (amikor is a születő nemzet részben vagy egészben egy birodalommal, esetleg a hatalmasabb szomszéddal szemben fogalmazza meg magát) az ukrán történelem talán legállandóbb vonása, amelyet most az orosz tankok minden egyes lövése tovább erősít. Az „ukrán Petőfi”, Tarasz Sevcsenko már éppúgy e gyarmatosító orosz hatalommal szemben lázadt, mint sok későbbi utódja – a menetrendszerint érkező retorzió pedig csak fokozta a kimondhatatlannak ítélt gondolatok népszerűségét. Ahogy Italo Calvino olasz író akár a magyar irodalomra is érvényesíthetően megfogalmazta: „Ez az irodalom hatalmának paradoxona: úgy tűnik, hogy csak akkor mutatja meg igazi erejét a hatalmat provokálva, ha elnyomják.”
A háborúról már 2014 óta író, saját környezetének ukrán nemzeti ébredését tanúsító Zsadan többször tanúskodott már arról, hogyan nem hajlandóak többé az agresszor nyelvén megszólalni világéletükben oroszul beszélő ismerősei. Munkássága is az orosz támadás sokszor emlegetett végső értelmetlenségéről tanúskodik. Vlagyimir Putyin elnök ugyanis saját bevallása szerint csak felszabadítani akarja az embereket, akik viszont például a jelentős részben orosznyelvű Harkivban mérhetetlenül sokat szenvednek ettől a „jóakarattól.” Így áll elő az a félelmetesen abszurd helyzet, hogy az ukrajnai oroszok megmentésére hivatkozó elnök több orosz civilt öletett meg, mint Sztálin óta bármelyik elődje. Például a Budapest nagyságú Harkiv lakótelepeinek tavaly tavaszi ágyúzásai során, amelyeket Zsadan a városban élt át. Látnoki erővel már évekkel korábban eltöprengett az akkor még elgondolhatatlannak ítélt helyzeten.
Templomosok [részlet]
Hogy élj egy városban, melyre ostromgyűrű zárul?
Szürkületkor szorongás markol beléd:
a sötétben olyan közeli lesz minden.
Egyetlen könyv van csak, az Istenről beszél,
annak azonban még szerzője sincsen
(2016)
Verseiben Szerhij Zsadan néha a keretes szerkezettel dolgozik, illő hát, hogy ismertetésünket is így fejezzük be: a modern ukrán kultúra egyik jelképének számító harkivi Szlovo-házat tavaly március nyolcadikán az orosz tüzérség által kilőtt lövedék találta el és jelentős károkat szenvedett.
Nyitókép: Szerhij Zsadan előadása egy harkivi óvóhelyen, 2022. április 16-án (fotó: Szergej Bobok / AFP)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
