Durst Judit: Kanada után Nyugat-Európába tartanak a magyar romák – külön iparág létesült a toborzásukra
Akár egyes magyarországi roma közösségek felét is érintheti a láthatatlan migráció – állítja Durst Judit szociológus. A kutató több mint húsz éve úgy szerez információt a legszegényebb cigány családok életéről, hogy beköltözik hozzájuk, így testközelből látja, milyen elképesztő fordulat történt a cigányok körében. A néhány éve a szegregált falujukból legfeljebb Miskolcig eljutó romák a kanadai nagy migrációs hullám után ma Spanyolországtól Hollandián keresztül Németországig tízezerszámra dolgoznak a legkeményebb fizikai munkát végezve. Hogyan jelent meg az uzsorás mellett a toborzó? Miért Németországba mennek, ha a megyében pont ugyanaz a gyár kínál munkát nekik? Kudarc vagy siker volt a kanadai kaland, amely egy-egy romatelep nyolcvan százalékát is érinthette? Ha munkát kapnak kint, miért térnek újra és újra vissza Magyarországra? Durst Judittal, a Társadalomtudományi Kutatóintézet Kisebbségkutató Intézet és a University College London vendégkutatójával új kutatása kapcsán beszélgettünk.
– Mikor jutott el a családja először odáig, hogy megkérdezze: „Judit, megőrültél? Hova akarsz beköltözni, a gettóba?”
– A terepmunkám kezdetekor valóban komoly feszültség alakult ki a családunkban. Kicsik voltak még a gyerekek, és velük együtt szerettem volna beköltözni az általam kiválasztott faluba, amit Láposnak nevezek.
– Hány évesek voltak akkor?
– Akkor még csak ketten voltak, úgy három- és ötévesek lehettek, és végül a húgom és a férjem testvére is velem jött, hogy vigyázzanak rájuk.
– Oda költöztek be, ahol nem ritkán öt-tíz ember lakik egyetlen szobában?
– Nem, kezdetben a falu szélén levő kollégiumban kaptunk egy szobát, amit a tanároknak tartottak fenn. A nap nagy részét azonban a telepen töltöttük. Hamar sikerült beépülni a közösségbe. Szerették, hogy gyerekekkel mentem, mert itt a gyerek a fő érték, mindenkinek nagyon nagy családja van.
– Közben elképesztő társadalmi különbségeket járt be. Eleinte Budáról indult Borsodba, de már vagy tíz éve Londonban él a négy gyerekével és a pénzügyi szektorban dolgozó férjével.
– Igen, valóban nagy közöttünk a társadalmi távolság. Egyébként az, hogy egy kutató nagyon más társadalmi helyzetből érkezik, nem zárja ki a megértés lehetőségét.
– Hogyan tudott kapcsolatot teremteni az ott lakókkal? Ők nem olvasták Claude Lévi-Strauss műveit, amiket akkoriban falt a magyar értelmiség, hogy milyen eredeti dolog beköltözni bennszülöttek közösségeibe, és úgy tanulmányozni őket.
– Amikor a családjaikkal vagyok, könnyen tudok kapcsolódni hozzájuk, mert vannak közös pontok, például az, hogy anyák vagyunk. Egyébként végzettségemet tekintve nem is antropológus vagyok, hanem szociológus, és
engem nem az őserdő érdekel, hanem a saját társadalmamnak a fővárosból láthatatlan közösségei.
Az úgynevezett állomásozó terepmunka az antropológia jól bevett kutatási módszere, amelyet több kiváló magyar kollégám is alkalmaz. A szegények gazdaságát, illetve akkoriban még a gyerekvállalási szokásaikat szerettem volna megérteni. Zöldfülű „tanulóként”, PhD diákként mentem közéjük. A kollégium igazgatója bemutatott köztiszteletben álló idősebb roma embereknek, akik „továbbadtak” a rokonaiknak. Nagyon hálás vagyok, hogy befogadtak a családjaikba, engedtek belelátni abba, micsoda zsonglőrködéssel tudnak megélhetést teremteni a gyerekeiknek a sokszor a létminimumot sem elérő jövedelmükből. Hamar rádöbbentem: az itt élő asszonyok hétköznapi hősök, akik a vállukon cipelik a sokszor 15-20 főre rúgó nagycsaládjuk összes gondját-baját.
– Tehát a családja is elfogadta, hogy ezután így fog kutatni.
– Nem teljesen. Az első alkalommal, két hét „terepmunka” után, kórházban kötöttünk ki a két gyerekkel. A kisfiam allergiás rohammal, a kislányom pedig vérhassal. Az első terepmunka vége az lett, hogy „soha többé nem viheted a gyerekeinket oda, mert az egy veszélyes hely”. Végül sikerült meggyőzni a családomat: bármelyik erdő mellett magas a pollenkoncentráció, és a budapesti barátnőm gyereke is éppen akkor fertőződött meg, pedig ők a Balatonon voltak nyaralni, egyszerűen azért, mert vérhasjárvány volt akkoriban. A gyerekeim azóta is visszajárnak, nagyon megszerették ezt a közösséget, és úgy érzem, ez kölcsönös. A falubéli családoknak, akikhez az évek alatt közelebb kerültem, fontos volt, hogy valamennyire ők is megismerjék az én családomat.
– Hogyan tudta elfogadtatni, hogy a kutatási közege még kétszáz kilométerre sincs Budapesttől, a társadalmi különbségek viszont majdnem olyan hatalmasak, mintha Új-Guineára utazna?
– Ma már nincs ezzel gond. Az elején inkább az nehezítette meg, hogy befogadjanak a „klubba”, a University College London antropológusai közé, hogy a négy gyerekem miatt nem tudtam egy évig folyamatosan a faluban, a kutatási terepen maradni. Pedig az antropológia sajátosságának, a résztvevő megfigyelés módszerének éppen az a lényege: minden tudást első kézből szerzel, úgy éled a faluban a mindennapokat, ahogy ők, úgy viselkedsz, ahogy ők, és egy idő után úgy érzel, ahogy ők. Nekem néhány hét után mindig haza kellett jönnöm. Ha összeadom, akkor éltem ott egy évet, már többet is, de nem egyben, hanem tíz-húsz év alatt.
– És a kollégium azért nem is teljesen velük élés.
– Nem sokáig laktam a kollégiumban, később egy nem roma magyar néni adott ki nekem szobát. 2001-ben a falut még 40 százalékában – ahogy errefelé a helyiek mondják – „magyarok” lakták, de mára ez megváltozott, ma már három család kivételével mindenki roma. Néhány év múlva a néni megbetegedett, és már nem lakhattam nála. Végül egy roma barátom egy hóeséses téli estén azt mondta, nem enged haza Budapestre, ilyenkor veszélyes vezetni. „Beköltözhetnél hozzánk, de én nem fogadhatlak be, mert nekem öt fiam van, de van egy sógornőnk, neki öt lánya van, ő befogadhat” – ezt mondta. Éjjel 11-kor kopogtatott be hozzájuk, és azóta is mindig náluk alszom, ha a faluban kutatok.
– Miért tartja ezt különleges vendégszeretetnek?
– A klasszikus antropológiai kutatásoknál kibérelsz egy lakást, de Láposon nincs szabad lakás. Vagy kibérelsz egy házban egy szobát, de itt szabad szoba sincs. Az a család, amelyik befogadott, maga is egy kicsi, 40 négyzetméteres parasztházban lakik. Akkoriban hat családtag élt itt, a szülők aludtak a nagyobb szobában a kisebb gyerekekkel, én pedig a kisszobában, a legnagyobb, még férjhez nem ment lánnyal egy ágyban.
– Egy ágyban?
– Nincs másik. Így el lehet képzelni, hogy mekkora itt a vendégszeretet:
nem a vendégszobát nyitják meg, vagy nem a kanapén alszol a nappaliban, mert olyan itt nincs, ebben a szegény világban. Hanem a gyerekeket veszik maguk mellé, és az ő szobájukat adják át neked.
Hiába mondod, hogy inkább megszállsz a szomszéd falusi vendégházban. Nem engednek, ragaszkodnak, hogy neked már itt náluk mindig lesz helyed. Igaz, ez a család, aki azóta az „én családom” is lett, messze nem a legszegényebbek közé tartozik a faluban. Ilyen szíves vendégszeretetet én még csak roma közösségekben találtam. Amikor például Torontóban kutattam, ott egy olyan család fogadott be, ahol a szülők a két kisfiukat költöztették be maguk mellé a saját hálószobájukba.
– Az utóbbi években legtöbbször közmunkásként hallottunk a cigányokról, ám ha igaza van, akkor ez a kép alapvetően megváltozott. A Demográfia című folyóiratban megjelent tanulmánya az alacsony képzettségű romák határon átnyúló, munkavállalási célú migrációját követi nyomon. Elállt tőle a szavam.
– A magyar társadalom változik, a globális mintázatok ma már a szegregált falvakban meg a romatelepeken is megjelentek. A 2008-as válságban az általam kutatott faluban is a közmunka maradt az egyetlen olyan munkalehetőség, amellyel bár alacsony, de kiszámítható, rendszeres jövedelmet lehetett kapni. Azután a közelbe települt egy német gyár, és ma már buszokat küldenek a környező falvakba. A férfiak emellett hetelnek vagy kéthetelnek, tehát távoli építkezéseken dolgoznak, és az egész hetet távol töltik. A legnagyobb pénzt a külföldi munkával lehet keresni. A tanulmányomban azt próbáltam leírni, hogy a migrációs kultúra ma már jelen van ezeken a szegregált településeken is. A külföldi munkával próbálnak kicsekkolni a magyar társadalomból.
– Lápos néhány száz fős falu, de ennek a tanulmánynak a helyszíne már egy kisváros. Hogyan jutott oda?
– Lápos lakosságát négy nagy család alkotja, és nekik egész Északkelet-Magyarországon vannak rokonaik. A rokonsági hálózataik adnak engem kézről kézre.
– Amikor elkezdte a terepmunkáját, a romák legfeljebb orvoshoz vagy bevásárolni jártak el a falujukból vagy a városi cigánytelepekről. Hogyan jutottunk el odáig, hogy tömegével dolgoznak külföldön?
– Hihetetlen tempójú a változás. Emlékszem, egyszer egy falubeli barátnőmet hoztam magammal Budapestre, és arról beszélt: ő még soha nem járt ekkora városban, és milyen félelmetesnek tartja. Azóta már repülőre ülnek és úgy mennek a nagyvilágba.
Ha itt beszűkül az élettér és a kilépés az egyetlen lehetőség, akkor felülnek a repülőre. Semmilyen nyelven nem beszéltek, amikor útnak indultak, de a segítő rokonsági háló olyan nagy biztonságot ad nekik, hogy mindent túlélnek. 2010-re az általam kutatott kisváros két szegregált roma telepén lakók 80 százaléka járt már Kanadában.
– Kiürült a cigánytelep?
– Nem, éppen ettől láthatatlan ez a migráció. Mindig váltották egymást. A gazdagabb családtagok kivitték a szegényeket. Igazából csak egy jómódú család kell, aki azután multiplikátor hatást fejt ki.
– Ő lesz a példa.
– A szakirodalom public rumournak, közpletykának nevezi azt a jelenséget, amikor azonnal átadják egymásnak azt a hasznos tudást, amit mi gyakran újságokból, tanulmányokból szedünk. A rokonságon keresztül a Facebook közvetítésével egy napon keresztül értesül az itthoni kisváros lakossága a kinti lehetőségekről. Hiába tanítja az összes migrációs szakirodalom, hogy csak az tud kimenni, akinek van gazdasági és humántőkéje…
– Vagyis pénze és tudása, képzettsége.
– Az itteni romáknak egyik sincs, viszont van egy hatalmas rokonsági hálózatuk, azaz kapcsolati tőkéjük.
– Elgondolkodtató az a megállapítása, hogy a migrációs politikát végrehajtó hivatalok feladata bevonzani a magas képzettségű bevándorlókat, ugyanakkor távol tartani az alacsony iskolázottságúakat, mert ez utóbbiak a befogadó országok sajtója vagy közvélekedése szerint parazitaként rátelepszenek a jóléti rendszerekre.
– Pedig pont nem ez történik. Még azok is dolgoznak, akik Kanadában segélyből élnek. Migrációs rezsimnek hívják ezt a jelenséget, ami rendkívül igazságtalanul és szelektíven kezeli a bevándorlókat. A kapitalista országok óriási profitot tudnak felhalmozni a globális munkaerőpiacon, és pont ezeknek a bevándorló, menekült szegényeknek – köztük a romáknak – a munkájával érik ezt el. A szegények olyan munkákat is elvállalnak, amilyeneket a helyiek soha. Szalagmunkát, a legkoszosabb, legnehezebb építőipari fizikai tevékenységet. Nagyon fontos, hogy ma már ez történik Nyugat-Európa fejlett gazdaságú országaiban is. Eddig negyven toborzóval készítettem interjút, és kiderült, hogy például a szuper yachtokat Nyugaton is a legszegényebb kelet-európai bevándorlók építik vagy javítják, akik között nagyon sok a roma.
– Ez nehéz munka?
– Nehéz. Sötétben kell hegeszteniük, és egy 12 órás műszak végén sokszor csak arra van erejük, hogy a mocskos munkaruhát levegyék, megmosakodjanak, és bezuhanjanak az ágyba. A megrendelő 30 eurót fizet egy óráért, de mire ez a bér a munkáshoz elér, nyolc euró lesz belőle. Sok a közvetítő, aki leszedi a sápot.
– A médiában a romákkal az elmúlt években gyakran lusta, semmirekellő, délig alvó emberekként találkoztunk. Azt állítja, hogy ez nem igaz?
– Dehogy! Jézusom! Honnan veszik ezt? Én még Angliába is elmentem velük a munkahelyeikre. A munkaerő-közvetítő cégek is azt mondják, hogy a kelet-európai a legjobb munkaerő. Michael J. Piore amerikai közgazdász már a hetvenes években leírta, hogy
a globális piacot az alacsony képzettségű munkások tartják életben, akik bármit elvállalnak, csak dolgozhassanak. Őket tudják ezekre a legnehezebb, legalja munkákra felvenni.
– Vagyis a középosztálybeli migráció mellett, amit a saját ismerőseink, orvosok, mérnökök példáján keresztül jól ismerünk, létezik egy másik is?
– Igen, a low end migráció, ezt többek között az alacsony iskolai végzettségű, emiatt a munkaerő-piacon a legkiszolgáltatottabb helyzetű romák tartják fenn.
– Mit csinálnak amellett, hogy a hajófenékben hegesztenek?
– Például pakolnak. Az Amazonnál Németországban 30 kilogrammos csomagokat cipelnek. Vagy matracgyárakban alkalmazzák őket. A húsiparban betanított munkát végeznek, hidegben kell állniuk a szalag mellett, feldarabolni, kicsontozni a húst. A szervezetük nem bírja sokáig a nulla fok körüli hőmérsékletet, kinek bírná? Spanyolországban például 45 fokos hőségben gyümölcsöt szednek. Ki vállalná ezt a helyiek közül?
– Ők miért teszik?
– Nem marad nekik más. Itthon, ha álláshirdetésre jelentkeznek, a telefonban közlik velük: „Jöjjenek, megvan még az állás!” Majd amikor meglátják a barnább bőrüket, akkor azt mondják: „Sajnos, már betöltöttük.” Magyarországon nagyon erős a romákat sújtó diszkrimináció, ezt nemcsak a mindennapi tapasztalatok, hanem kutatások sora is bizonyítja. Kint a romákra máshogy néznek, ott el tudják magukat adni kelet-európainak.
– Amikor legutoljára az angliai magyar munkavállalók kapcsán találkoztunk, Londonban ültünk egy kávéházban, és arról keseregtünk, hogyan vált rasszista jelzővé a kelet-európaiság. Megdöbbentő élmény volt ezzel szembesülni.
– Igen, az egyik gyerekem állítja, azért nem vették fel őt az egyik londoni elit középiskolába, mert meghallották az én kelet-európai akcentusomat.
– De ön egyetemi kutató Londonban!
– Attól még kelet-európai akcentusom van, ami nem vetett jó fényt ránk. A rasszizmus hierarchizált rendszer. Angliában egy roma ugyan kelet-európainak minősül, de ez társadalmi presztízs szempontjából még mindig szintekkel feljebb van, mint az itthoni rasszizált és stigmatizált megítélésük. Angliába ugyan ma már „turistaként” mennek, rokonoknál lakva három hónapig gyárakban dolgoznak, azután hazajönnek és kezdődik elölről. Hollandiában kertészetekben és az építőiparban, kínai éttermekben dolgoznak. Ez nehéz, mert az ázsiai éttermeknél a padláson laknak, és sokak számára elviselhetetlen, hogy egész nap abban a nehéz szagban kell lenniük. Egyébként jó pénzt kapnak, és a kommunikáció sem akadály. Google fordítóval, okostelefonnal kommunikálnak a főnökeikkel.
– A tanulmánya egyik legérdekesebb része a toborzónak nevezett közvetítők megjelenése. Úgy írja le őket, mintha a normál munkaerő-közvetítők árnyai, másolatai lennének.
– Igen, a legtöbben közülük rendes, bejelentett munkára viszik ki a magyarokat Nyugat-Európába.
– Viszont a toborzók maguk nem bejelentett vállalkozások.
– Többnyire nem. Akikkel eddig interjúztam, maguk is szegény, alacsony végzettségű, külföldre járó vendégmunkásként kezdték, csak a munkaadójukkal kialakult jó kapcsolataiknak köszönhetően léptek elő toborzóvá. Sokan közülük a toborzott munkásaikkal együtt továbbra is dolgoznak a külföldi cégnek, vállalkozónak, és közben beajánlanak másokat is. Az általam megismert toborzók 60 százalékban romák, 40 százalékban nem. A toborzók esetében ugyanaz történt, mint a kamatos pénzkölcsönzőknél, akik eltanulták a szegényeknek kialakított speciális (a kérelmező otthonában bonyolított gyors) hitelezésre is vállalkozó bankok módszereit. Csak ők a munkaközvetítést lesték el az ezzel foglalkozó formális, bejelentett cégektől.
– Finoman fogalmaz. Ezek uzsorások.
– Igen, a jogászok így mondanák, én viszont szociológus vagyok.
Attól még, hogy a magyar törvények kriminalizálják a szegénységet, maguk az érintettek nem így ítélik meg a kamatos pénzkölcsönzőiket, meg a toborzóikat.
A szegény senkihez sem fordulhat hitelért, munkáért. A toborzó és a kamatos között az von párhuzamot, hogy mindkettő fenntartja a látszatot: ők segítik a szegényeket. Igaz, hogy például amit a toborzó kínál, az nehéz munka. Igaz, hogy aljamunka, de a kiközvetített alacsony képzettségű betanított munkás így is háromszor annyit tud vele külföldön keresni, mint itthon. A szegény ember morális nézőpontjából a toborzó segít, így a toborzó jó ember.
– Ha túl nagy sápot szed le, akkor emberkereskedő.
– Az általam ismert emberek nem ezt a morális jelentést kapcsolják a toborzók tevékenységéhez. Ők úgy gondolkodnak, hogy a mai világban mindenki pénzből él. A toborzók is vállalkozók, a munkájuknak kell, hogy legyen haszna. „Én tudom, hogy eladnak engem, fejpénzt kapnak értem” – így mondják az interjúalanyaim, a külföldi cégekhez kiközvetített munkások. Hiszen a toborzók néha 50-100 eurót kapnak egy emberért, ha kiközvetítik őket, és még havonta a munkabérük bizonyos százalékát is zsebre tehetik. Viszont így a toborzónak is érdeke, hogy jó munkást hozzon, mert az tartósan pénzt termel a számára.
– A kulcskérdés, hogy mennyi marad ebből a kiközvetített munkásoknak.
– Igen, engem is nagyon izgat ez a kérdés. A morális gazdaság koncepcióját használom a toborzó iparággal foglalkozó kutatásomhoz. A morális gazdaság koncepciója, durván leegyszerűsítve, arról (is) szól, hogy mi az, amit a legszegényebb réteg még igazságosnak érez, hol a határ, ami már kiveri a biztosítékot? Elviselik, ha valaki Angliába tervez kimenni dolgozni, és a toborzó a 20 fontos, nagyjából kilencezer forintos órabérből csak 15 fontot ad át neki. Korrektnek tartják, mert ő szervezi a munkát. Ha a felét elvenné, az már nem lenne korrekt szerintük. De nem jó toborzó a szemükben az sem, aki nem biztosít nekik jó szállást, nem rendezi el a visszautat, ha a munka nem tetszene az embereinek.
– Mindent ő szervez, a szállást, a munkát, az utazást?
– Persze, olyan, mint egy patrónus.
– Közben az iskolázatlan, falusi embereknek óriási próbatétel lehet elindulni az ismeretlenbe. A kutatásában gyakran mondják a megkérdezett romák: megtesszük a gyerekeink jövőjéért.
– Igen, ez fontos szempont számukra.
– Pedig ott a falu szélén az iskola, amelyiknek a kollégiumában lakott. Az volna a boldogulás igazi útja, a felemelkedésé.
– Tudja milyen iskolák azok? Mekkora a pedagógushiány? Mennyire hiányoznak az alternatív, személyre szabott pedagógiai eszközök, amelyek gyakorlatilag nélkülözhetetlenek lennének olyan oktatási intézményekben, ahol a gyerekek zöme a szegénység és a mindennapi rasszizmus traumája által sújtott? Ezeknek a településeknek a kisiskoláiban régen még voltak fantasztikus tanárok. Egy korábbi, az elsőgenerációs diplomások társadalmi mobilitásáról szóló kutatásunk kapcsán 105 diplomás romával interjúzva vagy 80 említette, hogy volt egy meghatározó pedagógus az iskolai pályafutása során, aki óriási hatással volt rá.
– Ma már nincsenek?
– Láposon a koronavírus alatt hetente egyszer a szociális ebédosztáskor kihozták a feladatlapokat és odaadták a szülőknek, hogy segítsenek kitölteni a gyerekeknek. Ez volt az oktatás.
Az a szülő, aki éjjel aludni sem tud, mert azon gondolkodik, hogyan „kerítse ki” másnapra a főznivalót, miből készítse a vakarót, az úgynevezett cigánykenyeret – ez a szülő hogyan tudna segíteni kitölteni a feladatlapokat a gyerekeinek?
– Kanadában jártak iskolába?
– Igen, és sok gyerek kiválóan megtanult angolul.
– Mennyiben különbözött a migránsoknak fenntartott külön iskola az itthoniaktól? Járt olyanban is?
– Igen, jártam. Hasonlít a magyar tanodákhoz, alternatív oktatási módszerekkel értek el sikereket. A jobban tanulókat egyébként a szülők ma Láposról is elviszik az 30 kilométerre levő egyik település egyházi, alapítványi iskolájába, még erről a szegény településről is…
– Boldogulnak?
– Nagyon nehéz a távoli, nem roma magyarok dominálta iskolákban. Az egyik láposi nagymenő, a falubeli romák szemében nagy presztízst kivívott cigány apa sírva mesélte, hogy az első hetekben nem ült senki a kislánya mellé az osztályban, ahová nem járt több roma tanuló. Még az a gyerek sem, akinek a nagymamája ebben a faluban konyhás. Két év után mégis az ő kislánya lett az osztály legjobb tanulója. De nem mindenki bírja ezt, nem minden gyerek ennyire ellenálló a kirekesztő, mindennapi megpróbáltatásokkal szemben.
– Miskolc annak idején tele volt kanadai hirdetésekkel, hogy nem kellenek nekik a magyar romák, ne induljanak útnak. Ez egy kudarctörténet, mégis úgy beszélnek róla, mint a reményről.
– Igen, mert tényleg ez a remény, így fogják fel, és én sem értek vele egyet, hogy ez kudarc lenne. Nem csak az számít, hogy valaki mennyi pénzt tud összegyűjteni és hazaküldeni a migráció során, hanem az is, milyen új értékeket, normákat, gyakorlatot, új gondolkodásmódot sajátított el. Akik megjárták Angliát vagy Kanadát, dolgoztak olyan munkakörülmények között, ahol emberibb módon beszélt velük a műszakvezető, nem cigányozták le őket, mint itthon, jól kerestek, a gyerekük megtanult angolul. Tehát olyan szociális tőkével jöttek haza, amire a következő generáció tud építeni. Többekről tudok, akiknek a gyerekeit három év kanadai távollét után ugyanabba az osztályba vette csak vissza a helyi általános iskolájukba, mint ahova a kanadai kiutazásuk előtt jártak, de a szülők sok esetben tanárt fogadtak, és a gyerekük magántanulóként letette a különbözeti vizsgákat. Ma már szakmát tanulnak és azt tervezik, hogy Nyugat-Európában fognak szakmunkásként dolgozni. A hazatérők közül sokan azt a tőkét, a nyelvtudást, a különböző készségeket használják Nyugaton, az ottani munkaerőpiacon, amit még anno Kanadában megszereztek.
– A borsodi város határában van egy német gyár, de a romák egy része nem ide, hanem ugyanennek a gyárnak a németországi üzemébe jár dolgozni. Mi értelme van ennek?
– Kint háromszor annyit keresnek ugyanazért a munkáért. Itthon egy 12 órás műszakban háromszor tíz perc cigiszünet van és egy 20 perces ebédszünet. A többit állva töltik a szalag mellett megfeszített munkával. A busz reggel négykor jön a falusiakért, nem csak a romákért, rengeteg helyen megáll, így fél hatra érnek be a gyárba. Este hatkor végeznek, és nyolckor érnek haza, mert a busz megint körbejárja a környező falvakat. Így dolgoznak két egymás utáni napon, majd következik két nap pihenő. Ez iszonyú megterhelő. Németországban magasabb a bér, nyolcórás a műszak, jobbak a munkakörülmények, közelebbi a szállás.
– Kint ágybérletben élnek, és a béreikből a drága lakhatásra már nem telik, nem tudják kivinni a családjukat.
– Legfeljebb a kint dolgozók húsz százaléka tud kitelepedni, a nyomott béreknek ez az egyik célja. Ők pedig azt szeretnék: Magyarországon jusson előre a családjuk, mert kint nem lehet a lakhatást megoldani.
– Ezért láthatatlan a migráció? Folyton úton vannak, de mégsem vándorolnak ki.
– Igen, nem mennek el végleg, de újra és újra útnak indulnak és hazahozzák azt, amit kint megkerestek. Sokan be tudtak költözni a szegregált cigánytelepről a városba, vagy ha a telepről nem is, de az anyóstól egy különálló kis házban tudnak élni.
– Ez egy pozitív történet?
– A szakirodalom „feleslegesnek”, „tartalék munkaseregnek” nevezi a kelet-európai romák tartósan munkanélküli tömegét. A kutatásom ezzel szemben azt jelzi, hogy ennek a „tartalékseregnek” immár országhatárokon átnyúló családi és egyéb migrációs iparbeli hálózat segíti a munkavállalási célú migrációját. A többnyire betanított munkásokból álló tömeg új készségeket, új tapasztalatokat szerez a globális munkaerőpiacon, és ezzel egyidőben hozzájárul a globális tőke akkumulációjához. Ám a folyamat kimenetele sok mindentől függ, például attól, mennyire marad nyitott az európai gazdaság, és hogyan változnak a bevándorlási szabályok.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
