Ez a szakadék széle – új pályára kényszerült a Trefort vezetőtanára
Sikeres szakember, népszerű tanár volt, aki rengeteget dolgozott a természettudományos pedagógushiány felszámolásáért. Szakmány Csaba, a Trefort vezetőtanára, akit a kémiaoktatás fejlesztéséért és tehetséggondozó tevékenységéért a Richter a Magyar Kémiaoktatásért Díjjal tüntetett ki, és akit tavaly májusban mi is megszólaltattunk podcastunkban, év végén felmondott. Nem feladta, nem kiégett, nem vált közömbössé mindaz iránt, amiért addig küzdött. Egyszerűen nem tudta eltartani többé a családját. A kémia–fizika szakos tanárt arról kérdeztük, milyen érzés volt feladni a hivatását, hogyan árazta be magát a munkaerőpiacon, miért mérhetetlen a tanári teljesítmény és hogyan lehetne megfordítani az oktatás szakadék felé száguldó mozdonyát. Nagyinterjú.
– A százéves Gödöllői Premontrei Apátságban ülünk, a szomszédos épületben ’92-ben indult újra a rend által fenntartott iskola. Mi minden köti ide?
– Pont huszonöt éve itt kezdtem az iskolai tanulmányaimat és tizedikes koromban itt döntöttem el, hogy tanár leszek. Már akkor nagyon élveztem, hogy el tudtam magyarázni az osztálytársaimnak a fizikát. Boldog voltam, hogy így jobb jegyekhez segíthettem őket. Közben egyre tudatosabbá vált bennem, hogy ezzel akarok foglalkozni. A segíteni akarás indított el a tanári pályán, és ez segített át az egyetemi képzés nehézségein is. Ebben az iskolában kezdtem tanítani is, még a diploma előtt, néhány megüresedett órában. Amikor végeztem, teljes állásba kerültem itt. Mélyvízbe dobtak, rögtön kaptam egy 38 fős osztályt, heti 24 órával, de ismerős volt a környezet, jól ment, nagyon élveztem. Aztán elmentem Pestre, az ELTE Trefort Ágoston Gyakorló Gimnáziumba, ahol később vezetőtanárként dolgoztam. Egészen tavaly tavaszig, amikor szembesültem azzal, hogy váltanom kell…
– Ne szaladjunk ennyire előre! Az elmúlt években nemcsak trefortos diákokat oktatott, de a Szabó Szabolcs Alapítvány önkéntes szakmai vezetője is lett. Ennyi szabadideje volt a tanítás mellett?
– Túl sok szabadidőm nem volt, sőt általában egyáltalán nincs. De úgy gondoltam, nekem is meg kell tennem a magamét, így ahol csak tudtam, részt vállaltam ezekből a munkákból. Amellett, hogy a Trefortban is osztályfőnök voltam, majd vezetőtanárként az osztályaimban gyakorló utolsó éves kémia szakos hallgatókat segítettem a tanárrá válásban, az ELTE Természettudományi Karán három éven át fizika szakos tanárjelölteknek is tanítottam módszertani tárgyakat, tehát nyakig benne voltam az utánpótlás kinevelésében. Pontosan láttam, hogy bár a minőség kiváló, nem háromszor, hanem nyolcszor-tízszer többen kellett volna legyenek ahhoz a hallgatók, hogy elég tanár legyen az országban. Akkoriban kapcsolódtam be a Szabó Szabolcs Alapítvány munkájába, ahol sokat dolgoztunk azon, hogy legyen természettudományos tanári utánpótlás. Ott egy picit nagyobb rálátásom lett arra, hogy mennyire nagy a baj, és talán egy kicsit nagyobb ráhatásom is annál, mint amit én egy személyben addig tenni tudtam.
– Mennyire nagy a baj?
– Szerettünk volna erről pontos adatokat kérni az Oktatási Hivataltól, a Köznevelés Információs Rendszeréből, de mondvacsinált okokra hivatkozva elutasították a kérésünket, úgyhogy csak tendenciákról tudok beszámolni. Nemcsak az a baj, hogy a nyugdíjasok száma a pályakezdők nyolc-tízszerese, de a pályaelhagyás miatt a 30-50 éves korosztályban legalább ugyanekkora a csökkenés a természettudományokat oktató tanárok körében. Amikor próbáltuk felhívni erre az illetékesek figyelmét, azzal szembesültünk, hogy nincsenek tisztában az adatokkal.
Személyes és megdöbbentő tapasztalatom, hogyan kerekedett el az általunk felkeresett, pozícióban lévő ember szeme, amikor meglátta a tanári fizetéseket. Amikor elmondtuk, mennyi tanár hiányzik a rendszerből, akkor is nagyot nézett.
Persze sok függ attól, ki, mit akar látni az adatok mögött. Elhangzott például, hogy milyen jó, hogy 126 ezren jelentkeztek pedagógusképzésre, de ha mögé néz valaki ezeknek az adatoknak – én néhány éve megtettem –, rájön, hogy ezeknek nagyjából csak a fele jelentkezik általános iskolai vagy középiskolai tanárnak, a többi pedagógiai asszisztensnek, óvodapedagógusnak és más szakokra megy. A természettudományos tanári képzésre jelentkezők száma pedig jelentős relatív csökkenést mutat. A Hoffmann-féle fizetésemelés után földrajz, informatika, biológia, földrajz, kémia, informatika szakra akkor a tanár szakra jelentkezők 30 százaléka ment, ma nagyjából 10 százalékuk megy oda.
– Mi vezetett oda, hogy éppen ön, aki elnyerte a Richter Magyar Kémiaoktatásért Díját és aki dolgozott a tanári utánpótlás megteremtésén, egyszerre hátat fordított az oktatásnak?
– Az ellentmondás valóban éles, de nem csak ezért, hanem mert tényleg nagyon-nagyon szeretek tanítani. Tavaly február-március környékén azonban eljött az a nagyon prózai helyzet, hogy bár volt még két hét hátra a fizetésig, mindössze 25 ezer forint maradt a családi bankszámlánkon. Elsőre azt gondolja az ember, lehet, hogy nem spóroltunk eléggé, de miután ez kétszer-háromszor megismétlődött, a harmadik hónapban pedig már a szüleimnek kellett kisegíteniük, be kellett látnom, hogy a helyzet tarthatatlan. Már abban a korban vagyok, amikor ennek fordítva kellene lennie. Nekem kellene a szüleimet támogatnom, nem nekik engem. Akkor ráadásul még csak az infláció elején voltunk, a rezsikérdés még nem is volt napirenden. Csak annyit tapasztaltunk, hogy hol 5, hol 10 ezer forinttal fizetünk többet a boltban egy-egy bevásárlásnál. Egyébként teljesen átlagos család a miénk, van három gyerekünk, a feleségem is tanár és már korábban is a lehető legtakarékosabban próbáltunk élni. Mégis ide jutottunk. Ezt a helyzetet egyszerre éreztem megalázónak és kijózanítónak: családfenntartóként lépnem kellett. Amikor először beszéltem erről a feleségemmel, aki pontosan tudja, mennyire szeretem a hivatásomat, azonnal nekem szegezte a kérdést: „Mit fogsz magaddal kezdeni, ha nem taníthatsz?” De nem volt más választásom, a család megélhetését biztosítanom kellett.
– Hogyan tudta feldolgozni ezt a konfliktust magában?
– Úgy, hogy arra gondoltam, most áthárítom a természettudományos tanári utánpótlás feladatát azokra, akiknek ez a dolga. Az alapítvány keretei között saját elhatározásunkból, önkéntes munkában dolgozunk ezért, de vannak ennek intézményes keretei. Azokra a tendenciákra, amiket látunk, sürgősen válaszokat kell adni, az olyan látszatmegoldások, hogy vonjuk össze a természettudományos tárgyakat, mert akkor egy tanár taníthatja mind a négyet, és így majd nem tűnik föl, hogy az iskolában mondjuk fizika, kémia, biológia és földrajz tanár közül csak biológia meg földrajz tanár van, vagy az, hogy csökkentsük a kémiaórák számát kilencedikben heti kettő óráról egyre, mert így papíron máris úgy tűnik, sokkal kevesebb óra nincs ellátva, csak tovább mélyítik a problémát. Hogyan nyerjünk meg diákokat a szakunknak heti egy órában?
– Olyan alapítvány szakmai vezetőjeként dolgozik, amely a természettudományos és a pedagógusi pálya népszerűsítésére jött létre. Hogyan lehet pályaelhagyóként népszerűsíteni a pályát?
– A felmondásomkor megmondtam Holtzer Péternek, az alapítvány elnökének, hogy
innentől kezdve a részemről hiteltelen lenne, ha bárkit arra biztatnék, hogy menjen el tanárnak. Ez most egyébként is nagyjából azt jelentené, hogy a szakadék szélére állítom és meglököm.
Tavaly életemben először odáig jutottam, amikor már megfogalmazódott bennem, hogy fel kell mondanom, hogy azt mondtam két kiváló tanárjelöltemnek: nem javaslom, hogy elkezdjenek tanítani. Nagyon jó órákat tartottak, nagyon szépen fejlődtek abban a gyakorlati időszakban, amit nálunk töltöttek, de elmondtam nekik, mi vár rájuk: vagy lesz egy olyan társuk, aki biztosítja az anyagi hátteret ehhez a hobbihoz a számukra, vagy nem fognak tudni megélni a fizetésükből.
– Erre mondják sokan, hogy amikor tanárnak ment, tudhatta, hogy nem fog luxus körülmények közt élni.
– Ma már nem arról van szó, hogy a tanári fizetés nem vonzó, hanem arról, hogy egyszerűen nem lehet belőle megélni. Ezt ki lehet jelenteni. Már nem tudok olyan tanár házaspárt mondani az ismeretségi körömből, ahol mindkét fél a végzettsége szerinti munkát gyakorolná. Persze azt tudtam, hogy nem luxus vár, de hogy nem fogok tudni megélni, hogy a családomnak, a gyerekeimnek a szükséges minimumot sem tudom előteremteni tanárként, arról azért nem volt szó. Havonta húztunk ki dolgokat a megvásárolandók listájáról, és így se tudtunk kijönni. Amikor egyetemre jártam, még valamennyire kitartott a Medgyessy-féle fizetésemelés, utána jött a Hoffmann Rózsa-féle emelés, amivel majdnem kétszeresére nőtt a kezdő tanári bérem. Ha maradnak az eredeti tervnél és a minimálbérhez kötik a tanári fizetést, nekem az akkori kétszerese lenne ma a bérem. Az már olyan összeg lenne, amennyiért nyugodtan a hivatásunknál maradhatnánk. Nyilván kell hozzá elkötelezettség is, mert egy ilyen munkát nem lehet nem szívvel-lélekkel csinálni, ezért vannak még egyáltalán tanárok a pályán.
– A fizetésemelés önmagában elég lenne ahhoz, hogy többen jelentkezzenek a természettudományos tanári szakokra?
– Nem, de az tény, hogy az említett emeléseknél érezhetően megnőtt az egyetemi jelentkezések száma. Ezek azóta soha nem látott mélypontra zuhantak. Amikor az alapítvány keretei közt egyeztetünk hallgatókkal arról, hogyan népszerűsíthetnék a szakjaikat, elmondják, hogy ők a szabad kreditjeik terhére már most fölveszik a megfelelő kutató szak – például vegyész vagy biomérnök szak – tárgyait, mert látják, hogy nem fognak tudni megélni abból, hogy tanárok lesznek. Tavaly májusban országosan tizenöt kémiatanár, tizennyolc fizikatanár jelentkezett, akik közül körülbelül négy fog végezni és kettő fog esetleg elkezdeni dolgozni. Ha most megvalósulna a fizetésemelés, akkor is hat év kellene, míg kikerülnek az egyetemekről azok a pályakezdők, akik betölthetnék az üres állásokat. Az ürömben az öröm, hogy viszont ott van a „gonosz multiknál” egy megítélésem szerint több tízezres tanári kontingens, akik ha azt látnák, hogy megkapják az őket illető megbecsültséget és fizetést, visszacsábíthatók lennének.
– Búcsúzhatott volna teátrálisan is, amikor elhatározta, hogy felmond. Miért nem csődítette össze a sajtót?
– Végzős osztályom volt, akiket nagyon szerettem és nem akartam felkavarni őket az érettségi előtt. Úgy gondoltam, ez az én utam, az övék meg az, hogy minél ügyesebben érettségizzenek. Magamban búcsúztam el tőlük. Még a banketten sem mondtam el nekik, titokban tartottam, hogy ne nyomja rá a bélyegét semmi rossz az ő nagy napjukra. Csak később, egy levélben tudattam velük a döntésemet. Nagyon sok kedves visszajelzést kaptam tőlük és a szüleiktől is, aztán augusztusban elhívtak egy osztálytáborra, amit már maguknak szerveztek. Azért, hogy ne szivárogjon ki a felmondásom idő előtt, a tanári kartól is hasonlóképp, levélben vettem búcsút. A hírverésnek semmi értelme nem lett volna. Attól sem az én helyzetem, sem az általános helyzet nem változott volna, a gyerekekben viszont indulatokat szült volna és elterelte volna a figyelmüket arról, ami akkor a legfontosabb volt az életükben.
– A kollégák hogy fogadták a döntését?
– Sajnálták, felidézték, milyen jó volt együtt dolgozni és azt mondták, megértik, hogy így döntöttem. Egy sem volt köztük, aki megpróbált volna lebeszélni. Volt olyan is, aki azt mondta, még végigviszi az osztályát és aztán valószínűleg ugyanezt fogja tenni. Nem tanár ismerőseim közt akadt olyan, aki moralizálni kezdett, süllyedő hajóról beszélt, amit én most elhagyok. Elmondtam neki, hogy számomra az jelenti a hivatásomban való kitartást, hogy ezt a döntést nem öt évvel ezelőtt hoztam meg, hanem mostanáig próbáltam tömködni a lyukakat, sőt az alapítvánnyal próbálkozunk ezután is segíteni, ahol lehet.
– Ha a fiatalokat etikátlannak érzi a tanári pályára csábítani, akkor mégis miben tud segíteni?
– Én most már a pályán lévő tanárok megerősítésére helyezném a hangsúlyt, arra, hogy aki meg tud élni a fizetéséből, mert adott esetben a házastársa keres helyette is, annak ne szegjék kedvét az oktatásban felmerülő nehézségek. Hiszen ott van az a rengeteg gyerek az oktatásban, aki életében csak egyszer gimis, csak egyszer tanulja a szervetlen kémiát. Fontos, hogy az őket tanító tanároknak segítsünk, különösen jelen körülmények között. Az ő munkájukat tanári segédanyagokkal, ösztöndíjpályázatokkal, a gyerekek természettudományos tárgyak iránti érdeklődését felkeltő anyagokkal igyekszünk támogatni. Mindazzal, amire a megnövekedett adminisztrációs terhek mellett már nem jut energiája, ideje egy tanárnak a hétköznapokban.
– Milyen volt 14 év tanítás után kikerülni a munkaerőpiacra?
– Nagyon tanulságos. Az egyik: pedagógusként úgy próbáltam a pályaválasztás előtt álló diákoknak tanácsokat adni, hogy fogalmam sem volt arról, hogy ez hogyan is működik. Tény, hogy abszolút nem vagyunk tisztában azzal, hogyan menjünk el egy állásinterjúra, hogy mivel tudjuk eladni magunkat. Ha iskolát váltok, tanárból tanár leszek, el tudom mondani, mit tanítok, hogyan, milyen feladatok ellátásához értek, és ennyi. Szóval a magam kútfejéből próbáltam boldogulni, összeraktam egy önéletrajzot, egy motivációs levelet és elkezdtem nézni a profession.hu-n meghirdetett állásokat. Doktori fokozattal rendelkező diplomás ember vagyok, de semmiféle állásra nem mondtam azt, hogy én ezt nem fogom csinálni. Raktárosi munkára is beadtam a jelentkezésemet, de fölhívott a HR-es, hogy ne haragudjak, de a raktárba nem szeretne betenni, inkább ajánl valami mást.
Azzal is nagy tanulság volt szembesülni, hogy belénk, tanárokba mennyire mélyen el lett ültetve a kishitűség.
Hogy amikor egy állásajánlatban nem végzettségeket, hanem képességeket kérnek, milyen nehéz kategorizálni azt a rengeteg tudást és tapasztalatot, amit a tanári pályán szereztünk. Pedig osztályfőnökként az embernek bizony nagyon komoly helyzeteket kell tudni megoldania. Szállást, étkezést, programokat szervezni, egy kollégával ketten harminc ivarérett fiúra, lányra vigyázni 5-6 napon át, konfliktusokat kezelni, jól kommunikálni, közösséget szervezni: ezek mind komolyan beárazható képességek, amiket mi csak járulékosan alkalmazunk a munkánk mellett. Amikor egy fejvadász ismerősöm segítségével végiggondoltam, hogy milyen készségeknek vagyok birtokában, rájöttem, hogy például az alkalmazkodóképességet, a pillanatnyi helyzetfelismerő készséget, folyamatok átlátásának és irányításának képességét, akár több éves ciklusban, a tanári munkában sem mi, sem más nem igen veszi számba. Úgy gondolom, hogy minden tanárnak tudatosítania kellene magában, hogy milyen univerzális képességei vannak. Ezzel a tudattal kellene minden nap bemenni az iskolába végezni a munkánkat, járni az emberek között a mindennapokban. Talán akkor a társadalmi sztereotípiák is egy kicsit a helyükre kerülnének.
– Lehet, hogy fontos kompetenciák kellenek ahhoz, hogy valaki jó tanár legyen, de azért egy orvos felelőssége mégis nagyobb. Miért kellene annyit keresniük, mint nekik?
– Ezt a kérdést is nekem szegezték már, de ön szerint mekkora felelősség elérni, hogy egy kirándulásról vagy az osztálytáborokból annyian jöjjünk haza épségben, ahányan elindultunk, se többen, se kevesebben? Hogy ha ott bárki allergiás rohamot kap, vagy baleset éri, azonnal tudjunk reagálni? Rajtunk múlik, hogy egy fiatal megkapja-e azokat az indíttatásokat, amelyek elindítják a hivatása felé, hogy fel tudjuk-e kelteni az érdeklődését, hogy tudjuk-e motiválni, felismerjük-e, hogy tehetséges vagy hogy korrepetálásra szorul és tudjuk-e segíteni, hogy kialakítjuk-e az emberi kapcsolatokhoz való viszonyulását? Végső soron rajtunk múlik, hogy az iskolában töltött 12 év alatt olyasvalakivé válik-e, aki meggyőződésből választ pályát. A mai összekavarodott világban, amikor alapvető értékek kérdőjeleződnek meg, családok esnek szét és a fiatalok azt se tudják, mit és miben higgyenek, így depressziósak, szorongók lesznek, a legtöbbször az iskola, az osztálytársak és a tanárok azok, akikhez menekülnek, akiktől iránymutatást és megértést várnak. Nem szeretném az orvosok felelősségét alábecsülni, mert nagyon-nagyon fontos munkát végeznek, de jó, ha feltesszük magunknak a kérdést: mennyire vagyunk tisztában a tanárok felelősségével? És mennyire van tisztában egy tanár azzal, hogy milyen iszonyú fontos munkát végez? Én nem értek egyet azokkal a kollégákkal, akik azt mondják, hogy ennyi pénzért a gyerekfelügyelet szintjére kell süllyeszteni az oktatást. Ha a bérek rendezéséig takarékra tennénk magunkat, közben felnőne egy generáció, amely nem kapná meg azt az oktatást, amire szüksége lett volna. Ők mit kezdenének aztán magukkal?
– Milyen állásajánlatokat kapott fizika-kémia szakos tanári végzettséggel?
– Volt, ahová fizikusi munkakörbe mehettem volna, de a logisztika, a marketing területén is voltak ígéretes állások. Ahol komolyra fordult a dolog, az egy gyorsfagyasztott zöldségeket forgalmazó cég volt, ahová ügyvezető asszisztenst kerestek. Az isteni gondviselésnek tudom be, hogy a premontrei apátság apátja éppen akkoriban jött el hozzánk a szokásos húsvéti látogatásra. Tőle, amióta elmentem innen, nagyjából évente kaptam meg azt a kérdést, hogy mikor jövök vissza tanítani. Amikor kikísértem, elébe mentem ennek és azt mondtam, most fel se kell tennie a kérdést, mert elhagyom a pályát. Miközben beszállt az autóba, azt mondta, ő pedig épp most keres egy embert a titkári pozícióra, mivel közeleg a rend alapításának századik, az iskola újranyitásának harmincadik évfordulója. Kérte, hogy keressem meg. Filmbe illő jelenet volt számomra, aki ezer szállal kötődöm ehhez a közeghez. Amikor ide jártam, gyönyörű környezetben, jól felszerelt iskolában, motivált tanárok tanítottak és sokuk mellet én is innen kaptam az indíttatást arra, hogy a tanári pályát válasszam. Ráadásul voltak itteni diákjaim, akik később nálam végezték a kémiatanári gyakorlatukat a Trefortban. Nagyon elgondolkodtató volt, hogy menjek-e el a „csúnya multihoz” jóval magasabb fizetésért, vagy jöjjek ide. Mivel az apát úr pontosan tudja rólam, mennyire szeretek tanítani, felajánlotta, hogy a titkári állás mellett néhány órában taníthatnék is a szomszéd épületben lévő iskolában.
– Ha már a „csúnya multinál” ajánlott magas fizetést említi: hogyan árazza be magát egy tanár egy állásinterjún?
– Ez is egyike az érdekes tapasztalataimnak. A kérdés jogos, hiszen az ember arra árazza be a munkáját, amennyit kap érte. Itt is le kellett győzni önmagamat, és mondtam egy olyan összeget, hogy a szemem kisült, mire ők a legnagyobb meglepetésemre annyit mondtak: jó. Az Apátságban ez nyilván nem lehetett így, de érzem, hogy jól döntöttem: hazaérkeztem.
– Ezek szerint mégsem kell, hogy hiányozzon a tanítás… Remélt ilyen megoldást?
– Nem, és a Jóisten gondviselésének tekintem, hogy nem kellett elszakadnom a katedrától. 36 évesen kezdem azt érzékelni, hogy vannak körök, amelyek bezáródnak az életemben. Amikor ön megkeresett, feltettem magamnak a kérdést, pályaelhagyónak számítok-e. Abból a szempontból igen, hogy nem csinálhatom 0-24-ben, amit szeretnék, de a Jóisten kegyelméből és az apát úr gondoskodásából mégsem számítok annak teljesen. Heti hét órában tanítok, ráadásul fakultációt is tartok, igaz, csak kémiát, de hát ennél nagyobb baj ne legyen. Nem tudok többet vállalni, hiába szeretnék, mert már így is ütköznek néha a feladataim. Előfordul, hogy elmélyülök az apátsági munkámban, aztán az órámra nézek és futok át az iskolába órát tartani. Kétharmadnyi időben titkár, egyharmadnyi időben tanár vagyok.
– Fel fogja adni a leckét az új teljesítményértékelési rendszernek. Mit szól a tervezethez?
– Vegyes érzéseim vannak. Egyfelől úgy érzem magam, mint Ivánka a viccben, akinek az ovis csoportjában felteszik a kérdéseket, amire a gyerekek kórusban válaszolnak:
„– Hol vannak a legjobb játékok?
– A Szovjetunióban.
– Hol vannak a legjobb csokik?
– A Szovjetunióban?
– Hol vannak a legboldogabb gyerekek?
– A Szovjetunióban.
Mire Ivánka felteszi a kezét:
– Akkor én szeretnék a Szovjetunióban élni!”
Bárcsak olyan lenne a helyzet, mint amit a tervezetben leírtak! A második gondolatom az volt, fura, hogy most egy teljesítményértékelési rendszerről beszélünk, ami, kár szépíteni, ítéletet hoz a tanárok fölött, miközben a tanárok sorra hagyják el a pályát. Értem, hogy fel kell készülnünk azokra az időkre, amikor itt tejjel-mézzel folyó Kánaán lesz, de ebben a pillanatban inkább vissza kellene csábítani a tanárokat, nem elvenni a maradék kedvüket is a tanítástól. Amikor a Hoffmann Rózsa-féle reformban bevezették, mint egy háromlábú széket, a pedagógusminősítés mellett az óraszám-emelkedéssel járó munkaidő-nyilvántartást és a fizetésemelést, ott valahogy ki volt egyensúlyozva a dolog. Most az utolsó lábat kihúzták, a többit tovább akarják emelni. Nem egészen értem, milyen eredményeket várnak ettől. Nem sikerült megtalálni a pedagógus-minősítési rendszerben azokat a szempontokat sem, amelyek alapján egy tanárt meg lehet ítélni. Ennek nagyon egyszerű oka van: szerintem nincsenek ilyen sztenderdek, mérőszámok. A tanár munkája legalább 90 százalékban szubjektív. Azt nyilván le lehet ellenőrizni, hogy pontosan kezdi-e az órát, vagy hogy havonta hány dolgozatot írat, de hogy milyen dolgozatot íratott, hogy az mennyire fejleszti a gyerekeket, tehát a hozzáadott értéket – azt nem lehet lemérni.
– Kitöltötte a pedagógusoknak kiküldött kérdőíveket?
– Igen, nyáron és szeptemberben is kitöltöttem a kérdőívet, és egyik általuk felkínált megoldást sem találtam jónak. Nekem ne a kollégáim ítéljék meg a munkámat, ne a diákok, ne a szülők, de ne is versenyeredmények alapján tegyenek mérlegre. Talán még az iskolaigazgatót érzem a leginkább kompetensnek ebben a kérdésben, de vannak iskolák, ahol a tanári kar vagy annak egy része szemben áll az igazgatóval, és közöttük eleve függőségi viszony van, úgyhogy ez sem ideális. Én egy olyan utópisztikus világban gondolkodom, amelyben megfizetik és megbecsülik annyira a tanárokat, hogy elszégyellné magát az a pedagógus, aki nem tesz bele apait-anyait a munkájába. A mostani munkaidő-megkötöttséget végképp álságosnak tartom. Akkor inkább mondjuk ki, hogy 40 órát kell bent lennie egy tanárnak! Ez nyilván azért nincs kimondva, mert mindenki tudja, hogy egy tanár 50-60 órát dolgozik egy héten, és 40 órával összeomlana a rendszer. Mert ugyan kinek a munkaidejéből megy mindaz, amiről a bemutatkozáskor hallgatja a szülő, hogy „ez azért jó iskola, mert ilyen tábor, olyan program, ilyen különóra, olyan szakkör van nálunk…”? Ha ideális körülmények teremtődnének, nagyon sokan belső motivációból végeznék jól a dolgukat. Nem mindenki, de nagyon sokan. Mint a Covid alatt a diákjaim, akikben megvolt a belső motiváció, ezért, ha megkapták az anyagot online, nem maradtak le, pedig akkor annyi eszközünk sem volt, hogy dolgozatban számonkérjük tőlük az anyagot. És végül hihetetlenül szépen is érettségiztek. Persze a rendszer akkor működne jól, ha elérné, hogy az menjen tanárnak, akinél ez belső motiváció, nem az, aki másra nem érzi magát alkalmasnak, vagy akit nem vesznek fel máshová.
– Ezzel szemben úgy tűnik, a kormány nem töri magát efféle motiváló modell létrehozásán. Egy nagyhatalmú kormánytag a közelmúltban a pedagógusokkal kapcsolatban odáig ment, hogy win-win helyzetnek nevezte a jelenlegi állapotot, mondván, ha megjön az EU-tól a pénz, azért lesz jó, mert lesz fizetésemelés, ha nem, az meg azért, mert akkor mutogathat a kormány az EU-ra, aztán ha jövőre jön a pénz, egyben tudja odaadni.
– A kormányzati kommunikáció már legalább mutat némi változást. Először csak azt mondták, a tanárok nem érdemelnek többet. Ebből a meggyőződésből sikerült egy kicsit elmozdítani őket, de valamiért én sem látom azt az átütő felismerést, aminek nyomán belátnák, milyen fontos a tanárok munkája. A GDP-növekedést fontosnak tartják, de mintha nem mérnék fel, hogy azt valakinek el is kell érnie. A vállalatok már azzal szembesülnek, hogy míg eddig magasan és alacsonyan képzett munkaerőből választhattak, most alacsonyan képzett munkaerőt kapnak, vagy senkit. Elképesztő munkaerőhiány van, és ennek nem az az oka, hogy rosszabbul tanítanak a kémiatanárok, hanem hogy egyrészt nincsenek tanárok, másrészt hogy nincsenek olyan gyerekek, akiket megszólítanának ezek a tárgyak. Mert honnan tudja meg ma egy gyerek, hogy vegyész vagy biomérnök is lehetne? Lehet legyinteni arra, hogy az iskolák 40 százalékában nem tartják meg a kémia órákat, de ennek már komoly gazdasági következményei is vannak. Nem véletlen, hogy a Szabó Szabolcs Alapítvány munkájába most már nagyobb cégek is bekapcsolódnak, mert a saját bőrükön érzik a természettudományos tárgyak iránti érdeklődés visszaesését és a képzettség hiányát. Odáig jutottak, hogy saját képzéseket indítanak.
– A már említett, zárt körben beszélő kormánytag szerint a tiltakozások csak az ellenzéket mozgatták meg, a pedagóguskérdés nem veszélyezteti a hatalmat, nincs itt semmi látnivaló. Ehhez mit szól?
– Én sem vettem részt a tiltakozásokban, mert szerintem nem lett volna értelme, ahogy nem hívtam ki a sajtót sem, mert ezzel semmit nem lehet elérni. De azt nem adtam fel, hogy adatokkal hívjam fel a figyelmet a veszélyre. Igaz, ezt most megnehezíti, hogy már hiába kértük ki a legfrissebb számokat, nem kaptuk meg. Nem könnyíti meg a dolgot az sem, hogy a társadalom nem áll egyértelműen a tanárok pártján. Vannak rossz tanárok és van, aki dacból nem hajlandó több munkát beletenni ennyi pénzért, de ha nem történik valami, akkor előbb-utóbb csak ők maradnak. Az elhivatottak mind elhagyják a pályát. Még azelőtt gyökeres javulásra lenne szükség, hogy ez bekövetkezne.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
