„Hárommilliárd dollárt kértünk a németektől” – Antall József gazdasági szürke eminenciása a válságkormányzásról
Harminchárom évvel ezelőtt, 1990. március 25-én került sor az első szabad választás első fordulójára, amelyet az MDF nyert meg. A Svájcban élő magyar közgazdász, Hieronymi Ottó szinte a kezdetektől részt vett a válságkormányzás lehetetlen küldetésében. „Nem emlékszem olyan tárgyalásra, ahol ne mondtuk volna el a nyugati politikusoknak, hivatalnokoknak, hogy Magyarország forráshiánytól szenved, de ezeknek a jelzéseknek alig volt foganatjuk” – emlékszik vissza a Válasz Online-nak adott interjújában Antall József egyik gazdaságpolitikai szürke eminenciása. Szerinte a nyugati közösség az elmúlt hetven évben soha nem állt olyan kihívások előtt, mint most az ukrajnai háború és a belső ellentétek miatt, de a demokratikus rendszerek meglepően rugalmasak. Hieronymi Ottó szerint, ha „Brüsszel” tényleg az az elnyomó birodalom lenne, amilyennek az Orbán-kormány lefesti, már rég leszámolt volna a magyar populizmussal.
Hieronymi Ottó Budapesten született 1938-ban, az 1956-os forradalom után került Svájcba, doktori fokozatát nemzetközi kapcsolatokból és gazdaságtanból szerezte a Genfi Egyetemen. 1966 és 1970 között a New York-i Morgan Guaranty Trust nemzetközi gazdasági szakértőjeként, 1970-től 1994-ig a Genfi Battelle Kutatóközpont vezető közgazdászaként dolgozott, végül 1995 és 2006 között a Webster Egyetem (Genf) Nemzetközi Kapcsolatok – Migrációs és Menekültügyi Tanulmányok programjának vezetője volt. 1990 és 1993 között gazdasági tanácsadóként működött Antall József miniszterelnök mellett, és részt vett a bankreformot és a növekedési stratégiákat kidolgozó bizottságok munkájában. Legutóbbi kötete, a Quo Vadis Europe idén januárban jelent meg.
×××
– Az első szabad választások évfordulójának közeledtével nosztalgia tölti el vagy hiányérzete van?
– Sok szerencsém volt az életben, az egyik legnagyobb, hogy Antall József tanácsadója lehettem és 1989-től 1993-ig belülről láttam a magyar átalakulást. Ráadásul úgy, hogy sem döntéshozó, sem alkalmazott nem voltam, fizetetlen tanácsadóként egyszerre kívül és belül álltam, ami egészen különleges perspektíva. Büszke vagyok az első szabadon választott kormány mellett végzett tevékenységemre és úgy gondolom, talán nem volt hiábavaló a munkánk.
– Ezt akkor is így érzi, ha Antall Józseffel kapcsolatos legerősebb kritikák éppen az ön szakterületéről, a gazdaságról szólnak? A „közbölcsesség” szerint nem érdekelte a gazdaság és nem is értette a folyamatokat…
– Ez egy tévhit. Jó politikusként kihasználta, hogy ellenfelei és sokszor barátai is ezt gondolták róla. Pontosan tudta, hogy a modern világban a gazdaság és a szociális kérdések a politika döntő ügyei. A gazdasági teendőkkel kapcsolatban minden véleményt meghallgatott, ami a mai döntéshozatalt ismerve tűnhet habozásnak, tétlenségnek. Persze nem volt matematikus-közgazdász, de felmérte a mozgásteret, az erőviszonyokat és tudott döntéseket hozni – és ez nem volt kevés abban a roppant átmeneti korban.
Antall József és az első szabadon választott magyar kormány a térségben egyedüliként a szociális piacgazdaságot tűzte célul. Emlékszem, a fogalommal még az IMF velünk tárgyaló delegációja sem tudott mit kezdeni.
A miniszterelnök viszont pontosan értette, milyen nehezen élik meg a magyarok a biztonság elveszítését. Az egész átmenet sikerességének zálogát látta abban, hogy a nyugati orientációt, a demokratikus intézményeket, a piacgazdaságot összekösse a szociális kérdéssel. Egyáltalán nem rajta múlt, hogy nem sikerült erőteljesebben megalapozni a szociális piacgazdaságot.
– Lett volna erre több pénz, ha Antall egy úrias gesztussal nem vállalja fel az államadósság további törlesztését, holott a hitelezők felajánlották a tartozás elengedését – szól a másik vélekedés…
– Véletlen egybeesés, hogy 1989-ben a svájci kormány meghívott egy nemzetközi gazdasági kérdésekkel foglalkozó csoportba, amelynek az egyik feladata a fejlődő országok adósságelengedésének kérdése volt. A többi szakemberhez hasonlóan tehát én is pontosan tudtam, hogy Magyarország esetében a törlesztőrészletek megtagadása az államcsőd bejelentésével egyenértékű, ami beláthatatlan következményekkel járt volna. Köztudott, hogy senki nem ajánlotta fel Magyarország kommunizmus idején felhalmozott adósságának elengedését. Nem véletlen, hogy Antall József mandátuma elején azt fogalmazta meg, egyik legfőbb célunk rövidtávon a gazdaság működőképességének fenntartása. Nem emlékszem olyan tárgyalásra, ahol ne mondtuk volna el a nyugati politikusoknak, hivatalnokoknak, hogy Magyarország forráshiánytól szenved, de ezeknek a jelzéseknek alig volt foganatjuk. A forráshiánynak pedig csak egyik oka volt a nyomasztó adóteher, szembe kellett még néznünk a gazdasági recesszió és az átalakulás költségeivel – egy leromlott, összeomlott gazdaság helyébe kellett egy működőt felépíteni. Még a nálunk összehasonlíthatatlanul jobb helyzetben lévő nyugatnémet állam is többszázmilliárd márkát veszített a lerongyolódott keletnémet gazdaság privatizációján és felépítésén, nemhogy bevételei lettek volna.
– Miért mondja, hogy nem számíthattak külföldi támogatásra? A taxisblokád idején például Helmut Kohl német kancellár egyik legközelebbi munkatársát küldte Budapestre, hogy felajánlja segítségét Antall József kormányának.
– Ott voltam az Otto Schlechttel folytatott tárgyalásokon, amelyeken a magyar delegációt Matolcsy György vezette. Előzetesen egyeztettünk, hogy hárommilliárd dollár segélyt kérünk, ez pszichológiai szempontból is fontos lett volna. A vacsorán Schlecht mellett ültem és elmondtam neki, hogy a szociális piacgazdaság atyjának tartott Wilhelm Röpke a tanárom volt. A német államtitkár figyelmébe ajánlottam azt a tényt, hogy Európában nem volt még olyan ország, amely külföldi forrás nélkül sikeresen vitt volna véghez olyan újjáépítést, amely Magyarországon előttünk állt. Ideértve Németországot: a második világháború utáni német gazdasági csoda elképzelhetetlen lett volna az amerikai Marshall-segély nélkül. Nem sokkal az 1994-es választások előtt, amikor már látni lehetett, hogy az MSZP nyerni fog, megint találkoztunk Schlechttel. Elmondta, talán jobb lett volna, ha annak idején megkapjuk a kért segélyt. Antall azt is pontosan látta tehát, hogy tartós növekedés nélkül nincsen politikai stabilitás – viszont a tartós növekedést külföldi források nélkül szinte lehetetlen volt elérni. A Gazdaságstratégiai Munkacsoportban (GAM) programot dolgoztunk ki a magyar gazdaság talpraállítására. A tervet a kormány elfogadta, de sajnos az 1992. augusztusi Csurka-cikk miatt a miniszterelnököt mindenki az antiszemitizmusról és senki nem a gazdaságról kérdezte. Hozzá kell tegyem: sem Antalltól, sem környezetétől soha egyetlen zsidóellenes kijelentést nem hallottam. Összefoglalva tehát, mit lehetett volna másként csinálni? Külső támogatást nem kaptunk, a gazdasági környezet pedig roppant kedvezőtlen volt. Ehhez jött a Szovjetunió, hagyományos felvevőpiacunk fizetőképtelensége, illetve a balkáni háborúk okozta bizonytalanság. Visszatekintve azt mondhatjuk, hogy a nyugati szakértők és nyugati szervezetek sokkal keményebbek voltak a kelet-európai átalakulással szenvedő kormányokkal, mint a kommunista rendszerekkel.
– Nem arról volt szó, hogy minden retorikai keménykedés ellenére a Nyugat a kommunistákat megszokta, kiismerte, míg a semmiből jött új politikai elitekkel bizalmatlan volt?
– Szerintem a dolog másként festett. A kommunista rendszer katasztrofális gazdasági örökségét egyszerűen sem belföldön, sem külföldön nem mérték fel. Néha szinte úgy viszonyultak a kérdéshez, mintha itt egy nyugati értelemben megszokott kormányváltás történt volna 1989-1990-ben, nem egy történelmi léptékű politikai-gazdasági csőd. Egyik utolsó tanácsadói munkámként Antall József kérésére megszerveztem a negyven év szociális és társadalmi örökségéről szóló tanulmánykötetet, de a publikálásra már nem került sor.
– Említette már a második világháború utáni újjáépítést, amely modellje lehetett volna a kommunizmustól megszabadult országok megsegítésének. Ön nemrégiben egy tanulmánykötetet szerkesztett és írt a „nyugati közösség” második világháborút követő hét évtizedes mérlegéről Quo vadis Europe címmel. Miközben igen kritikus a Nyugat magyar átalakulásban nem játszott szerepével, összességében mégis igen pozitív képest fest erről a közösségről. Miért?
– A II. világháború után kialakult az a mély meggyőződés, hogy tanulni kell nemcsak a háború kitöréséből és a borzalmas lefolyásából, hanem a húszas és harmincas évek tapasztalataiból is. A kialakuló új nyugati közösség egyik alaptétele volt, hogy Európában túl kell lépni a nemzetek nacionalista és egymás ellen forduló hagyományán, mert még egy háborút a kontinens már nem bírna ki. Tulajdonképpen ez a meggyőződés volt az első lépése Németország és Franciaország közeledésének, amelyre az egész Európai Unió épült.
Közben 1946-47-ben az Egyesült Államokban felismerték, hogy nem tudnak úgy visszavonulni Európából, mint azt tették 1918 után, nem zárhatják el magukat a kommunizmus és a Szovjetunió jelentette veszélytől.
Ez egy döntő fordulat, ennek köszönhetően fogadják el a Marshall-tervet, születik meg a NATO és támogatja Amerika az európai egységesülés folyamatát. Még akkor is, ha az EU-t az USA sokszor konkurrensének látja, fontos, hogy a versenytárs nem ellenfél, különösen nem ellenség. Az így kialakuló nyugati közösségnek hármas célja volt: a kollektív biztonság, a gazdasági együttműködés és növekedés, végezetül a demokrácia meg a szabad országok védelme. A nyugati közösség így tehát jóval nagyobb, mint az Egyesült Államok és az EU, része Kanada, Ausztrália, Új-Zéland, sőt Japán is. Közös jellemzőjük, hogy ezekben az országokban parlamenti demokrácia, piacgazdaság van és közöttük elképzelhetetlen a háború. A nyugati közösség tagjainak az emberi történelemben példátlan fejlődést és békét hozott az elmúlt hét évtized, s ezzel a sikeres modellel a Szovjetunió képtelen volt lépést tartani. A nyugati közösség nélkül nem lett volna német egység, de magyar rendszerváltás sem.
– Magyarország része még a nyugati közösségnek? Egyfelől továbbra is a NATO és az EU tagjai vagyunk, másfelől viszont idehaza deklaráltan a liberális demokrácia leépítése zajlik. A kormányerők viszont azt mondják, nem Magyarország tért le az útról, hanem a nyugati világ, amelyen a túlhajtott progresszió lett úrrá.
– Itt megint vissza kell térnem Antall Józsefhez, aki szerintem a XX. század legnagyobb magyar államférfije volt. Megértette, hogy Magyarország csak a nyugati közösségen belül lehet sikeres, ezért számára a kommunista rendszer megdöntése és az euroatlanti integráció szorosan összefüggött. Ezt érdekes módon nemcsak Magyarországon, de sokan külföldön sem értették meg, hogy nemcsak a kommunizmus bukott meg nálunk és a többi közép-európai országban, hanem a nyugati közösség is kitágult, szélesebb lett. Az a tény, hogy a mai Magyarország számos kérdésben vitathatatlanul szembemegy a nyugati közösséggel, azzal magyarázható, hogy a Kádár-rendszer fiai és unokái kerültek hatalomra. Különben a NATO-tag, formálisan még parlamentáris demokrácia és az EU-val társulási megállapodást kötött Törökország kapcsán is felmerül, hogy tagja-e még a nyugati közösségnek. De Donald Trump elnöksége vagy a brexit is megkérdőjelezte a nyugati közösség egységét, azaz messze nem csak Magyarországról van szó.
Az kétségkívül igaz, hogy a lényegében Európát ellenségnek tekintő Trump-féle populizmussal szemben van egy másik extrém vonal, amely szerint az egész amerikai rendszer a rabszolgatartásra, civilizációnk pedig a fajgyűlöletre épül. Ám ezzel a szélsőséges szemlélettel azonosítani az egész nyugati világot erős túlzás.
Az is meggyőződésem, hogy az euroatlanti világnak sokkal komolyabb a megújulási képessége, mint ahogy azt ellenségei gondolják. Ezt akkor is így gondolom, ha a nyugati közösség az elmúlt hetven évben tapasztalt legnagyobb kihívásokkal áll szemben. Közülük a legveszélyesebb Vlagyimir Putyin orosz elnök, akinek ukrajnai inváziója részben azon az előfeltevésen alapult, hogy a Nyugat gyenge és megosztott. Az persze igaz, hogy az oroszok számára traumatikus kilencvenes években a Jelcin-érában jelentősen csökkent az életszínvonal és ebben az időszakban az Oroszországban dolgozó nyugati tanácsadók sok butaságot követtek el. De ebből nem következik, hogy Moszkvának joga lenne megvétózni a NATO bővítését vagy a nyugati közösség kiterjedését. A legnagyobb külső veszély tehát Vlagyimir Putyin brutális agressziója Ukrajna és az európai demokrácia ellen, illetve Kína leplezett stratégiája Taiwan, illetve az egész szabad világ ellenében. Most megjelent könyvem legfontosabb következtetése, hogy az európai integráció és az egész nyugati közösség megerősödése akkor érhető el, ha a demokratikus közösségek elmélyítik együttműködésüket és hűek maradnak alapértékeikhez.
– Könyvében elutasítja Samuel Huntington civilizációk összecsapásáról szóló nézeteit. A mostani ukrajnai háború ugyanakkor vajon nem tekinthető a nyugati és az ortodox világ összecsapásának, a már a Huntington által is említett ukrajnai törésvonalon?
– Amikor Huntington civilizációkról beszél, akkor tulajdonképpen vallásra utal. Ő tagadja, hogy politikai rendszerek és a politikai értékek határozzák meg a nemzetközi együttműködést, illetve konfliktusokat. Azaz alapvetően minden különbséget vallási alapokra vezet vissza, ami számomra erősen problémás. Ha ez így lenne, nem magyarázhatnánk meg például a nyugati civilizáción belüli huszadik századi katasztrófákat, mint amilyen a náci Németország volt. De ilyen alapon az is érthetetlen lenne, hogy Japán vagy Dél-Korea miért tagja a nyugati közösségnek is. Ukrajnában a háború előtt dúlt a korrupció, az ország számos belső konfliktustól szenvedett, de azért lassan a nyugati közösség felé húzott, ezt pedig Oroszország nem tolerálta. Úgy vélem, hogy a konfliktus lényege ebben áll.
– A nyugati közösség egyik magjaként az Európai Uniót azonosítja, amellyel kapcsolatban rendszeresen felvetődik a nemzeti szuverenitás csökkentése és föderális szuperállam felé való elmozdulás. Ön is tart a „brüsszeli zsarnokságtól”?
– A kezdetektől az európai integráció egyik alapkérdése annak végső kimenete: szupranacionális vagy internacionális közösség épül? Mennyi hatalom maradjon az államoknál és mennyi kerüljön az uniós központokba? Ha az ember tanulmányozza az elmúlt hetven év történetét, tudja, hogy mind a föderalistáknak, mind a szuverenistáknak sok igazságuk van. Kétségtelen, hogy egyre nagyobb hatáskörre tett szert az Európai Bizottság, nőtt a bürokrácia súlya. Ezzel párhuzamosan viszont egyre több lett a vita és a tagállamok számára az ellenkezés lehetősége. A magyar kormány által megfogalmazott kritikákat a valóság megcáfolja: ha „Brüsszel” tényleg az az elnyomó birodalom lenne, amilyennek lefestik, már rég leszámolt volna a magyar populizmussal.
Nyitókép forrása: Webster University Geneva
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
