Tájkép csata helyett – Magyarország állapota és az egyetlen kiút
Nincs más kiút, csak az utópia. Megváltók ugyanis nem jönnek: sem Brüsszelből, sem a Múzeum körútról, sem a diáktüntetésekről. Nem lesznek éhséglázadások, nem „telik be a pohár”, nem „nyílnak a bicskák” a milliós karóráktól. Nem lesznek az állampártot belülről szétfeszítő belső harcok. Nem lesz nyílt diktatúra, ami „fölnyitná a szemeket” és megrendezhetővé tenné újra 1956-ot vagy az 1989 végi Romániát. Bacsik Lüszien történelem és szociológia szakos bölcsész, gyógypedagógus Lányi András lapunkban megjelent esszéjére reagálva végigpásztáz közállapotainkon. Szórakoztató, egyben lesújtó látlelet.
„Játsszatok, gyerekek, játsszatok
Csak az útra ne menjetek ki
Figyeljétek a vonalakat
Hogy meddig lehet elmenni”
(Bódi László)
„Miben reménykedjünk, amikor nincs már remény?” – teszi föl a kérdést Lányi András vitaindító cikke címében. Ez tényleg igazi, komoly kihívás abban a miliőben, amelyről az alábbiakban kísérletet teszek áttekintést adni.
A „parlamenti” „ellenzék” készen áll. Innováció innováció hátán. Az MSZP nevű „párt” elnöke mindennap háromszor harcias posztban emlékeztet arra, hogy ő a munkások pártján áll és virággal köszönti nőnapon a nőket (hűha!). Budapest főpolgármestere szereti a fákat, a kutyusokat és nagyon magabiztosan bicajozik (zöld!). Hadházy Ákos, a korrupció rendíthetetlen üldözője újabb szelfit közöl egy lenyúlt uniós pályázat roskadozó táblájával s párezer híve újra kipufoghatja magát. Gyurcsány Ferenc az ellenzékkritikus fölületek tartalomgyártójaként dolgozik. A Momentum százmilliókat éget el a Facebookon fizetett hirdetések formájában – van talán valami kampány mostanság? Vagy egyszerűen csak nincs jobb helye ennyi pénznek a „Holnap Magyarországán?” Pár hete óriásplakáton mosolygott rám a párt reménysége, a fiatal européer anyuka – tényleg van valami kampány, vagy mire ez a vérbeli 21. századi akció?
Egyedül a „Mi Hazánk” virulens… A fiatalok tőlük várják a… ki tudja, mit. Valószínűleg semmit. Üres, céltalan, tartalmatlan lázadás. Kellenek ők is a fönnállónak. A Kétfarkúak – mint két „választás” között általában – ostromolják a bejutási küszöböt, hogy aztán a „sorsdöntő” pillanatban (négyévenként nemzethalál!) épp annyi hívük álljon át az aktuális Messiáshoz, amennyi elég a kimaradáshoz.
Részletkérdés, de egyébként tévedés, hogy az állampárti agytröszt számára Gyurcsány Ferencné az ideális „kihívó”. Az nem jó, ha a menetrendszerinti buktáért neki kellene elvinni a balhét s netalántán kopni kezdene a DK-nimbusz. Vigye csak a balhét az européer anyuka vagy a leggazdagabb hölgy legkisebb fia, a mondás pedig legyen továbbra is az, hogy „Klárival sikerült volna”. De amúgy mindegy is. The show must go on.
Fontosnak tartom hangsúlyozni: nem az a fő bajom a „parlamenti” „ellenzékkel”, hogy ötlettelenek, unalmasak, teljesítményük mind intellektuálisan, mind a nyers politikai praktikum tekintetében silány. Föntebbi sorokat nem a földön fekvő kínjai fölött érzett szadisztikus öröm diktálta s nem is az, hogy milyen kielégítő például a valaha teljhatalmú állampárt utódját a pöcegödör alján tudni. Nem gondolom, hogy ezek az alakulatok tartják életben a rendszert (ennyire ne értékeljük föl őket).
Nem azért van NER, mert ezek a pártocskák ilyenek, hanem fordítva: azért ilyenek, mert autoriter rendszerekben aligha lehet a (hivatalos) ellenzék másmilyen.
Ezért is értelmetlen bármiféle „ellenzékváltásban” reménykedni: jöhetnek akadémikusok, feddhetetlen szakemberek, dörzsölt politikai marketingesek, lelkes fiatalok, tapasztalt öregek… a vége ugyanez lesz. (Jó, talán pár százalékkal több jut. És akkor mi van?)
Nem az a bajom velük tehát, hogy nem képesek leváltani az uralkodókat, hanem hogy gátlástalanul ezt hazudják. Ez viszont megbocsáthatatlan. A hazugság ellen szót emelni elemi erkölcsi imperatívusz. Három és fél éven át diktatúráznak, majd fél évig, az ún. „választások” előtt parlamenti demokráciát játszanak és előadják, hogy majd egy „választással” ők rendszert váltanak. A negyedik kétharmad után talán már üríthetnénk a lomtárat. Ennél az is becsülendőbb lenne, ha kiállnának a nép elé és valódi forradalmi újításként váratlanul igazat mondanának: „Figyelem, hölgyek és urak! A helyzet az, hogy szeretnénk nagyon kevés munkával, nulla felelősségvállalással baromi sok pénzt keresni. Cserébe elbábozunk valamiféle ellenzékiséget, mert úgy tűnik, hogy önöknek erre valamiért szüksége van.” Tiszta sor. Az öntudatosan vállalt gerinctelenség is többet ér, mint a minden fedezet nélküli, üres, küldetéstudatos pátosz.
Inkább legyenek nagyferók, mint ákosok (ha már hobók nem akarnak, nem tudnak lenni).
Nincs jobb állapotban a „hátország” sem. Az ellenzéki érzelmű közvélemény fáradt, elkeseredett, ötlettelen. „Ólomnehéz nappalok / És álomtalan éjjelek / Semmitmondó mondatok közt / Helybenjár a képzelet”. Az utóbbi tíz év leginnovatívabb hívószavát is csak egy sértődött NER-oligarchától sikerült lízingelni, s még ma is az okozza a legnagyobb fölbuzdulást, ha megjelenik egy autó szélvédőjén a mágikus háromelemű üzenet, az Írás (O1G!). Alacsonyan repülnek itt a hősök: az ózdi „rapper” beszólogat egy dalában s máris korunk Fekete Bárányává válik az újra fölbuzdulók lelki szemei előtt. (Azt talán nem hallották a fáradt ellenzékiek, hogy a forradalmi indulóban úgymond „mindenki kap” – höhöhö –, szóval a hiphopkodó médiaceleb előbb lesz az ÖT című politikai kibeszélőshow hatodik tagja, mint az új Bródy János). Matolcsy György – „az új mechanizmus kulcsembere voltam / és most itt végzem egy presszóban, holtan!” – csúnyákat mond a kormányzatról… végre! bomlik az egység! észhez tért! lehetne miniszterelnök-jelölt! (Kicsit ő az új Simicska. Csak mondhatna már ő is valami rövidet, velőset, amit transzparensre lehetne írni egy kétezer fős kormánybuktató tüntetésen). De van még ezeken kívül is remény: itt a NER kirakatpere, az ún. „Völner–Schadl-ügy”. Valakinek megjárta már az agyát a gondolatkísérlet, hogy ha a Fidesz lenne ellenzékben, hogyan neveznének egy ilyen vircsaftot? Minimum az igazságügy-miniszter, de leginkább a miniszterelnök „adná a nevét” a sztorihoz, biztosan nem egy huszadrangú államtitkár és a senki által nem ismert „végrehajtói kar” senki által nem ismert elnöke. A legelszántabb hírfogyasztókon kívül vajon kit hoz lázba a „Völner–Schadl-ügy legújabb fejleménye”? „Völner–Schadl”. Annyira érdekfeszítő, mint a „Clebsch–Gordan-együttható”.
A (hamis) reményeket keltő pedagógus- (és diák-) mozgalom (térbeli-időbeli kiterjedtségét és társadalmi reprezentációját összevetve az elért „eredményekkel”) a NER fönnállása, de talán a rendszerváltozás óta is a legkudarcosabb megmozdulás. Itt már nemcsak eredménytelenségről kell beszélni: gyakorlatilag minden tekintetben rosszabbul áll a tanárok (és persze velük együtt a diákok) szénája, mint a tiltakozások kezdetén, ami azért valahol mégiscsak unikális. A vereség egyértelmű, a kudarc totális. Megint keresni kell másik (sokadik) reményforrást.
Az ellenzéki közgondolkodás csődje, hogy gyakorlatilag nem akad olyan téma a nyilvánosságban, amelyben nem az állampárt által diktált narratíva lenne (szinte) egyeduralkodó. Vegyük a legégetőbb történetet, a háborút. A szankciók nem működnek. Viszont minden rossznak ezek az okozói. Az ukránok sem ártatlanok! A háborún csak Amerika nyerészkedik (az oroszok meg úgyis jól járnak, hehehe). Béke csak akkor lesz, ha Ukrajna enged és a „Nyugat” is befejezi végre Oroszország hergelését. A finn miniszterelnök legalább (!) akkora háborús uszító, mint Putyin.
Ezek korántsem csak a hard kormánypropaganda integráns elemei (meghintve persze a kettős beszéd kötelező paneljaival: „a háború elsőszámú felelőse nyilván Putyin” címkéjű üres, tartalmatlan – sokszor őszintétlen – megszólások mára olyan obligátak, mint az antiszemiták örökös érve, miszerint „vannak zsidó barátaim”. Ezek után jön a menetrendszerű „de…”) Ugyanezek a tételek köszönnek vissza a népszerű, független-objektív ÖT műsoraiban. A komikusan kínos kormánypárti békehimnusz (Hungary For Peace – We Are The World) nem túl érdekes, viszont gyakorlatilag ugyanezzel a tartalommal (a béke egyetlen útja a fegyverszállítások leállítása, vagyis: Ukrajna bukása) írnak alá baloldali értelmiségiek is petíciót.
A Pesti Srácoktól (micsoda cinikus név…) Dopeman-en át Konok Péterig mindenki „békét” akar: putyini értelemben vett „békét”…
A Nyugat melletti kiállás (vagy legalább megértés) – képviselői: a „parlamenti” „ellenzéki” „pártok”, az egykori balliberális értelmiség és -média maradéka, valamint a független konzervatív („kiábrándult fideszes”) sajtó és értelmiség – margóra szorult, abszolút kisebbségben van. Az elsöprő többség Nógrádi Györgyre kíváncsi, nem Sz. Bíró Zoltánra. Georg Spöttle az etalon és nem Rácz András. Schiffer Andrással ért egyet, nem Puzsér Róberttel.
A megdermedt népben háromféle attitűd detektálható: 1. a fönnálló büszke és öntudatos támogatása; 2. morgás, gúnyolódás, tét nélküli szájkarate-szamurájkodás; 3. (leggyakoribb): lapulás, konformizmus, csinovnyik-üzemmód.
Hanyatló Nyugat, izmos Béketábor, társutasok. A veréb is madár, az ellenzék is barát.
„Jó, hogy vége a hatvanas éveknek, és nem jön újra el.”
Na, ja.
És akkor merre tovább, melyik úton? A „szabadság kis körei” (Bibó, Lányi András), az „alternatív tekintélyképző elemek” (TGM) szinte sehol sem láthatók. Pedig a fönnálló rendszeren kívül nem adódik, nem adódhat más lehetőség. Ahhoz, hogy egy ilyen közeg, közösség működni tudjon, mindenekelőtt mély és kitartó elméleti munkára lenne szükség. Amikor 2018-ban az épp aktuális kétharmados NER-diadal után Kálmán Olga arról kérdezte Tamás Gáspár Miklóst, hogy mégis mihez kellene kezdeni most, a filozófus azt válaszolta: „készülni kell hosszú távon a változásra valamennyiünknek, tanulnunk kell… történelmet, szociológiát, politikaelméletet, filozófiát, statisztikát, közgazdaságtant”. Kálmán Olga persze nem értette, hogyan lehet ez működőképesebb verzió, mint a barikádokon küzdeni Gyurcsány Ferenc vagy Bokros Lajos miniszterelnökségéért, de TGM-nek igaza volt: fölszíni csatározások („zűrös, olcsó, kis komédiák”) helyett le kell hatolni a mélybe és megkísérelni föltárni, megérteni a minket körülvevő valóságot.
Hogyan működhetne ez az alternatív közeg? Mindig függetlenül az éppen uralkodó narratívától. Nem a tálcán kínált svédasztalból válogat, s nem a hatalom által fölhabosított témákat analizálja, kritizálja, gúnyolja, hanem saját maga irányítja azt a diskurzust, amiben részt vesz. Ha a nemváltást, a transzneműséget, a tanári pedofíliát, a „Nyugaton” tomboló magyargyűlöletet épp nem tartja centrális problémáknak, akkor arról beszél, ami esetleg relevánsabb lehet. Mi lesz a kiszáradó tavakkal? Mi lesz a robotizáció következtében fölöslegessé váló kétkezi munkaerővel? Mit kezdjünk az egymillió alkoholistával? Mit kezdjünk a szorongó gyermekeinkkel? Mit kezdjünk az abortusszal, eutanáziával, halálbüntetéssel, drogliberalizációval… és így tovább. Nem reagál miniszterelnöki meg egyéb, a hatalom berkeiből érkező megnyilvánulásokra, mert ezek számára nem fontosak. Túllép az Illyés Gyula-i képen, miszerint „eszmélnél, de eszme csak övé jut eszedbe.” Nem fél szembenézni azzal, hogy – a közkeletű híresztelésekkel ellentétben – a 21. században is megkülönböztethetők jobb- és baloldali megoldások és nem célja állandóan valamiféle, mindenkit föltétlenül kielégítő „közép” kialakítása. Bátran vállalja, ha bizonyos problémák kezelésére csak radikális megoldásokat lát célravezetőnek. Állást mer foglalni a kiskunlacházai közkutak és a globális Dél problémáinak kérdésében is. Nem okoz számára identitásválságot, ha egyes kérdésekben álláspontja közelebb áll a magyar kormánypártéhoz, mint az (esetleges) külföldi partnerszervezetekéhez.
Sikeres hálózatépítés esetén az is előfordulhat (bár nyilván nem ez a legvalószínűbb), hogy egy ilyen alternatív közeg visszahat a rendszer működésére. Ha van tényleges (nem politikai spin doctorok által megképzett, hanem valóban mélyről jövő, szerves) alternatíva, az bizonyos kérdésekben akár meghátrálásra vagy új szempontok figyelembe vételére is sarkallhatja a megváltozott körülményekhez mindig ügyesen alkalmazkodó hatalmat.
Idővel persze az a kérdés is fölvetődhet, hogy ha a rendszer – az „euroatlanti homlokzat” fönntartása érdekében – hajlandó finanszírozni az ellenzékét, akkor értelmes dolog-e lemondani erről (a forráshiány állandó probléma lesz, ez nyilván borítékolható). Bár a látszatparlamentben működni mindig demoralizáló, előállhat olyan helyzet, hogy ez az alternatív közeg kiállít egy „pártot”, amely arra kér fölhatalmazást a választóitól, hogy az elérhető források reményében szavazza meg őket. Nem hazudja, hogy a saját 5,1%-ával vagy valami talmi „összefogás” részeként leváltja a monolit rendszert, hanem ahhoz kér támogatást, hogy az így elnyerhető pénzekből finanszírozható legyen a NER-en kívüli közösség.
Vagyis az állami támogatásokat nem saját magára meg semmirekellő hirdetésekre költi, hanem a választóira.
A parlamenti „munkát” aztán a minimálisra szorítja: semmi interpelláció, semmi azonnali kérdés, semmi kormánykritika. Ha föl kell szólalni (a házmesteri büntetések elkerülése érdekében), akkor csak a saját narratíváját képviseli; nem provokál és nem is ül föl provokációnak. Ez a működési modell nyilván fölvet komoly morális dilemmákat, de a heves vitáktól egyáltalán nem kell megijedni, sőt – meg kellene tanulni (újra) vitázni, „a hozzáértő dolgozó nép gyülekezetében hányni-vetni meg száz bajunk”, mert nagyon-nagyon nem megy.
Utópia? Természetesen az. Nincs is más kiút, csak az utópia. Megváltók ugyanis nem jönnek: sem Brüsszelből, sem a Múzeum körútról, sem a diáktüntetésekről. Nem lesznek éhséglázadások, nem „telik be a pohár”, nem „nyílnak a bicskák” a milliós karóráktól. Nem lesznek az állampártot belülről szétfeszítő belső harcok. Nem lesz nyílt diktatúra, ami „fölnyitná a szemeket” és megrendezhetővé tenné újra 1956-ot vagy az 1989 végi Romániát.
This is my utopia: nyirkos cementfalak között képzelhetsz egy kis szabadságot. Akik szerint ez „kevés”, egyszer talán majd megértik, hogy ez a legtöbb. Egyben a legnehezebb, a legígéretesebb, a legforradalmibb.
Az éj komoly, az éj nehéz.
No, de hát ne búsuljatok.
Nyitókép: ATTILA KISBENEDEK / AFP
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
