Mi a baj a transzgender-mozgalommal? J. K. Rowling most mindent megmagyaráz
A Harry Potter szerzőjének történetére felfűzve különleges podcastsorozat mutatja be, hogyan válhatott a transzgender-mozgalom apró netes közösségből a világpolitikát meghatározó tényezővé. A J. K. Rowling boszorkánypereiben az író hosszan és érthetően beszél saját motivációiról, amiért fontosnak érezte, hogy felszólaljon a diktatórikussá váló mozgalom ellen. És ezek a motivációk nagyon mások, mint a gendertémára építő magyar kormányéi. Nagyon fontos sorozatot mutat most be a Válasz Online.
NO MIGRATION! NO GENDER! NO WAR! Így, csupa nagy betűvel és felkiáltó jelekkel mutatta be Orbán Viktor a magyar kormánypolitika háromlábú székét a múlt heti EU-csúcs alatt, ahonnan a kormányfő Twitteren küldte tömör üzenetét. Nem a migrációra, a genderre és a háborúra – írta tehát, mire egy LMBT+-szervezet rögtön viccelődni kezdett: a magyar miniszterelnök ezek szerint genderkérdésben átállt az ő oldalukra, láthatólag hadat üzenve a társadalmi nemi szerepelvárásoknak. Erről persze szó sincs. Aki itthon él, tudja: az elmúlt öt-hat év kormányzati politikai terméke, milliókat összehabarcsoló ideológiai kötőanyaga lett a nemi identitás szexuális irányultsággal összekutyult kérdése. Csupán ez alapján azonban a téma nem érdemelne különösebb figyelmet a Válasz Online hasábjain: alakulásunk pillanatában megígértük olvasóinknak, hogy gumicsontokra nem fogunk ráharapni.
Abból a szempontból márpedig bizonyosan gumicsont a téma, hogy a valóságban senkinek nem kell tartania Magyarországon attól: egyszer csak valakik átműttetik a gyerekét ellenkező neműre. Valós gondokkal ezügyben legfeljebb a kormánykampány sikerének oltárán feláldozhatónak ítélt csoportok szembesülnek: mondjuk magukat már átműttetett felnőttek (nem vezethetik át okmányaikba a változást), vagy egynemű párok, akik örökbe akarnak fogadni (nem tehetik). Bosszankodhatnak a homoszexuálisok általában is, akiket törvény minősít alávalóbbnak (olyan szörnyűek, hogy róluk kiskorú nem is tudhat), meg a genderkutatók, akiknek bezárták a szakját vagy elüldözték az egyetemét. Ha a jogot boszorkányüldözésre használják, az súlyos probléma elvi szinten, a gyakorlatban azonban közvetlenül jóval többeket érintő botrányból is akad itthon bőven.
De mégis hogyan tudott akkor ilyen ízletes és kelendő gumicsontot gyártani ebből az alapanyagból az Orbán-kormány? Ennek megértéséhez cseppet sem aránytévesztés időről-időre végigpásztázni a genderháborúk csatamezein – mégpedig külföldön, a nyugati világban. Ahol másfél évtized alatt valóban képes volt vezéreszmévé válni az eltörlés filmeket, könyveket mára nap mint nap érintő „kultúrája” (most épp Agatha Christie regényeit írják át mindenféle érzékenységekre figyelve). Hogy ez miként függ össze a gendertémával, annak megértéséhez segít hozzá minket egy most futó, egyedülálló podcastsorozat: a J. K. Rowling boszorkányperei.
Remény a válságban
Amely nem is csupán a Nyugat válságfolyamatainak bemutatása, azaz a tényanyag miatt érdemes az érdeklődésünkre – elkészítésének körülményei és a megvalósítás módja éppen azt mutatják meg élesen, amit korábban már mi is megfogalmaztunk e hasábokon. Hogy ugyanis a liberális progresszió (transz)genderőrületei veszélyes, a nyugati civilizációt fenyegető jelenségek, ám nem azonosíthatók a Nyugat egészével (noha itthon ez a központi irány). Olyannyira nem, hogy a megoldás is kizárólag Nyugatról érkezhet – de nem a magyar kormány és a nyugati szélsőjobb által képviselt válaszcsapástól, amely valójában ugyanannak a szélsőséges identitáspolitikai éremnek a másik oldala.
Az említett podcastsorozat ezért is üdítő. Megmutatja, hogy léteznek és talán életképesek is lehetnek még a klasszikus nyugati, demokratikus értékek – úgy is, mint szélsőséges gyűlöletcsoportok képzése és uralása helyett a konszenzuskeresés, megbélyegzés helyett gondolat- és véleményszabadságon alapuló értelmes vita a közjóról. Ez önmagában is teljesítmény, ha ismerjük a sorozatot megjelentető médiacég, a The Free Press tavalyi megalakulásának hátterét. Alapítója ugyanis az a Bari Weiss, aki 2019-ben kényszerült távozni a New York Times-tól – nem tette ugyanis kellőképpen magáévá a haladó ballib Twitter-elit és -csőcselék politikai aktivista hozzáállását. Weiss saját, független médiumot gründolt, amely előfizetőkből él – akárcsak itthon a Válasz Online. Az országok méretbeli különbsége persze jóval több előfizetőt tesz lehetővé a Free Press számára, ebből fakadóan olyan hatalmas, profin szerkesztett és vágott anyagok elkészítését, amilyen a J. K. Rowling boszorkányperei. Egy sorozatét, amelyet nem a sértettség vagy a kultúrharcos hév hívott életre, hanem a megértés és bemutatás klasszikus újságírói szándéka.
Ami a közhiedelemmel ellentétben nem jelent sem értéksemlegességet, sem unalmat vagy személytelenséget. Sőt! Már a kezdő részből megtudjuk például a narrátor-kérdező hátterét: Megan Phelps-Roper 26 éves koráig egy kicsi, ám kőkemény fundamentalista keresztény gyülekezet tagja és arca volt. Az a fajta baptista, aki pontosan tudja, hogy Isten mit és kit gyűlöl, ezért hangosan, tüntetéseken gyűlöli a sátánfajzatokat ő is – legyenek azok melegek, zsidók, muszlimok vagy éppen másféle keresztények. Amikor tíz éve rájött, hogy talán mégsem ilyen egyszerű a világ, elhagyta a gyülekezetet – ezzel addigi barátait, családtagjait is elvesztette. Minthogy érezte a párhuzamot a feminista és balos ikonból 2020-ban elkövetett Twitter-bejegyzése miatt transzaktivista körökben eltiporni való transzfób nácivá avanzsáló J. K. Rowling történetében, levelet írt a 21. század legolvasottabb szerzőjének, a 600 millió példányban elkelt Harry Potter-sorozat írójának. Rowling pedig legnagyobb meglepetésére válaszolt és fogadta Phelps-Ropert skóciai birtokán – ahol kezdetét is vette a napokon át tartó beszélgetés. S noha az első részben Rowlingé a főszerep, a sorozatból messze nem csak azt tudjuk meg, ki ez a nő és mit gondol a világról – a transzmozgalomba és eltörlési kultúrába torkolló folyamatok bemutatásának később csupán kelléke, vezérfonala az íróval folytatott diskurzus egy-egy bevágott részlete. Az első öt, egyenként egyórás rész ívét mindenesetre szépen szolgáltatja a történet feszültsége: honnan és hogyan jut el a feminista, baloldali, abortuszügyben választáspárti Rowling oda, hogy 2020-ban jeleznie kell, a transzmozgalom és a vele kéz a kézben járó eltörléskultúra diktatórikus és veszélyes. Hogy éppen olyasmit testesít meg, ami ellen a Harry Potter-sorozatot írta.
A Potter-történet ugyanis, amint kiderül, jóval mélyebb és személyesebb alapozású munka, mint azt egy varázslóiskoláról szóló fantasy-sikerkönyv esetében gondolná az ember.
Rowlingnak 25 évesen, a vonaton ülve jutott eszébe az ötlet a gyenge, árva kissrác Harryről, aki nem tudja, ki is ő valójában, de van számára egy másik, varázslatos világ, ahol rájöhet, ráadásul nagy dolgokra lehet képes. Rowling számára éppen az írás volt ez a varázsvilág – akkoriban, a kilencvenes években ugyanis csapások sora érte a valóságban: édesanyja meghalt, ő maga Portugáliába költözött nyelvtanárkodni, ott férjhez ment, de első terhessége vetéléssel végződött, a második idején pedig már pokol volt a frigy, ugyanis féltékeny férje bezárta, veszekedések után kidobta aludni az utcára, a Harry Potter-kéziratot pedig afféle túszként magánál tartotta. Rowling, miután elhatározta, hogy véget vet a kapcsolatnak, naponta néhány oldalt vitt el belőle és fénymásolta le a munkahelyén – hogy végül távozni tudjon. Az újrakezdés helye Skócia lett: egyedülálló anyaként munkanélküli segélyből élt, míg tanári vizsgára készült, hogy valami helyi általánosban okíthassa később a nebulókat – de közben, a pszichés szétesés határán is írta a Potter-sztorit. A könyvet azonban tucatnyi kiadó utasította vissza, míg végül 1997 nyarán megjelent Angliában – összesen 500 példányt nyomtak belőle. Ráadásul nem is teljesen a saját nevén: Rowling keresztneve ugyanis Joanne, középső neve pedig nincs. A kiadó azonban tartott attól, hogy a megcélzott fiú olvasókat elriasztaná, hogy egy nő könyvét vegyék kézbe: ezért álltak elő a J. K. Rowling formával, ahol a K. tehát nem is létező nevet rövidít – viszont így legalább nem lehetett a szerző nemére következtetni. Az alig létező marketing-költségvetés ellenére a könyv vírusként terjedt a gyerekek körében, gyorsan nyomtak belőle 30 ezret, majd egy nagyobb kiadónál milliókat. Öt évvel később Rowling már dollár-százmilliomos volt, 46 nyelvre fordították le a Potter-könyveket, amelyeket továbbra is írt, 2001-ben pedig az első Potter-film is kijött.
A történelem majdnem ismétli önmagát
Több mint két évtized távlatából talán ma már nem nyilvánvaló, de a könyv elképesztő sikere hihetetlen indulatokat is gerjesztett – főként Amerikában. Az első „boszorkányperek” korszaka volt ez. A tiltakozók akkoriban különféle keresztény csoportok és népszerű tévéprédikátorok voltak, akik meg voltak győződve arról, hogy a mesekönyv a feketemágiát és a boszorkányságot népszerűsíti, tehát istentelen és veszélyes a gyerekekre. Rowling hiába mondta el, hogy ő maga is keresztény és egyébként nem hisz a mágiában, süket fülekre talált. A kultúrharc ugyanis ekkorra már kitört, könyvét pedig annak világsikere szimbólummá emelte – a progresszív és a konzervatív oldalon egyaránt.
A podcast ezen a ponton remekül, korabeli bejátszásokkal, szakértő interjúalanyokkal tekinti át a hátteret, a 90-es évek Amerikáját – néhány hátborzongató hasonlóságra is rámutatva a mai történésekkel. A Clinton-éra egyrészt a progresszívek győzelmeit hozta: a melegjogok elismerését, az első nagy coming outokat, de az első faji diszkrimináció miatt kirobbant, halálos áldozatok tucatjaival járó zavargásokat is Los Angelesben, 1992-ben. Az elnök szexbotrányba keveredett és közjogi felelősségre vonási eljárás indult ellene, a popkultúrában egyrészt szélsőségesen erőszakos (gengszterrap), másrészt sötét (gót metál) irányok lettek a főáram részei. És történt még valami, ami húsz évvel később is: megváltozott az információáramlás szerkezete. A kilencvenes években jelentek meg a 24 órás élő közvetítések, amelyek tömegekhez juttatták el azonnal a brutális szenzációkat: bombamerényleteket és iskolai lövöldözéseket halott gyerekekkel, amilyen az 1999-es Columbine-i mészárlás is volt 15 halottal. A nyomozás ugyan még épp csak elkezdődött, a csatornák már mindent közvetítettek: feltételezéseket, pletykákat, később igaztalannak bizonyult állításokat is. Például azt, hogy a két támadó fiatal Marilyn Manson rajongója volt, és kifejezetten keresztény diáktársakat gyilkoltak. Futótűzként terjedt Amerika templomaiban, hogy nem csupán erkölcsi, de immár fizikai, halálos fenyegetésben kell élniük a keresztényeknek a hitük miatt. Ebben a hangulatban és körben a Harry Potter tökéletes szimbólummá vált. Könyvtárakból vetették ki a könyvet, máshol egyszerűen elégették a példányait. Megtestesítette ugyanis az istentelen világot, amelyben a szülőknek már nincs joguk a gyerekeik sorsához, amelyben homoszexualitás van meg okkult tanok, boszorkányság és mágia.
A tinimese a kultúrharc barikádjának másik oldalán viszont az elfogadás, a nyitottság ünnepelt könyve volt, nőszervezetek éltették csakúgy, ahogy meleg ifjak tömegei is.
Noha az évtizedekkel későbbi, 2020-as „boszorkányperek” idején is amerikai faji zavargások, az elnök (Trump) elleni közjogi felelősségre vonás, valamint a média átalakulása és az újra kirobbant kultúrharc adták a hátteret a Harry Potter újabb bezúzási hullámához, a szerepek egyrészt felcserélődtek, másrészt az indíték ezúttal teljesen más. Míg húsz éve a könyv tartalmát vélték károsnak a fundamentalista keresztények, a mai megsemmisítők a szerző közéleti véleménye miatt takarítják el a Harry Potter-példányokat könyvtárakból. Azóta ugyanis felnőtt a transzgender-mozgalom – és iszonyatos erőre tett szert a nyugati világban. S hogy ők mit állítanak? Röviden azt, hogy az ember neme nem önmagában álló valóság, hanem társadalmi konstrukció, így aztán mindenki maga dönt arról, milyen nemű. Másoknak ezzel pedig egyetlen dolguk lehet: kérdés nélkül elfogadni a legkülönfélébb identitásokat. Mondjuk, hogy az illető se nem férfi, se nem nő (genderfluid). Ha tehát egy férfi nőnek vallja magát, akkor ő nő – és pont. Ha egy 11 éves kisfiú kislánynak, akkor az úgy van, nem lehet megkérdőjelezni. Az egyetlen, amit a kívülálló tehet, hogy segíti, támogatja a kicsi „tranzícióját”, azaz a hormonkezelések és sebészeti beavatkozások sorát, amíg a teste (úgy-ahogy) annak a nemnek megfelelő nem lesz, amilyennek belülről érzi magát.
A fent leírt állapot, a nemi diszfória létező jelenség, majd’ száz évvel ezelőtt is voltak ilyen esetek (s kezelésükre még Magyarországon is végeztek nemátalakító műtéteket az 1930-as években, jogilag is elfogadva a nemváltást), az ezrelékekben mérhető érintettek okán elsőre érthetetlen, hogyan lett a kérdésből a nyugati kultúrkör meghatározó témája másfél évtized leforgása alatt.
Mikrooldalaktól a vezető hírekig
A podcast itt válik nagyon érdekessé. Eszerint a gyökerek az internet bugyraiba vezetnek, egészen konkrétan a Tumblr nevű közösségi oldalra. Ezen főként fiatal női felhasználók gyülekeztek a 2000-res évektől. A szex és az identitás kérdése hangsúlyos volt, ahogy az aktivizmusé is: itt alakult ki a máig használt nyelvezet. Arról kezdtek írogatni, ki hogyan „identifikál”, kik szexisták, kik rasszisták, kik szégyentelen „privilegizált fehér férfiak”, vagy „kultúrakisajátítók” – akiket természetesen el kellene törölni. Az önmeghatározás és az ultraérzékenység e fóruma mellett kialakult a másik szélsőségé, a vállalt érzéketlenségé is: a 4Chan nevű, főleg fiúk által látogatott erőszakdicsőítő oldal. Ezek a fórumok önmagukban azonban még nem lehettek volna nagy hatással világfolyamatokra: amint azonban a Twitterre is felkerültek az itt kiérlelt eszmék, vírusként kezdtek terjedni.
Márpedig a Twitteren Amerikában jelen van mindenki: politikusok, újságírók – utóbbiakon keresztül a marginális téma és szubkultúra pedig immár a hagyományos sajtótermékekbe is bekerült, százmilliókhoz ért el.
Üzletileg is megérte a dolog: tizenöt év leforgása alatt nulláról száznál is többre nőtt azoknak a klinikáknak a száma Amerikában, amelyek nemváltoztatást végeznek, a kínálat és a kereslet pedig egymást turbózta: 3000 százalékkal (!) nőtt a nemátalakításra jelentkezők száma az Egyesült Királyságban, a lányok esetében pedig 5000 százalékkal.
Politikailag is megérte a téma mindenkinek: a baloldal újabb elnyomott kisebbséget találhatott, igazolva láthatta hát létének ideológiai értelmét, és látszólag tovább vihette polgárjogi harcos hagyományait, a jobboldal pedig meglovagolhatta az ezekből fakadó félelmeket. Nem véletlen, hogy „az emberi formát öltött 4Chan”, Milo Yiannopoulos elképesztő ismertségre tett szert a 2010-es évek közepén, 2016-ban pedig Trump nyerte az amerikai elnökválasztást. Rowling is akkor kapott először bélyeget a homlokára: mégpedig a „kultúrakisajátító” feliratú stemplivel. Merthogy indián varázslókról merészelt írni. Amit ezen aktivisták ideológiája szerint fehér ember nem tehet. Ahhoz csak indiánoknak van joguk.
Ekkor látszott először, hogy az addig balos ikon Rowling már nem elég balos a társadalmi igazságosság új harcosai számára. Arra még éveket kellett várni, hogy a legdurvább, szintén a Tumblr-en kimunkált jelzőt is megkapja, de eljött az is. TERF. Azaz trans-exclusionary radical feminist – transzokat kizáró radikális feminista. Ez nagyjából a boszorkány mai megfelelője transzmozgalmár körökben. TERF lehet bárki, aki nem mindenben ért egyet velük: az is, aki szerint a nemek valóságosak és nem változtathatók, de akár a transznemű orvos, a podcastban megszólaló Dr. Anderson is, aki maga is végez fiatalkorúakon műtéteket, de úgy véli, a folyamatot nem szabad alapos pszichológiai vizsgálatok mellőzésével, egyszerűen a gyerek bemondására elkezdeni. Merthogy a gyakorlat sok esetben Amerikában ez.
Minthogy a beavatkozás visszafordíthatatlanul okoz meddőséget lányoknál, Rowling szerint veszélyes – saját példájával ecseteli az egyik adásban, hogy 14 évesen képtelen lett volna jó döntést hozni. Ki akar gyereket annyi idősen? Senki. Később viszont leeshet, mekkora hiba volt örökre eldobni ezt a lehetőséget. Ahogy le is esik: a visszaalakító műtéteknek ma már szintén van irodalma. A pubertáskor pedig – mondja Rowling – természetesen tele van bizonytalansággal a nemi identitással, a testtel kapcsolatban, de ez része a felnövésnek.
Fontos, hogy Rowling nem tagadja: vannak, akiknek valóban szükségük lehet nemváltó beavatkozásra. A módszert és a brutálisan növekvő számokat látva aggódik. Ami miatt még inkább: hogy a transzmozgalom milyen brutálisan fojtott el hasonló hangokat évekig. Nők hangjait. Rowling kritikája tehát egyszerre érinti a transzmozgalom tartalmát és formáját. Senki jogát nem vitatja el arra, hogy annak tartsa magát, akinek szeretné, de valóságosnak tartja az ember nemét, a nemek közötti különbségeket – máskülönben feminizmusa is értelmét veszítené. Ha nincs különbség nő és férfi között egy sor, például fizikai tekintetben, ugyan mi alapján lehetne védeni a nőket az őket érő férfierőszakkal szemben?
Bombák a Twitteren
Rowling évekig csöndben maradt mégis. A fordulópontot egy konkrét ügy hozta el 2019 végén. Maya Forstater ügye. A brit nőt nem sokkal korábban azért rúgták ki a munkahelyéről, mert a közösségi médiában annak a véleményének adott hangot, hogy a nemek nem társadalmi konstrukciók, azokat nem lehet bemondásra megváltoztatni. Hogy férfi és nő: valóságos kategóriák. Ezzel konkrétan egy éppen zajló törvényi átalakításhoz szólt hozzá, amely már az önmeghatározást elégnek tekintette a nemváltáshoz. Forstater munkaügyi bíróságra vitte kirúgásának ügyét, de a bíró ellene döntött. Úgy ítélte meg, ez a vélemény sértő, kirekesztő, nem illeti meg az alkotmányos védelem.
Rowling csöndben már évek óta foglalkozott a transzkérdéssel, tanulmányokat és könyveket olvasott, adásokat nézett, de itt szakad el nála a cérna.
14 millió Twitter-követője eszközén villant fel az üzenete 2019 december 19-án: „Öltözz, ahogy akarsz, nevezd magad, aminek kedved tartja, feküdj le bármely felnőttel, aki szintén szeretne veled, éld az életed békességben és biztonságban, de nőket erőszakkal kitenni a munkahelyükről, csak mert szerintük a nemek valóságosak… Mayával vagyok.”
Nem hirtelen felindulásból írt: előtanulmányainak köszönhetően pontosan tudta, mi következik majd. Úgy is lett. Bigott TERF lett, transzfób, náci, akinek kussolnia kellene. Nem élvezte, de nem bírt volna tükörbe nézni tovább, ha nem szólal fel ő, aki megteheti – mondja. Az ő megélhetése ráadásul nincs veszélyben, van már elég pénze, ellentétben azokkal, akiket kitesznek a munkahelyükről a véleményük, félelmeik miatt. Amelyek elég megalapozottak, amikor arról van szó, jelenthet-e veszélyt nőkre, hogy egy férfi bemondásra nő lehet. Nem csupán elméleti lehetőség, de immár tény: női börtönben elhelyezett „transz nő” erőszakolt női rabokat a briteknél, női öltözőben pedig kislányt zaklatott egy másik „pénisszel rendelkező nő”.
A hullámok lassan elültek, de Rowling 2020 júniusában újra tweetelt. Akkor már hirtelen felindulásból. Egy cikk címén húzta fel magát, amelyben az szerepelt, hogy biztonságosabb világot kellene teremteni „azon emberek számára, akik menstruálnak”. „»Emberek, akik menstruálnak«. Szerintem volt ezekre az emberekre egy szó. Mi is volt az? Ní? Nyő? Ná?” Ennyi volt a bejegyzés, amely viszont már elmondhatatlan győlöletcunamit váltott ki. Néhány nappal később Rowling körültekintő esszében igyekezett tisztázni, mi a gondja az önidentifikáció elfogadásának automatikus kötelezővé tételével, íróként a nyelv kiforgatásával, a szavak jelentésének megszüntetésével. Nem hatott, csak olaj volt a tűzre – amelyben azok égtek benn, akik jelezték, hogy egyetértenek vele. Persze az ő könyveit is égették, posztereit leszedték, Harry Potter-tetoválásokat távolítottak el, rajongói oldala és a Potter-filmek színészei határolódtak el tőle – de ő legalább nem vesztette el a munkáját. Kathleen Stock feminista (és egyébként leszbikus) filozófiaprofesszor meg igen: a transzaktivisták addig tüntettek elfogadhatatlan nézetei ellen (vannak nemek), amíg távozni kényszerült. Ahogy egy sor, a podcastsorozat ötödik részében megszólaltatott személy is elvesztette állását – csak mert a közösségi médiában jelezte, hogy egyetért Rowlinggal. Aki persze személy szerint szintén inkább vesztett a kiállásával, holott remekül ellehetett volna csöndben a családjával – és a milliárdjaival.
Az értelmiségi felelőssége
Transzgender-kritikája ennyiben a felszíni hasonlóság ellenére nagyon is különbözik a széljobbétól vagy a sorozat negyedik részében egyébként meg is említett magyar miniszterelnökétől: Trump vagy Orbán Viktor ugyanis politikai hasznot húznak a témából. Rowling hangja egyrészt a háttere miatt cseng tehát hitelesen: ő úgy aggódik a szólásszabadságért, hogy közben nem tilt be könyveket, nem üldöz el egyetemeket, nem zár be sajtótermékeket, ha neki nem tetszőt írnak. Öt adás végighallgatása után teljesen egyértelmű, hogy az értelmiségi felelősség szól belőle, amely nem hallgat akkor sem, ha baloldaliként balos elnyomó tendenciákkal kénytelen szembesülni.
A Boszorkányperek mégsem válik anti-transzaktivista folyammá, netán Rowling „mártíromságának” dokumentumává, nagyságának fényezőjévé: a hatodik epizódban például szót sem kap, cserébe két transz ember történetét ismerjük meg, akik elmondják, mi bajuk mégis az író megszólalásával: a rossz példákat túlnagyítja és pozíciójából fakadóan így a transzok elfogadását, életét nehezíti.
És ez így van jól: a kétoldali eltörlési őrületekből kilépni csak így, a szakma szabályait követve, nyitottan és kíváncsian lehet.
Az utolsó szó persze Rowlingé, de ekkor sincs hajbókoló alákérdezés: a hetedik, befejező részben Phelps-Roper újra Skóciában van és személyesen szembesíti az írót az elhangzott kritikákkal. Aki egytől-egyig meg is felel rájuk. Nyugodtan, értelmesen, átgondoltan.
Ez a sorozat jóval több tehát egy sikerszerző történeténél vagy egy társadalmi mozgalom felvázolásánál. A Nyugat még mindig meglévő önkorrekciós képességére mutat rá. Amelyre további példák is akadnak egyébként. Egyre többen kérdőjelezik meg az irányt, tavaly egy felsőbb brit bíróság pedig végül a fent említett Maya Forstaternek adott igazat: nem lehetett volna kirúgni azért, mert szerinte a nemek valóságosak. (Forstater meg is köszönte Rowling mellette való kiállását.) Ugyanezt mutatja a Nemzetközi Atlétikai Szövetség múlt heti döntése is: többé nem vehet részt elit női versenyen olyan sportoló, aki túljutott a férfi pubertáson, s csak utána váltott nemet. Fontos győzelem ez a női sportnak – közben persze itthon remek lehetőség a gendertéma további habosítására: lám, ezek ott Nyugaton egyenesen a gyerekkori átoperálást erőltetik!
A józan ész tehát mutat még életjeleket – igaz, odáig egyelőre nem merészkedik, ameddig Egerszegi Krisztina. Legendás úszó olimpikonunk vetette fel: rendezzenek külön versenyeket transznemű sportolók számára. Alighanem ez a megoldás lenne a legsportszerűbb – ehhez azonban le kellene számolni az új dogmával és ki kellene mondani, hogy nők és transznők között lényegi különbségek vannak (még akkor is, ha az Origo szerkesztője egy fotó alapján ezt nem is mindig tudja eldönteni).
Addig még hosszú az út – a Boszorkányperek és J. K. Rowling viszont reményt adnak arra, hogy talán mégsem egészen járhatatlan.
Nyitókép: Rowling a Legendás állatok és megfigyelésük – Dumbledore titkai című film londoni premierjén 2022. március 29-én (fotó: Tolga Akmen / AFP)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
