A Kertekalja utca megdicsőülése – a 70 éves Bukta Imre a mulandósággal birkózik
Tíz évvel a példátlanul sikeres műcsarnokbeli kiállítás után Bukta Imre most az óbudai Godot Intézetben jelentkezett nagyszabású tárlattal. A Műveljük kertjeinket! izgalmas utazás Mezőszemere világába, csupa új, az elmúlt néhány évben készült képpel. És egyben pátosztól és kétségbeeséstől mentes szembenézés a közeledő elmúlással, ami napról napra, lassanként nyeli el Bukta Imre világát, a 20. századi falusi Magyarországot, annak házait, tárgyait – és embereit is. Az egyik legjelentősebb kortárs magyar képzőművész tárlatvezetésén jártunk.
Sokan vagyunk az óbudai Godot Intézet egykori gyárépületből átalakított kiállítóterében, ahol Bukta Imre tart tárlatvezetést saját kiállításán. Valószínűleg nem sok kortárs magyar képzőművész van, akinek a kedvéért ennyien eljönnek egy tárlatra: éppen tíz éve, a Műcsarnokban rendezett Másik Magyarország kiállításon mintha áttört volna egy fal, és rengetegen érezték azt, hogy ez a vidéken élő, nem túl ismert alkotó nagyon közvetlenül hozzájuk szól, az ő világukat – a mi világunkat – festi, a jelen Magyarországáról mond valami fontosat és izgalmasat. Bukta Imre azzal a Gulyás Gábor által rendezett tárlattal lett igazán népszerű. A mostani, Műveljük kertjeinket! című kiállításnak is Gulyás a kurátora, bár a helyszín ezúttal egy magángaléria kiállítóhelye, amely Bukta műveit is árusítja. Az elmúlt évtizedben Bukta Imrének volt egy jelentős életműkiállítása 2019-ben a Kieselbachnál, rengeteg interjú készült vele (például a korábbi tárlat alkalmából Nagy Józsefé), forgatott róla dokumentumfilmet Nagy Dénes és keserédes riportfilmet néhány hete Földes András, egyszóval Bukta ismert és felkapott, olyannyira, hogy sokan talán őt említenék meg elsőként, ha meg kellene nevezniük egy jelentős élő magyar képzőművészt. Az idei Kossuth-díj a kanonizáció utolsó, visszavonhatatlan állomása, de a szakmai elismerések már az 1980-as évektől záporoztak különféle díjak, itthoni és külföldi – többek közt velencei, párizsi – kiállítási szereplések formájában.
A Műveljük kertjeinket! csak az elmúlt néhány év friss alkotásait mutatja be, köztük több új, kifejezetten a Godot Intézet tereibe készült installációt, valamint a járvány időszakában meg azóta festett munkákat – mégpedig lenyűgöző számban és minőségben. Lehet, hogy Bukta Imre 70 éves, és a leginkább bizarr, erős érzelmi húrokat pengető installációban a mezőszemerei nyugdíjasklubban ünneplik a születésnapját egy szomorkás rendezvényen, de ez szerencsére csak fikció: életerős, friss, aktív alkotó vezeti körbe az érdeklődőket a kiállításon, amelynek tematikai gazdagsága rácáfol Bukta Imre személyi igazolványon szereplő életkorára. És mégis: a Műveljük kertjeinket! szembenézés azzal, hogy az idő kérlelhetetlenül múlik Mezőszemerén is. Sőt. Mezőszemerén talán különösen.
Bukta munkássága nagyon szorosan kötődik az M3-as autópálya mellett, a Borsodi-Mezőségben található faluhoz, ahol született, és ahol 1998 óta él, miután válása után visszaköltözött oda Szentendréről. Mezőszemere, legalábbis az ország többi része számára, Bukta Imre faluja: ihletforrás, élethelyszín, fő téma, és persze szimbólum – a vidéki, vagy ahogy az előző kiállítás címe mondta, a másik Magyarországé, azé a szegény és sorsára hagyott világé, amely távol esik a nagyvárosoktól, a felkapott helyektől, az élet és a történelem fősodrától. Éppen az átlagossága teszi Mezőszemerét alkalmas jelképpé, hiszen nincsen benne semmi, ami kiemelné a sok száz hasonló magyar falu közül. Nincsen benne semmi nevezetes – mármint Bukta Imrén kívül. Nem szerepel az útikönyvekben, az megy oda, akinek dolga van, vagy akit művészbarátai közül Bukta Imre rábeszélt, hogy vegyen házat az övé közelében, az egykori Felvégen, ahol kisebb művészkolónia alakult ki. Bukta festészete éppen Mezőszemere átlagossága miatt tudott tehát általánosan érvényeset mondani a magyar közönségnek.
Annyira hazai talajból nőtt ki, hogy a határokon kívül talán értelmezhetetlen is. Legalábbis elveszti azt a sajátos zamatát, amit ismerősnek, otthonosnak találunk,
mint amikor a nagyszüleink által valaha készített ételek ízei egyszer csak visszaköszönnek egy vendégeskedéskor vagy egy kifőzdében.
A mostani kiállításon a fókusz még szűkebb, már nem is Mezőszemere a maga egészében, hanem annak egyetlen részlete: a Kertekalja utca. Éppen olyan átlagos, mint Mezőszemere: a művész házával szemben vezet el a kertek alatt, belvizes, félig-meddig elhagyatott területen. Ahogy a neve is mutatja, házak a falunak ezen a részén alig vannak, de a szomszédos utcák telkeinek a vége két oldalról leér a sáros ösvényig. A Kertekalja utca nagyon konkrét hely, annyira konkrét, hogy az első kiállítási egységben egy régi konyhaasztalra tett, felkasírozott térképen láthatjuk a falon lógó festmények pontosan azonosítható helyszíneit: egyik sincs messzebb néhány percnyi sétától Bukta Imre házától. A művész most tényleg a saját legközvetlenebb környezetében kereste a motívumokat, ami részben talán összefügg a covid miatti bezártsággal, de annak is a jele, hogy az idő múlásával egyre szűkebbé válnak azok a körök, amelyekben a hétköznapokban mozgunk. Közben azonban a Kertekalja utca, éppen a jellegtelensége miatt, a legáltalánosabban vett a magyar faluszéli utca. Bizonyos értelemben az összes faluszéli utca a magyar világban, Záhonytól Velemig. Már az elnevezése is egészen tökéletes: egykor Kertekaljának hívták, és az idősebbek talán még így emlegetik, a megkopott utcanévtáblán a szocializmusban adott Partizán út név szerepel, de ma már hivatalosan Pacsirta útnak nevezik. Három utcanévben az egész 20. századi történelem.
A kiállításba egy rozsdás, hegesztett, retro vaskapun keresztül lépünk be, mintha csak a saját kertünk végéből mennénk ki a Kertekalja utcára. A kapu mellett az egyszerű drókerítés egy szakasza is megépült. Ezt a talált tárgyat azonban Bukta átdolgozta, beleépített néhány régimódi használati eszközt, öreg és nem annyira öreg fedőket, lábasok levágott alját, egy hímzett textilt és egy töviskoszorút, amely nyilvánvalóan Krisztusra utal – a vallásos motívumok az elmúlt években készült alkotásokon a korábbinál hangsúlyosabban, gyakrabban jelennek meg. Bukta a maga módján hívő, templomba nem nagyon járó ember. Radnóti Sándor szerint nem annyira a szenvedélyes, mély hit látszik ezeken a műveken, „inkább egy szélesebb értelemben vett megőrző-konzervatív nosztalgia nyomai a szokások, tárgyi formát öltött spirituális érzületek iránt”. Vagyis a töviskoszorú is inkább a régi fedőhöz hasonlító múltidéző tárgy, miközben nem lehet megfeledkezni arról, hogy Krisztus szenvedésének évezredek alatt megszentelt jelképe. A művész találóan fogalmazott úgy a vezetésen, hogy kicsit „megemelte” az öreg vaskaput ezekkel az utólag beépített elemekkel. A szavakba nehezen foglalható, de jól érzékelhető többletjelentést erősíti a kapu tetején elhelyezett, fémbetűkből álló szöveg: „Liliomkoszorúk szelíd illata száll”. Ahogy Buktánál annyi minden, ez is egy egészen konkrét élményből került át a műalkotásra.
Bukta művein szinte mindig egyszerre vannak jelen szigorúan realista és a valóságot valamiképpen megcsavaró, kimozdító elemek. A stílus annyira egyéni, hogy a meghatározása szinte lehetetlen, ráadásul korszakról korszakra változik is az életműben. Igaz,
a mostani kiállításra már különösebb erőfeszítés nélkül rá lehetne húzni a szürrealista jelzőt.
Ő maga az említett csavart egy tavaly nyári interjúban így fogalmazta meg: „Arra törekszem, hogy a képeknek legyen hangulatuk és [legyen rajtuk] valami, ami látszólag nem illik oda, miközben igen.” Ez a valami, a valószerűtlen elem ott van a Kertekalja-ciklus szinte összes képén, az egyiken azonban nem. A kép sáros, tócsás faluszéli helyet mutat, ahol a földön egy kinyitott imakönyv hever. Ezt valóban így találta meg Bukta Imre, és emelte az egész kiállításon búvópatakként végigfutó motívummá:
„Ahogy jövök-megyek, és a belvizeket fodrozza a szél, ott van egy kifosztott ház, és a maradékokat, ami valakinek nem kellett, eldobálták. És ahogy [az imakönyvet] felemeltem, érdekes módon ilyen szép szövegeket lehetett találni benne. Egyébként ezek a kis imakönyvek egyfajta családi anyakönyvek is, mert az elejére beírták, hogy ki mikor született, a végére meg, hogy ki mikor halt meg, a kettő között pedig ott vannak a szövegek” – meséli. A kapun olvasható sor tehát ebből a valóságban megtalált imakönyvből származik. A szöveg folytatása több helyen megjelenik a kiállításban, összeolvasva kiadja azt a gondolatfolyamot, ami aztán a negyedik emeleten végződik a Kifordított ház című, nagyon hatásos installáció egyik oldalán, ahol a régi, vitrines konyhaszekrényben egyszer csak életre kel két fekete-fehér fotó, egy fiú és egy lány képe, és elszavalják az egész szöveget, ami ezekkel a sorokkal végződik: „Íme örökbe fogadjuk liliomlobogódat, el sose hagyjuk. Erős a halál, győzelmes az élet.”
A sárban heverő, eldobott imakönyvnél nehéz lenne erősebb mulandóságszimbólumot találni: egyszerre jeleníti meg annak a régi, paraszti kultúrának a végét, amiben a könyvnek és az imának egyaránt kiemelt helye, nagy megbecsültsége volt, és jelzi, hogy az egykori tulajdonos paraszti család történetét, a születéseket és halálokat rögzítő bejegyzések sem fontosak már senkinek. Együtt van benne a két fő téma, amely köré a Kertekalja-ciklus összes festménye szerveződik: az egyéni, családi elmúlás és az általánosabb, kulturális korszakváltás.
A festményeken visszaköszön motívumként a kidobott könyv. A Világirodalom remekei című képen már egy egész könyvtárat látunk kihajítva a belvizes tócsa szélére, ahogy valaki az áradás ellen nyúlgátat épített a könyvekből. Ez a valóságban nem megtörtént eset, hanem szürrealista látomás, egyfajta jövőkép, amely megint csak egyszerre szól a közeledő személyes elmúlásról és arról, hogy az egykor minden család polcán megtalálható, vászonkötéses Világirodalom remekei sorozat a nyomtatott könyvön lassanként túllépő mindennapokban ugyanúgy válik fölöslegessé, mint ahogy a régebbi imakönyv is a tócsában végezte. „Ezek azok a könyvek, amiket édesanyám gyűjtött a ’60-as években, és soha nem olvasták őket, csak díszként álltak a szekrényben. Én olvastam őket, mert szerettem a klasszikusokat, de más nem a családban. És ugye, ez ki fog majd kerülni oda az utcára nyilvánvalóan, és még azt is mondhatnám, hogy hasznosan fogja az időt ott, a víz és a part szélén tölteni” – mondja a képről Bukta Imre.
A nyomtatott könyv ezeken a képeken a haszontalanná vált, elavult 20. századi tudás és kultúra jelképe, amely már csak fizikai tárgyként ér valamit. De nem sokat. Van, ahol nagy rakásban árulják – Csomó könyv for sale hirdeti a cím –, máshol a Larousse Agricole francia mezőgazdasági lexikon két díszes, 19. századi kötete hever a sáros, nehéz rögök közt. A Művelt kert című képen a kertben tompán sugárzó könyvek hevernek, mintha csak trágyaként segítenék az új élet sarjadását. A Hátsó udvar című festményen a rengeteg fölösleges kötetből praktikus kutyaházat épített valaki, és az egyik, gerincével élénk kéken világító könyvgerincen a nagybetűs „CASSO” feliratból kikövetkeztethetjük, hogy ez egy Picasso művészeti album – megint csak egyenesen Bukta Imre saját házi könyvtárából. Ma még a polcon, megbecsülten, de egyszer talán valóban kint a kert végében.
De nem csak a könyvek váltak feleslegessé. Az egyik faluszélt ábrázoló, téli képen a befagyott belvizes tavacska szélén szép, festett láda hever, felhajtott tetővel, talán már üresen. Matyó láda, hiszen Mezőszemere az egykor népművészetéről, cifra viseletéről és festett bútorairól híres matyó régióhoz tartozott, a hagyomány azonban, amelyet a láda megtestesít, réges-régen halott. Az eltűnt paraszti kultúra utolsó túlélő darabjai végül ugyanoda kerülnek, mint a 20. század népművelő szándékait megtestesítő családi könyvtár: ki a határba.
A kertvégek, hátsó udvarok Bukta mostani művészeti korszakának legjellemzőbb helyszínei. Nem a takaros, virágos előkertek, hanem a falunak ezek a sokkal szélesebb privát terei, ahova az idegennek nincs bejárása, a helyben lakók viszont az idejük jelentős részét töltik, ahol jobb esetben munkavégzés is zajlik, és ahova a rengeteg fölöslegessé váló lom, elfáradt használati tárgy kerül. Bukta festményei egy szociológus pontosságával rögzítik ezt a rejtett, vagy éppen nagyon is szem előtt lévő, de senki által fontosnak nem tartott hétköznapi életteret. Kidobott, vörös zománcozott edények, lyukas bicikligumi, kifogyott akkumulátor, leszerelt parabolaantenna, lyukas olajostartály hányódnak a kopasz fák alatt. Az elpusztíthatatlan, örökéletű hullámos eternitlapokból felhúzott kerítések talán az idők végéig ott lesznek, hacsak össze nem töri őket egy leszakadó ág vagy egy rosszul forduló traktor. Az Elsőáldozók című festményen az elsőáldozó pár szürreális jelenésként egy kertvégi fóliasátor előtt bukkan fel, előttük hatalmas traktorgumi, gyertyákkal, szentképpel feldíszítve. A fóliasátor fényképszerű pontossággal jelenik meg, benne nagy, kék műanyaghordó, fém locsolókanna, modern kisgép. Pont mint a legtöbb falusi udvarban, ahol egy kicsit kertészkednek. A pontosság nem véletlen, ez Bukta Imre saját kerti fóliasátra.
Ezek a képek mutatják, hogy az életművön belüli következetesség nem szakadt meg: Bukta Imre a vidék festője, de legkevésbé sem a parasztromantikáé. A magyar vidéket Bukta úgy mutatja meg, ahogy maga körül látja, és amit lát, annak nem sok köze van a Szép Házak magazin kimódoltan rusztikus világához, vagy éppen a valódi népi hagyományt továbbéltetni akaró városi értelmiség kisebb vidéki szigeteihez. Bukta Mezőszemeréje nem festői, nem szép a szó megszokott értelmében, viszont valóságos. Ha egyszer néhány évtized múlva arra lesz valaki kíváncsi, hogy milyen volt a magyar falu a 2020-as években, ezek a festmények fogják megmutatni. Talán még a fényképeknél is pontosabban: a hétköznapi hátsóudvari világot fotózni sem nagyon szokták.
A korábbi éles irónia sokat szelídült, de azért visszaköszön a címadásokban, és különösen a portrékban, amelyek ennek ellenére teli vannak szeretettel és megértéssel. A kiállítás egyik csúcsdarabja a Reál című kép, amely kendős, kemény arcvonású asszonyt ábrázol két karján súlyos, Reál feliratú szatyrokkal. Körülötte a furcsa kert, magas, elvadult, különös formájú, színes növények sokasága, némelyik növény az asszonynál is magasabbra nőtt. Magyar ugar. Ahogy annyiszor, ez a festmény is valós elemekből épül fel, de Bukta festői képzelete formálta látomássá, és ruházta fel önmagán túlmutató jelentéssel. Az asszony Bukta falubelije, akit gyakran lát az utcán reálos szatyrokkal cipekedni: a képnek ez az eleme realista, de mégis humoros portré.
A szimbolikusnak tűnő kert is részben valóságos, a kisebb papírképek között megtalálhatjuk az eredetijét. A Michael és Marika mustárt termeszt című képen egy olyan házaspárt látunk, akik biogazdálkodással foglalkoznak hobbiból Mezőszemerén. A faluból származó Marika korábban kivándorolt az Egyesült Államokba, tördelőszerkesztőként dolgozott, Seattle-ben ismerte meg mostani férjét, a kínai-amerikai Michaelt. Amikor Marika szülei megbetegedtek, visszaköltöztek Mezőszemerére, és azóta is ott élnek. Michael magyarul, Bukta Imre angolul tanul, ezért időnként beszélgetnek, és a festő szívességből éppen a napokban vágta le a kertjük tavalyi, elszáradt növényeit, hogy idén is ültetni tudjanak. Michael és Marika biokertjében csupa olyasmi nő, ami nem túl igényes, és valaha elterjedt haszonnövény volt, de mára kikopott a gazdálkodásból: például köles, mustár, hajdina és hasonlók. Az elvadultnak látszó, különös növényekkel teli kerten azonban nem jár keresztül a szatyros asszonyság: ez a kombináció csak a festményen jelenik meg. A kép a hátteret nem tudva is jelképes erővel jeleníti meg a vidék 21. századi átalakulását: az egykor virágzó házi gazdálkodás mára szinte eltűnt, Mezőszemere lakói ugyanúgy a Reálból vásárolnak, mint a városiak, a falu teli van elvadult, gazos kertekkel. Ez a realitás. Mindenféle hamis rusztikus romantikára rácáfol.
A portrék közül kiemelkedik a Lajos az egri plázában című alkotás, amely Bukta gyerekkori ismerősének, a seprűkészítő, Lajosnak nevezett Lipótnak állít emléket. A rendkívül egyszerű körülmények között élő férfit a festő segíteni akarta azzal, hogy a kiállításban berendez neki egy kisebb műhelyt, és az elkészült seprűk nyelét megfesti, így azok olcsó, helyben megvásárolható műalkotásként keltek volna el. Lajos nagyon készült a lehetőségre, azonban nem érte meg a tárlatot. Tüdőbetegség vitte el.
„Arra gondoltam, hogy legyen neki egy emlék, hogy őt aki, mindig a faluban élt – a határból azért néha egy bicikli fát hozott –, gondoltam, hogy berakom az egri plázába, ami ugye egy fényességes nagy világ, számára elérhetetlen történet volt” – meséli Bukta Imre. A képet, amelyen Lajos a fával megpakolt biciklijével ott lebeg a pláza kivilágított aulája, drága ruházati boltjai fölött, a háttér ismerete megrendítővé teszi. De működik e nélkül is: a magyar társadalom jelenkori mélységes egyenlőtlenségének, megosztottságának mellbevágó szimbóluma. Az egymás közelében élő, de szinte nem is érintkező, egymás számára szó szerint érthetetlen életvilágok találkoznak rajta, és Lajos úgy lebeg láthatatlanul a pláza népe fölött, mintha a részben eltűnő, részben teljesen a peremre szoruló, kétkezi munkás múltra emlékeztetné a befogadót – aki nyilvánvalóan nem Lajos világához tartozik általában. Az ilyen képek mutatják leginkább, hogy Bukta Imre festészete szociográfusi festészet.
Az elmúlással való barátkozás, szembenézés nemcsak abban jelentkezik, hogy egyre több képen szerepelnek idős emberek, sőt halottak. Külön sorozatot alkotnak azok a festmények, amelyeket Házbelsők-ciklusnak nevezhetnénk, bár Gulyás Gábor kurátor két külön tematikai egységbe osztotta őket. A Házbelsők-képeken általában Kádár-kori otthonok, vagy azok részletei jelennek meg, és tulajdonképpen festői megfogalmazásai annak a kivételes értékű fényképgyűjteménynek, amit Bukta Imre üresen álló mezőszemerei házak enteriőrjeiről készített. Buktát régóta foglalkoztatja az életmód lakáskultúrában lecsapódó változása, a MOME-n 2010-ben Falusi dizájn címen tartotta meg habilitációs előadását.
Ez az érdeklődés azonban új dimenziót nyert azzal, hogy egyre több olyan ismerőse, volt osztálytársa kérte meg, hogy segítsen eladni megüresedett mezőszemerei házát, akik már Egerben vagy Budapesten élnek. Bukta segített, és kihasználta az alkalmat, hogy a tulajdonosok engedélyével végigfotózhatta ezeket az otthonokat, amelyeket generációs okokból többnyire az előző nemzedék tagjai hoztak létre és használtak. A mobiljában több száz ilyen fényképet őriz – rendkívül értékes, már ma is kordokumentumnak számító, mindeddig publikálatlan gyűjteményt.
„Kívülről ezeket a kockaházakat sokat fotózták már, de belülről még nem nagyon. Nekem alkalmam volt behatolni ezekbe az időkapszulákba, egy olyan világba, amely már alig létezik – létezik azért, de már bezárva –, a szinte megdermedt enteriőrökbe a 60-as, 70-es évekből. Nagyon érdekes és megható látni ezeket az egykori életeket, legalábbis számomra, ezért festettem meg ezeket a képeket. Talán pár év múlva nem lesznek már ilyenek, mindez el fog tűnni pillanatok alatt, és egy egész más kultúra veszi át a helyét” – meséli. A Házbelsők ilyen értelemben összefüggenek a Kertekalja-ciklus kidobott könyveivel. Ezek pontosan azok az enteriőrök, ahonnan a könyvek aztán a szemétre kerülnek, miután az épületek gazdára találtak. A személyes érintettség nyilvánvaló: Bukta Imre maga is ilyen szemerei kockaházban nőtt fel, az enteriőrök egy egész távozó nemzedék ízlését, szokásait, értékrendjét reprezentálják. A legerősebb, Romantika eladó című képen a valósághűen megfestett, tipikus Kádár-kori nappali szoba fölött kifeszített, angol nyelvű felirat és a hiányzó plafon hozzák be a Buktánál megszokott szürrealitást: jelen és jövő egybemosódik, az üres lakás önmaga eltűnésre ítélt múzeumaként őrzi egykori lakói emlékét.
Ugyancsak az elmúlás jelképei a kiállítás második szekciójában megjelenő jegenyefák, különösen az egész tárlat legjobb installációjában, amely a mezőszemerei temető kivágott fasorának állít emléket. Láncfűrészek sora meredezik a sötét fal előtt, mindegyik fűrész vezetőlemezén egy-egy jegenye kivágott sziluettje látható. A reflektorok megvilágítják az eszközöket, és ezzel kirajzolják a fák alakját a falon, de amikor a fény kialszik, a sziluettek is eltűnnek. Bukta számára a láncfűrész fontos, visszatérő, kétértelmű motívum, ahogy a vezetésen fogalmazott, egyszerre hasznos és haszontalan, brutális eszköz. A modern vidéken láncfűrész nélkül szinte létezni sem lehet, nélkülözhetetlen a kert rendben tartásához. Éppen ezért örökítette meg magát a művész a tárlatot záró önarcképen munkaruhában és láncfűrésszel, hiszen a jó gazda manapság láncfűrésszel dolgozik – márpedig a paraszti ősökkel rendelkező, visszaköltözése után néhány évig egyenesen gazdálkodásból megélni próbáló Bukta jó gazdája a házának és a telkének. Ugyanakkor a láncfűrész tökéletes jelképe annak a természettől elidegenedett, környezetpusztító mentalitásnak is, amely a szemerei temető impozáns fáinak pusztulását okozta.
„Egyszer csak valamilyen oknál fogva kivágódtak azok a jegenyék a temető körül, amiket én a gyermekkoromban mindig láttam, mert ott laktunk nem messze tőle, a patakparton, egy Kádár- vagy inkább azt mondanám, Rákosi-kockaházban. Azóta is ott hevernek szana-széjjel, és azt gondoltam, hogy emléket állítok nekik. Ami szép, legalábbis én szépnek gondolom, hogy ha ég a reflektor, akkor működik az installáció, ha pedig kialszik, akkor maga a mű is elillan, és hát pontosan ez a tünékenység szólal meg a műben. Maga a hiány jelenik meg” – magyarázza. A jegenyét nemcsak a temető fáinak kidöntése emeli szimbólummá, hanem az is, hogy a magyar vidékre még pár évtizede is nagyon jellemző fafajta lassanként teljesen eltűnik, gazdasági okokból mindenhonnan kivágják, mert felhasználása korlátozott, és törésre hajlamos ágai gondot okoznak.
A mulandóság különféle megnyilvánulásai átjárják a Műveljük kertjeinket! kiállítást, a tárlat hangulata mégsem tragikus. Szomorú helyenként, de pátoszmentes, és elfogadó: a hetvenéves Bukta Imre pontosan tudja, hogy az ismerős dolgok eltűnése, a változás az élet rendje. Erős a halál, de győzelmes az élet is, ahogy az említett záró installációban felhangzó, talált szöveg üzeni. Az elmúlás ellenére valami ugyanis továbbél: a négyoldalú, kifordított háznak csak az egyik oldalát alkotja az üres, öreg konyhaszekrény, a másik három oldalon az élet képei pörögnek az ablakokban. Köztük a kertben számháborúzó unokák, akik minden bizonnyal szép emlékeket őriznek meg magukban Mezőszemeréről.
Bukta Imre kiállításának katalógusa közösségi gyűjtésben készül, a könyv megjelenését ezen az oldalon lehet támogatni.
Nyitókép: Bukta Imre a Reál című festmény előtt (fotó: Vörös Szabolcs / Válasz Online)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
