Orosz téboly az ukrán tébolydában – a Kijev megyei elmeotthon elképesztő története
350 lakóval, ám a 250 helyett mindössze tíz dolgozóval került tavaly februárban, az orosz–ukrán háború első napjaiban megszállás alá a Borogyankai Neuropszichiátriai Otthon. Az oroszok elaknásították az udvart, aki kitette a lábát az épületből, azt lelőtték. Összesen tizenhárman haltak meg. A lakók – és több száz, az otthonba menekült helyi – állandó csatazajban, víz és áram nélkül élte túl a terrort, végül március közepén evakuálták őket, 40 perc alatt. Lapunknak néhány hete az intézmény igazgatója és öt lakója beszélt az átéltekről. Történetüket most, egy évvel a felszabadulás után közöljük. Riport Borogyankából.
Vannak helyek, ahová vissza kell menni. Újságíróként különösen. Akkor pedig, amikor a történelem – illetve annak árnyoldala – zajlik a szemünk előtt, egyenesen kötelesség újra bejárni egykori riportjaink helyszíneit. Mi történt ott egy év alatt? Van-e remény, hogy az élet ugyanúgy élhető lesz, mint előtte?
Épp egy éve annak, hogy a nemzetközi sajtóban megjelentek az első képek az orosz hadsereg Kijev környéki öthetes pusztításáról. Mivel az ukrán fővárost bevenni – a kezdeti ambíciókkal ellentétben – nem volt esélyük, maradt a megszállt agglomeráció. Szétlőtt lakótelepek és középületek, hátrakötözött kézzel vagy a biciklijükön meggyilkolt civilek, akiknek több száz földije 2022 áprilisának elején tömegsírokból került elő. Díszletként az ukrán ellentámadás után hátramaradt kiégett haditechnika szolgált. Irpiny, Bucsa, Borogyanka. Egy világ tanulta meg e három kijevi előváros nevét. Az oroszok ottani kegyetlenkedése az egész világot felrázta – az EU külön szankciós csomagot foganatosított, miközben Vlagyimir Putyin kitüntette a gyilkosságokat levezénylő tisztet.
Vannak tehát helyek, ahová vissza kell menni. Szemtanúkat kérdezni arról, mi és hogyan történt. Ilyen hely a Borogyankai Neuropszichiátriai Otthon. 350 beteg és hős ápolóik, akik a márciusi evakuációig csecsen katonák puskacsöveinek árnyékában, konkrét életveszélyben éltek. Néhányan pedig haltak is.
A megszállás előtt 12 ezres városka főterén áthaladva már hiába keressük az egy éve minden híradásban feltűnt, szétbombázott lakóháztömböt. Tavaly túlélők után kutató tűzoltókat láttunk körülötte, mostanra azonban az utolsó házgyári alkatrészig elbontották a tízemeletest. Alighanem ez vár a mellette álló épületre is, amellyel szemközt rendületlenül áll Tarasz Sevcsenko („az ukrán Petőfi”) golyó lyuggatta büsztje.
Az otthon ezektől nagyjából 4 kilométerre, a város határában fekszik. Többhetes levelezésünknek hála, az őr különösebb akadékoskodás nélkül beenged. A főépület első emeletén riportunk főhőse és narrátora, az igazgató fogad minket. Napra pontosan egy éve, hogy az ukrán hadsereg visszahozta az oroszok által szétdúlt munkahelyére.
Felvétel indul, Marina Hanicka pedig beszélni kezd. Ez itt az ő és a Borogyankai Neuropszichiátriai Otthon lakóinak története.
***
Egyfelől idegesítő. Nem ön az első újságíró, aki itt jár. Másfelől el is tudja terelni a munkáról a figyelmet, a világnak pedig tudnia kell, mi történik Ukrajnában.
Nagyon nagy intézmény a miénk. A legnagyobb az egész oblasztyban. 350 kliensünk van. (Nem páciens – kliens.) A kiszolgáló személyzet 250 fő. Ebből most 230 a betöltött státusz. Emberek elmentek a háború miatt, sok épület sérült vagy semmisült meg. Nemcsak Borogyankában, hanem a környékbeli falvakban is. Mégis mit csináljon, aki elvesztette az otthonát?
Nem Borogyankában lakom, hanem Hosztomelben. Az Antonov reptér miatt azt kezdték el bombázni február 24-én. Azok közül, akik aznap bejöttek dolgozni, volt, aki aztán hónapokig nem látta a saját lányát. Az első napokban igyekeztünk gázolajat beszerezni, hogy működni tudjunk. Csak egy generátorunk van, 45 kilowattos. Az nem elég egy 7500 négyzetméteres intézményhez, amihez még egy 10 hektáros gazdaság is tartozik – a konyhát tudtuk vele üzemeltetni.
Azt hittük, 3-4 napig tart a dolog – talán csak ijesztgetnek bennünket –, ehelyett március 13-ig tartott. Nagyon hideg volt, előfordult mínusz 12 fok is. A fűtők már az első nap elmentek. A 250 alkalmazottból tízen jelentek meg. Nemcsak fűtés nem volt, hanem áram és víz sem. Tíz embernek kellett mindezt megoldani – meg a fekvőbetegek és a bénultak ellátását: etetést, mosdatást, átöltöztetést. 20 kilométerrel arrébb, Vorzelben is működik egy pszichiátriai otthon, onnan is evakuáltak ide gyerekeket, felnőtteket.
Az első rakéta Borogyankában február 26-án csapódott be egy házba. A szomszédos utcában volt, hatan laktak benne, meghaltak. 27-én létesítettek itt ellenőrzőpontot az oroszok. Onnantól már csak a hátsó bejáraton lehetett közlekedni, az utcára nem mehettünk ki. Volt, hogy 350 harcjárművet számoltunk, akkora menetoszlopban jöttek. Lőttek is ránk. Várjon, van is róla videóm…
Cárként viselkedtek. Mivel Borogyankát lőtték, volt, hogy az ide menekült helyiekkel együtt 800-an voltunk az épületben.
Volt itt egy kút. Amikor fehér kendőkkel kimerészkedtünk, láttuk, hogy kimertek belőle mindent. Vizet a saját kis tavunkból tudtunk hozni. Hogy étel honnan volt? Ez a legérdekesebb dolog. Volt minden a raktárban – kenyér kivételével minden: hús, hal –, csak épp elkészíteni volt nehéz. Kerítéselemből csináltunk tűzhelyet az udvaron.
Idővel kialakult a napirend. Tudtuk, mikor jönnek a repülők, mikor a menetoszlopok. Össze-vissza lövöldöztek. Az amúgy is nagyon gyenge kapcsolat a külvilággal március 4-én szűnt meg végleg.
Előtte még le tudtuk adni, nagyjából hány orosz van itt, aztán egy beosztottam SIM-kártyáját tettem a saját telefonomba, amit később elvettek. Az otthonba március 5-én jöttek be, haditechnikával törték át a kaput, az épületről már mindent tudtak, minden nyíláson jöttek. A szemünk láttára aknásították el a területet. Láttuk az aknavetőket; egy mesterlövész itt, egy másik ott. Tarackágyút is beállítottak, innen lőttek. Pajzsnak használtak minket. Aztán kérdezni kezdtek.
– Ki itt az igazgató?
– Én, ne lőjetek!
– Hol vannak a katonák meg a területvédelem?
Ugyanezt a kérdést aztán feltette egy udvarias tiszt is, aki a megszálló csecsenek parancsnoka volt. „Ha nem helyes választ ad, tudja, milyen gyorsan fogjuk az utolsó tégláig elpusztítani az épületet” – mondta. Danyiil Martinovnak hívták, ezredes volt. Az embereket levetkőztették, tetoválásokat kerestek rajtuk. Azt gondolhatták, a kliensek beöltöztetett területvédelmisek. Mindezt rám szegezett fegyverrel. Az emberek nagyon féltek. Ami zárva volt, kitörték.
– Ön náci, Marina?
– Ukrán vagyok.
– Jöttünk felszabadítani önöket a nácik uralma alól.
– Ukrán vagyok.
– Ha náci, az elnökük kap egy szép csomag ajándékot. Az ön holttestét.
Attól féltem, hogy ha bántani kezdenek, pánik tör ki a betegek között, vagy rátámadnak az orosz katonákra, mert bántják az igazgatót. Csináltak olyan felvételt, amin rám szegezett fegyverrel kellett volna mosolyognom. Nem ment, a sírás kerülgetett. De a György-szalagokkal két oldalt álló csecsenek ragaszkodtak hozzá.
Ihor
18 éves koromban kerültem ide, 25 éve élek itt. Az én szobám itt a legszebb. Egymagam beszéltem az oroszokkal, hogy ne öljék meg a békés lakosokat! Lehet, hogy nem hiszi el, de az egészet én csináltam! Helyettesítettem az orvost, az ápolót, a szakácsot. Vizet is hordtam, takarókat adtam a fázóknak! Nekem az a dicsőség, ha másnak adhatom a teámat. Az egész világ látta, mit csináltam!
Nagyon sokat segítettem Marina Szerhijivnának – büszke vagyok rá, ő igazi molodec, nem kérdés, hogy ő itt a legszebb. Fontos, hogy az egész világ megtudja mit csinált. Kapjon új autót és ötszörös fizetést!
Szerhij Mokrienko
Budapesti? Ott él a családom. Nem tartom a kapcsolatot velük. Agyvérzésem volt, azért nem beszélek valami jól. 1960-ban születtem, szolgáltam a szovjet hadseregben, de nem gondoltam volna, hogy újra háború lesz.
Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy a kadirovisták lövészárkot ásnak és aknásítanak. Bejöttek, betörték az ajtókat. Katonákat kerestek. Látniuk kellett volna, hogy itt betegek vannak – mi a jóistent kerestek itt? Túszként őriztek, mögém bújtak, hogy ne lőhessenek rájuk.
Most? Persze, már biztonságos! Az is volt, amíg ezek a rohadékok be nem tették ide a lábukat!
Ihor
18 éves koromban kerültem ide, 25 éve élek itt. Az én szobám itt a legszebb. Egymagam beszéltem az oroszokkal, hogy ne öljék meg a békés lakosokat! Lehet, hogy nem hiszi el, de az egészet én csináltam! Helyettesítettem az orvost, az ápolót, a szakácsot. Vizet is hordtam, takarókat adtam a fázóknak! Nekem az a dicsőség, ha másnak adhatom a teámat. Az egész világ látta, mit csináltam!
Nagyon sokat segítettem Marina Szerhijivnának – büszke vagyok rá, ő igazi molodec, nem kérdés, hogy ő itt a legszebb. Fontos, hogy az egész világ megtudja mit csinált. Kapjon új autót és ötszörös fizetést!
(fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
Szerhij Mokrienko
Budapesti? Ott él a családom. Nem tartom a kapcsolatot velük. Agyvérzésem volt, azért nem beszélek valami jól. 1960-ban születtem, szolgáltam a szovjet hadseregben, de nem gondoltam volna, hogy újra háború lesz.
Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy a kadirovisták lövészárkot ásnak és aknásítanak. Bejöttek, betörték az ajtókat. Katonákat kerestek. Látniuk kellett volna, hogy itt betegek vannak – mi a jóistent kerestek itt? Túszként őriztek, mögém bújtak, hogy ne lőhessenek rájuk.
Most? Persze, már biztonságos! Az is volt, amíg ezek a rohadékok be nem tették ide a lábukat!
(fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
Másfél hónappal a megszállás előtt helyeztek ide. Nem tudtam, hogyan kell a dolgokat helyesen csinálni. Nem volt rá idő. Ahogy megindult a háború, más dolgok lettek fontosak. Az például, hogyan lehet etetni az embereket. Nem vagyok orvos. 20 évig voltam iskolaigazgató, aztán a Vishorodi járás kettes számú vezetője lettem. Utána kerültem ide, rendet rakni hívtak. Éreztük, hogy történhet valami, úgyhogy voltak élelmiszer-tartalékaink, kiadagoltuk a gyógyszereket, de ez nem volt elegendő. Voltak súlyos esetek azok között is, akiket más intézményekből hoztak ide, nemigen tudtam, mi velük a teendő. Amikor azt kérdeztem, lehet-e evakuálni az embereket, a csecsenek azt mondták: „Persze. Majd Belaruszba!” Pontosan tudtam, hogy nem lesz ilyesmi: kemény harcok voltak, a mieink nem álltak jól.
Többször volt, hogy mégis összekészültünk, mert olyasmit hallottunk, hogy lesz evakuáció. Március 4-én többen elindultak, az autójukra kötözött fehér szalaggal, mert humanitárius folyosót ígértek. Aztán nem lett…
Végül március 13-án jöttek értünk. Nagyjából 500-an voltunk. Sárga autóbuszkonvojt láttam, azonnal szóltam, hogy mindenki szedelődzködjön, mire az oroszok azt mondták, senki nem megy sehová, aki megpróbálja, agyonlőjük. Elkezdődött az alkudozás, hogy legalább a gyerekeket meg az anyukákat engedjék ki. Végül kaptunk nagyjából 40 percet a teljes evakuálásra. Káosz volt: a tolószékeseknek nem volt tolószéke, a fekvőbetegeket a Rendkívüli Helyzetek Minisztériumának emberei rakták fel. Amint elindultunk, azonnal újraindult a lövöldözés. Először Zsitomirba vittek minket, onnan Ukrajna öt megyéjébe osztottak szét.
Április 3-án, amikor Borogyanka felszabadult, katonákat kértem meg, hogy hozzanak vissza – tankon. Nagyon stresszes volt, égett minden. Volt öt betegünk, akikről azt hittük, nyom nélkül eltűntek, de amikor visszajöttünk, itt találtuk őket. Borotválatlanul, koszosan, de lazán mesélték, hogy a lépcső alatt bújtak el. A teljes történetet azóta sem sikerült rekonstruálni velük.
Összesen tizenhárman haltak meg. Voltak eleve súlyos eseteink, akik élhettek volna, ha nincs háború, de nem bírták ki azt a stresszt, amit a pincébe le-fel mozgatás jelentett – akár infarktus után. Két kezelhetetlen betegünk úgy halt meg, hogy elszaladtak az evakuálás elől; egyikük aknára lépett a kertben, a másikat lelőtték.
Mindent elvittek, mindent kifosztottak. A padlót vécének használták. Az egész április ráment arra, hogy mindent kitisztítsunk – áram meg víz nélkül –, a megszállás alatt az erkélyre kirakott, összedolgozott ágyneműt elégettük. Tudtuk, hogy ha nem csináljuk meg, nincs esély a folytatásra. Sok helyi segített. A munkatársak fokozatosan, a betegek júniusban tértek vissza.
A kollégák, akik nem voltak itt a megszállás alatt? Az elején mérges voltam, de beláttam: ez egyéni döntés. Volt, akinek kisgyereke volt, és voltak olyanok is, akiknek a faluját ugyancsak megszállták. Mit tehettek volna? Nem szeretném megkülönböztetni, ki miért ment el. Mindenki másképp fél – most már persze senki nem rohan le a pincébe légiriadó idején.
Hanna és Volodimir Buhaj
Ötemeletes volt a házunk, a lakás kétszobás. A tévé a nagyszobában volt, mi a kisszobában. Hirtelen történt valami. Rakéta csapódott a házba. Olyan állapotba kerültem, hogy azt nem lehet szavakkal leírni. Elrepültem a lökéshullámtól. Szilánkok mindenfelé. A konyha nagyjából egészben maradt, de a szekrény szétrepedt. Ki akartam nyitni az ajtót, de kiszakadt, elé meg törmelék és gerendák estek.
„Mit tegyünk? Kimenni nem szabad, itt maradni nem lehet” – gondoltam. Volt egy kis erkélyünk. Három ágyneműt összekötöttem, az ablakhoz rögzítettem. Segítettem a feleségemnek, apránként leengedtem. Aztán a másodikról az elsőre estünk. (Posztszovjet területen az első emelet a földszint – a szerk.) Megsérültünk. Egy nő arra járt, megkérdezte, mi történt. Végül két fiatal vitt le az óvóhelyre, onnan kerültünk az otthonba, ide hozott minket a mentő, összevarrták a sebeinket.
Hallottuk a tüzérség égzengését Kijev felől. Március közepén jöttek értünk autóbuszokkal. Zsitomirba vittek.
Szerhij Celujko
Nem féltem. Áram, víz, csésze tea, kanál kása – semmi nem volt. Fűtés még igen, de aztán 5 fok lett a szobákban. Felvettük az összes ruhát, lementünk a pincébe.
Voltak pillanatok, amikor nem volt szabad mozogni, olyankor az ápolók hoztak vizet vödrökben. Reggel 7-ig kellett megcsinálniuk, mert 8-tól már lőttek. Amikor bejöttek az oroszok, idejött a tiszt, és azt mondta: „Martinov vagyok, engem Putyin küldött, és azért jöttünk, hogy felszabadítsunk titeket a fasiszták alól.” Volt, aki sírt, volt, aki imádkozott, és volt, aki térdelt. Akkor értették meg, hogy nincsenek itt katonák. Azt mondták, ha kimegyünk az épületből, agyonlőnek minket, de ha bent maradunk, nem lesz bajunk.
Tizenöt éve vagyok az otthonban. Előtte volt saját üzletem, van felsőfokú végzettségem. Szolgáltam a szovjet hadseregben, voltam Afganisztánban, aztán Nahicsevánban. Láttam mindent. 1990-ben ott voltam az utolsó szovjet katonai parádén Kisinyovban. Utána léptettek elő.
Hanna és Volodimir Buhaj
Ötemeletes volt a házunk, a lakás kétszobás. A tévé a nagyszobában volt, mi a kisszobában. Hirtelen történt valami. Rakéta csapódott a házba. Olyan állapotba kerültem, hogy azt nem lehet szavakkal leírni. Elrepültem a lökéshullámtól. Szilánkok mindenfelé. A konyha nagyjából egészben maradt, de a szekrény szétrepedt. Ki akartam nyitni az ajtót, de kiszakadt, elé meg törmelék és gerendák estek.
„Mit tegyünk? Kimenni nem szabad, itt maradni nem lehet” – gondoltam. Volt egy kis erkélyünk. Három ágyneműt összekötöttem, az ablakhoz rögzítettem. Segítettem a feleségemnek, apránként leengedtem. Aztán a másodikról az elsőre estünk. (Posztszovjet területen az első emelet a földszint – a szerk.) Megsérültünk. Egy nő arra járt, megkérdezte, mi történt. Végül két fiatal vitt le az óvóhelyre, onnan kerültünk az otthonba, ide hozott minket a mentő, összevarrták a sebeinket.
Hallottuk a tüzérség égzengését Kijev felől. Március közepén jöttek értünk autóbuszokkal. Zsitomirba vittek.
Szerhij Celujko
Nem féltem. Áram, víz, csésze tea, kanál kása – semmi nem volt. Fűtés még igen, de aztán 5 fok lett a szobákban. Felvettük az összes ruhát, lementünk a pincébe.
Voltak pillanatok, amikor nem volt szabad mozogni, olyankor az ápolók hoztak vizet vödrökben. Reggel 7-ig kellett megcsinálniuk, mert 8-tól már lőttek. Amikor bejöttek az oroszok, idejött a tiszt, és azt mondta: „Martinov vagyok, engem Putyin küldött, és azért jöttünk, hogy felszabadítsunk titeket a fasiszták alól.” Volt, aki sírt, volt, aki imádkozott, és volt, aki térdelt. Akkor értették meg, hogy nincsenek itt katonák. Azt mondták, ha kimegyünk az épületből, agyonlőnek minket, de ha bent maradunk, nem lesz bajunk.
Tizenöt éve vagyok az otthonban. Előtte volt saját üzletem, van felsőfokú végzettségem. Szolgáltam a szovjet hadseregben, voltam Afganisztánban, aztán Nahicsevánban. Láttam mindent. 1990-ben ott voltam az utolsó szovjet katonai parádén Kisinyovban. Utána léptettek elő.
Egyszerűen nem értem, miért történt. Békés emberek vagyunk, nem támadtunk meg senkit. Tényleg nem értem. Nehéz erről beszélni. A megszállás alatt mindent automatikusan csináltam. Hogy túléljük. Fogalmam sem volt, mi történik máshol – Irpinyben, Bucsában. A családommal két hónappal az után találkoztam, hogy február 24-én munkába indultam.
Amikor kisöpörjük ezeket a mocskokat, akkor lehet majd úgy dolgozni, mint február 24-e előtt. De hogy az normális világ lesz-e, s csak úgy vissza lehet-e állni, nem tudom. Annyian haltak már meg. Nem tudok megbocsátani a történtekért. Azok a kollégák pedig, akiknek Oroszországban vannak rokonaik, megszakították a kapcsolatot, mert a rokonok azt gondolják, meg sem történt, amit mondanak nekik.
Egyszer sírtam csak, azt sem látta senki. Az embereket ugyanis nyugtatni kellett. „Ha maga nem menekül el, akkor mi sem” – mondogatták. Morálisan képtelen lettem volna itt hagyni őket.
Nem tartom magam hősnek. Felelősséget vállaltam és tettem a dolgomat. Az én hőseim azok, akik itt maradtak. Most már tudom, mit kell csinálnom, felkészültünk.
Félek, hogy visszajönnek.
***
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ez a riport nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
