Polgárság, tanárok, nyugati kapcsolatok: e három nélkül nincs magyar foci – 120 éves az első gól
Megjelent kollégánk, Borbás Barna Első gól című életrajzi könyve dédapjáról, a labdarúgó-ügyvéd Borbás Gáspárról! „Az első negyedóra után a prágai kapu hálójában a labda fennakadt. Károly Jenő rúgta bal felé, s a résen álló Borbás menthetetlenül rendeltetési helyére juttatta” – a Sport-Világ 1903 áprilisában ezekkel a míves szavakkal örökítette meg a magyar labdarúgó-válogatott első gólját. A történelmi találat megszerzőjét piarista tornatanára mutatta be a hazai futball egyik atyamesterének, Stobbe Ferencnek, aki kávéházról kávéházra járva magyarázta az általa lefordított angol szabályokat az érdeklődőknek. Nyugatról hazatérő diákok, hazánkba telepedő angolok, sportért elkötelezett pesti polihisztorok – a magyar futball őstörténete minden ízében a magyar polgárság és a nyugati hatások története.
Százhúsz évvel ezelőtt április 5. vasárnapra esett. Ez a kicsit szeles, kicsit borús tavaszi nap aztán az összes magyar futballtörténeti könyvbe belekerült: 750 fős közönség előtt ezen a napon esett a hálóba a nem sokkal korábban megszervezett magyar labdarúgó-válogatott első gólja a pesti Millenáris pályán. Minder Frigyes góljával 2:1-re győztünk a csehek ellen. Fotó sajnos nem maradt az utókorra, és a sajtó lelkesedése is visszafogott volt. A „reprezentatívok” szereplése a klubfocihoz képest még nem tűnt annyira fontosnak.
A magyar foci őskorában járunk. Az MLSZ 1901-ben alakult, éppen csak elkezdődtek az első hivatalos bajnokságok, amikor megszületett a szándék, hogy legyenek országok közötti mérkőzések és legyen valamiféle nemzeti válogatott is. Az „angol játék” ekkor már évek óta terjedt hazánkban, de még mindig újdonságnak számított és fokozatosan szorította ki a pesti grundokról a tradicionális – feljegyzések szerint a 18. század óta jelen levő – magyar labdajátékot, a métát. A Pál utcai fiúkban Molnár Ferenc még lavettát (vagyis ütőt) és kislabdát adott Nemecsekék kezébe, és ez hiteles is volt az 1889 Budapestjén játszódó történethez. De nem lett volna az 1907-ben, a regény megjelenéskor: akkoriban már a futball uralta a tereket a fiatal fiúk között, akik estébe nyúlóan, pislákoló gázlámpák fénye mellett „rugdalóztak”.
A foci őshazája Anglia volt, a játék onnan terjedt szét a kontinensen. Számtalan történet kering arról, ki hozhatta először Magyarországra. Az egyik leggyakrabban említett név egy Kosztovits (vagy Kosztovics) László nevű polgár, aki egyik angliai útjáról hazatérve, 1879-ben nemcsak velocipédet (a kerékpár elődjét) hozott magával, hanem egy focilabdát is. A másik megfejtés szerint Szaffka Manó budai állami főgimnáziumi tornatanár és szakíró lehetett az első, aki bőrbe burkolt gumilabdát és légsűrítő pumpát hozatott Londonból 1893 tavaszán. (Érdekesség, hogy egy félrefordítás miatt ő még kézzel játszatta a focit. Nem aratott nagy sikert.) Sokat tett a magyar futball megszületéséért Arthur Battishill Yolland Pesten élő angol nyelvtanár, kiváló sportoló, aki segített magyarra fordítani a szabályokat, valamint Harry Perry, a Magyar Atlétikai Club brit edzője, aki az Orczy-kertben magyarázta el a futball lényegét a MAC tornászainak és a Ludovika Akadémia tanárainak. Nem lehet kihagyni a sorból a félig-meddig svájci származású Ray Ferencet, aki külföldi tanulmányai alatt angol barátaitól hallott a fociról Lausanne-ban és Zürichben, 1896-os hazatérésekor pedig focilabdát is hozott magával.
Ray kapcsolatban állt Stobbe Ferenc építésszel, aki ennek az ismeretségnek, illetve angliai tapasztalatainak és sportszeretetének köszönhetően a magyar futball másik atyamestere lett: napi vendég volt pesti kávéházakban, és egyetlen témája a futball volt: az angol szabályokat bújta, magyarázott, tanított, „szédületes iramban rajzolt a márványasztalra” – jegyezték fel róla.
A hivatalos hazai futballtörténet nullpontja 1897. május 7.: az első nyílt, kétkapus edzőmeccs a Budapesti Torna Clubban, ahol mindkét csapatot a BTC állította ki. A mérkőzést személyesen Stobbe Ferenc szervezte. A barátai és tisztelői által csak Misternek hívott Stobbe tett még valami nagyon fontosat: kapcsolatban állt több pesti tornatanárral, rajtuk keresztül pedig rengeteg fiatallal ismertette meg a focit. Mások mellett a kegyesrendiek – ma úgy hívjuk, piaristák – növendékével, bizonyos Borbás Gáspárral is.
A FTC későbbi csatára interjúkban többször elmesélte a történetet: „Tornatanárunk kivitt bennünket a Városligetbe, ott egy idősebb férfi várta, akiről hamarosan láttuk, hogy szakértő. Megtudtuk, ő Stobbe Ferenc – később jóbarátom –, a sportemberek Misternek hívják. Sokáig élt Angliában, néhány évvel azelőtt onnan hozott egy futball-labdát. Bemutatta nekünk is, hogyan játsszunk vele. Tetszett a dolog, hamarosan kaptam én is egy labdát születésnapomra.”
A magyar futball végső soron tehát a piaristák Stobbe Ferencet ismerő, tőle a játék alapjait elsajátító tornatanárának köszönhette a válogatott első gólszerzőjét.
Nem Borbás Gáspár volt az egyetlen, akinél a futballsztori összefonódott az iskolával. A magyar foci első aranykorának legerősebb játékosát, Schlosser Imrét is egy iskolai meccs után igazolta le az FTC szervezője, Malaky Mihály. „A leghálásabb talaj a futballsport számára a diákság, mert hiszen az intelligens, tanult iskolásfiúk jelentékeny része rendelkezik futballkészséggel” – írja Schlosser a memoárjában.
Maga az FTC futballvezére, Kárpáthy (több helyen Kárpáti) Béla pedagógus volt: a IX. kerületi felsőkereskedelmi iskolában tanított. Hasonló pályát futott Koch Nándor geográfus, főgimnáziumi tanár, a 33 FC sportegylet alapító tagja, aki kétszer a válogatottban is játszott, gólt is szerzett.
A fenti példákból látható, hogy a magyar ősfutball erősen polgári, középosztályi tevékenységnek számított, ahogy a többi kedvtelésből folytatott testmozgás is. Ezért terjedt a századforduló előtt – nem kevés túlzással –, hogy „aki sportol, mágnáskodik”.
A Sportnapilap 1912. karácsonyi számából tudható, hogy az akkori magyar játékosok mind legalább érettségizettek voltak, többségük hivatalnokként vagy mérnökként dolgozott. Az első két magyar bajnokság gólkirálya, a görög származású Manno Miltiades polihisztor volt: szobrász, festő és grafikus művész, aki többek között a Fradi labdarúgó-szakosztályának hivatalos jelvényét tervezte (sas, karmai között labával). Még jobb példa Hajós Alfréd, az első magyar olimpiai bajnok, aki először és utoljára 1902-ben játszott a válogatottban, az első hivatalos reprezentatív meccsen (ahol csúnyán kikaptunk az osztrákoktól), építészként pedig több ismert épületet jegyez a debreceni Aranybika Szállótól a Nemzeti Sportuszodáig (Margit-sziget).
A magyar futballt lényegében a budapesti polgárság alapította; a gimnáziumi, főreáli diákság lábán formálódott a Duna-menti stílus. Ezekből a srácokból természetes módon épült fel a hazai pályákat aztán évtizedeken át meghatározó gondolkodó, konstruktív futballközeg.
×××
A 120 évvel ezelőtt az első válogatott gólt megszerző Borbás Gáspár a Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem állam- és jogtudományi karán végzett (ezzel ő lett az első „doktor labdarúgó”), majd Budapest főváros tiszti alügyésze lett. 1920 után a Köztisztviselők Fogyasztási Szövetkezetének ügyésze, később igazgatója lett. A harmincas évektől politizált, előbb Bajcsy-Zsilinszky Endre, majd Rassay Károly környezetében. Utóbbi formációja, a Polgári Szabadságpárt színeiben több mint tíz évet töltött. Rassay a Horthy-korszakban klasszikus liberális talajról hirdette a parlamentáris többpártrendszert és az állampolgári szabadságjogok teljességét, ezzel örök kispárti ellenzékiségre kárhoztatva pártját és önmagát.
Borbás dr.-nak ügyvédi praxisa, társasági élete miatt több zsidó ügyfele, barátja volt – például Teller Miksa pesti ügyvéd, Teller Ede atomfizikus édesapja – , akiknek fontos, nem egy esetben életmentő segítséget nyújtott a II. világháború és a vészkorszak alatt.
A fenti írás Borbás Barna Első gól című új könyvének felhasználásával készült. A kötet megrendelhető közvetlenül kiadónktól ide kattintva. Minden példányt egyedileg szignózva küldünk el olvasóinknak!
