„Itt a pokol ebben a világban” – az Oscar-díjas magyar rendező mégis hisz a feltámadásban
A legszebb animációt készítette el a húsvét témájában Rófusz Ferenc: az utolsó vacsorát Leonardo híres festményének figuráit mozgatva vitte vászonra néhány éve. A rendező leginkább persze Oscar-díjáról híres. A Válasz Online-nak most felidézi azokat az időket is, például azt, amikor 1981-ben megnyerte az arany szobrocskát, de nem lehetett ott, hogy átvegye. Később aztán kimehetett érte, a szobrocska ma is megvan, ám mint megtudjuk, némileg megviselt formában. Kisfia ugyanis még akkor lerágta Oscar fejéről az aranyat. A rendező beszél a Pannónia Filmstúdió egykori nagyságáról és arról is, miért nem lehet ma megismételni a csodát. Minthogy Rófusz Ferenc éppen intenzív kórházi kezelés alatt áll, telefonon faggattuk. Nagypénteki nagyinterjúnk.
– Mindent olyan derűs nyugalommal viselt az életben, mint most a betegségét?
– Az optimizmus jó menekülőút. Sok régi ismerőssel találkozom, akiknek nincs betegségük, de depressziósak lettek, miután bezárt a Pannónia Filmstúdió, elvesztették a munkájukat és nem találtak többé magukra. Nekem szerencsém van, mert a kreativitásom átsegít a nehézségeken. Soha nem dohányoztam és egész életemben sokat sportoltam, mégis megtámadott egy autoimmun betegség, aminek következtében öthetente vérplazma-infúziót kapok. A lábaimat érinti, járni egyre nehezebben tudok, de szerencsére a kezeimet elkerülte, így a munkát nem kellett abbahagynom. Az alkotás pedig a legjobb drog. Mindenkinek van valamilyen problémája. Én úgy tekintek az enyémre, hogy ez legalább megtanít értékelni azt a sok jót, amiben hosszú ideig részem volt és amit ma is megélek. Ha a betegséget tudja az ember pozitívan kezelni, egész másképp kezdi látni a világot.
– Azért előfordult, hogy valamivel nagyon felidegesítették?
– Persze, például amikor annak idején, a szocializmusban beadtuk a forgatókönyv-tervünket és feltettek olyan keresztkérdéseket, hogy: „ki a légy és ki az, aki kergeti?” Minden egyedi filmtervnél ki volt téve az ember annak, hogy elutasítják. Ilyenkor volt, hogy ideges lettem, de sosem adtam fel, inkább kihívásnak tekintettem az ilyesmit, átdolgoztam a forgatókönyvet és csakazértis visszamentem vele.
– És mit érzett aznap, amikor megtudta, hogy más vette át ön helyett az Oscart?
– Volt előzménye, bár így is villámcsapásként ért. Az már hetekkel korábban kiderült, hogy A légy bekerült a három legjobb film közé, és meg voltam győződve róla, hogy kimehetek a díjátadóra, de azt a választ kaptam, hogy esélytelen vagyok a két kanadai filmmel szemben. Végül a Szabad Európa Forgószínpad című műsorát hallgatva, reggel 7-8 körül tudtam meg, hogy A légy nyerte az Oscar-díjat. Nem kívánom senkinek azt az érzést. Azt hittem, rosszul hallok. Egyfelől fantasztikus, katartikus élmény volt, de fura kettősségben, mert közben pontosan tudtam, hogy most lemaradtam valamiről, ami lehet, hogy az életemben többet nem ismétlődik meg.
– Sose kapott választ arra, hogy miért nem fért bele a magyar delegációba?
– Soha. A Hungarofilm vezérigazgatója kérvényezte, hogy átvehesse a díjat, ha A légy nyer, de nem engedélyezték neki. Ennek ellenére felment a színpadra és átvette. Bill Littlejohn, a Disney utolsó élő animátora, aki néhány hónappal azelőtt találkozott velem egy kanadai filmfesztiválon, jelentette, hogy fél év alatt nem változhattam meg ennyire. Aznap éjjel kiszállt a Los Angeles-i rendőrség a hotelbe és visszavette az aranyszobrot Dósai elvtárstól.
– Az ottawai filmfesztiválra viszont fél évvel korábban kiengedték. Az ottani hangos sikerből már sejtette, hogy jók az esélyei?
– Ki gondolta volna, hogy egy ilyen pici országból el tud jutni az ember az Oscarig? Engem senki nem menedzselt, senki egy interjút nem csinált velem. Két évig készítettük A légy több mint 3000 grafikáját, és közben azon viccelődtünk: „apró lépések az Oscarig”, de semmiféle kontrollunk nem volt. Akkoriban nekem a Corvin és az Alfa mozi volt a csúcs. Képesek voltunk kivárni, amíg ott vetítettek egy filmet, mert olyan fantasztikus kép- és hangminőségben nézhettük meg így. Amikor eljutottam az ottawai fesztiválcsarnokba, ahol 1500 ember ült a nézőtéren és egy akkora vászon volt kifeszítve, amekkorát életemben nem láttam, szabályosan megijedtem. Pláne, amikor elindult A légy vetítése és elkezdett ordítani meg fütyülni a közönség. Meg voltam győződve róla, hogy megbuktunk. Fogalmam sem volt róla, hogy a kanadai fiatalságnál ez a tetszésnyilvánítás jele. Amikor lement a film, még jobban ordítottak. Föl kellett állnom, rám irányítottak egy reflektort, ordított a közönség, mellőlem fölállt egy hatvan fölötti, kétméteres úriember, átölelt, gratulált. Ő volt Bill Littlejohn, aki velem ellentétben akkor már pontosan tudta, hogy olyat csináltam, amilyet előttem még senki.
– Hol van az aranyszobrocska ma?
– Kicsit megviselt állapotban van, mert a fiam, aki egyidős vele, egy helyen lerágta róla az aranyat. Sokáig a gyerekszobában volt, most a dolgozószobámban áll, igaz, a múltkor egy forgatás alkalmával kicsit megingott a talapzatán. Vissza lehetett volna küldeni, de körülményes lett volna, úgy gondoltam, magyar leleményességgel megoldjuk ezt a problémát, megcsavaroztam és most olyan, mint új korában.
– Visszasírja A légy alkotói folyamatának időszakát, amikor még maga keverte a diópácot a storyboard-hoz és saját maguk állították elő a filmben hallható zörejeket?
– Én 55 évet eltöltöttem ebben a szakmában, sok nagy stúdióban megfordultam Németországtól Kanadán át Amerikáig, de olyan tehetségekkel sehol nem találkoztam, mint a Pannóniában. Jankovics Marcelltől Kovásznai Györgyön, Gémes Józsefen, Dargay Attilán, Nepp Józsefen, Reisenbüchler Sándoron és Ternovszky Bélán át Richli Zsoltig, mindegyikük más-más stílusban készítették az animációs filmeket. A 4-es műteremben a mi generációnk tagjait, a „hőbörgőket” gyűjtötték egybe: Hernádi Tibor, Maros Zoltán, Majoros István, Somogyi Győző és Orosz István voltak a közvetlen munkatársaim. Isteni volt ott dolgozni, mindenki hozzáadta a maga ötleteit a másik munkájához, elképesztően inspiráló közeg volt. Kéznél volt a hangmérnök, az operatőr, és valóban kreatívnak kellett lenni, mert nem volt számítógép, amibe ha ma beütöm, hogy harangzúgásra lenne szükségem, kiválaszthatom, egy vagy több harang hangját akarom-e hallani, kis vidéki templomét vagy nagy katedrálisét, és közelről-e vagy távolról. A légy című filmet a Pink Floyd egy száma ihlette, aminek a jogait azonban nem vették meg hozzá, mert nem volt rá valutakeret, így minden hangot mi állítottunk elő. Az oldalamra erősítettem fel a magnót, azzal szaladtam le a lépcsőn a városmajori házban, amit a filmben egy az egyben megrajzoltunk. Legyeket hergeltünk egy befőttesüvegben, azt próbáltuk rögzíteni, de ez sehogy se tetszett nekünk. Végül kiderült, Langer Ede képes ilyen hangot kiadni a szájával, így ő szinkronizálta a legyet. Ezt aztán, akárkinek bizonygattam a világ bármely pontján, senki nem akarta elhinni nekem. Ilyen zseniális emberekkel dolgozhattunk együtt.
– Színes- és zsírceruzával, tollal, ecsettel, de mindig kézzel rajzolt hosszú évtizedeken át. Nem viszolygott az új technológiától?
– Ellenkezőleg. Kár, hogy nem előbb történt ez a forradalom a szakmánkban! 60-70 évig a Disney-től kiindulva mindenki ugyanazzal a technikával készítette a rajzfilmeket, és a számítógép óriási lehetőségeket nyitott meg előttünk. Olyan dolgokat is meg tudunk vele csinálni, amit azelőtt nem. Én 1978-ban adtam be először Az utolsó vacsora tervét, amit persze elutasítottak – ma már azt mondom, hála Istennek –, mert rá negyven évre úgy tudtuk megcsinálni a filmet, hogy megmozdul benne Leonardo festménye, és be tudtam hozni a terembe egy éjjeliőrt élő filmben, a zseblámpa fénye 3D-ben villan. Úgy lehetett fényelni a filmet, kockáról kockára, hogy elértük, hogy a vacsora valóban esti fénynél játszódjon le.
– De hátránya is van a digitális technikának, például nem lehet kiragadni egy-egy cellt és bekeretezni. Van már kultúrája itthon az eredeti rajzokkal való kereskedésnek?
– Nincs. Azzal, hogy Amerikában milyen kultusza van ennek, akkor szembesültem, amikor kimentem átvenni az Oscart. Bill Littlejohn-nál laktam, akinek, mikor megérkeztem, az volt az első kérdése, hoztam-e az eredeti celluloidokat. Azt mondta, darabját 50 dollárért eladhattam volna dedikálva, ebből bőven fedezhettem volna a következő filmemet. Mint kiderült, a Disney összes filmjéről a megjelenés napján kiadják a katalógust, amelyből ki lehet választani a megvásárolandó képet. A legnagyobb értéke persze a kézzel készült rajzoknak volt. Itthon meg, a Pannónia Filmstúdióban, nem tudták hol tárolni a rengeteg cellt, és a János Vitéztől a Gusztávon át a Bubó doktor rajzaiig mindet széthordták, kidobták. Furcsa érzés, hogy míg A légyhez több mint 3000 zsírceruzával, kézzel készített grafika született, Az utolsó vacsora jeleneteiből már csak nyomtatni tudok egy-egy képkockát. Bátorítanak, hogy azt is lehet számozni, dedikálni, de azért ez sose lesz ugyanolyan, mint amiket annak idejét megrajzoltam a Holtpontban, a Gravitációban vagy a Ticketben. Ezek még mind kézzel készült filmek voltak.
– Azt akarja mondani, hogy A légyből nem maradt egyetlen cellje sem?
– Nekem, mire visszaértem Amerikából, körülbelül száz darab maradt belőle, mert addig kifestették a szobánkat, és a celleket kitették a folyosóra, onnan vitte el boldog-boldogtalan. De képzelje, olyan szerencsém van, hogy Auguszt Olga, aki a gyártásvezetőm volt a forgatáskor, nemrég felhívott, hogy ki kellett üríteni a pincéjét és talált egy nagy, penészes, pannóniás dobozt, amiben még több mint száz cell lapult A légyből.
– Amikor az Oscar után külföldön keresett munkát, tulajdonképpen disszidált?
– Először csak dolgozni mentem ki, de később disszidálás lett belőle. Életem legjobb ajánlatát akkor kaptam, amikor kimentem átvenni az Oscart, de nem tudtam vele élni, mert ahhoz ott rögtön emigrálnom kellett volna, ezt pedig nem mertem megkockáztatni, mivel itthon volt a két gyerek és a feleségem. Azt mondták, írjam alá a szerződést, és az ügyvédek majd kihozzák a családomat, én viszont nem bíztam ebben, hiszen azok után, ami velem történt, ugyan mi lett volna a garancia arra, hogy a családomat ki tudják hozni? De az igazsághoz tartozik az is, hogy meg voltam győződve arról, hogy itthon kapok majd lehetőséget. Volt egy kész egész estés filmtervünk, A rabbi macskája, és biztos voltam benne, hogy a 4-es műteremben közösen meg fogjuk csinálni. Ehhez képest miután visszajöttem, ahelyett, hogy előnyt kovácsoltak volna A légy sikeréből, elutasították a tervünket, azon a címen, hogy nincs tapasztalatom. Nekik nem számított garanciának az Oscar-díj. Utána még beadtuk Erich Kästner Május 35 című művét is, de annak sem szavaztak bizalmat. Csak kis egyedi filmeket csinálhattam, akkor készült el a Holtpont és a Gravitáció. Utóbbi több fesztiváldíjat nyert, mint A légy, de azt is félretették. Későn érő típus vagyok, de előbb-utóbb beláttam, hogy nem engednek több lehetőséghez. Akkor tudtam meg, hogy a Koncertirodán keresztül ki tudok menni külföldre dolgozni disszidálás nélkül. Mivel egy német producert érdekelt az egyik tervem, családostul kimentem Németországba, ahol három és fél évig dolgoztam. De Németország nem az animáció fellegvára, ráadásul nem vehettem magamnak lakást, nem csinálhattam stúdiót, ellenben félévenként török és jugoszláv vendégmunkásokkal együtt vártam a vízumom meghosszabbítására a rendőrségen. Így elfogadtam a legnagyobb kanadai stúdió, a Nelvana meghívását és kiköltöztünk Kanadába. Akkor úgy gondoltam, örökre.
– A fiai ma is ott élnek?
– Igen, őket oda köti már minden. Egy ügyvéd barátom mondta egyszer: te soha nem leszel kanadai, nem itt születtél, nem itt jártál iskolába, nem itt nőztél, nem itt kapott el a rendőr először, és lehet, hogy hét év után már érzel valamit, ha a kanadai himnuszt hallod, de abban a pillanatban, amikor egy magyar sportolót látsz egy versenyen, rögtön annak fogsz szurkolni.
– És így volt?
– Így. Harmincnégy fölött voltam, amikor kimentem, a gyökereim itt vannak. Mindkét fiam 3D-animátor lett, a kisebbik, aki egyidős az Oscar-díjammal, most volt itthon megmutatni az unokámat, akit egy fotó erejéig beültettünk az aranyszoborral, hogy legyen róla is egy olyan kép, mint az apukájáról annak idején. A fiaim szeretnek Magyarországra jönni, egyiküknek kanadai felesége van, aki szerelmes Budapestbe, és nem érti, hogy lehetett innen elmenni.
– Amikor úgy volt, hogy nem jön vissza, nem szenvedett honvágytól?
– Ebből a szempontból is nagyon szerencsés voltam, mert a két fiú és a szakma annyira lekötött, hogy nem volt időm ilyesmivel foglalkozni. Dúskáltam az új ismeretekben. De az én életemben is voltak törések, például amikor harminc évi házasság után a feleségem elhagyott és visszaköltözött Magyarországra. Példásan felnevelte a gyerekeket, de közben mindig visszavágyott. Engem viszont akkor még nagyon Kanadához kötött a munka.
– És végül mi hozta mégis újra haza?
– Többször jöttem Magyarországra, egy ilyen alkalommal ismertem meg a mostani feleségemet, aki évfolyamtársa volt az unokaöcsémnek. Nem jó egyedül élni, végül 2001-ben hazaköltöztem. Számomra nem okozott gondot a költözés. Ugyanott folytattam itt, ahol anno abbahagytam, csak egy telefonba került és újra együtt teniszeztem a régi barátokkal. Az is motivált, hogy átadjam, amit kint tanultam. De a rendszerváltással az addig állami támogatásból élő Pannónia Filmstúdiót és vele együtt a szakmát hatalmas sokk érte. Ma már csak projektekre jönnek össze a stábok. Én is ragaszkodom ahhoz a hét emberhez, akikkel együtt készítettük Az utolsó vacsorát és a Bosch tesztfilmet, de mi is már az interneten küldözgetjük egymásnak az anyagokat és csak a hangosításra megyünk be a Pannónia Filmstúdióba.
– Azt mondta, az volt az álma, hogy létrehoz egy olyan animációs műhelyt, amilyenben annak idején dolgozott. Miért nem valósította meg?
– Nem az ambíció hiányzott hozzá, hanem a pénz. Ez az álom csak úgy valósulhatna meg, ha a magyar állam biztosítana egy helyszínt, ahol kiépítenék az infrastruktúrát és akik pályáznak, mind ott végezhetnék el a munkát. Így lehetne átjárás a produkciók között, inspirálhatnák egymást az alkotók, akik csak a munkára összpontosítanának. Óriási lépés lenne. Még nem tettem le róla: ha megütöm a főnyereményt, megcsinálom.
– Lottózik?
– Igen. Bár azt mondják, aki egy hatalmas összeget nyer, mind bedilizik, én nem bolondulnék meg tőle, pontosan tudom, mit kezdenék azzal a pénzzel. El tudnám költeni az egészet filmekre. Nagyon sajnálom a mai fiatalokat, hogy nem tudják megélni azt, amit mi a Pannóniában megéltünk. Mindenki magányosan, kettesével, hármasával próbál érvényesülni. Ha tehetem, mindig azt tanácsolom nekik, ha végeztek a MOMÉ-n, vagy valamelyik animációs iskolában: fogjanak két bőröndöt, menjenek Nyugat-Európába vagy Kanadába, Amerikába valamelyik nagy stúdióba és tapasztalják meg a saját bőrükön, milyen a csapatmunka. Utána meg jöjjenek haza és kamatoztassák itthon a tudásukat.
– Külföldön megvalósul az átjárás a produkciók között?
– Igen. Van olyan stúdió, amely állami támogatásból működik, de a Nelvanát például nem az adófizetők pénzéből tartják fenn, hanem a producerek szedik össze a működésére a pénzt.
– Örök ellentmondásnak tűnik, hogy derűs ember létére majd minden filmje komoly témákat dolgoz fel. Sokat rágódik az élet nagy kérdésein?
– Nem mondanám. Fogalmam sincs, miért, de mindig valamilyen komolyabb üzenetre törekedtem a filmjeimben, pedig az első díjamat is egy Gusztáv-epizóddal nyertem. Mégsem vonzódtam soha a vidám filmekhez. Sokáig azt gondoltam, mindent én találok ki a filmjeimben, de egy idő után rájöttem, hogy valaki beleír a forgatókönyveimbe. A Ticketbe is belerajzoltam a járókeretet, a kerekesszéket, az infúziót, mintha megjósoltam volna a saját jövőmet, pedig amikor azt rajzoltam, még hat órán át tudtam egyhuzamban teniszezni. Ma meg nem tudok bot nélkül járni, egy kiállítást már csak kerekesszékben tudok végignézni és öthetente kezelésre járok. De hogy honnan jött akkor ez? Nem tudom. Belerajzoltam a fiamat is, aki a karján hozza a lányát, és lám, ez is megvalósult azóta: lánya született.
– A Ticket nagyon magabiztosan beszél az élet nagy fordulópontjairól, miközben arcul csap a ténnyel, hogy tíz perc alatt lepereg az egész… Hányadán áll a halállal?
– Elfogadom. Bár lehet, hogy csak nagy a szám, mert ha most közölnék, hogy két hetem van hátra, talán egész máshogy vélekednék róla. El kell valahogy fogadni. Milyen érdekes, hogy amikor megszületik az ember, nagy vigadalom van, amikor pedig meghal, mindenki búskomor lesz, pedig ennek pont fordítva kéne lennie, hiszen amikor megszületik valaki, abban a pillanatban tudjuk, hogy bizonyosan meg fog halni. Ezt eddig még senki nem úszta meg.
– 1978-ban mi alapján adta be Az utolsó vacsora filmtervét? Látta élőben a freskót?
– Nem, élőben akkor még nem láthattam, csak a művészettörténeti könyvekből ismertem Leonardo falfestményét, ami az egyetemes kultúra egyik legnagyobb alkotása.
– A mű vagy a téma ihlette meg?
– A kép is megszólított, de a téma talán még inkább. Amellett, hogy szerettem volna emléket állítani ennek a freskónak, amely folyamatosan mállik és el fog tűnni, a film talán segít annak megértésében, amit Leonardo da Vinci megörökített Az utolsó vacsorán. Neki egyetlen képben kellett összesűrítenie az egész történetet, amit mi, mozgásba hozva a festményt, a teljes monológgal fejtünk ki a filmben. Amikor a feleségemmel elmentünk Milánóba, megnézni a freskót, azzal szembesültünk, hogy az ember nagyjából tizenöt percet tölt várakozással, mielőtt a terembe lépne, ahol ugyanennyi időt tölthet el néma csendben. Ahhoz, hogy mindenki számára teljesen átélhető legyen az élmény, talán segítséget nyújthatna, ha ezt a filmet nézhetné, hallgathatná, amíg várakozik. Most azon dolgozunk, hogy ez megvalósulhasson.
– A Ticket végén is ott a feltámadás, ahogy Az utolsó vacsora végén is. Hisz benne?
– A golgotai rész, a megfeszítés, a feltámadás már alig jelenik meg rajz formájában, viszont Madácsi Imre hangmérnöknek és Pacsay Attila zeneszerzőnek hála a zene mégis fantasztikusan átélhetővé teszi az egészet, miközben csak a málló vakolat darabjait látjuk hullani. Azt hiszem, igaza volt Leonardónak, amikor azt mondta, ami az emberekben jó, az elmúlik, nem így a művészetben. A hittel való viszonyom idővel sokat változott. Szerintem mindenkiben ott az istenhit, csak van, akinél el van fojtva, vagy egyszerűen nem jön felszínre. Én nagyon sokszor kaptam visszaigazolást arra, hogy szükségem van rá. Szeretem üres templomokban üldögélve összegezni az életem.
– Az utolsó vacsora után Hieronymus Bosch Gyönyörök kertjét keltette életre. A menny után rögtön a poklot. Miért választotta ezt?
– Mert nagyon aktuális. Szédületes jó kaland volt számunkra ez a munka. Leonardo és Bosch szinte egy időben készítette a két képet. Leonardo három évig, Bosch öt évig dolgozott rajta úgy, hogy talán nem is tudtak egymás létezéséről. Semmit nem változtattam meg Bosch képén, csak mozgásba hoztam a figurákat, és belecsempésztem a 21. századot. Minden rajta van, amivel ma birkózik a világ, a drogoktól a háborúig. Betettem például vadászrepülőket az égre festett csíkok alá, pedig akkor még szó sem volt az orosz-ukrán háborúról. Ezt a képet ötszáz éve festette Bosch. Azóta még jobban leromboltuk az erkölcsöt, ma már a béka feneke alatt vagyunk a morált illetően. A Gyönyörök kertjét szemlélve mindenki rabul esik a látványnak, egyetlen alkalommal képtelenség eljutni a teremtéstől a pokolig. Mindenki mást lát rajta, elszabadul tőle az őrült fantázia. Mi csak egy kétperces ízelítőt készítettünk el belőle, mert erre sikerült támogatást szereznünk, de ha az egészet feldolgoznám és most el kéne döntenem, hol fejezném be, én biztos, hogy a pokolnál állnék meg az utolsó képkockán. Ott zárnám le, mert ezt éljük. Tényleg itt a pokol ebben a világban, ahol bármi megtörténhet. Ahelyett, hogy nyugalomban, békében élvezné az életet, az ember minden ostobaságot elkövet, amit el tud követni.
– Van még terv a fiókjában?
– Persze! Három 7 perces mesén dolgozunk, és szeretnék még egy 4 perces egyedi filmet csinálni szubjektív kameraállásból, annak a storyboardját alakítgatjuk most, remélem, lesz még időm elkészíteni. Az utómunkák, ahogy az összes egyedi filmemnél, a Pannónia Stúdióban készülnének el. Mi többet kívánhatok ennél? Nekem megadatott, hogy ott tudom befejezni az életpályámat, ahol 1968-ban kezdtem. Ennél fantasztikusabb dolgot el se tudok képzelni. Ezért is volt nagyon jó döntés, hogy hazajöttem.
Nyitókép: Nyirkos Zsófia
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
