Kóka-féle kormányzás, pápabarát Bayer – a Fidesz végleg kifordult önmagából
Világszenzáció! Egyetlen politikai közösség sem volt még képes erre, amire a Fidesz igen – hogy éppen annak a politikának a megvalósításával legyen népszerű, amelynek hangos ellenzésével hatalomra került. Kóka János álmodni sem merte talán, ami pedig mára valósággá vált: nyugodtan pusztulhat iskola, kórház, posta, vasút és múzeum, az állami pénz meg ömölhet magáningatlanok fejlesztésére. A négyszögletű magyar posztmodern persze nem lenne kerek Bayer Zsolt nélkül, aki épp a békemeneteseket invitálja az általa nem is olyan régen demens vénembernek, gazembernek nevezett pápa miséjére. A trükk itt is ugyanaz, ami az állami bolti akcióknál. Vélemény.
Fél másodperc rezzenéstelen tekintettel. Ennyi kellett, hogy felmérje, egyáltalán válaszoljon-e. Aztán szó nélkül ugyan, de válaszolt: bólintott egyet. Orrát, száját egészségügyi védőmaszk takarta, ez pedig még feltűnőbbé tette a szemét. Jól látszott így, milyen komor a tekintete a pillanatig is alig tartó bólintás alatt.
Pedig a kérdés félig-meddig csevejszerűen bukott ki a regisztrációs pult túloldalán vele szemben álló harmincas nőből, miközben ő, a magánlabor alkalmazottja, épp vette fel annak adatait. S hogy mi volt a rózsaszín sportruházatot viselő túlmozgásos-csevegős nőszemély kérdése? Nos, az így szólt:
„És ha valakinek nincs pénze erre, ha az államiba kell mennie, ott kivárnia a sorát, akkor azzal mi van? Az meghal?”
Erre jött tehát válaszképpen az a komor, fele se tréfa bólintás. Megütötte az amúgy lizilaza rózsaszín nőt is. Ő is érzékelte az apró fejmozdulat iszonyú súlyát. Néhány hosszú másodpercre abbamaradt a szómenése, rihiröhögést sem hallatott. Csend volt. A temető megrendítő csendjéhez hasonlatos csend.
A magyar egészségügy… mit egészségügy, a magyar állam működésének lényegét öt másodpercbe sűrítő jelenetet január végén kaptam el néhány méterről, már a kávégép mellől. Dupla eszpresszót vételeztem épp. Az ott az egyetlen dolog, amiért nem kell fizetni, kárpótoltam hát magam némileg, ha már kénytelen voltam magánlaborban meg magánbelgyógyászaton leleteket készíttetni. Az államiban esélytelen lett volna, hogy meglegyenek a műtétig – amely viszont nem végezhető el ezek nélkül. S hogy a műtétet magát ilyen gyorsan nyélbe lehetett ütni, az éppen azért volt, mert nem lehetett megoldani időben. Az ellentmondás sajnos csak látszólagos: novemberben, amikor kiderült, hogy mielőbb szükség van a beavatkozásra, idén nyár közepére kaptam időpontot a területileg illetékes kórházban. „Hát, ha nagy mázlija van, kihúzza addig” – mondta szemembe a főorvos meglehetősen szenvtelenül. Nem volt túl megnyugtató. Nem is akart az lenni. Persze van más út is – derült ki rögtön. Ugyanez a főorvos megműthet június legvége helyett januárban is: magánklinikán. Iszonyat pénzért.
Akinek nincs rengeteg pénze, vagy legalább nem újságíró, hogy maga osztva be a munkaidejét vizsgálatokra meg műtétre tudjon járkálni messzi vidéki városokba, ahol végül találnak neki egy szabad állami helyet elfogadható, nem életveszélyes időpontban – azzal tehát mi van? Az a bizonyos bólintás. Azzal az van.
Ha azonban az ember újságíró, ráadásul majd’ húsz éve az, a vizsgálatokra meg műtétre vonatozás közben óhatatlanul is feldereng neki ez-az a dicső kétezres évekből. Abból a bizonyos „elmúltnyolcévből”. Amikor is az SZDSZ még kormányon volt, Kóka János gazdasági miniszterként pedig olyan bölcs meglátásokkal állt elő, hogy „az állam rossz gazda”, ezért aztán magánkézbe kell adni mindent a MÁV-tól a kórházakig. Milyen szépen, határozottan mondta akkoriban Rogán Antal: „a kormány a köztulajdon teljes kiirtására törekszik: a posta, a vasút, a repülőtér eladása magán-monopóliumok megerősödését, és így az árak emelkedését eredményezi”.
Kóka János aztán meglelte helyét a Nemzeti Együttműködés Rendszerében, több értelemben is. Egyrészt víg magánkórház-tulajdonos, a Fidesz-kormány diplomataútlevéllel, külügyminiszterrel közös repülőutakkal támogatja, a magánkórházát meg adóforintokkal, százmilliós nagyságrendben. Közben mindazt, amiért felelős lenne, ami a tulajdonában (tulajdonunkban) van, ahova tehát kellene tennie az adóforintokat: azt rohasztja lefele. Pedig az ígéret ugye az volt 2010 előtt, hogy nem lesznek kórházi várólisták, nem lesz vizitdíj, kórházi napidíj, a társadalombiztosítás minőségi ellátást nyújt majd. Várólisták márpedig vannak, évesek is, kórházi teljesítményadatok meg nincsenek, így aki nem kíván elhalálozni és van valami pénze, szalad a magánba, ha baja van. Vagy baja nincs is, csak mondjuk szülne: így lehet az öt legnagyobb fővárosi szülészet egyike immár magán. A napidíj meg nem 300 forint. Inkább 300 ezer. Vagy több.
Kóka János azonban nem csupán magánvállalkozóként, de ihletadóként is jelen van a NER-ben: Lázár János idén tavasszal már közölte is szó szerint ugyanazt, amit korábban Kóka hangoztatott. „Az állam nem jó gazda.”
Még csak nem is az történt itt velünk, hogy a Fidesz átvette az SZDSZ egykori ideológiáját, és valóra váltotta Kóka János legszebb álmait. A helyzet rosszabb.
Sokkal inkább azt valósították meg, amilyen szándékokat az SZDSZ-nek akkoriban tulajdonítottak – hogy ugyanis a minél kisebb állam, a közvagyon magánkézbe adásának ideológiája díszes csomagolópapír csupán, amely alatt magánérdek, üzleti és hatalmi számítás húzódik meg. Kóka pedig 15 éve legfeljebb álmodni mert volna olyat, amit most Lázár véghez visz ugyanazzal az indoklással. Itt ugyanis most nem arról van szó, hogy az állam túlad valami lerohadt tulajdonán, amelybe pénzt kellene tennie, de helyette inkább pénzt szerez a költségvetésnek egy adásvétellel. Nem. Lázár a közmilliárdokból felújított, mára kiglancolt kastélyokat passzolná el – úgy, hogy az állam egy fityinget nem kapna értük cserébe. Ajándékba adná a közvagyont, rögtön a sokszoros értéknövelés után. Éppen úgy, ahogy az egyetemekkel is tette a kormány, amelyekből állami mára csupán a fővárosban maradt.
Pedig a régi időkben még a magántőke bevonását is micsoda hazaárulásnak látta a Fidesz az egyetemi fejlesztésekben! Rossz konstrukciók voltak azok a hírhedt ppp-projektek is, valóban, ám futamidejük lejártával az új épületek legalább köztulajdonba kerültek. Most meg kikerültek a köz tulajdonából, úgy, hogy az a bizonyos köz, a magyar állam, amelynek működéséről elvileg választáson döntenek a polgárai, egy lyukas garast nem kapott értük. A polgároknak beleszólásuk sem lehet többé, mi legyen ezekkel, miközben az intézmények működését, magát az oktatást persze finanszírozhatják továbbra is. Az autópályákat is sikerült úgy kiszervezni 35 évre Mészáros Lőrincéknek, hogy azok már megépültek, gyakorlatilag csak szedni kell az útdíjat. A „Strabag Demokraták Szövetsége” fantáziátlan kis gittegyletecske volt ehhez képest.
Csakhogy a Fidesz éppen ellenükben határozta meg önmagát akkoriban.
Éppen azzal nyert választást kétharmaddal 13 évvel ezelőtt, hogy a közérdeket védő erős állam jelszavát hímezte narancsszín zászlajára.
Nem is csupán a 2008-as, szociálisnak nevezett népszavazáson. Bezárt egy vidéki posta? 2002 és 2010 között már ugrott is a helyi fideszes, hogy falurombolásról szónokoljon. Aztán nemhogy újra nem nyitották őket – tavaly ősszel például 366 postahivatal szűnt meg. Aztán nézzük az iskolák ügyét! „Nem lehet olyan települése az országnak, ahol legalább négyosztályos iskola ne működne” – ezt Soltész Miklós mondta még 2008-ban. Hoffmann Rózsa akkoriban – ki nem találnák – faluromboláshoz hasonlította a kisiskolák bezárását: „minden tekintetben kedvezőbb a gyermeknek egy kisebb létszámú iskola, mint egy zsúfolt nagyvárosi”. Most meg? Pintér Sándor rögtön azután, hogy a tanügy felelőse is lett, közölte: nem kell ennyi kisiskola.
Hogy közben a közoktatást államosították és központosították, igaz. A valóság – megszűnő közszolgáltatások – azonban nagyon hasonló, mint ami ellen szónokolva Orbán Viktor első kétharmadát nyerte. (Tanügyben még rosszabb is: elég itt a mai tanársztrájkra és a készülő státustörvényre utalni, aminek hátteréről már sokat írtunk.) További példa is akad ám erre az akkor nagyon védett postán és iskolán túl: a MÁV. Amelynek szárnyvonalait szintén Kóka János kezdte felszámolni, ami ellen a Fidesz szintén üvöltve tiltakozott. Nos, a MÁV a napokban hívta fel a figyelmet arra, hogy a kormány intézkedéseinek hála a teljes kelet-magyarországi ütemes menetrend össze fog omlani, a csatlakozási rendszereivel együtt. Be persze nem zárják a szárnyvonalakat. Ha viszont a rendszer látványosan összeomlik, lehet majd passzolni ezt is, mondván, az állam rossz gazda. Persze, hogy az, ha éppen csak a közszolgáltatás finanszírozására, szervezésére nincs szándéka.
Ahogy nem volt Kóka minisztersége alatt sem, akinek szelleme egyébként ott lebeg még az akkugyár-nagyhatalom víziója fölött is. Csak akkor éppen a koreai autóabroncsgyár idetelepülését támogatta milliárdokkal az állam anélkül, hogy megkérdezték volna a helyieket. A Fidesz háborgott, napilapja nem győzte ütni a környezetkárosító, adóforintokat herdáló, tenyérbemászó SZDSZ-es minisztert, aki szerint ugye a mocsár lecsapolásáról nem a békákat szokás megkérdezni… Most meg ugyanez akkufronton. Helyiek mellőzve, busás állami támogatás folyósítva.
Mert pénz amúgy van. Még most is van. Leginkább haverok, rokonok – szebben fogalmazva: az udvartartás – magánbirtokainak fejlesztéseire.
Mondjuk bagatell százmilliárdok, legutóbb 60 milliárd Tiborcz István érdekeltségeinek – miközben a főváros ennél kevesebb: 50 milliárd miatt van csődközelben. Szóval mára szinte semmilyen közcélt nem lehet felfedezni az állam működtetésében. Az államnak láthatóan az alapfeladatait sincs kedve ellátni: dőljön össze az iskola, a posta, a múzeum, a kórház, minden – és menjen ki az adóforint ingatlanfejlesztőknek, akik ezt a tevékenységet a világon mindenhol piaci alapon végzik.
Ha 2005-öt írnánk és mindezt Kóka János vezényelné, dühöngve bár, de tudomásul vehetnénk. Az egykori miniszter vadkapitalista mentalitása, amely szerint az ország végső soron cég, a kiadásokat tehát vissza kell fogni, nagyjából ilyesmit ígért. A NER azonban valódi világszenzáció. Egyetlen politikai közösség sem volt még képes erre, amire a Fidesz. Amelynek elnöke fennen hangoztatta, hogy „Magyarország államformája köztársaság, nem pedig részvénytársaság” – hogy aztán éppen annak a politikának a megvalósításával legyen népszerű, amelynek hangos ellenzésével hatalomra került. S ez a külpolitikában (oroszellenesség, nyugati elkötelezettség, EU-pártiság) éppúgy igaz, mint a fent áttekintett belpolitikai kérdésekben.
Ne tévesszen meg minket, hogy néhány jól eladható látszatintézkedés meg éppen szembemegy a vadkapitalista kókizmussal, s kifejezetten kommunista hatást kelt: központi árstop, bolti akciókötelezettség, ilyesmi. Csakhogy a boltok eddig is hirdettek akciókat. Annyi változik most, hogy a népek ettől fogva a kormánynak köszönik majd azt, amihez annak egyébként a világon semmi köze. Különben is: ebben a valóságfosztott magyar posztmodernben teljesen jól megférnek egymás mellett az egymást kizáró dolgok: nemcsak a cselekvés és az annak ellentmondó szöveg szintjén, hanem bárhol, bármikor.
Mai hír például, hogy Bayer Zsolt és Bencsik András a békemeneteseket hívja a pápa miséjére a Kossuth térre, e hét vasárnapjára. Annak a pápának a miséjére, akit ugyanez a Bayer nem is olyan régen még „demens vénembernek”, sőt, egyenesen „gazembernek” nevezett. Ugyanez a Bencsik meg közölte róla, hogy „keresztényellenes magatartást folytat”. És a Kossuth tér tele lesz. Efelől semmi kétség. Tele lenne amúgy is, de most akciós a pápa politikailag, le kell rá csapni, ki kell sajtolni belőle a hasznot. Ugyanaz a trükk, mint az állami bolti akciók esetében. Hogy aztán Ferenc mit idéz majd a Bibliából, végigtekintve a tömegen, nem tudom. „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” A békemenetesekre értelmezve ez mondjuk elmenne. A tömegre, mármint. Atyamestereikre meg a legkevésbé sem. Ők nagyon is tudják.
És számukra ezért nincs semmilyen bocsánat.
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
