És mi tudjuk, ki is volt Pomogáts Béla? – Papp István nekrológja
Élete végén elcsendesedett, hiszen a szemlélet, amelyet magáénak vallott, a szeretet, amellyel a magyar irodalmat szemlélte, amelybe nála Szabó Ervintől Wass Albertig mindenki beleértendő, aki valamilyen értéket teremtett… Nos, ez a szemlélet mintha málladozna manapság – írja a tegnap, életének 89. évében meghalt Pomogáts Béláról vendégszerzőnk, a történész Papp István. Nekrológ.
Sokáig azt gondoltam, hogy Budapest egy végtelen sűrű erdő, ahol könnyen elveszhet egy olyanfajta kisvárosból jött ember, amilyen én is vagyok. Az erdőben akár félhetünk is, hiszen a sűrű csend, az ismeretlen zúgás, a csörrenő bozót, az összezáruló bokrok veszélyt sugallhatnak. Ám bármennyire is csábító ez az elkoptatott metafora, a magyar főváros –minden átépítés és beruházás dacára – máig megőrzött valamit abból, hogy hajdanán takaros falvak és csinosodó kisvárosok hálózatát olvasztotta egybe. Ilyen sajátos kisvilág Pestújhely, ahol két hosszú utca fut párhuzamosan, melyek két különös nagyapa nevét viselik. Ez egyiket Bezsilla Nándornak, a másikat Szűcs Istvánnak hívták.
Nélkülük nem lett volna olyanná a XV. kerület kanyargós sakktáblára emlékeztető része, ahogyan még ma is megismerhetjük csendes vasárnapi séták vagy lassú biciklizések alkalmával. Bezsilla Nándor, a váci kegyesrendi gimnáziumban tanult ügyvéd kezdeményezte, hogy parcellázzák fel ezt a vidéket, hogy módos polgári lakok, szépen ápolt kertek épülhessenek rajta, s így a városrész alapító atyái egyikét tiszteli benne. Véletlen, vagy a Gondviselés keze, de egy másik piarista öregdiák, Szűcs István, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium köztisztviselője – micsoda ódon csengésű szó! – járt közben, hogy a Pestújhely elemi népiskolát, óvodát és kaszinót kapjon. Őt is díszpolgárrá választották, s nem csupán egy utca, hanem Bezsilla Nándorhoz hasonlóan emlékfa tudatja a helyi római katolikus templom körüli parkban, mennyit tettek ők ketten, hogy élhető és virágzó közösség bontakozzon ki.
Unokáikból is piarista öregdiákok lettek. Szűcs Istvánét Antall Józsefnek hívták, Bezsilla Nándorét pedig Pomogáts Bélának. A rendszerváltás korának magyar kormányfőjét aligha szüksége méltatni, de a most elhunyt irodalomtörténész, kritikus és irodalomszervező is megérdemli, hogy emlékezzük rá. Bár egykori jó barátja, a csodálatos tehetségű Lázár Ervin révén már örökre bekerült a magyar irodalom birodalmába, hiszen mindenki fel tudja idézni nevét, aki kisgyermeket nevelt azt utóbbi harminc évben. Vajon hány esti mesélés alkalmával hangzott el a magabiztos kijelentés: „Az a fontos, hogy mi tudjuk, mik azok a pomogácsok.” A kisbetűs írásmód látszólag a legmegalázóbb cselekedet – jól fejünkbe véstük ezt Nemecsek Ernő óta –, amivel valakinek a lelkébe gázolhatunk. Ám a Négyszögletű kerek erdő írója a benne lévő hallatlan szeretet és tehetség révén úgy állította feje tetejére a világot, hogy kedves barátja aligha bántódhatott meg, amiért senki által nem látott mesebeli szörny lett a nevéből.
Viszont Pomogáts Béla nem csupán ezért lett a magyar irodalom megkerülhetetlen alakja, s nem is csak könyvei, kitüntetései, írószövetségi elnöksége révén. Valami egyéb okán.
Nagyon kevés hozzá hasonló irodalomtörténész akadt, aki szívós kitartással dolgozott azon, hogy megismertesse az egyetemes magyar irodalmat.
Amely ma már nem is tudom, hány felé szakadt, de az 1970-es, 1980-es években a szép illyési metafora, az a bizonyos ötágú síp, még valódi tartalommal való megtöltésre várt. S Pomogáts Béla az elsők között volt, aki ugyanazzal a magától értetődőséggel szólt a magyar irodalom különböző nagyjairól, konzervatívokról és avantgárd alkotókról, urbánusokról és népiekről, Áprily Lajosról és Kassák Lajosról, Illyés Gyuláról és Faludy Györgyről, vagy Somlyó Györgyről és Márai Sándorról, esetleg Radnóti Miklósról és Nyírő Józsefről. Végtelen számú előadást tartott, tanulmányt és könyvet publikált határon innen és túl, szabadított ki az emlékezet takarói alól jobb sorsra érdemes és fontos alkotókat, legyen szó Kuncz Aladárról vagy Jékely Zoltánról. Már akkor a magyar irodalom szerves részének tartotta az Új Látóhatárt és a párizsi Irodalmi Újságot, amikor ezek itthon még tilalmas, vagy legalábbis nem nagyon szeretett kiadványok voltak.
Ő volt az irodalmár, akinek kiegyensúlyozott utószavával 1989-ben újra megjelent Szabó Dezsőtől Az elsodort falu, ugyanakkor kiállt a manapság keveset emlegetett Déry Tibor valóban kiemelkedő regényírói kvalitásai mellett is.
Nem szeretem azt a szót, hogy értékőrző, pláne nem azt, hogy értékfelmutató, hiszen könnyen válhat a túlzott tisztelet, sőt az apológia elrejtőjévé, de Pomogáts Béla valódi célja végső soron mégis ez volt. Megmutatni, elmondani, megismertetni a magyar irodalom kiváló íróinak és költőinek sokaságát, éljenek bár Debrecenben vagy Budapesten, Marosvásárhelyen vagy Bukarestben.
Személyesen akkor láttam utoljára, amikor Borbándi Gyulát, a nyugati magyar irodalom nagy szervezőjét és szerkesztőjét búcsúztattuk. Kissé késve érkezett, alighanem ő volt a legidősebb a jelenlévők közül, némileg félszegen álldogált, nem tartozott a temetésen jelen lévő egyik csoportjához sem. S velünk énekelte a Himnuszt és a Szózatot, ami tényleg kijárt Borbándi életművének. Egyszemélyes búcsúzott egy másik egyszemélyestől. S igen, élete végén elcsendesedett, hiszen a szemlélet, amelyet magáénak vallott, a szeretet, amellyel a magyar irodalmat, vagyis a magyar kultúrát szemlélte, amelybe nála Szabó Ervintől Wass Albertig mindenki beleértendő, aki valamilyen értéket teremtett… Nos, ez a szemlélet mintha málladozna manapság.
Ezért is érdemes felidéznünk és tudatosítanunk, ki is volt Pomogáts Béla. Hiszen még most is megijeszthetnek minket, hogy ránk törnek ama pomogácsok…
Nyitókép: Pomogáts Béla irodalomtörténész az otthonában 1989-ben (fotó: Tóth István Csaba / MTI)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
